Posts Tagged with gyerekprogram

A város jövője: előjáték egy bécsi kiállításajánlóhoz

Olvasom a budapesti híreket mostanában a lerobbanó metrókról, útlezárásokról, lefagyott járdákról, lebénult közlekedésről és az emiatt joggal ideges emberekről, és boldog vagyok, hogy Bécsben élek. Ja nem, vicceltem. Igazából itt is megvannak a problémák, pillanatnyilag az egyik legidegesítőbb dolog számomra a járda szórására használt kavicsok. Az alattomos kavicsok nagyon hasznosak, mert nem károsak a környezetre, mint a só, ráadásul újrahasznosíthatóak. Az utolsó hó elolvadásakor csak összesöprik a kavicsokat és berakják a majd minden utcasarkon található műanyag kavicstárolókba. Zseniális! Még emlékszem a napra, amikor megtudtam, hogy mi az a rengeteg fura láda az utcákon, és akkor azt mondtam, igen, tipikus german way of life, minden racionalizálva van és semmi sincs a véletlenre bízva. Na jó, az osztrákok persze nem németek, de azért néha vannak ilyen áthallások. Mert kavics veszendőbe nem mehet. Mondjuk legalább tudják, hogy igen, minden évben télen le fog esni a hó.

zukunft

A kép forrása és további infó a kiállításról itt

Visszatérve a kavicsokra: tönkrevágják a csizma sarkát, felhasítják a hótaposó talpát, beékelődnek a futócipő talpának hasadékaiba és rettentő erőfeszítés rajtuk menni még lapossarkúban is, de csinicipőben aztán végképp bátorságpróba. De eltűrjük, sőt, helyeseljük, mert ez jó a környezetnek. Mondjuk környezet az nagyon kevés van a városban, helyette inkább beton meg zaj, meg rengeteg ember, jóval több, mint amennyi kényelmesen befér a négypercenként közlekedő metróba.

Valamelyik nap nem akartam elhinni, amit látok. A villamosra vártam munkába menet, mert késésben voltam (amúgy ha lehet, gyalogolok). Hiba volt, gyalog csak tíz percet késtem volna, villamossal harmincöt lett. Ki volt ugyan írva, hogy mikor jön a következő villamos, de persze ha az 5 perc tíz percen keresztül olvasható, akkor nyilván nem kell a kiírást komolyan venni, csak ezt nyilván utólag könnyű mondani. Szóval vártam a villamost és enyhén esett a hó. Egyszer csak megjelenik egy nosztalgiavillamoshoz hasonlító jármű a síneken, de valahogy nagyobb, robosztusabb. Nem sokáig figyelhettem meg, mert az útviszonyok ellenére minimum 90 km/h sebességgel száguldott és mindenkire, aki a járdaszegélytől számított három méteren belül tartózkodott, azaz gyakorlatilag mindenkire a házfalakon kívül, felfröcskölte a latyakot, amit eltakarított a sínről. Merthogy egy síntakarító gépezet volt, ez kiderült.

Én úgy vagyok vele, hogy értem, hogy sietnie kellett, hiszen már így is késésben voltak a villamosok (bár akkor miért kellett további tíz percet várni a következőre?), de mondjuk nem akartam elképzelni, hogy mi van, ha valaki rosszkor lép le a járdáról reggeli félálomban. Megállni nem tudott volna olyan gyorsan a szerkentyű, mint ahogy száguldott.

Most mindezt csak azért mesélem, mert múlt hétvégén a Technisches Museumban voltunk családilag, ahol még júniusig egy a városok jövőjéről szóló kiállítás nézhető meg. Mivel ez a poszt már így is rém hosszú, ezért majd legközelebb írok róla részletesebben, most csak az engem legjobban megérintő gondolatot idézem: Zaj az a hang, amit mások adnak ki.

