Csak egy gombolyag Sheepjes Whirl, kettő darab elvarrandó szálvég: ez volt az az ígéret, aminek nem voltam képes ellenállni, amikor először hallottam Annás Kamilla tunikájáról. Na jó, természetesen a fazon is tetszett.
Monotóniatűrés persze kellett hozzá, mert a raglánszaporításokon kívül semmi izgalmas nem történik itt, csupa egyráhajtásos pálcát horgol az ember – esetemben majdnem egy éven keresztül. Viszont pont ez benne az igazán vonzó: onnantól, hogy leválasztottam az ujjakat, tényleg bármit tudtam horgolás közben csinálni: tévézni, beszélgetni, aludni.
Mivel a one size fits all azért csak a mesében létezik, ezért nekem a nyakrészénél picit kreatívnak kellett lennem, ez látszik is a színén, hiszen a sötétlila fonalrészből használtam fel valamennyit a nyakmegoldás szűkítésére és magasítására. Így sem tökéletesen fekszik ki, de ennyi pacuhaság nekem már belefér.
Meg is sétáltattam már a picikét: a karintiai Las Vegasban voltunk – persze nem kaszinózni, csak gyönyörködni a Wörtherseeben meg beszívni a helyi pezsgés hangulatát – s látni véltem, ahogy a kávézóban a szomszéd asztalnál ülő idősebb hölgy megszakértette a kézimunkát. Ezért szeretem egyébként az sk cuccokat: még ha nem is beszélünk egymással, de pontosan lehet tudni, hogy ki az, akivel közös a szenvedély. Persze az is előfordul, hogy beszélünk róla, például amikor a Corona kellős közepén be kellett mennem a helyi klinikára és a 30 másodperces kézfertőtlenítés ideje alatt az asszisztensnővel kitárgyaltuk a majdnem Color Affection kendőm kötésmódját.
A száraz tények: 1 gombolyag Sheepjes Whirl Lavenderlicious
Ha jól emlékszem, a 2018-as nyalkai alkotótáborban kezdtem el ezt a hexagonos takarót horgolni. A szálelvarrás szokásos módon rétestésztaként húzódott, ami ennyi szálvégnél tényleg nem csoda. Azóta persze már okos vagyok, a következő horgolt takarónál már as you go dolgoztam el a szálakat, de hát a a múlt hibás döntéseinek következményei, ugye, ennél már nem tudtam visszacsinálni azt a többszáz közben el nem dolgozott fonalat.
Egyébként mivel a kanapé a kreatív kirakodóvásárom helye, ott várnak kupacban a félkész projektek a kis sarkomban, így nem sok idő kellett, hogy a félkész kupacból átkerüljön valaki által a takarókupacba, ahol a már kész horgolt takarók várnak bevetésre. És igen, bizonytalan ideje használtuk már takarózásra a kiálló szálvégek ellenére is. Csütörtök este aztán jött ez a megvilágosodás, hogy most vagy soha, és a pénteki szabadnapomon tényleg a lovak közé csaptam és befejeztem az elvarrást.
Hogy a paramétereket is megörökítsem: Bravo fonalakat és 4-es horgolótűt használtam. A mintát nagyjából fejből csináltam, a szegélyt is. Nem voltam biztos benne, hogy mennyire lesz kivitelezhető a hexagonok vonalát követő szél, de azt tudtam, hogy ennyi plusz félhexagont horgolni nem vagyok kész lelkileg. Szerencsére a sima erhp-s szegély teljesen jó működött.
