Eperföldi látogatás után mások lekvárt főznek ezerrel, nálunk mire egyáltalán elgondolkodhatnék rajta, hogy mit is kezdünk a zsákmánnyal, már el is fogy frissen. Azért másnap reggelre szerencsére sikerült még egy kásányi adagot megmenteni.
Az egész ugyanúgy kezdődött, mint bármely normális zabkásafőzés nálam: négy evőkanál kemény zabpelyhet és egy evőkanál hasábos mandulát megpirítottam szárazon, megszórtam fahéjjal majd felöntöttem vízzel. A víz picit jobban megszaladt, mint szokott, ez nem volt szándékos, de végül jó lett ez így. Amikor a zabpehely nagyjából puhára főtt, hozzáadtam még a kettévágott epreket, olyan két maroknyi volt, és pici tejszínt. A legvégén pedig marcipánmasszából egy ujjnyi mennyiséget felkockáztam és azt is belekevertem. Az eper nem főtt rommá, csak picit megmelegedett és valamennyire levet is eresztett, a marcipán elolvadt, így az egész nagyon kellemes, krémes állagú kása lett.
A tetején lévő mentalevelet csak a fotó erejéig hagytam egyben, apróra vágva és elkeverve a kásában sokkal intenzívebb az íze.
Tényleg tökéletes luxuskása lett, simán elmenne desszertnek is egy vasárnapi ebéd után, bár akkor azért az adag kisebb is lehetne.
A nyár nem az én évszakom, ami a főzést illeti. A nappali-konyhánk déli fekvésű, ami remek télen a szobanövényeknek, de amikor tartósan 25 fok felett van a nappali hőmérséklet, akkor elkezd a lakásnak ebben a részében elviselhetetlen hőfok uralkodni egész nap, és még éjjel se sokkal jobb a helyzet. Júniustól augusztusig kerülöm a tűzhelyet, amikor csak lehet. Praktikus ilyenkor egy nagyobb adagot készíteni egyszerre olyan ételből, amit aztán hidegen is lehet fogyasztani. A sima leveles saláta is remek persze, de nekem a jóllakáshoz azért hosszútávon több kell, és a quinoaalapú saláták pont ezt a többletet adják. A quinoa amúgy remek fehérjeforrás is, de a lényeg, hogy elég semleges ízű alapanyag ahhoz, hogy szinte bármilyen alapanyaggal keverve finom legyen. Akár édes ízekkel is kombinálható, de erről majd máskor.
Ehhez a salátához először is háromszoros mennyiségű sós vízben puhára főztam a quinoát (2 adaghoz egy dl nyers quinoát számoljatok, ezt lehet többszörözni). Az ízt pedig a következő serpenyős zöldség adta: nemrég csináltam töltött gombafejeket, a két doboz gombából megmaradt tönköket karikáztam fel ehhez a salátához, valamint anyi szárzellert, hogy felkarikázva három maroknyi legyen. Ez a mennyiség is a két adaghoz értendő. Két evőkanálnyi olvasztott vajon serpenyőben kevergetve pirítottam a zöldségeket, a végefelé egy citrom levét is ráfacsartam, borsoztam. Felkockáztam kb. három ujjnyi fetát. A zöldséget és a fetát a quinoához kevertem. Apróra vágtam 5 mentalevelet és 5 szál petrezselymet, ezeket is belekevertem a salátába. Fantasztikus friss ízt adnak a zöldek, nyugodtan mehetett volna bele még több mentalevél de most ennyi volt itthon.
Ha nagyobb adagot készítetek és nem fogy el egyszerre az egész, hűtőben, lezárt dobozban 3 napig is eláll (lehet, hogy tovább is, de erre még nem került sor.) Hidegen is finom, de persze meg lehet melegíteni is, ha valaki nem kerüli a tűzhelyet ebben a hőségben.
Sikerült már végeznetek a húsvéti sonkával? Ha nem, akkor hasznát vehetitek az alábbi kedvenc receptemnek. Elárulom, hogy én rögtön húsvét másnapján szoktam ezt főzni, nem kockáztatom meg, hogy esetleg nem lesz maradék sonka, annyira szeretem, sőt, néha év közben, húsvéttól telejsen függetlenül is veszek sonkát és elkészítem ezt az ételt.
Maga a ragu teljesen egyszerű: a sonkát kockára vágom, a zsíros részeit zsírjára sütöm serpenyőben, majd hozzáadom a felkarikázott zöldhagymát (zöldjével együtt) és a húsos sonkakockákat egész kevés (4 evőkanálnyi) folyékony tejszínt adok hozzá. Szerintem ezt külön sózni, fűszerezni nem kell.
