Elkészült megint egy régóta tervezett projekt. A Do freeform rátétes táskája után szabadon ezúttal a szatyor nem horgolt, hanem varrott lett, az applikáció pedig szintén nagyon hasonló.
Ebből a majdnem fekete farmeranyagból magamnak is varrtam már táskát, amely nem is tudom mióta, de legalább 4-5 éve mindennapos bevetés után most adta meg magát (elfeslett a bélése). Remélem, Verát is ilyen sokáig szolgálja majd hűségesen.
Bélésnek egy világos-virágos textilt választottam, mert rossz tapasztalatom van a sötét, pláne fekete bélésekkel. Nagyon nehéz bennük bármit megtalálni, ha mondjuk este nem annyira jól megvilágított lépcsőház előtt áll az ember és pl. a kulcsát keresi.
A horgolt részek nagyrészt Catania fonalból készültek, csak a háromdimenziós virág egyik rétege Zauberball – a múltkoriban bemutatott Rókalepke kendő maradék utolsó métereiből. Az elég nagy gombgyűjteményemet az utóbbi időben méltatlanul elhanyagoltam. Annál nagyobb örömmel keresgéltem benne sokáig, míg a színben és méretben legjobban passzolót megtaláltam hozzá.
Varráshoz mindig olyan nehezen szedem össze magam, mert jó fény kell hozzá és egyszerre sok idő, azaz a van tíz percem, mit csináljak esetekre nem jön szóba, se a fektetés utáni beszélgetős-filmnézős sessionökre. Amikor aztán megjön az elszánás és magamra zárom a szobaajtót, padlón kucorogva szabásmintát másolok, gombostűzök, aztán vasalok és varrok (utóbbi kettőt persze már asztalon), és a nap végén kezemben van egy hordható ruhadarab, akkor mindig megfogadom, hogy a jövő héten újra, hogy soha többet nem veszek felsőt meg szoknyát, mert mennyivel nagyobb élvezet a varrás, időben meg a bevásárlás semmivel sem kevesebb. Aztán persze ennyiben maradok magammal, mert a legtöbb hétvége elmegy a háztartás szintentartásával és egyéb programokkal. Na jó, főleg blogírással.
Az, hogy ez az elefántos felső elkészült, két dolognak köszönhető. Ráeszméltem, hogy Do, aki jelenleg 152-es méretet hord, már nem sokáig lesz hajlandó vicces elefántos anyagból készült bármit felvenni, szóval ha már 4 éve ott áll az anyag a szekrényben, akkor most vagy soha kell felhasználni. A másik igen nyomós érv a boltban kapható 152-es ruhák esztétikuma illetve annak hiánya, amiről már többször agonizáltam a blogban, nem ismétlem magam.
Az Ottobre 2012/1-es számában található Mahpee felső mintájából indultam ki. Annyit változtattam rajta, hogy elhagytam az ujja passzét, a nyakkivágás beszegését kontrasztszínnel és a zsebet. Az ujját és az alja szegélyét a szerintem sokkal lányosabb hullámos módszerrel dolgoztam el. Sűrű cikkcakköltéssel mentem végig kétszer minden szegélyen és közben a textilt kicsit széjjelhúztam.
A nyakkivágás érzékeny pont, ott lehet elég szépen és feltűnően eltolni a varrást, így extrém sűrűn gombostűztem és nagyon figyeltem, hogy ne nyúljon meg a nyaka. Szerintem elég szépen sikerült, egész biztosan a legszebben a korábbi munkáimhoz képest.
A gyermek szereti, hordja, bár nyilván overlock hiányában sosem lesznek olyan szépek a belső varratok, mint a boltinál. Cserébe a mintája sokkal szebb. Az Ottobre méretezéséről még annyit, hogy szerintem extrém jó húsban lévő gyerekekre való. Do-nak a 146-ost varrtam és teljesen jól passzol, csak a test alját hosszabbítottam meg pár centivel.
Ahogy elnézem, évente egyszer csak nekiülök az aktuális patchwork takarómnak. Mondjuk úgy emlékeztem, hogy nem volt ez annyira régen, de ezt a bejegyzést találtam, amiben az akutális haladást ecseteltem, és ez bizony tavaly novemberből való. Lényeg a lényeg, az akkori rendetlen még rendetlenebb lett. Aminek természetesen sztorija van, mert nem is én lennék, ha nem.
