Első látásra volt szerelem ez a Westknits minta. Tetszett benne, hogy mindenféle színű és mennyiségű fonalat fel lehet benne használni, ezzel a változatoknak nincs határa. Tetszett a tény, hogy több színű és mégsem vízszintesen csíkos, emiatt sokkal jobban áll a nemcsontváz típusú nőkön. Tetszett, hogy laza a szabása és nem utolsósorban biztos voltam benne korábbi tapasztalatok alapján, hogy Stephen West mintái hülyebiztosan vannak leírva, így egész biztos fogom tudni követni. Ez volt az első top down kötött pulcsim, szóval ez a szempont is fontos volt.
Időközben ebben a mintában lettek változások, amikor én kötni kezdtem, akkor ez a vastag verzió még más néven futott és one size-ként működött, azaz azon se kellett törni a fejem, hogy hány szemmel kezdjek és kötéspróbát sem kellett készíteni. Mostanra a különböző méretekhez különböző fonalvastagságot ajánl – ezzel a problémával majd akkor fogok szembesülni, ha újrakötöm a pulcsit.
Hogy miért szeretlek is, meg nem is? Imádtam kötni, még ha hiperlassan haladtam is vele. Borzasztóan tetszik felvéve a kész mű, pedig nem túl tudatosan álltam a dologhoz, random cserélgettem a színeket. Szeretem benne, hogy kifejezetten karcsúsít, ami egy ilyen vastag pulcsinál ritka. Ennek ellenére elkészülése óta – ami vagy fél éve volt – alig volt még rajtam. A vastagsága miatt nagyon szűk az évben az az időszak, amikor már nem fázom benne és még nincs melegem. Kabátot venni rá sajnos nem lehet, mert az egyik ujja nem a szokásos helyen kezdődik, hanem a mell alsó vonalában. Fotón dekoratív, de az életben kábé mintha kalodában próbálna meg az ember mozogni. Nem lehet benne felemelni a kezet, felvenni rá egy hátizsákot, kapaszkodni buszon, de autót vezetni vagy bringázni sem, mert akkor felcsúszik deréknál és vállban is utána kell igazgatni (a képen is látszik, hogy ezt az utánaigazítást a fotózás előtt kihagytam. Na de nem kell mindennek tökéletesnek lenni.). Szóval abszolút nem alkalmas semmi egyébre, pusztán jól néz ki.
A kötős barinőkkel való konzultáció eredménye, hogy nem én rontottam el, ez tényleg ilyen, meg hogy ha az ember nagyon önálló, akkor tud a mintán úgy változtatni, hogy az ujja jobb helyen, feljebb kezdődik. Valamint lehet esetleg feltűrt ujjal hordani és még ujjatlan verzióban is megköthető. Nem adom fel, nekiszaladok másodszor is vékonyabb fonalból és reménykedem, hogy akkor a módosításokkal teljes lesz az elégedettség.
Miközben a nyáron viszonylag nyugalom volt itt a blogon, a való életben azért nagyon aktív voltam. A múlt héten elköltöztünk Bécsből egy kedves osztrák kisvárosba, és minden családtag számára valami új kezdődik. Ezt kellett jól előkészíteni minden fronton – az egyik ezek közül a minket körülvevő tárgyak kiszelektálása. A legutóbbi költözésünkkor még ovis gyerekeink voltak, mára pedig már kamaszok lettek. El lehet képzelni, hogy mennyi olyan holmival volt tele a lakás, aminek már inkább csak nosztalgikus értéke volt, mintsem használati. De a saját hobbis cuccaim között is találtam számtalan dolgot, ami még használható és szép, de tudom, hogy nekem már nem lesz szükségem rá. Mivel többen kérték, megosztok néhány tippet, tapasztalatot a költözés előkészítésével, ezen belül is a konmari-folyamattal kapcsolatban. Hosszú lesz – én szóltam -, de remélem, hasznos.
Nulladik lépésként készítettem egy listát az összes meglévő bútorunkról mérettel együtt. Ez egyébként a költöztetőcégnek is fontos volt, hogy ki tudják számolni, mekkora teherautóra lesz szükség. Azokat a bútorokat is felírtam, amelyekről tudtam, hogy valami miatt nem akarjuk magunkkal vinni, hiszen jó, hogy volt így egy listánk arról, mit kell elpasszolni valami módon. (eladni vagy elajándékozni) Természetesen a költöztetőnek adott listáról a maradó bútorokat lehúztam.