A háttérben egyébként látszik, hogy miért posztoltam a karantén ellenére olyan keveset. Ebben a lakásban végre van erkélyünk, mégpedig akkora, hogy egy kis ülősarok mellett elférnek még növények is. Néhány büdöskén kívül soha nem balkonkertészkedtem még – amikor erkélyes lakásban laktunk, mindig volt egy éven aluli gyerek is a háztartásban, az utolsó dolog, amire még gondolni tudtam, az a kertészkedés volt. Most viszont végre adott a hely is és már a gyerekekre sem foghatom, hogy nincs időm. Foghatnám persze a munkára és ez még akár stimmelne is, de pont egy informális vezetői coachingban kaptam azt a tanácsot, hogy ha brutálissá válna a stressz, akkor pláne hogy túrjam a földet, mert az a szó szoros értelmében földel. Nekem ez egy új tapasztalat, de teljes mértékben igaz. Szóval most jó esélyünk van, hogy idén eszünk két borsólevest saját borsóval, valamint két pizzát, amin saját oregánó lesz. Nem várok csodát, a két tő paradicsom és két cserépnyi metélőpetrezselyem se fogja fedezni az éves családi szükségletet, meg még rejtély számomra, hogy a nyári szabi alatt mi lesz szegény növényekkel (már ha el lehet utazni egyáltalán idén bárhova). Mindegy, élvezem a napi locsolgatást, élveztem az ültetést és annyira elementáris örömet ad nézni a zöldek milliméterenkénti növekedését, mint amilyet a horgolós időszakom elején a horgolás adott.
Ahogy látjátok, van még egy szék, amin még nincs horgolt takaró, szóval a következő projekt már elkezdett fejben alakot ölteni. És nálatok hogy telik a karantén?
Megpróbálom feléleszteni a WIPszerda hagyományát. Eleint azt gondoltam, hogy csak arra jó ez a rovat, hogy ne legyen hosszú csend a blogon, ha sokáig nem fejezek be egy projektet sem. Időközben – amikor hanyagoltam ezt a rovatot – kiderült, hogy praktikus haszna is van. A ravelry használatáról ugyanis leszoktattam magam, amikor észrevettem, hogy több időt töltök el ott, mint kötéssel és horgolással. Emiatt viszont semmi de semmi feljegyzésem nem volt futó projektekről. Na most ha mondjuk elfelejtem, hogy mi is a minta neve, amit egy éve nem kötök már, és órákat kell nyitogatnom elmentett minták dokumentumait, hogy rájöjjek, vagy ha a horgolást tartalmazó zacskóban nincs benne a hozzávaló tű és fogalmam sincs, hogy hanyassal kezdtem, akkor azért ez idegesítő tud lenni. Azt remélem, hogy a WIPszerdában fel fogok jegyezni minden fontos paramétert és bónuszként még átlátható is lesz, mi minden van épp félkész állapotban.
Ezt a kendőt február elején kezdtem el, kifejezetten egyszerű kendőtestes mintát kerestem, mert a fonal csillámszálas. Az eyeblank szegélyének mintája pedig már rég listás volt nálam: egy mintakönyvben láttam, megtetszett, de nem akartam egyenes stólát kötni, szóval a kendőfazon plusz ez a minta kapóra jött, így lesz ez tökéletes, már ha sikerül megkötnöm a csipkét. A csipkerészhez egyébként nem lesz elég ez a pink fonal, egy hasonló módon festett sötétszürke fonalat vettem hozzá, remélem, tényleg jól fog kinézni, mert csipkét bontani nem az én világom.
A legjobban egyébként eddig a szélén lévő nagy lyukak tetszenek, ami úgy áll elő, hogy kétsoronként három szemet szaporítunk a ráhajtásba. Ez nekem új szemtípus volt, szóval tanultam is valamit.
És hogy el ne felejtsem: a fonal Wollfeuerwerk kézzel festett, a tű 3,5-ös, a minta pedig itt található és ingyenes.
Egész felnőtt életemben annak a híve voltam, hogy azért van a bolt, hogy ott tárolódjon az élelmiszer, ne a lakásban foglalja a helyet, úgyhogy a hír, hogy esetleg nem lesz annyira természetes a boltbajárás, mint régebben, mély pánikkal töltött el. A mélyhűtő tartalma nálunk évek óta kimerül az egy zacskó zöldborsónál, az is csak azért van, hogy sérülés esetén lehessen hideget rakni a duzzanatra, szóval még a mélyhűtött készletekre se tudtam építeni. Meg kamra sincsen a lakásban, konyhaszekrény is túl kevés, az össz ételkészlet egy Raskog kocsin kell, hogy elférjen nálunk. Innen szép nyerni.