Múlt héten Hannoverben volt dolgom, és úgy alakult, hogy éjszakai vonattal kellett hazajönnöm, mert ez volt a legolcsóbb verzió. Mondjuk a legeslegolcsóbb verzió az kútba esett, mert a német-osztrák határ Salzburgnál zárva volt akkor épp, és arra ment volna a vonatom. Már az is vicces, hogy hogy tudtam meg ezt az egészet. Reklamálnom kellett ugyanis, hogy miért nem lenti ágyra dobott nekem a rendszer jegyet, amikor én arra kértem. Ekkor közölte nagyon empatikus arccal az ÖBB-személyzet, hogy hát az még a kisebbik baj, hogy fentre szól a jegyem, mert igazából a vonat törölve van, se lenti, se fenti ágyon nem fogok én utazni. Szóval én azt mondom, reklamáljatok mindig bátran, mert néha igen fontos információkhoz lehet így hozzájutni, mondjuk olyanokhoz, amikhez amúgy csak akkor juthatnátok, amikor már késő.
Az első szívroham után akkor vettem egy másik jegyet egy olyan vonatra, ami remélhetőleg fog közlekedni, szintén éjszakai vonat, frankfurti átszállással. Lenti ágyat is kaptam, remek. A kabintársaim nem horkoltak – habár fiúk voltak, ami nem ideális, de oké, ez van. Azért minden nem lehet tökéletes, ugyanis kb éjjel egykor arra lettem figyelmes, hogy egy kéz nyúlik felém tapogatózva, azaz inkább a táskám felé, amit magam mellett tartottam. Az illető a “mi a fene van itt” kérdésre azt válaszolta, hogy hát ő vak és a 41-es ágyat keresi. Megnyugodtam, és tájékoztattam, hogy egy ajtóval odébb lesz. Megköszönte és kiment. Ez a jelenet aztán kábé óránként még kétszer megismétlődött. Ez már fura volt ugyan, de hát gondoltam, oké, vak, nem tehet róla. Az mondjuk fura volt, hogy miért mászkál valaki egyedül éjjel a vonat folyosóján, de hát ki tudhatja, lehet, hogy felfázott. Valamikor fél ötkor aztán újabb dörömbölés a kabinban, a vaknak mondott utastárs kétségbeesetten kér segítséget. Nem részletezem az egészet, a vége az lett, hogy beköltözött a mi kabinunkba. Mivel női hangja volt, még úgy is voltam vele, hogy hát, legalább nem vagyok egyedül nő a kabinban.
Reggel aztán, amikor világos lett, kezdődtek a meglepetések. Az illetőnek ugyanis ugyan női ruhája és hangja volt, de szakálla is – és karórája, amire rendszeresen ránézett. Nem gondolom tipikusnak, hogy ha valaki vak, nézegeti az óráját. Emellett próbálta fenntartani a vakság látszatát, tapogatott a körletben, de például nem volt nála semmiféle bot vagy ilyesmi. Nagyon bűzlött nekem ez az egész. A vonatszemélyzet reggel aztán konfliktusba került vele, majd külön megkérték, hogy ellenőrizzük az értékeinket, minden megvan-e. Senki nem mondott semmi konkrétat, de benne volt a levegőben, hogy csalóval állunk szemben, akit itt már megelőzött a híre.
Nagyjából gondolhatjátok, hogy mennyit aludtam aznap éjjel és milyen állapotban értem haza. Már a metrón elképzeltem a meleg, puha ágyat, és hogy végre kialszom magam, ha hazaérek, aztán meg esetleg varrok valamit. Ehhez képest belépek a lakásba, és a mosogatógépből ömlik a hab. A részletekbe itt se mennék bele, de ezt követően természetesen nem aludtam, viszont olyan destruktív hangulatba kerültem, hogy gyorsan elővettem a szabóollót meg ezt a zöld takarókezdeményt, és úgy szétnyiszáltam, hogy csak úgy porzott. Aztán varrtam is persze. Ez lett az eredmény:
Egy későbbi fázisban a maradék pöttyös részt még tovább aprítottam, de az még nem került be a kompozícióba. Majd ha legközelebb hozzányúlok, megmutatom. Gondolom, úgy jövő októberben.