Valóban, a városi létben a legjobb és a legrosszabb az a rengeteg másik ember. A zaj, a tömeg, az Igen Hatékony Hótakarító Járművek és más hasonlók az ára annak, hogy nem kell fél napot utazni a következő élő emberrel való találkozásig meg annak, hogy végigmehet az ember az utcán anélkül, hogy minden szomszéd felvésné a megfigyelési naplójába, hogy kivel van és milyen rövid a szoknyája. Legyen most ennyi a kedvcsináló, aztán folyt. köv. arról, miért érdemes megnézni a kiállítást, ha legközelebb Bécsben jártok.

Bécsi családi programok: A schönbrunni pálmaház

A Pálmaház már akkor is kedvenc helyem volt, amikor még boldog szingli egyetemistaként éltem Bécsben. A város időjárása ősztől nyár elejéig a rémes és a szörnyű között váltakozik, hideg, szeles és nedves, így a pálmaház igazi oázis. Oké, a levegő itt is nedves-párás, de legalább nem fúj a szél és az egyik csarnokában meleg van. Télen kifejezetten terápiás céllal ücsörögtem benn annak idején, mint más a sóbarlangban.

palma1

Nem is tudom, miért alakult úgy, hogy a gyerekekkel egészen sokáig kimaradt a pálmaház. Talán annyira a nyugalom szigeteként élt a fejemben, hogy nem tudtam elképzelni, hogy gyerekekkel menjek oda? Tél végén végül mégis útba ejtettük, bár nem volt könnyű meggyőzni a gyerekeket, hogy a pálmaház egy jó program. Nagyon prózaian indult az egész: az állatkertbe és a sivatagi házba akartunk menni, de a pálmaházzal kombinált jegy kedvezményesebb volt, mint külön megvenni a belépőket. Ha meg már megvolt a kombijegy, használjuk ki!

palma2

Szerencsére a gyerekeket az ötödik percben beszippantotta a pálmaház hangulata. Na nem a hú, milyen szép növények, micsoda illatok, micsoda nyugi. Hanem a sűrű növényzet és a közöttük futó kacskaringós ösvények, a dzsungelhangulat, a vadon illúziója. Egy darabig próbáltam őket figyelni, merre vannak – amúgy nem könnyű, mert tényleg átláthatatlan az egész és három hatalmas csarnok , aztán feladtam, bíztam a józan eszükbe, leültem egy padra és elkezdtem bámulni a semmibe, élveztem a zöldet körülöttem, az illatokat, a váratlanul jött nyugit, a meleg párát. Pont mint megboldogult szingli egyetemista koromban. Záráskor utolsóként hagytuk el a terepet és a gyerekek megígértették velünk, hogy ezentúl rendszeresen jövünk, valamint fejben végigvették a ruhatárukat, hogy milyen rejtőszínű holmiban a legideálisabb pálmaházazni ezután, hogy a bújócskában a másik dolga a lehető legnehezebb legyen. Végigfutkározták és -bújócskázták az időt, ami amúgy nem jellemző rájuk; ha mondjuk kimegyünk a természetbe, inkább a piknik részét élvezik a kirándulásoknak.

palma4 palma3

Most augusztusban újra eljutottunk a pálmaházba, és ha lehet, még szebb volt. Most nyílnak a kaméliák, az illat leírhatatlan. Mikulásvirág helyett napraforgók találhatók a középső terem változó installációjában, minden virágzik, fantasztikus színek mindenütt. Ha legközelebb Bécsben jártok, ne hagyjátok ki a pálmaházat!

palma6

Szép helyek Bécsben: a Setagaya-park

Van Bécsben egy park, jóval kevésbé ismert, mint megérdemelné, de aki ismeri, az minden évben elzarándokol ide tavasszal. A Setagaya-park a 19. kerületben található, a linken megtalálhattok minden fontos tudnivalót, a térképet, megközelítési lehetőségeket és majd áprilistól a nyitvatartási időt is. Télen be van zárva, de tavasszal, valamikor áprilisban kinyitják, és akkor lehet kezdeni izgatottan figyelni, hogy mikor kezdődik a cseresznyevirágzás.
setagaya1

A park japán stílusban van kialakítva, így egész tavasszal és nyáron harmóniát és nyugalmat áraszt, de a virágzó fákat semmi nem múlja felül.