Ha ez nem volna elég, akkor még ott a helyzet, hogy a gyerekek által közösen fogyaszthatónak értékelt ételek száma kisebb, mint öt, de ebben már benne van a palacsinta és a pizza is. Ja és van egy fogszabályzós családtag is, aki csomó mindent nem ehet, ami potenciálisan beleragadhat a drótok közé, pláne a mostani ínséges időben, amikor még fogászati ellátás sincs olyan magától értetődően, mint máskor.
Ennek ellenére már tizedik napja egész értelmesen sikerült megoldani a táplálkozást, úgyhogy szívesen megosztom, miket ettünk.
Az első az volt, hogy elmondtam, mostantól azt eszünk, ami van, mindenki eszik zöldséget is, amíg van, mert ugye ki tudja, meddig és hát a skorbut. A skorbut valami régen nézett mesefilmből utalás, a filmre már nem emlékszem, de örökre hálás leszek neki, mert ez az egyetlen érv, amire fel a gyerekek zöldséget fogyasztani hajlandóak.
A második az volt, hogy felértékelődött a tejbegríz, mert amikor már nincs kenyér reggelire vagy vacsira, akkor ott a jó öreg tejbegríz. (Haladóknak zabkása is, meg mindenféle tojásétel, bár a tojást is be kell osztani. Vagy itt van egy remek köleses recept is)
Boltba hetente egyszer járunk, ez tulajdonképp elég, én szívesen maradnék ennél a rutinnál a corona után is. A boltbajárós nap után van hús valamilyen gabonával. Szerencsére gabona jó sokféle van otthon és hirtelen azok is ehetővé váltak, amelyeket korábban nem ettek volna meg a gyerekek, például az indián rizs a sima rizsbe keverve. Ez utóbbit paradicsomszószos cukkiniraguval ettük, amikor pedig másnap már kevés volt a rizs, akkor a maradékhoz egy babkonzervet is hozzákevertem, így rögtön teljesen más volt ugyanaz az étel.
Szintén barátaink a tárolható gyökérzöldségek. Ma például sütőben sült zeller, édesburgonya és sárgarépa volt tonhalas tejföllel a csapat egyik felének, a másik fele maradék tésztát evett a tonhalas tejföllel. Tepsis krumplit és paprikás krumplit is ettünk már a napokban. A túrós tészta szalonnakockákkal maga volt a mennyei luxus. (Bár ez utóbbi nem gyökérzöldség, és a sorban csak azért került be, mert ezek mind gyerekkori kedvenc ételeim voltak.)
Összességében arra figyelek, hogy egy étel viszonylag kevés hozzávalóból álljon, valamint, hogy az előző napról megmaradt hozzávalók a következő napi ételbe bekerüljenek. Láncfőzés, erről valaki írt is nálam sokkal jobban, talán Bächer Iván?
Amikor aztán a láncnak ahhoz a pontjához érünk, hogy már mindenből csak nagyon kevés van, akkor jön a pizza, arra tényleg mindent rá lehet tenni.
A képen egyébként egy olyan étel van, amit nem most ettünk, hanem pár hete, csak még eddig nem posztoltam a receptjét, de simán lehetne ez is karanténétel: csicseriborsókonzerv a fő alapanyag: vajon párolt sok póréhagymából, citromléből, csicseriből és kevés parmezánforgácsból készül a ragu a rizshez.
Amúgy az étkezést tekintve eddig teljesen elégedett vagyok a karanténélettel, különösen az a tény, hogy végre mindenki egyfélét eszik (maradékevést leszámítva), teszi nagyon egyszerűvé a dolgom. A másik, hogy mindenki egyszerre eszik, nem akkor, amikor épp hazaér a suliból, munkából. A harmadik remek dolog, hogy mivel a kenyeret a férjem hiányolja jobban, amint én, ezért most ő süt, mégpedig nagyon finomat.
Ti miket esztek így a bezártságban? Vannak olyan ételek, amelyeket most fedeztetek fel újra?