Az oldschool patchworkhöz precizitás kell, kétszer mérni, mire egyszer vág az ember, minden milliméter számít. Nem véletlen, hogy a nagymamámtól kapott patchwork könyvekben csak a nézegetésig jutottam el. Már a gondolat, hogy a legapróbb slendriánság is tönkrevágja az egész munkát, elrettentett attól, hogy magam is nekifogjak bárminek. Na jó, egyszer tettem egy kivételt, gondoltam, biztos örül a nagymamám, ha készítek neki karácsonyra egy edényfogót abból a könyvből, amit előtte tőle kaptam, úgyhogy nagy elánnal nekivágtam varrógép nélkül, kézi öltésekkel. Naná, hogy nem lett pontos, már alsó tagozatban sem voltam képes szépen kerekíteni a betűket. Olvasható? Igen. Akkor meg mi a gond? Lehet vele edényt fogni? Igen. Akkor meg örüljön mindenki. A nagymamám kézimunkában igen ügyes volt, a végletekig pontos, varrt, hímzett, kötött, horgolt, subázott és hát emlékszem az arcán az elnéző mosolyra, amikor lelkesen mutattam neki az első horgolásomat meg ezt a bizonyos patchwork edényfogót. Mondjuk az elnéző mosolynak nincs köze hozzá, hogy nem varrtam több patchwork dolgot évekig, inkább az volt, hogy én is beláttam, van, ami nem megy és nem is kell erőltetni. És ez így is ment egészen addig, amíg meg nem láttam ezt a könyvet, A foltvarrás szenvedélyét.
Mert ebben voltak rojtos, úgy-ahogy összevarrt holmik, projektek, ahol a vonalzó szerepe elenyésző – és a végeredmény mégis patchwork és mégis szép. Ez az én világom! A hozzávalók évek óta a szekrényemben várnak részben feldarabolva, csak ugye a varrógépet előszedni, zakatolni – tehát mindezt nem alvásidőben -, ez olyan komplikált. Októberben sikerült ide is eljutni végre. Eddig van 10 négyzet, még gondolkozom, hogy folytassam tovább, még több négyzettel vagy inkább csíkokkal, ahogy esik, úgy puffan. És mi legyen belőle, valami falra rakható izé vagy takaró? Ha takaró, akkor K-nak, akinek eddig még csak horgoltam takarót, de az is kilukadt, ezt viszont hogy veszi be Do gyomra, aki szerint a virágos minták egyértelműen lányosak, szóval ez a takaró egyszerűen nem lehet fiúé (értsd: ő akarja magának). Mondjuk mire elkészül az egész, lehet, hogy kiköltöznek és akkor marad a falrarakós verzió.
Lehetne hosszasan fejtegetni, hogy milyen indíttatásból és mi céllal készül ez a – micsoda is? De nem, nincs sztori, csak egy nagy kosár régi barkácsfilc, túlnyomó többsége gyönyörű színű, viszont nem jó minőség, tele műszállal. És akkor azt gondoltam, ez pont megfelel arra, hogy ok és cél nélkül csináljak akármit megkockáztatva azt is, hogy az égvilágon semmi értelmes nem lesz belőle. Ha meg igen, annál jobban fogunk örülni.
Legutóbb azt mutattam meg, hogyan lehet kislányfelsők hosszát pár centivel szépen megtoldani. A mai ruhajavítási módszer uniszex, most egy fiúpólón mutatom be. A felső képen látható a végeredmény.
És így készül: Adott egy rejtélyes szakadás a póló alsó szegélyén. Olyan, mintha valaki ollóval bevágta volna, de hogy valójában mi történt, azt már sosem fogjuk megtudni.
Kézi öltésekkel összevarrjuk az elszakadt széleket. Nem baj, ha nem túl szép (nem is minden szakadásnál lehet szépen varrni), mivel a varrást el fogjuk takarni szőtt szalaggal. Ilyen szőtt szalagokat sokféle mintával lehet kapni, én a Dawandán vettem, de néhány fajta a Röltexben is beszerezhető.