Az első, ami alapján gondolkozni kezdtünk, az az új lakás alaprajza volt. Melyik szoba vagy szobarész kié lesz, mi lesz a funkciója? Mi fér be a bútorok közül, és mi hova fér? Mit szeretnénk az adott szobában tárolni? Ehhez a lépéshez a bujómban minden szobának szenteltem egy oldalt. (ld. fenti kép) Ide írtam fel a leendő fal színét az árnyalat pontos kódjával, majd felsorolásszerűen a bútorokat és lámpákat, amiket oda terveztünk a meglévők közül. Más színnel jelöltem, ha valahova új bútort kell majd venni. Ebbe természetesen a gyerekek is beleszólhattak. Szerettük volna, ha ez a szoba most már tényleg őket tükrözi. Eddig mindkét gyerek szobájában rengeteg közös családi dolgot is tároltunk az ágyneműtől a könyvekig. Indokolt is volt, mert ők kapták a nagyobb helyiségeket a lakásban. Most pici helyük van, ebbe viszont csak a saját holmijaik kerülnek, nem kell felnőttnek belépni a territóriumukba, ha mondjuk asztalterítőt kell cserélni. Ez a döntés már egy hét után is beválni látszik.
A tervező lépések után kezdtem el a bútorok és tárgyak átválogatását. Ez nagyjából 3-4 hónapot vett igénybe, de persze közben dolgoztam is, tehát nem csak ezzel foglalkoztam. Fontos volt számomra, hogy szemétbe tényleg csak a szemetek kerüljenek, a használható holmiknak új gazdát akartam keresni. A bútorokkal kezdtem, egyszerűen azért, mert ez szabadította fel a legtöbb helyet és mert sejtettem, hogy ez a legidőigényesebb. Felmérve a helyzetünket és a bútorok állapotát, nem akartam értük feltétlenül pénzt kapni. A célcsoportunk olyan gyerekes családok vagy diákok voltak, akiknek nem az örökkévalóságra kell a bútor és nem is reprezentálni akarnak vele, hanem valami olyanra van szükségük, amire nem gond, ha a gyerek rákaristol valamit, hiszen nem ez lesz az első sérülés rajta. Ingyen elvihető csoportokban, szülőlevlistán hirdettem és szerencsére szinte minden új gazdára talált, amit felkínáltam. Ez persze okozott némi káoszt a lakásban, hiszen a fennmaradó pár hétre nem vettünk új cipősszekrényt vagy komódot – az új beszerzésekkel meg akartuk bárni a költözést és hogy tényleg lássuk, mire van kényelmesen hely az új lakásban.
A következő lépés – részben ezzel párhuzamosan – a könyvek szelektálása volt. Nem vártam, de a gyerekek könyveinek mennyiségét is szépen csökkentettük. Érdekes volt látni, hogy a tavaly még őrzött holmik idénre már a “babás” cimkét kapták a gyerekektől. Ebből a szempontból ideális volt a költözés időpontja. Külföldi magyarként a magyar nyelvű gyerekirodalomtól viszonylag könnyű megszabadulni a magyar közösségben, mert itt nincs gyerekkönyvtár a sarkon anyanyelvű könyvekkel Amit olvasni szeretne az ember, azt meg kell venni. A kiváltogatott könyveket jelképes összegért kínáltam fel bolhapiaci alapon, azaz nem töltöttem fel képeket, nem vezettem nyilvántartást, nem tettem félre könyvet, hanem aki akart, az eljöhetett hozzánk és ami volt, abból választhatott. Minden más meghaladta volna a logisztikai képességeimet. A német nyelvű könyveket szabad könyvespolcra vittük le, volt egy időszak, amikor minden másnap egy szatyorral elzarándokoltunk. Fontos volt időben elkezdeni, mert ezek a könyvespolcok nem túl nagyok, azaz egyszerre korlátozott számú könyvet lehet rátenni. (És kivételesen mindössze egy könyvet hoztam el ezekben a hetekben, de Rafik Shami ellenállhatatlan.)
A könyvekkel egyidőben a gyerekjátékokat, puzzlikat, társasokat és dvd-ket is kiválogattuk, ezek is a bolhapiac részét képezték, illetve részben a házunk elé kitettem adagonként ingyen elvihető felirattal.
Ehhez a dobozban elajándékozáshoz sokáig gyűjtöttem a bátorságot, nem akartam, hogy illegális szemétlerakásért kezdjenek piszkálni. Így max. két napig hagytam kinn egy dobozt, 95%-ban kiürült eddig, a maradékot pedig szemétnek nyilvánítottam.