A nokedlit én úgy készítem, hogy 20 deka liszthez egy tojás megy és annyi víz, hogy jó legyen az állaga – és ezt a mennyiséget lehet többszörözni a jóllakatni kívánt társaság méretétől függően.
A salátát nem bonyolítottam túl, nincs rajta öntet, sem fűszer, egyszerűen csak felvágtam pálcikára a retket. Nekem ez a recept maga a tavasz! Jó étvágyat!
Nem tudom, ismerős-e nektek az a jelenség, hogy bizonyos hozzávalók egyszercsak megjelennek a kamrapolcon/szekrényben/fiókban, és már egy héttel később is teljes az értetlenség, hogy mit keresnek ezek itt. Nálam ezek tipikusan távolkeleti konyhai alkatrészek, úgyis mint adzukibab vagy most éppen a sobatészta. Olvastam nyilván egy receptet, amihez kellett sobatészta, hetekkel utána megörültem neki, hogy kapható, betáraztam, aztán nem találtam meg a receptet vagy nem is kerestem. Aztán eltelt egy év és közeledett a lejárati dátum – bár mit tud lejárni egy száraztésztán. Mindegy, nekiveselkedtem és kerestem receptet hozzá. Elég kiábrándító volt olvasni, hogy gyakorlatilag egy sima levesbe mártogatva szokták ezt a tésztát enni, bár igaz, hogy meg van bolondítva egy kis szójaszósszal meg mirinnel a leves. Na de mirint égen-földön nem kaptam, szóval titkos megkönnyebbülésemre ezt az alapverziót el kellett vetnem. Így a recept abszolút nem autentikus, mindössze annyi keleties van benne, hogy só helyett szójaszószt használtam és megszórtam szezámmaggal. Viszont a gyerekek is megették, az ilyen receptek pedig érdemesek a megörökítésre.
A sobatészta egyébként hajdinalisztből van, így extra egészséges és mégsem “túl egészéges” az íze – ahogy a gyerekek nálunk a teljes kiőrlésű tésztát jellemzik. Forrásban lévő vízben 4 perc alatt készül el, igazán villámgyors.
A feltéthez harminc deka friss lazacpisztrángot használtam, nyilván ízlés szerint mindenféle filézett friss hal jó hozzá. A halszeletet kisebb kockákra vágtam és serpenyőbe, egy evőkanál olvasztott vajra tettem. Szintén hozzáadtam egy répát hosszú, vékony csíkokra vágva. Egyenletesen leöntöttem az egészet egy citrom kifacsart levével. Kevergettem egy keveset, hogy színe legyen, utána pedig öntöttem rá egy deci fehérbort és lefedtem, hogy teljesen átpárolódjon. Amikor nagyjából késznek ítéltem meg, még megszórtam egy kevés csírával, egy evőkanál pirított szezámmaggal és kis szójaszósszal beállítottam az ízeket.
A feltétet és a leszűrt tésztát egy tálban összekevertem, a felnőtt részbe pedig még egy kevés ruccola is került. Most elfogyott a minekisvettem sobatészta, de attól tartok, ez a nem autentikus recept annyira bejött nekünk, hogy hamarosan megint lesz otthon soba. Addig azért megpróbálok valamit az adzukibabbal is kezdeni, az is már lassan iskoláskorba lép.
Nem tudom, hogy tényleg igaz-e vagy csak az észlelésem torzult, de nekem úgy tűnik, mintha január eleje óta folyton lebzselne otthon valaki. Az első hét még iskolai szünet, utána mintha lett volna egy-másfél hét, amikor mindenki intézményben volt és én nyugodtan foglalkozhattam a feladataimmal. Utána elkezdődött a szokásos félév végi betegség. Utána volt egy hét iskolai szünet, ami aztán észrevétlen átfolyt betegségbe, aztán megint rövid normalitás és megint betegség. Most már igazán elég a folyamatos készenléti állapotból. Nem mintha alapból ez az orvoshoz járáson kívül sok feladatot jelentene, legtöbb esetben némi ránézés és teafőzés pont elegendő, mert szegény beteg úgyis alszik. Na de a főzés. Összekoordinálni, hogy ne legyen semmi nemszeretem alapanyag semmiben – ez az igazi kihívás. Általában nem sikerül és akkor jön a húsos az egyiknek, húsmentes a másiknak, de zöldség se legyen benne. Hát a múlt héten volt az a nap, hogy azt mondtam, nem érdekel, azt főzök, amihez nekem van gusztusom, aztán akinek nem tetszik, azt rettentően sajnálom eszik szalámis kenyeret.