Legalább másfél évbe telt, mire összeszedtem a bátorságom a mosógépben való ruhafestéshez. Nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy beváltja az ígéretét és csak azt színezi be, amit be szeretnék színezni – se a mosógépet, se a következő mosásban lévő ruhákat. Most is bebizonyosodott, hogy bátraké a szerencse.
Két farmernadrág és egy pamutjersey ruha festése volt tervben, egyszerű tengerészkék színe volt mindegyiknek eredetileg, csak kikoptak. Így a “back to blue” navy színű festéket választottam a Simplicol termékcsaládból – még akkor is, ha a képen lévő kék szerintem nem navy. Reméltem, hogy a szöveg mond igazat, és ez tényleg így is lett.
A tervezett három ruhadarabból végül csak egyet festettem az első körben, mert a festékhez megadott súlyba kettő nem fért volna bele. Más kérdés, hogy ha még egy dobozzal veszek, akkor mindhármat befesthettem volna, de sajnos ekkor már nagyon be voltam sózva, a boltok pedig zárva. Szóval rögtön egy jó tanács: mielőtt festenétek, mérjétek le a ruhát és aszerint vegyetek egy vagy több doboz festéket.
A legrosszabb állapotban lévő farmerrel kezdtem. Egyszerűen betettem a mosógépbe, a dobba mellé a festéket zacskóstól, ahogy a használati utasítás is írja és kimostam. Az öblítővíz csodás sötétkék volt, a festés után a nadrágon pedig tökéletesen egyöntetű tengerészkék, nem látszott, hogy hol volt régebben kikopva és hol volt sötétebb. Valószínűleg nem lett volna hiba az sem, ha a jersey ruhát melléteszem, mert tényleg nagyon erős volt a festék.
A nadrágot utána még egyszer ki kellett mosni, s ezután hordás közben sem fogott. A mosógép gumirészeit a festék kicsit megfogta és az ajtó melletti gumis részből szivaccsal kellett felitatni az elbújt sötétkék öblítővizet. Még jó, hogy észrevettem, mert szerintem ebben még bőven volt power. Ezután a kis ötperces géptisztítás után nem volt gond, a következő adag mosás teljesen épen maradt. (Azért biztonság kedvéért ágyneműt mostam, mert legtöbbször csukott szemmel alszom, így a kék folt sem zavart volna.)
Sajnos elmulasztottem előtte képet lőni a nadrágról, pedig nagyon meggyőző lett volna. A másik nadrág és a ruha festése előtt ezt mindenképp pótolom és posztolom is majd – addig is a lényeg: kár volt eddig várni, tényleg jó minőségű a festék és tényleg nem teszi tönkre a mosógépet sem. Most már belém is mászott a kísérletezőkedv, hogy mindent, ami él és mozog befessek, mert annyi szép színben létezik még ez a festék!
Bécsi életünk harmadik napján hidertés alapján megismertünk egy fiatal egyetemista lányt, aki a következő naptól már minden délután vigyázott a gyerekeinkre egészen addig, amíg fel nem vették őket egésznapos oviba. Utólag visszatekintve erre, rendkívül vakmerő dolog volt. Ötven pályázó közül választottuk egy nap alatt. Csak az első benyomásra támaszkodhattunk, meg arra, hogy tökéletes helyesírással írta meg a jelentkezését az állásra. Minden normális anya még a szomszéd utcában lévő oviba való beszoktatásra is heteket szán, én pedig a külföldre költözés utáni negyedik napon átadtam a beszoktatás feladatát egy bébiszitternek, akit se a gyerekek nem ismertek, se én, mindezt német nyelvtudás nélküli gyerekekkel. Egyszerűen muszáj volt bízni benne, hogy ez működni fog, mert nem volt más opció.
10 évvel később a gyerekek úgy beszélnek erről a már rég nem egyetemista lányról, hogy ő volt az első barátjuk Ausztriában. Rengeteg időt töltöttek együtt eleinte, később aztán kevesebbet, de ha elhanygoltuk volna a felnőttes programokat, mindig emlékeztettek rá, hogy ideje lenne már szervezni valamit, hogy jöhessen ő, Mary Poppins.