setagaya3

Magnóliafák, aranyeső, kis híd a kis tavon, pagoda, amiben valószínűleg szoktak teaszertartásokat is tartani, legalábbis teljesen be van rendezve e célra. Itt-ott padok és zugok, rengeteg felfedeznivaló a gyerekek szemében, a felnőttek szemében pedig oázis a város közepén két perc sétára a közeli villamosmegállótól.
setagaya5

Ha áprilisban Bécsben jártok, ne hagyjátok ki! Persze mindenképp nézzétek meg a nyitvatartási időt előtte, mert tavalyról úgy emlékszem, hogy nem minden hétvégén lehet látogatni.
setagaya6

Legalább a gyerekek – avagy hogyan kössünk le hatéveseket húsz percre

6 hozzászólás Legalább a gyerekek – avagy hogyan kössünk le hatéveseket húsz percre című bejegyzéshez

(Kép is lesz, de meg kell dolgozni érte.)

Csend és hallgatás a Virág utcából, két hete még csak egy WIPszerdára se tellett tőlem. A még áprilisban elkészült csodálatos türkiz Thistle & Beads kendő blokkolására ma szántam el magam. A mai nap egyébként azért is jelentős, mert prímszám több hónapja készülök rá, hogy ma elkezdjek egy ehhez a szoknyához hasonlót közöshorgolni. Ehhez képest még az április elején elkezdendő kardigánhoz sem csináltam kötéspróbát – megvettem viszont egy halom fonalat hozzá, a molyok meg épp szaporodási fázisban vannak, szóval élethalálharc on, állás egyelőre döntetlen. Mondanom sem kell, hogy a tiritarka szoknya a távoli jövőbe prolongálódott, mondjuk akkorra, amikor majd újra látjuk a napot. Apropó, nap. Pont nyolc nap múlva lesz életem első futóversenye, amire eléggé készültem testileg-lelkileg. Viszont ismerem magam annyira, hogy szakadó esőben nem vagyok hajlandó kínozni magam futással, a futóverseny helyszínére való elzarándokolással és a startra való várakozással 30ezer másik emberrel együtt. Úgyhogy ha a nap nem is sütne jövő vasárnap, azért legalább ne essen, ez lenne a kérésem az univerzum felé.

Májusban egyelőre küzd egymással a kötelességtudó és a hedonista felem, a hedonista kötné a Lily Magnóliát ajándékba, a kötelességtudó vizsgára készül és beadandókat ír. De leginkább egyiket sem, mert a kötelességtudó ugyan nem annyira erős, hogy nyerjen, de legalább blokkolja a hedonistát, úgyhogy így aztán se tanulás, se kötés, vagyis csak feleannyi mindkettőből, mint lehetséges és szükséges lenne. Azért legalább a beadandók gondját letudtam tegnap, így bízom az áttörésben kötésfronton is.

Amíg én itt fetrengek a különféle pocsolyákban, úgy is mint lustaság, kialvatlanság, tétovázás, azért legalább a gyerekek boldogok és kreatívak. Mert ott van például az a délután, amikor rájöttem, hogy elfogyott a só. Rendes háztartásban nem fogy el a só, nálunk igen. Mondjuk volt még otthon egy zacskó kavicsjellegű tengeri só, amit vészhelyzet esetére tartok itthon. Vészhelyzet alatt azt értem, hogy fáj a füle valamelyik gyereknek és meleg sós zoknival kell borogatni. Kínomban aztán elővettem ezt az aranytartalékot és elkezdtem mozsárban porrá törni a sót. Nem is számítottam rá, hogy ettől az unalmas és fárasztó feladattól a gyerekeim egymással versengve fognak felszabadítani. Időbeosztást kellett csinálni, hogy ki mikor mennyit mozsarazik. Pár napig kitartott a lelkesedés, úgyhogy megint van itthon vagy három hónapra elegendő só. Ha akartok húsz perc nyugtot magatoknak, kedves megfáradt anyatársak, adjatok hatéveseteknek egy mozsarat nagyszemű sóval.