Hétköznap nem állok neki tésztát gyúrni, így az most sima bolti quiche-tészta volt, a töltelék pedig a következő:
5 nagy fej gombát, egy kis fej vöröshagymát és fél fej brokkolit apró darabokra vágtam. A hagymát és a gombát kis olajon fedő alatt puhára pároltam, majd amikor ez megvolt, még egy percre hozzáöntöttem a brokkolit is.
Felvertem két tojást, tettem bele 3 evőkanál tejföl és tejszín keverékét, kevés borsot és sót, összekevertem az egészet.
Egy piteformát kivajaztam-liszteztem, kibéleltem a tésztával, ráöntöttem a brokkolis-gombás keveréket, arra rászórtam egy marék felkockázott szalonnát, két marék reszelt sajtot, majd leöntöttem az egészet a tojásos-tejszínes keverékkel.
Légkeveréssel sütöttem 190 fokon addig, amíg szép barna lett a teteje, ez úgy 25 perc körül volt.
Természetesen alapból elutasította a nagyközönség az elfogyasztást, de később bevallották, hogy tizes skálán öt vagy hat pontot azért ért a produkció, ezt pedig adott zsűritagoktól én kifejezett elismerésnek vettem. A zsűri két kevésbé problematikus tagja pedig azon vitatkozott, hogy ki ehet több szeletet vacsira a maradékból, így melegen ajánlom nektek is. Egyébként hidegen is, úgy is finom.
Régen jelentkeztem utoljára főzős bejegyzéssel, aminek oka, hogy az utóbbi hónapokban a jól bevált és már posztolt receptjeimet főztem általában. Ez február második hetétől annyiban változott, hogy már nemcsak magamnak kell ebéddel készülnöm, hanem Do is otthonról visz magával meleg ételt keddtől csütörtökig, pénteken pedig ugyan nem viszi magával, de otthon ebédel. Neki pedig nem egyszerű főzni, jóval többet kell gondolkodnom hozzá.
Az egész úgy indult, hogy valamikor nyáron-ősszel rájött, hogy nem szeretne húst enni. Az ok nagyjából ugyanaz, mint nekem is volt kamaszkoromban: látta egy filmben, milyen állapotok vannak a húsiparban és megundorodott tőle. Az undor ellen sokat nem lehet tenni, szóval átbeszéltük, hogy kábé mit és hogyan kellene táplálkozni, hogy mégis elegendő fehérjéhez meg vashoz jusson. Szerencsére a halászatról még nem tájékozódott, meg mondjuk egyébként is igyekszünk fair halászatból származó halakat enni, így azért nem annyira lehetetlen a változatos főzés. Ami viszont megnehezíti a dolgot, hogy a zöldségek közül is rengeteg van, amit nem szeret. Így eltelt fél év menzázással, és félév végén megpendítette, hogy igazából a vegetariánusoknak szánt ételek elég egyhangúak, meg egy csomó mindent nem szeret, ami a menzán van, úgyhogy a szünet után nem szeretne ott enni. Ha ez egy évvel korábban van, akkor megvonom a vállam és azt mondom, hogy ez van, ezt kell szeretni. Most viszont tökéletes a csillagok együttállása, otthonról dolgozom, ráadásul csökkentettem a munkaidőm félállásra, és még csak nem is utazgatok havi egy-két napnál többet, így tudtam válalni a napi szintű főzést. Éljen!
S hogy ezt miért fejtem ki ilyen hosszan? Mert egy hónap elteltével óriásit léptünk előre – és remélem, ezzel sok rosszevő gyerek szüleinek adok egy kis reményt. Az első hét előtt megbeszéltük és felírtuk, hogy milyen ételek, alapanyagok kapnak zöld lámpát. Nem volt hosszú a lista. Egy szakácskönyvet is Do kezébe adtam, hogy jelölje be azokat a recepteket, amelyeket ehetőnek vél. Ezen a nyomon indultam el. Az első héten csak tuti dolgokat főztem, amiket otthon is megeszik: gombás rizottót, kéksajtos tésztát és paprikával és sajttal töltött tortillát. Aztán vérszemet kaptam és csináltam egy párolt savanyúkáposztás gnocchit, serpenyős zöldséget, amiben volt olyan zöldség is, amit addig nem evett, tepsiben sült céklát, zellert, krumplit és édesburgonyát. A vicc egyébként az, hogy ezeket az ételeket a cékla kivételével már babaként megette, csak aztán a közösségi étkeztetésbe került, ahol hirtelen kiderült, hogy ez sem ehető meg az sem. Így most újra elkezdtük a rászoktatást és nicsak, sikerül.