Aztán 9 évvel később, pont mikor már a Bécsből való elköltözés kellős közepén voltunk, tudtuk meg, hogy ő is anya lesz hamarosan. Amikor a babaértesítő megérkezett decemberben, azonnal kattogni kezdett az agyam, hogy kötni vagy horgolni szeretnék a babának valamit, mondjuk egy takarót.
Attic24 Sweet pea takarómintájával dolgoztam, és tőlem szokatlan módon nem egész egy hónap alatt elkészültem vele. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy mennyire sok dolog belefért ebbe a 10 évbe, mennyi minden változott és hogy a következő 10 végére akár az se kizárt, hogy már a saját unokám takaróját is horgolhatom. Egy dolog maradt stabil. Az első naptól vakon megbíztam benne. Ugyan túl részletes használati utasítást soha nem adtunk a gyerekekhez, általában rohanva találkoztunk és röptében adtuk át a gyerekeket, de mindig mindent megoldott és eközben még jót is szórakoztak a gyerekekkel. Volt velük, amikor betegek voltak, beugrott spontán egy hétre, amikor az előre leszervezett szünidei nagyszülős program betegség miatt borult és én külföldön voltam. Lenyugtatott hisztiző gyerekeket és rábeszélte őket a hajmosásra. Nem is tudom, hogy lehetett ekkora szerencsénk, de nagyon hálás vagyok érte.
Hosszan nézegettem a könyvesboltban kapható Rico hosszan átmenetes fonalakat. Izgalmasnak tartottam a módot, ahogy ezek az átmenetek létrejönnek: az egyes lazán egymás mellett futó szálak különböző pontokon sötétednek, így egészen finom átmenetek vannak a színek között.
A világosszürkéből a sötétszürkébe futó átmenet tetszett a legjobban, így ebből akartam először egy SBS-t, azán egy felsőt horgolni, aztán megint egy másik kendőmintával próbálkoztam. A realitáspróba viszont bebizonyította, hogy ez a lazán egymás mellett futó sok szál abszolút nem jön be nekem, nagyon szenvedtem a horgolástól. Végül frusztráltan félreraktam a gombolyagot, és csak valamikor összel szedtem újra elő, egy utolsó esélyt adtam neki, mégpedig a Marina mintájával.
Nem tudom, mi változott, de ennek a mintának megadta magát a fonal – vagy egyszerűen eddigre már megszoktam a sok visszabontott próbálkozás közben, nem tudom. Magamhoz képest gyorsan elkészült a kendő, lefotózni aztán kb. még ugyanannyiba telt, mint a horgolás. Azt hiszem, már eddig is a legjobban kihasznált és legkedveltebb három kendőm közé küzdötte fel magát.
A gombolyag egyébkét 20 dekás volt és maradt belőle elég szép mennyiség. A legvilágosabb szürkék annyira nem hiányoztak ebből a projektből, így még keresem a helyét a maradéknak.
Nagyon fura érzés megint írni ide, teljesen leszoktam róla az utóbbi hónapokban.
Köszönöm, hogy a szőttes-posztra olyan sokan reagáltatok. Mindent elárul az én 2019-emről, hogy hetekbe telt, mire egyes kommenteket engedélyeztem – és ez nem a kommenteken múlott.