A gyerekek szobájának kilomolása volt a legnagyobb feladat ezek után. Főleg papírból és beazonosíthatatlan vicikvacakból rengeteg gyűlik össze minden iskolaévben. Most a konmari elvek alapján azt kértem a gyerekektől, hogy gondolják át, minek szeretnének helyet adni a leendő szobájukban, mi az, ami ezután is fontos lesz nekik. Az iskolaváltással együtt járt az is, hogy rengeteg eddig őrizgetett füzettől, tankönyvtől megváltak. Más papírok a barátoktól való elválás miatt felrétékelődtek – ezeket egy Expedit/ Kallax polcba illő méretű szép emlékdobozba tettük, ahol már eddig is gyűjtögettük a fontos emlékeket. Egy ilyen doboz egyébként szerintem esszenciális, nekem sokkal könnyebb a rend megtartása, mióta pár éve nyitottunk ilyet mindenkinek. Nem szóródnak a szép alkotások, aranyos levelek, üzenetek a Mikulásnak, hanem a dobozban őrizzük. Majd 18. szülinapra megkapják és utána szabadon döntenek a tartalmáról.
A vicikvacakoktól 99%-ban szemrebbenés nélkül váltak meg, hatalmas szemeteszsákot raktunk tele ezekkel. Legtöbbször fogalmam sem volt, honnan kerültek hozzánk a dolgok, tuti nem én vettem ezeket. A gyerekrajzoktól féltem kicsit, nem szerettem volna megsérteni az alkotókat az elvárással, hogy szabaduljanak meg a képektől, 3D művektől. Elsőnek még gyerekek nélkül átmentem a rajzokon és félretettem azokat, amiket magam miatt szerettem volna megtartani, aztán hívtam őket, hogy a maradékot válogassák át. Meglepő módon itt is elég határozottan nőtt a “nem kell” kupac, K. kommentárja annyi volt, hogy “se nem tetszik, se nem idéz fel emléket”. Leginkább még azokat a rajzokat akartuk megőrizni, aminek annakidején a hátára felírtam, hogy akkor mire gondolt a szerző és a dátumot. Ezekkel a kommentárokkal tényleg egészen mást jelentenek ezek az alkotások. A kiválogatott maradék elfért egy nagy rajzmappába, a 3D alkotások pedig az emlékdobozban kaptak helyet.
A hobbival kapcsolatos alapanyagaim volt a következő nagy projekt. A fonalaimat nemrég elég kritikusan átválogattam és továbbadtam egy jótékony célra horgoló-kötő hölgynek, így ezzel nem sok teendő volt. A varrással kapcsolatban viszont önkritikusan meg kellett állapítanom, hogy alig van hozzá motivációm és összefüggő blokkban időm. Így a textiljeimet nagyon alaposan átválogattam, csináltam belőle tematikus csomagokat és szintén ingyen elvihetőre meghirdettem. Egy héten belül minden új gazdára lelt. A varrós újságokkal is ugyanígy tettem, csak néhányat tettem félre, mégpedig azokat a burdákat, amelyekben voltak alacsony méretre való szabásminták és az Ottobre-kat, mert ezek a modellek a nem konfekció méretű nőkön is jól állnak. A maradék szintén a nyitott könyvespolcra került.
A megmaradt kreatív alapanyagokat aztán még kétfelé vettem, az egyik lett a saját, a másik, amit gyerektáboroztatáshoz, játszóházakhoz fel tudok használni. Ezek mindenképp hasznosak, de nem a lakásban fogják a helyet foglalni.
Amikor idáig jutottam, már július volt, és a fél világ műanyagmentes lázban égett. Én eleinte csak távolról figyeltem az eseményeket – ekkor a költöztető jóvoltából két embermagasságú buborékfólia-henger állt a nappalinkban, amely kissé szarkasztikusan vigyorgott rám, amikor a nejlonzacskó nélküli paradicsomért duplaannyit fizettem, mint a csomagoltért. (mindenki megnyugtatására, a fóliából minimálisat használtunk.) Aztán elkezdtem másként nézni erre az akcióra és átgondoltam a bútorozási terveinket. Bár nem úsztuk meg most se az új bútort, de a terveinknek legalább a felét végül mégis meglévő holmikkal oldottuk meg, mégpedig úgy, hogy kifejezetten elégedett vagyok az eredménnyel. Például az eddig teljesen hiányzó kanapéasztal szerepébe a vendégágyneműket rejtő fonott láda lépett. Eddigi feladatát most is el tudja látni, de tényleg remek kis asztal, csak egy szép tálcát vettünk rá, hogy bögrét is lehessen rá tenni. A könyveknek meg nem gond, ha nem teljesen egyenes az asztal teteje.
Júliustól már úgy szelektáltam, hogy közben pakoltam is a dobozba, ami méltónak bizonyult a szállításra. Majdnem végig sikerült tartani a tematikus pakolást. Ez azért volt fontos, mert a bútorok szinte mind funkciót cseréltek, azaz nem azt kellett egyben tartanom, ami mondjuk a dolgozószobai szekrényben volt, hanem a jegyzetfüzeteket, és majd meglátjuk, hogy hol lesznek elhelyezve. Ugyanígy a könyvespolcokat, amelyek eddig itt is ott is voltak, tömbösítettük szín szerint. A fenyőpolcok a dolgozószobába kerültek, a fehér polcok pedig a nappaliba. Csak reméltem, hogy a polcok mennyisége a könyvek funkciójával is fedésben lesz: a nappaliba szántam a szépirodalmat és az albumokat, valamint a kreakönyveket, a dolgozóba a munkával kapcsolatos könyveket. Nagyjából szerencsénk is volt ezzel, meglátjuk meddig, mert a könyvek nálunk az a pont, ahol a legdinamikusabban változnak (nőnek) a készletek.