Ha a gyerek mégsem boldog, sőt, örök haragot deklarált – mert például anya egyetértett az óvónővel abban a kérdésben, hogy szabad-e az óvodában meztelen felsőtesttel rohangálni (nem) – akkor persze egy kis sómozsarazás nem elegendő a kibéküléshez. Ilyen esetekre ajánlom, hogy tartsatok otthon drótot és csípőfogót. Megteszik azok a műanyag bevonatos drótok is, amelyeket elektromos készülékekhez adnak, hogy a zsinórt összefoghassuk velük. Mondjunk néhány mondatot arról, hogy kizárólag az általunk e célra átadott drótokat szabad vagdosni, mert a többiben esetleg áram fut, és egyrészt jaj annak, aki töntreteszi a számítógépemet vagy varrógépemet, másrészt ezt nemcsak mondom, hanem a 220 gondoskodik a büntetésről. Szóval ezen rövid bevezetés után adjuk át a gyermekünknek a drótot és a csípőfogót és élvezzük a drót hosszától függően akár 20-30 percre is tehető szabadidőnket és készítsük fel színünket arra, hogy ennek leteltével a gyerek minket tart majd a legjobb anyának a világon és hajlandó megbocsátani korábbi botlásunkat a meztelen fesőtest tilalmával kapcsolatban.

A kreativitásnak egyéb nyomai is random felbukkannak a lakásban. Múlt héten például összekerestem egy nagyobb rendrakás közben a tangram mind a hét darabját. Úgy terveztem, hogy szombaton végre játszom vele egy kicsit, de az adott helyen csak öt elemet találtam.
– Gyerekek, hol van a tangram két hiányzó eleme?
– Hát, a lilát én sem tudom, de a másikból Kristóf éppen cápát csinált.
Cápát, naná. Itt is van.

És ha már keresgélés: egy pillanatra felbosszantott, hogy a múlt héten kisúvickolt szobában miért vannak már megint gyúrmabombák a könyvespolcra ragasztva. Miért nem lehet a dolgokat rendeltetésszerűen használni, de tényleg? Aztán közelebb menve megláttam, hogy ez a gusztustalan trutyi igazából egy kulcstartó. Nem is értem, miért vagyok annyira földhözragadt felnőtt.

Mivel pedig a rendrakást és játékszelektálást anya elintézte, a gyerekek az igazán fontos problémák megoldásának szentelhették magukat. Feltalálták például a majdnemfotocellát.
– Anya, feltaláltam egy ajtónyitót.
– Az nem a kilincs véletlenül?
– Nem. Mert csak megbököd a kilincset egész picit, és magától kinyílik az ajtó. Csak nagyon erősen kell feltekerni a zsinórt.

Roppant komplex szerkezet, az egész szobát elfoglalja.

Így végre a több hónapon keresztül készült körmöcske-zsinór is megtalálta élete értelmét.

Hasonlóan kreatív hétvégét kívánok Nektek 🙂

Szülőkímélő szülinapi buli

9 hozzászólás Szülőkímélő szülinapi buli című bejegyzéshez

Reméltem, hogy Do elfelejti a beígért utószülinapi bulit – naiv voltam, belátom. Végül a sokadik “majd ha” után e hétvégére szerveztünk le egy kisebb vendégséget: 5 gyerek jön, 3 vendég lemondta, szóval tényleg nem lesz tumultus, de pont dupla annyian leszünk a lakásban, mint szoktunk, így azért mégsem bízhatok mindent a spontaneitásra.
Természetesen idejében elkezdtem a neten való lázas kutakodást megfelelő játékok után, de azért biztos, ami biztos, nagyon örültem, amikor teljesen véletlenül szembejött velem ez a kártyaszett:

A két forrás egyesítésével, meg még némi gyerekkori emlékmorzsákat összekapargatva összeállítottam a forgatókönyvet három órára. Tisztában vagyok vele, hogy ettől még ugyanúgy lehet hiszti, sírásrívás és öriharidrámák, mint ahogy tavaly is voltak, viszont az is biztos, hogy így kevésbé lesz rossz lelkiismeretem, mintha a dolgoknak szabad folyást engednék.