Nagy reményekkel indultam az évnek, előre tudtam, hogy minimum két ponton felforgatom az életem és a család életének szokásos menetét. Az első felforgatás rögtön év elején indult és ez inkább könnyítés volt számunkra. elbúcsúztam a munkahelyemtől, ahol több, mint 8 évet dolgoztam. Sok szempontból nagyon jó időszak volt, de már éreztem, hogy ideje visszatérni arra a területre, ahonnan azért jöttem el, mert a kisgyerekes életformával nem volt számomra összeegyeztethető. A januártól augusztus végéig tartó időszakban félállásban dolgoztam csak egy projektben. Nagyon rámfért, még akkor is, ha anyagilag kompromisszum volt. Az év eleji reményeim nagyrészt arra vonatkoztak, hogy mihez fogok kezdeni a felszabaduló rengeteg időmmel. Az első három hónapban nagyrészt a pszichodráma képzésem lezárására koncentráltam, megírtam a szakdolgozatot és felkészültem a vizsgára. Utána viszont akár csodát is tehettem volna horgolásfronton, csinálhattam volna horgolás és freeform horgolás videókat például. Ehhez képest teljesen földhözragadt módon rengeteget aludtam. Be kellett vallanom magamnak, hogy évek óta durva alváshiányom volt és hogy erre a plusz pihenésre egyszerűen szüksége van a testemnek.
Márciusra az is kialakult, hogy augusztus végén elköltözünk Bécsből. A döntést megelőző pár év fejben a különböző szcenáriók végigjátszásával telt – és higgyétek el, ebben is nagyon ki lehet fáradni. Minden lehetséges út mellett és ellen is voltak érvek. A számomra legideálisabb verzió sajnos csak utópiában létezik, az egy kiszámítható vállalkozói környezet és gyerekbarát, inspiráló oktatási rendszer lett volna Magyarországon (különösen a második lett volna fontos). Miután pár hónap álmodozás után a hazaköltözéses tervet végül elengedtük, még azt kellett kitalálni, hogy ragaszkodunk-e Bécshez mint lakhelyhez. Végül a “fejjel előre a sötétbe” elv alapján Karintiában kötöttünk ki és én visszatértem 14 év szünet után ahhoz a munkához, amit mindig is akartam csinálni, gyülekezeti lelkész lettem.
Hogy ez a döntés jó volt-e vagy nem, arra majd térjünk vissza öt év múlva. Most, négy hónappal a munkakezdés és költözés után sok pozitívumot látok és néhány negatívumot is. Azt gondolom, hogy ha előre tudom, hogy a gyerekeket mennyire megviseli a változás, akkor nem erőltettem volna a költözést. Viszont számos olyan dolog van, amiért a költözés a legjobb döntéseink egyike. Ez a kép például, ami autóval 15 perc tőlünk, biciklivel meg 50:
A munkámban is több a jó dolog, mint a nem jó – de az tagadhatatlan, hogy teljes embert kíván meg még néha annál is kicsit többet. Az első hetek úgy teltek el, hogy 14 munkaórás napokat nyomtam, és ezzel együtt úgy éreztem, hogy nem vagyok kész. Szerencsére azóta visszataláltam egy valamivel egészségesebb időbeosztáshoz, de tény, hogy fonalakra, blogra és szórakozásból olvasásra alig maradt időm. Itt, vidéken a napok nagyon korán kezdődnek, a hatos kelés pedig azt jelenti, hogy este tízkor legkésőbb már alszom. Ez körülbelül fél óra saját időt jelent naponta már félig alfa-állapotban a fáradtságtól. Tudom, sokan élnek így, és az volt a luxus, amiben eddig voltunk, ennek ellenére engem ez a változás eléggé igénybe vett. A lelkészi életforma másik sajátossága, hogy nekünk hivatalosan csak egy szabadnap jár hetente, az is hét közben, tehát amikor a család többi tagja suliban van és dolgozik – de persze vannak esetek, amikor a szabadnapba is beszervez valaki valamit, például temetés, városi vagy iskolai rendezvény. Az egyházi ünnepnapok, amikor a többi normális ember kialussza magát, szintén nem szabadok. És amikor mondjuk a karácsonyi-újévi hajtás lemegy és végre lehetne lazítani, akkor újra kezdődik az iskola, s a hitoktatás miatt szintén nem lehet szabit kivenni. Szóval nagyjából úgy élek – meg ebben a foglalkozásban mindenki – ahogy szerintem meg minden orvosi ajánlás szerint nem szabadna, kivéve, ha valaki kifejezetten burnout-ra utazik.