A konmari módszernek ugye pont ez a tematikus szelektálás az egyik jellemzője. Mivel nekünk eddig minden mindenütt volt a lakáson belül, ezért számomra tényleg segítség volt a költözés, egyébként nehezen hiszem, hogy következetes tudtam volna maradni a tematikusságban. Az előny pedig már a kipakolásnál is látszott: tényleg minden színesceruza, minden füzetborító, minden olló egy helyen volt, így két nap alatt a holmik nagyobb részét végleges helyére tudtam tenni. (A kisebbik része még vár a hiányzó szekrény összeszerelésére, de például addig is pontosan tudom, hogy melyik dobozból tudnám elővarázsolni, ha kellene.)
Még egy utolsó tipp, ami nekem nagyon bevált. A Bullet journalban vezettem a dobozok tartalmát. Valahogy nem éreztem, hogy a költöztetőkre tartozik, hogy melyik doboz mit tartalmaz, így a dobozra csak egy számot írtam és a helyiség nevét, ahova majd pakolni kell. A bujós dobozlista alapján viszont tartalomra is tudtam keresni illetve tudtam ellenőrizni, hogy minden doboz megérkezett-e és mi az, amit már kipakoltam, mi az, ami még hátravan. Az első napokban, amikor még nem tudja az ember, hogy azért nem találja a hajszárítót, mert még nem pakolta ki vagy mert elfelejtette, hogy hova rakta, ez kifejezetten nagy segítség.
Egy fonalas barátnőm mondta, hogy majd még a kipakolásnál is biztos lesz, amit ki fogok szórni. Azt gondoltam magamban, hogy ugyan, alaposan döntöttem, bőkezűen szelektáltam már eddig is. De igaza lett, mert bizonyos dolgok másképp állnak kézre az új lakásban, kevesebb a hely például a konyhaszekrényben, de kisebb a mosogatógép is, tehát jóval kevesebb edénnyel működik a workflow. Ezen látszik az is, hogy mennyire felesleges és képtelenség megmondani, hogy mennyi tányérra van szüksége egy négyfős családnak. Én azt hittem eddig, hogy kábé annyira, amennyi nekünk van, de egy ilyen apró különbség, mint a mosogatógép mérete, meg tudja felezni a szükséges holmik számát, sőt, ami eddig szükségesnek tűnt, az most zavaróan sok és a fele már sorakozik is a pince előtt.
Hát, nagyjából itt tartok most. A blog további élete szempontjából ez a költözés biztosan jelentős lesz. A bécsi programajánlónak például vége, de lehet, hogy néhány karintiai krándulástipp bekacsint egyszer-egyszer. Az is biztosan számít, hogy a szép, kiszámítható munkaidő helyett valami egészen másban fogok élni ezután és még fogalmam sincs, mennyi energia jut fonalazásra és blogolásra. De már annyi minden változást túlélt ez a blog, hogy nincs kétségem, ez sem fogja nagyon megrázni.
Ha pedig valaki idáig eljutott az olvasásban, annak kellemes, minél stresszmentesebb iskolakezdést kívánok!
Ennek a nyárnak a fénypontja számomra két szövős nap volt Judit műhelyében. Az első napon takácsmintáztam, erről még majd írok hosszabban egyszer. A másodikon egy kis vászonszéken szőttem mentaszínű felvetésben. A sorrend így tökéletes volt: a mintázásban annyira kifáradtam fejben, hogy a második napon örömmel vetettem bele magam a gépies vászonszövésbe, amikor csak dobálja az ember a hajócskát jobbra-balra.
Már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy ebben a felvetésben egy barátnőmnek szeretnék sálat készíteni búcsúajándékul. Mindketten elhagyjuk Bécset, csak ő négy hónappal később, mint én. Nem tudni, mikor találkozunk legközelebb, így szerettem volna, ha valami emléke marad a közös időnkről. Mivel ez a visszafogott szürkéslila nagyon jól áll neki, így ezekben a színekben gondolkoztam és a próbaszövéskor kiderült, hogy tényleg jól működik a menta felvetésben is.