Az étel szállítására egy csini rózsaszín termoszos éthordót vettem, nyilván fontos volt, hogy jól nézzen ki. Emellett melegen is tartja az ételt és szag- valamint cseppmentesen zár. Nem mondom, hogy reggel nagyon lelkes vagyok a félálomban melegítéstől, de nem is annyira vészes, mint képzeltem.
És akkor ha még mindig van itt valaki, akkor hoztam egy szintén jól szállítható receptet mára: a sütőtökös diós tésztát.
Szélesmetéltet használtam, de a masnitészta is tökéletes hozzá. Ezt külön megfőztem.
A hokkaidó tököt megmostam, kibeleztem és apró kockákra vágtam a héjával együtt. Seprenyőben kevés vaj és víz keverékén megpuhítottam, borsoztam. A serpenyőben lévő puha tökre még mindenféle maradék sajtokat szórtam, volt közte markánsabb ízű kéksajt is, valamint főzőtejszínt löttyöntettem rá, hogy valami leve is legyen. Kis kevergetés után a tökös-sajtos szószt ráöntöttem a kifőtt tésztára, összekevertem és még pár szem dióval és szárított zellerzölddel megszórtam.
A szárított zellerzöld egyébként a legjobb barátom mostanában. Ha szárzellert veszek, egy részét mindig kirakom tányérra és hagyom megszáradni, majd egy kis műanyag dobozban tárolom. Szinte minden sós ételnek használ, ha rámorzsolom.
Ha van kedvetek, írjátok meg az anyahajó Facebook csoportban, hogy nektek mi a kedvenc jól szállítható vega ételetek! Jó főzőcskézést!
Nemrég a biodobozban volt egy kiló leveleskel. Ezt most csak így könnyedén idevetem, de igazából csak nemrég óta tudom, hogy ez a neve. Volt ilyen a nagyszüleim kertjében, de sosem ettük, egyfajta dísznövényként választotta le a haszonágyást a gyeptől. Nagymamám egyébként tormának hívta, de ő is tévedhetett.
A családom nincs oda a káposztaféléktől, így ennek az elfogyasztása rám várt. Szerencsére elég sokáig friss marad – és megsúgom, hogy miután nem annyira friss, még mindig ehető. Nem volt rutinom ezzel a növénnyel, szóval egyszerűen csak kísérleteztem vele és mindenbe, amit amúgy főztem, raktam egy kis leveleskelt is. Bevált a módszer, így keverve adott egy plusz ízt mindennek, de azt hiszem, kizárólag leveleskelből nem főznék, az nekem túlságosan menzakelkáposzta emlékeket idézne, még ha nem is annyira határozott is az íze.
Mutatok pár fogást, ami készült vele, ezúttal nem pontos receptekkel, mert nem jegyzeteltem főzés közben – inkább csak ihletként.
Ez itt például sárgarépa, szárzeller és leveleskel párolva, rizzsel összekeverve és retekcsírával megszórva. (Csíráztassatok ti is, egyszerű, finom és egészséges. Itt leírtam, hogy sikerül otthon is anélkül, hogy beposhadna.)
Ez egy kevésbé látványos, de annál finomabb zöldséges-húsos tészta. Hagymát, szárzellert, édesköménygumót és leveleskelt vágtam apró darabokra, egy nagy serpenyőben olajon pár percig pirítottam, aztán még hozzáadtam negyed kiló marha darálthúst, ezeket együtt sütöttem-pirítottam tovább, a legvégén kevés tejszínnel öntöttem fel, bár ezt majdnem teljesen elnyelte a ragu, viszont az íze érezhető maradt. Sóval-borssal és egy kis szárított mentával fűszereztem.
Reggelire is remek a leveleskel. Szalonnakockákkal és csiperkegombával pároltam serpenyőben, hozzá pedig egy tükörtojást sütöttem.
Vicces, hogy korábban az volt az érzésem, hogy soha nem láttam ehhez a zöldséghez receptet, de mióta tudatosan keresem, azóta láttam már levesreceptet és mindenféle pitetölteléket, szóval alig várom, hogy hozzájussak egy újabb adaghoz és ezeket is kipróbáljam. Legszívesebben megkérdezném, hogy ti használjátok-e és ha igen, hogyan, csak ugye a kommentárfunkció ki van kapcsolva. Azért ha van kedvetek, a FB-oldalon írjátok meg, nagyon kíváncsi vagyok!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki egy szobat délelőtt fonalfesztiválra ment. Mire meghozta fajsúlyos döntéseit a sok szép fonalas stand között, lassan beesteledett elmúlt az ebédidő és a lány már szédelgett az éhségtől. Sajnos nem volt nála hamuban sült pogácsa, így hazatelefonált és megbeszélte, hogy a családja meleg ebéddel fogja várni, mire hazaér. Sajnos azonban bizonyos előre nem látott események folytán mégsem így alakult, és a lány borzasztó éhségében összeütött valamit öt perc alatt éhhalál ellen. Tényleg öt perc volt, bár igaz, hogy a kuszkusz előző napi maradék volt, így csak zöldségekkel és fűszerekkel kellett kicsit feldobni.