Mielőtt panasznapba csapnék át, azért azt is írom, hogy meg lehet ám tanulni bánni ezekkel az adottságokkal és talán valamennyire kezdem is tanulni. De a 2019-es évem végét abszolút meghatározta ez a küzdelem az idővel és a saját elveimmel. Mert az Anyahajóval egy fő célom volt és van: azt szeretném képviselni, hogy mindenkinek joga van napi saját hobbiidőre – még ha csak 15 percre is. Ehhez képest ezt nem mindig sikerült betartanom az utóbbi hónapokban. Igyekszem viszont tanulni az önmagammal szembeni türelmet is, azaz tudatosítani, hogy ez a 15 perc nem egy újabb kötelesség, amit magamra veszek.
A képen látható kendőkezdemény jelképes is: ma kezdtem el hosszú gondolkodás után. Ez a kezdés most egy igen arra, hogy vissza szeretnék térni az új évben a fonalazáshoz és szeretném megint megtalálni az egyensúlyt a munka és a pihenés között. (Egyébként ez tavaly az első 8 hónapban nagyon jól sikerült, de minden váltás újrahangolást igényel.) És azért is örülök az újra támadó startitisnek, mert rájöttem, hogy nekem nem kell erőltetni az “egyszerre egy projekt” elvet – engem ez nem fókuszál, hanem visszafog.
A poszt elején található topnine fotóhoz még pár gondolat: Kevés fonalas projekt készült el 2019-ben. A nagyobb részük szövés volt egyébként, részben azért is foglaltam be magamhoz képest sok szövős napot, mert tudtam, hogy Karintiából nem fogok csak úgy hazaugrani. A saját szövőszék témán rövid ideig gondolkoztam, nagyon vonzó és most még el is férne a lakásban, de még nem jött a nagy elhatározás.
Elkészült viszont egy Doris Chan türkiz horgolt felső, amit sokat hordok, és egy Stephen West pulcsi, amit imádok nézni, viszont gyakorlatilag nem hordom. Ezzel a kettő projekttel átléptem a komfortzónám határát, és remélem, hogy mind kötött, mind horgolt vonalon hoz 2020 is legalább egy-egy felsőt, pulcsit, mert ezekre nagyobb szükségem van, mint egy ötvenedik kendőre.
A válogatásból látszik, hogy az Insta-követők szeretik az élénk, vidám színeket, szinte csak ilyenek kerültek be a leg-válogatásba. Hogy ehhez tudom-e tartani magam, arra kíváncsi vagyok, mert az itthon lévő fonalaim egyre inkább a lágy nyár színvilágban mozognak, azaz inkább tompábbak, visszafogottak. Azért egy takaró még biztosan lesz ilyen erős és vidám színekből, a többi meg majd kialakul.
A freeform horgolás is újra teret nyert nyáron, egy most készülő stóla képeit az Instán láthatjátok időről-időre. A másik tipikus poszttéma mostanában a nappalink asztala: a fehér asztal, mögötte a könyvespolc a sok színes könyvvel nagyon hívogat, hogy újabb és újabb színes tertőket horgoljak rá.
Ennél sokkal konkrétabb terveim most nincsenek is 2020-ra, igyekszem szabadságot adni magamnak, hogy az történjen, ami épp jó. Dez azért a könnyebb visszakereshetőség kedvéért csinálok egy listát a jó lenne, ha projektekről:
egy kötött zokni
egy kötött pulcsi
egy horgolt pulcsi vagy kardigán
a freeform stólát befejezni
a selyem horgolt kendőt befejezni
a szövéseimet végre eldolgozni
a színes hexagonos takaró lógó szálait eldolgozni
egy-két horgolt terítő a nappaliba
és a nyáron egy-két szövős nap
Ez a poszt brutálisan hosszú lett, remélem, azért valamennyire nektek is érdekes, nemcsak nekem. Köszönet mindenkinek, aki az ingadozó aktivitásom ellenére is kitartott az Anyahajó mellett. Köszönet mindenkinek, aki a FB-csoportban akkor is aktívan posztolt a 100kreanapos kihívásba, amikor én teljesen behavazódtam a költözés után. Fantasztikus egy ilyen csoport és ennyi egymást támogató kézimunkázó ember! Boldog új évet kívánok Nektek!