A sál nagyobbik fele, úgy 65%-a a sötétebb árnyalattal egyszínű lila, aztán jön egy kettes váltásos szakasz a világossal és a sötéttel, majd csak a világossal egy blokk és az egészet egy keskenyebb, kb 10 centis sötét sáv zárja le. Semmi hókuszpókusz, de felvéve minden pont jó helyen van, remekül sikerültek az arányok. 185 cm volt a székről levéve plusz a rojtok.
Tudjátok, van az, amikor az élet abszurd helyzeteket produkál. Az elmúlt ötven napban futott az Anyahajóblog fb-csoportban egy kihívás 50 nemhalogatós nap címmel. A lényege az volt, hogy rég halogatott kreaprojektjeinkkel kapcsolatban lépjünk tovább. Ez mindenkinek más volt, sokat elkezdett projekteket fejeztek be, szálakat varrtak el,de volt, aki végre belekezdett valamibe, amihez már évek óta megvette a mintát és a fonalat. Én is nagyon szorgalmas voltam az alkotásban, csak a fotózásban nem sikerült lépést tartanom. Sebaj, gondoltam magamban, majd júliusban, amikor végre vége a sulinak és legalább ezzel a stresszfaktorral kevesebb lesz. Egy dolgot felejtettem el, és ezt a képen láthatjátok.
Augusztusban költözünk, de mindenféle okokból kifolyólag hamar el kell kezdenünk a pakolást, így már tegnap leszállította a költöztető a kölcsöndobozokat és a kényes bútorok csomagoláshoz szükségek két gigaguriga buborékos fóliát. Na most az egy dolog, hogy szerintem ezzel a mennyiséggel egy falu el tudna költözködni, meg hogy eredetileg ide akartam állítani a megtöltött dobozokat, de ráadásul ez az a sarok a lakásban, ahol a fotókat szoktam készíteni a blogba. Le szoktam szedni a falról a dühösnős képet és a szögre akasztom a vállfát a kendőkkel. No hát ezt most bebuktam, kicsit kreatívabbnak kell majd lennem és külső helyszínt találni. Így ma nem kaptok fényképes bizonyítékot arról, hogy mennyire hatékonyan nemhalogattam az elmúlt ötven napban, mégpedig azért nem, mert addig halogattam a fotózást, amíg már “nincs ajtó, nem lehet bemenni”. Na de legalább elmesélem.
Sikerült hordhatóvá tenni három szőtt sálat, mert végre megpödröttem vagy megcsomóztam a rojtokat.
Rég halogattam azt is, hogy varrjak magamnak egy átlapolós fazonú ruhát. Végre kiszabtam, megvarrtam próbaanyagból, minden remekül is sikerült, csak épp a beteg elvérzett, azaz a ruha mégis hordhatatlan lett, mert nem az én méretem. Bőségben stimmelt, még hosszban is összességében, de két ponton elcsúszott a dolog. Egyrészt kiderült, hogy a 158 centis testmagasságra varrni nemcsak azt jelenti, hogy 10 centivel rövidebbre szabom a szoknyarészt, hanem igazából a felsőrész hosszából is el kellett volna venni öt centit és az aljából is ötöt. Sajnos ezt utólag már nem tudta javítani, mert – és itt a második pont – a szabásminta a mellbőséget nem mellvarrás segítségével állította be, hanem mell alatti hajtásokkal. Ezek a mell alatti hajtások úgy alakulnak ki, hogy cikkcakkosra kell szabni a felsőrész alját és számomra még nem átlátható logika alapján 3-3 pontot az anyagon összeérintve levarrni. Mivel a logika nem volt meg nekem, csak gépiesen tettem a szabásminta utasításait, így esély sem volt a saját méretemre finomhangolni. A mell alatti ráncolás így nekem derékvonalban volt. Próbálgattam, nézegettem egy-két hétig, de nem éreztem azt, hogy ebben a ruhában én ki merek menni az utcára. Ráadásul a V alakú nyakkivágás is 10 centivel magasabb nőkre volt kialakítva, ez sem tette komfortossá a viselést. No sebaj, tanultam a dologból. Azt még nem tudom, hogy a következő ruha szabásakor tudom-e ezeket a pontokat valahogy ellensúlyozni, de legalább már tudom, hogy hol kell odafigyelni. És igen, ismeretlen szabásmintát ezután is mindig próbaanyagból fogok először készíteni. Sajnáltam volna, ha a szép tűpettyes vékony farmeranyagot kellett volna kidobni. (Oké, nem dobtam ki ezt se, mert patchworknek jó lesz, de értitek, mire gondolok.)
Egy másik, szintén fiaskóval végződő nemhalogatásom egy szoknyafelhajtás volt. Azt gondoltam, hogy ha azt a bizonyos 10 centit levágom a szoknya aljáról, akkor majd jobban fog állni. A hossza valóban jobb lett, de be kellett látnom, hogy azt a szoknyát egyszerűen kihíztam, így az adományok közé vándorolt, remélem, egy nálam picit vékonyabb kisnövésű nő örülni fog neki.