Csak nagyjából írok mennyiségeket, igazából tetszés szerint variálható. Egy személyre egy nagyobb bögrényi felkockázott hokkaidó tököt használtam és a szárzellerből egy felkarikázott szárat. Kivételesen nem tettem sem hagymát, sem fokhagymát a serpenyősbe, de azzal talán még lehetett volna fokozni a hatást. Kis olajon serpenyőben átkevertem a zöldségeket pár percig, majd fedő alatt puhítottam egész pici vízzel. Megsóztam, megborsoztam és rászórtam 6 felcsíkozott zsályalevelet, ezzel is pirítottam rövid ideig. Az előre elkészített kuszkuszt a serpenyőbe öntöttem a zöldségekhez, még átkevertem, két evőkanál tejszínt is kevertem hozzá. Tálaláskor reszeltem rá parmezánt. Szerintem nemcsak azért volt finom, mert nagyon éhes voltam. A zsályát ne hagyjátok ki, az egészben az a legizgalmasabb elem!
A zsálya egyébként hálás növény, egy hónapja vettem egy csokorral és hűtőben tárolom a zöldséges fiókban. Amikor kell, lecsippentek pár levelet. Közben már meg is száradt, de ez semmit nem von le az értékéből, nyugodtan lehet így hetekig használni főzéshez vagy teakészítéshez.
Hihetetlen, hogy a mínuszokból mennyire gyorsan lett szinte nyár! Mondjuk nem panaszkodom, nekem ez pont megfelel így meg ennél melegebben. A tányérokban is egyre több a zöld, mára két receptet hoztam – ha már megint ekkora szünetet tartottam a posztolásban.
Az első egy majdnem szimpla gombás rántotta, viszont mivel shiitake gombával készítettem, így különösen jó íze lett. A tetejét snidlinggel és lencsecsírával szórtam meg. A csíráztatásról itt írtam régebben egy posztot.
A másik zöld étel egy izgalmas kísérlet. Életemben először próbáltam ki a kucsmagombát. Kiderült, hogy jobban is felhasználhattam volna, de nem abban az értelemben, hogy ez ne lett volna finom, hanem lett volna olyan recept, amiben jobban érvényesül az íze. Viszont ebből az a jó hír következik, hogy ebbe a receptbe ezek szerint bármilyen gomba megfelel, a legegyszerűbb sampinyon is.
Egy sütőedényt kibéleltem levelestésztával. Serpenyőben fokhagymásan vajon lesütöttem egy nagy salátástálnyi friss spenótot, 10-12 cm póréhagymát karikára vágva és néhány fej felszeletelt gombát pici sóval, borssal fűszerezve. Hozzákevertem egy nagy felvert tojást. Rátettem a spenótos gombát a leveles tésztára és addig sütöttem, amíg a leveles tésztának szép színe lett. Ekkor megszórtam az egészet kockára vágott fetával, még néhány percre visszatoltam a sütőbe. Remek és elég gyorsan elkészülő vacsora. Egyetek sok zöldet tavasszal, emeli a hangulatot 🙂 Jó étvágyat!
Vasárnapi ebéd még ilyen gyorsan nem készült, mint ez a köleses cékla. A cékla és a köles főzési ideje nagyjából megegyezik, így semmi mást nem kellett csinánom, mint fejenként másfél céklát és két evőkanál kölest egyszerre feltenni főzni. A kölest előtte megmostam, a céklát meghámoztam, felkockáztam. A főzővizet úgy számoltam, hogy először annyival öntöttem föl, amennyi ellepte, aztán figyeltem és kb 8-10 perc múlva még egyszer utántöltöttem – leginkább saccra. Sót, kevés szárított levesfűszert (sótlan, bio) és bazsalikomot tettem bele. A köles szépen magába szívta a vizet és teljesen puha volt az egész 20 perc múlva, ahogy a cékla is.
Külön serpenyőben megpirítottam a szezámmagot, tálaláskor megszórtam ezzel a céklás kölest és még pár szem főtt gesztenyét is tettem mellé. Lehet tupírozni juhsajttal vagy reszelt parmezánnal, de nem muszáj, önmagában is gazdag, finom íze van.