Ez a sálnak indult szőttes volt az első takácsmintázásom Judit szövőműhelyében. Elég sokáig tartott, mire kirojtoztam, és ez nem véletlen. Amennyire tetszik másokon egy vajszínű, natúr kendő, annyira nem tudom elképzelni, hogy én hordanám. Elajándékozni mégsem akartam, pont azért, hogy az első megmaradjon összehasonlításként. Ott lapított a szekrényben azóta is és várta az ihletet.
Az a szerencséje, hogy az új lakásba nem fért be a régi négyzet alakú asztalunk, ahhoz ugyanis arányaiban nem passzolt sehogyan sem. Ehhez a kisebb hosszúkáshoz már sokkal jobban megy, így végül asztali futóként végezte. Picit népies lett ezzel a zöldes fonallal, emiatt se vagyok boldog 100%-osan. És úgy egyáltalán, a gombolyag sokkal inkább nézett ki mályvásnak, mint zöldesnek (Zauberball átmenetes zoknifonal), de valahogy úgy alakult, hogy mégis a zöldből került több a sálba. A képen a középső mályvás csík egy talán Ninathread maradék, ezzel probáltam menteni a menthetőt.
Nem mondom, hogy nem tetszik, mert úgy egyébként játékos a szimmetriája, izgalmas a színek változása, meg szőni jó volt, nem terveztem túl és kísérletezgettem is közben, szóval jó érzésem kapcsolódik hozzá, ha ránézek, de nem a végeredmény kinézete miatt.
A széle valószínűleg a fonalak különböző vastagsága miatt elég hullámos lett, de erre mondjuk nem vagyok háklis, végül is nem eladásra készítek.
A fonalakat legjobb tudásom szerint felidézem:
A natúr Drops Lace
A zöldes-mályvás átmenetes Zauberball Teezeremonie
a mályva egyszínű szinte biztosan Ninathread lace, de azért mérget nem vennék rá.
Nagyon kíváncsi vagyok egyébként, hogy a hézagos posztolási szokásaim és a blogkorszak vége ellenére maradt-e még itt valaki, aki olvas. Ha írtok egy kommentet, nagyon megköszönöm, csaerébe ígérem, hogy a következő poszt is már készülget.
A költözés óta eltelt időben alig jutottam horgoláshoz. Nem is annyira az idő hiányzott, mint az az érzés, hogy lazulhatok. Amikor kicsit leültem két feladat között, folyton pásztázni kezdett az agyam mindenféle elképzelt to do listák tételei között, és természetesen mindig talált valamit, ami fontosabbnak tűnt, mint a hobbizás. Szerencsére mostanára eléggé kifáradtam ahhoz, hogy már a pihenést is megengedjem magamnak. Így a múlt héten előszedtem egy klasszikus, nagymamás horgolós újságot, amelyben csipketerítők leírása található és nekikezdtem az egyiknek. Természetesen nem horgolócérnából készítettem, az nagyon nem én lennék. A múltkori takaróból megmaradt Bravo fonalakat használtam. Éljen a fonalfalás!
A pikós szél nem volt a minta része, de nélküle olyan befejezetlennek tűnt. Így most két nap nézegetés után már eléggé tetszik, időnként biztos, hogy helyet kap a nappali asztalán. A régi kedves asztalunk sajnos nem fér be az új lakásba, így egy kisebbel kell most beérnünk. Ha már új, akkor a fehér szín mellett döntöttünk, nem kis részben azért, mert azon jól érvényesülnek a színes horgolt terítők. Az Intagramon időről időre mutatom a különböző terítőkkel az asztalt, nézzetek be, kövessétek az @anyahajoblog Instáját! Például ez a terítő is remekül néz ki az új étkezősarokban:
Abban a reményben búcsúzom, hogy hamarosan visszaáll a normalitás és ismét jelentkezem a WIPszerdákkal és időnként a befejezett darabokkal is. Kellemes horgolást nektek!