Szintén egy halogatás végére tett pontot, hogy elkezdtem magamnak egy lila grannymintás kardigánt horgolni. Kattintsatok a lap alján az Inta-feedemre, ott megtaláljátok! Ez még nincs kész, de jól halad, majd mutatom alkalomadtán.
Az utolsó projekt pedig: nem halogattam befejezni egy évekkel ezelőtt elkezdett freeform horgolt nyakmelegítőt. Ez viszont annyira izgalmas önmagában is, hogy erről egy külön bejegyzést fogok írni hamarosan. Élvezzétek a nyarat és horgoljatok a strandon is!
Tényleg úgy van, hogy a szövés jelenleg nagyobb flowt jelent számomra, mint bármelyik más kézműves technika, így meg fognak szaporodni a szövős posztok a nyáron. Ez a kendő még tavaly készült, viszont a rojtsodorgatást halogattam kicsit, így csak májusban kezdtem el hordani. Szerencsére pont elég hosszú volt a tél.
Nem tudom, a monitor mennyire adja vissza, hogy a kék felvetés és a pink vetülék milyen csodásan irizál. Ha nem látszik, akkor bemondásra higgyétek el légyszi. Hogy mégse csak sima egyszínű sál legyen, beleszőttem egy kis kézzel font fonalat is.
Ez a kendő is Lukács Judit műhelyében készült, amiről – úgy képzelem – a mennyországot is mintázták.
Emlékszem, úgy 10 éve láttam egy pólót “Védd a Földet, maradj ágyban!” felirattal. Elég aktív típus vagyok, úgyhogy rendesen megakasztott ez a mondat. Pedig tényleg van benne valami. Bármit teszünk, annak lesz hatása a környezetre és szinte mindig romboló, mert hulladékot termel meg szén-dioxidot. Igen, még a lélegzés is, pedig azt nehéz elkerülni.
Egy barátnőmmel, aki környezetpedagógus és a kertészkedés mellett a nemezelés a fő hobbija, sokszor beszélgettünk a fonalazás környezeti hatásáról. Ő már a tudatosságnak azon a fokán van, hogy nem rendel olyan gyapjakat, amelynél nem biztos benne, hogy állatbarát módon történt a nyírás, valamit előnyben részesíti a helyi és ősi birkafajták gyapjait, amelyeknél gyakran név szerint ismeri, hogy melyik kupac gyapjú melyik juhtól származik. Ehhez persze jól jön, hogy vidéken lakik, és némileg ellensúlyozza a környezetbarátságot, hogy emiatt naponta majdnem két órát autózik a munkahelyére. Számomra nem opció lakásban, a város közepén kert és erkély nélkül élve, ráadásul úgy, hogy autóm sincs, vidékre utazni gyapjakért, hogy aztán otthon tisztítsam, kártoljam a fürdőkádban. Cserébe viszont a munkahelyemre gyalog járok és minden utazást tömegközlekedéssel oldok meg. Ebből is látszik, hogy a helyzet soha sem fekete-fehér és mindenkinek saját felelőssége az életét a lehetőségeihez és adottságaihoz képest a lehető legzöldebben élni.
Sajnos tényleg rengeteg tényező teszi a fonalas hobbikat is környezetre ártalmassá: a hosszú szállítási útvonalak, a fonalas turisztika, amikor egy-egy fonalvásár kedvéért repülőre ülnek emberek, a fonalak festésére használt vegyi anyagok, és a túlfogyasztás, a szükségtelen felhalmozás. Ugyanakkor egy dolog mindenképp a fenntarthatóság melett szól és szerintem erre mindannyian büszék lehetünk. Aki már készített kötött vagy horgolt sapkát, sálat, pulcsit, bármilyen ruhadarabot, az tudja, hogy ami a boltban háromezer forintért kapható, az igazából 10-20-30-50 munkaórába került a készítőnek. Saját készítésű ruhadarabokat sokkal óvatosabb kezelünk, sokkal később szortírozzuk ki őket, sokkal inkább használatban maradnak. Számomra a nyilvános kötés világnapjának és egyéb ilyen akcióknak a fő lényege nem az, hogy kedvet csináljunk egy új hobbihoz, hanem hogy megmutassuk, hogy a mindent ellepő ruhahegyek mögött valódi munka van és hogy egy pulcsi jóval többet ér, mint hogy két hordás után a ruhakonténerbe kerüljön. Egyszóval éljen a slow fashion!