A szalagok a vágás mentén foszlanak, ezért öngyújtóval vagy gyufával óvatosan megolvasztjuk a szalagok vágott végét, ezzel “beszegtünk” a szalagot. Most már csak annyi van hátra, hogy néhány öltéssel a szalag végeit felvarrjuk. Alul átnyúlik a póló visszájára, felül pedig pár milliméternyit visszahajtjuk a szalag végét, hogy ezt is elfedjük. Lehet persze géppel is varrni, de kézzel is működik. Ha a szőtt szalag mintája passzol a pólóhoz, a végeredmény kifejezetten cool!
Már a többedik saját varrású szoknyával fordul elő, hogy néhány hordás és mosás után felfeslik a varrás – elég bosszantó és nem is mindig tudom szépen kijavítani. Végiggondolva a lehetséges okokat arra jutottam, hogy a cérna lehet a ludas. Coats Moon márkájút használok, nagyjából ez az, amit minden Röltexben lehet kapni. Nektek is van hasonló tapasztalatotok? Melyik márkát érdemes használni, ha az ember nem két hónapra varrja a ruháit? Vagy valami egész más lehet a gond? Előre is kösz a tanácsokat, véleményeket!
Úgy egy éve vár ez a fekete farmeranyag meg a szép szövött szalag arra, hogy Do ruhatárát kicsit feltupírozzam. Az új Ottobre adta végül az utolsó lökést – persze egyik modellt sem varrtam meg konkrétan, csak valami hasonlót. Ott szövött szalag helyett ferdepánt volt a dísz és nem is a csípőrészen, hanem a fodrok beszegéséhez hsználták. Meg nem is csak egy fodor volt, hanem egymás felett elcsúsztatva kettő. Ez persze sokkal jobb is lett volna, de technikailag még mindig nem vagyok ott, hogy képes legyek egy téglalapot akkorára behúzni, amekkorára akarom vagy a minta diktálná, így maradtam az egy emeletes és nem annyira pörgős szoknyánál. Van azért rajta szép színes díszítősor meg pink farkasfog is – gyerek akarok lenni én is újra vagy legalábbis stay-at-home-mom, hogy ilyet hordhassak.
A leánygyermek elégedett, így aztán én is – a to do listámra meg felírtam, hogy ha legközelebb találkozom Zsukkával, majd jól megtaníttatom magamnak a terv szerinti mértékű behúzást.
Tegnap a fonalaim nagyobb részét is bedobozoltam – persze megbújnak még alattomban itt-ott, tehát még biztos összejön egy fél ruhászsáknyi, de azt összeszedni legalább nem lelkileg lesz nehéz. Különös tekintettel a következő két hétben várható felfordulásra, amely szerencsésen egybeesik az Év Munkahelyi Kihívásával és amúgy is november van, egy időre nyilván nyugalomba vonulok a blogból meg a kézimunka világából. (A kezeimre szükségem van a várhatóan 50+ doboz becsomagolásához) De hogy ne maradjatok inspiráció nélkül, szívesen ajánlom farbenmix varrós ádventi kalendáriumát – minden nap 15 perc varrással karácsony estére egy kész táskát kaptok. Fényképes leírások lesznek, tehát nem ér a hiányzó némettudásra hivatkozva kihagyni, meg amúgy is ott van a google translator, ami még extra szórakozást is ad, jobb, mint a Hahota! (Ha ezt a mondatot érted, akkor Te is 30 és 40 között vagy : D )
Szóval varrjatok szépen helyettem is táskát, talán én is nekifogok, ha előszedtem az új lakásban a varrógépet és megtaláltam mindenféle varrós krimmkrammot, meg kihevertem azt a sokkot, hogy a meglévő táskáim megtöltenek egy költöztetődobozt.
Szívélyes üdvözlettel a dobozhegyek mögül: anyahajó
Holnap szülinapi bulira hivatalosak a gyerekek, a Jesuitenwiese-re megyünk. Lesz piknik meg játszás, remélem, a felnőttek napozhatnak zavartalanul. Hogy az ajándék a Graffaló lesz, az nem is kérdés. Mióta Gabitól megkapták gyerekek, azóta ez a sztár, és mert a német fordítás is hasonlóan jól eltalált, mint a magyar, biztos siker lesz Viktornál is. De hogy egy kis kézzel készített dolgot is kapjon, varrtam ma egy szülinapi girlandot.