Ebben a hobbiban is felvetődik a műanyag-természetes anyag dilemma. Én ebben középutas vagyok. A műanyag nem ok nélkül terjedt el, hosszúéletű, strapabíró. Így számomra egyértelmű, hogy ha olyan horgolást-kötést tervezek, aminek sok mindent és sok évet ki kell bírni, mint például egy takarónak, akkor arra a műszálas fonal komolyan megfontolandó opció. Jobban járok egy 10-20 évig használható darabbal, mint egy tiszta gyapjúval, amibe egy év után belerágja magát a moly és onnantól már csak áll valahol egy sarokban és várja, hogy megtaláljam a megoldást a lyuk eltüntetésére. (Nem a fantázia szüleménye az eset sajnos.) Persze ha csak egy partydekoráció erejéig szeretném használni a horgolt dolgot, akkor ott már nem az akrilfonal lesz a zöld megoldás, kivéve, ha utána hajlandó vagyok a lebontással és a fonal újrafelhasználásával bíbelődni.
Apropó lebontás! Nagymamám régi Fürge ujjak magazinjaiban olvastam egyszer egy interjút Kudlik Júliával, akinek szintén a kötés a hobbija. Ő mesélte, hogy ha megun egy pulcsit, lebontja és újra köt a bontott fonalból. Persze ez még a szocializmusban volt, amikor teljesen mások voltak a fogyasztási szokások meg a fonalkínálat is. Mindenesetre lehet, hogy ma sem lenne ördögtől való a megunt, gyerek által kinőtt holmikat így is újrahasznosítani. (Lehet, hogy a molyrágta gyapjútakarómnak is ez lehetne a jobb sorsa a megstoppolás helyett?)
Ti mit gondoltok a témáról? Egyáltalán, fontos ez a környezeti vetület a hobbiban nektek? Nekem most hosszú idő után jutott eszembe megint a téma, azt hiszem, ez a bizonyos tizenkét év, ami alatt felezni kellene a CO2 kibocsájtást, eléggé kézzelfogható közelségbe került és elérte az ingerküszöbömet.
Az anyahajóblog online közösségében alig ért véget a 100kreanap kihívás, máris kezdődött egy következő, melynek témája 50 napon keresztül a nemhalogatás. Szeretem a kihívásokat, mert segítenek fókuszálni. A 100kreanap lényege az volt, hogy 100 napon keresztül minden egyes napon adjunk magunknak bármilyen kis időt az alkotásra. A mindennapos hobbizás sokunknak csak álom, egyszerűen túl sok mindent csinálunk ahhoz, hogy minden nap jusson idő, energia erre. Nekem is különböző hatásfokon sikerült az eddigi ilyen kihívásokban részt vennem. Ebben a legutóbbiban a napoknak majdnem egyharmadát passzoltam, ez kifejezetten rossz eredmény. Viszont ha úgy vesszük, mégsem az, hiszen sok olyan nap volt, amikor épp a kihívás és az abban részt vevő közösség adta meg a lökést, hogy mégis elővegyem a fonalakat. Szerintem ez a lényeg!
Az 50 nemhalogatós napnak nem célja, hogy minden nap alkossunk. Most arra figyelünk, hogy olyan projekteken dolgozzunk, amelyeket már jó ideje halogatunk. Lehet, hogy évek óta nézünk egy szép fonalat, de nem merünk belekötni. Lehet, hogy már csak az utolsó sorok vagy épp a szálak eldolgozása hiányzik egy projektből – és hónapok óta halogatjuk. Lehet, hogy egy mintát évekkel ezelőtt megvettünk, kinyomtattunk, de még mindig keressük a tökéletes fonalat hozzá. Vagy a tökéletes tűméretet.
Nem halogatni azt is jelenti, hogy a végtelen lehetőségek közül egyetlen mellett döntünk és amellett kitartunk. Nem könnyű 🙂
Az én terveim erre az ötven napra: öt ruhadarabot szeretnék hordhatóvá tenni. Ez lehet szőtt sál, aminek már csak a rojtozása hiányzik és lehet varrás is. Egy pólóhoz és egy nyári ruhához állnak itthon anyagok, be vannak avatva, részben már a szabásmintát is lemásoltam, szóval tényleg már csak az elszánás és a bátorság hiányzik, hogy belevágjak az anyagba. Horgolásügyileg pedig már egy ideje azon igyekszem, hogy a kendő-sál-sapka vonalról a pulcsi, kardigán, felső vonalra mozduljak el. Ennek jegyében elkezdtem egy rég kiszemelt horgolt kardigánt Drops Baby Alpaka Silk fonalból, ez látszik a képen. Azóta már haladtam egy jó 10 centit vele, és elmúlt a kezdeti bizonytalanság is. Ez a kihívás most különösen izgalmas, úgy érzem, lassan szintet lépek a hobbiban azzal, hogy a one size kiegészítőktől a méretezést és nagyobb pontosságot igénylő darabok felé mozdulok. És nektek mi jelent kihívást a hobbi terén? Gyertek, és meséljétek el a FB-csoportban!
Doris Chan Everyday crochet című könyvéből évekkel ezelőtt horgoltam utoljára. Megszenvedtem vele, mert ugyan részletes, de csak szöveges mintákat tartalmaz. Ott pedig, ha csak egyszer is mellénéz az ember és 6 helyett 7-szer ismétli a két csillag közti szakaszt, akkor esetleg csak a legvégén jön rá, hogy hoppá, tökéletes ez a kardi, csak épp aszimmetrikus, nem elől középen van a záródás. Velem pont ez történt. Mondjuk nemcsak ezért nem hordtam túl sokat. Rájöttem, hogy a csipkés textúra plusz a színátmenetes fonal az én ízlésemnek már túl sok.
Aztán volt még egy nekifutásom egy másik mintának a könyvből, az a fonalba bukott bele, túl sprőd volt, így nem fejeztem be a projektet.
Aztán a közelmúltban épp kritikusan szemrevételeztem a kreakönyveimet és azt mondtam, adok még egy esélyt ennek, hátha azóta felnőttem a feladathoz. Volt 7 gombóc Drops Cotton Light otthon, ezt használtam fel a Jewel tophoz. Nem lett volna rossz felírni a tű számát sem, azt hiszem, 4-es volt, de nem esküdnék meg rá.
Az első, aszimmetrikusra sikerült próbálkozásból már tudtam, hogy nem szabad ész nélkül horgolni, minden modell szimmetrikus, azaz ha valamit rosszul értelmezek vagy rosszul számolok, akkor annak fel kell tűnni horgolás közben. Ez hasznos is volt, mert megint volt egy pont a leírásban, ahol megcsúsztam volna, ezek szerint egyszerűen nem ugyanaz az észjárásom, mint a tervezőnek, de a józan paraszti ész elve alapján most sikerült olyanra kihozni a felsőt, amilyennek lennie kell. A második legkisebb méretet horgoltam és így 336 grammos lett a pulcsi. Ezek szerint a gombócok nem mind voltak teljesek, mert a végén már tényleg bőszen drukkolni kellett, hogy elég legyen a fonal. 2 méter maradt, szóval tényleg épp hogy… A minta a hosszúujjú pulcsihoz 8 gombócot írt erre a méretre, nekem azért az tuti nem lett volna elég, de tény, hogy lazábban is horgolok, mint az átlag. Ugyanezen okból pont elég lett volna a legkisebb méret is, mert ez a mostani hordható épp, de csinosabb lenne kicsit kevésbé oversized fazonként. Ezzel együtt teljesen elégedett vagyok. Még nem mostam ki, bízom benne, hogy a víz hatására sem lesz ennél lebernyegebb a top, bár ha igen, akkor legfeljebb félreteszem. Élettapasztalatom azt mondatja velem, hogy ami túl nagy, abba csak idő kérdése, hogy belehízzak – fordítva sajnos sokkal kisebb az esély.
Aki figyelemmel kíséri a Lukács Judit szövőműhelyében zajló életet, az azonnal látja, hogy ezt a sálat nem a múlt héten szőttem. Tavaly tavasszal volt ez a rózsasziromszínű felvetés barna hosszanti csíkokkal. Két sálat szőttem benne, az egyiket egy év alatt sikerült is kirojtoznom, a másikon most dolgozom szorgalmasan. Nagyon kis egyszerű terv volt, a nagyja rózsaszín, és egy-egy keskeny natúr illetve a felvetés barnájával megegyező színű csík került bele váltakoztatva, egymástól egyenlő távolságra. Nekem tetszik és azt hiszem, annak is, aki ajándékba kapta. Cérnavékony pamutfonalat használtam hozzá.
Ahhoz képest, hogy mennyit járok szőni, alig van szövős projektről bejegyzés. Nem a titkolózás miatt, hanem mert kitartóan halogatom a szálvégek elvarrását ebben a hobbiban is. Ezt a mintakendőt Judit műhelyében használati cél nélkül szőttem az egyik nap végén maradt pár órámban, hogy kipróbálhassak pár olyan díszítési módszert, amit vászonszövésbe is be lehet illeszteni. Egészen sokáig elfelejtve sunnyogott egy projektes kosaramban. Most húsvét előtt rendezgettem kicsit a dolgaim, rátaláltam, és mivel épp hátteret kerestem a húsvéti kalácskoszorú fotózásához, beugrott ebbe a szerepbe a kicsike. És igen, mintha pont erre találták volna ki! Így most a következő lépés az lesz, hogy beszegem a nyitott két végét, ezzel megúszok rengeteg csomózást és lesz egy szép kendőnk a kenyeres kosárba. Végül mindig összeáll a kép!