Ilyeneket fogunk játszani:
Vannak a zabáljuk tele magunkat mindenfélével, amit otthon nem engednek típusú játékok, ezek közül kedvencem az édességmemory:  szükség van páros számú nem átlátszó pohárra (műanyag vagy papír), mondjuk 30 darabra. Ezeket 5*6-os négyszög formában lerakjuk az asztalra, a talpuk néz felfelé. 15 féle édességből 2-2 darabot elhelyezünk a poharak alatt. Innentől a memóriajáték szabályai szerint játszunk, a különbség csak annyi, hogy aki két egyforma édességet talál, az magához veheti azt és meg is tarthatja.
Úgy képzeltem, hogy a buli elején barkácsolás is lesz, mindenki kap egy papírtasakot (amilyen régen a zsemlészacskó volt) és azt dekortapasszal kidíszítheti. Tapasztalatom szerint a dekortapasz az egyik legkedveltebb barkácsalapanyag a gyerekek között, és ezzel a feladattal legalább 6 percig le tudom majd kötni őket. A buli folyamán nyert édességeket pedig rögtön lehet is ebbe a zacsiba tenni. Akinek pedig nem gyűlne elég össze, annak a végén majd kicsit rásegítünk – éljen soká a gyomorrontás!
Szintén édességzabáló játékként olvastam, de módosítom sósszecskazabálóssá a Kis kínai becenéven futó feladatot. Szükség van müzlistálkákra, evőpálcikára minden gyereknek és vegyes sós szecskára, amit mások azt hiszem ropifélének hívnak. Az a legjobb, ha apróbb darabokból áll, mint perec, halacska, stb. A feladat egyszerű: minden gyerek egyforma mennyiségű szecskát kap a tálkájába és egyszerre kezdi el pálcikával enni. Ahogy az már lenni szokott: az nyer, aki előbb.

Persze fontos, hogy egészséges ételek is kerüljenek az asztalra egy gyerekbulin, például krumpli.
A krumplipárbajhoz szükség van két krumplira és két fakanálra. Mindkét gyerek kap egy fakanalat és azon egy krumplit kell tartania. A cél, hogy az ellenfél krumpliját lelökjük a fakanálról, viszont a mienk rajta maradjon. Ehhez csak a fakanált használhatjuk, kezelni tilos. Hogy szegény krumpli mégse a szemétben végezze a játék után, tehetünk a két játékos közé valami puhát a földre, például párnát. Aki nyer, kaphat megint valami fogrontót a díszes papírzacsijába.

És ha már úgyis kezünkben van a fakanál, akkor még egy kalapot kell szerezni gyorsan valahonnan, s máris kezdődhet a célbadobás. Mindenkinek van három dobása, ahányszor sikerül rádobnia a kalapot a fakanálra, annyi édességet könyvelhet a gyűjteményébe. Hogy kizárjuk a játékostársak rosszindulatát, egy felnőtt fogja a fakanalat teljesen mozdulatlanul.

És ha már a mozdulatlanságnál tartunk, igazán vicces a Múzeum című játék. Egyvalaki a múzeumlátogató, a többiek a szobrok. Felvesznek egy testhelyzetet, a múzeumlátogató megfigyeli őket (szülő időt mér), majd kimegy a szobából. A műtárgyak megváltoztatnak valamit magukon, a látogató újra belép a szobába és megpróbálja kitalálni, mi változott. Mondanom sem kell, hogy aki nyer, az plusz kalóriákat tehet a papírzacsijába.

Már érzem, hogy a ma vásárolt nagyjából 3 kiló édesség nem lesz elég, ha így haladunk, úgyhogy majd lesz pár olyan játék is, aminél a részvétel a fontos, nem a nyerés. De ezekről meg a szülőkímélő torta készítéséről majd a buli után számolok be. Kellemes hétvégét kívánok Nektek!

Gyerekekkel Salzburgban

Szerencsére nem tart örökké az az időszak, amikor a gyerekkel való nyaralás-telelés fő kérdése, hogy van-e a szállodában magasított szék az ebédlőben és biztosítanak-e bébiőrt. Egy hat- és egy nyolcévessel a programok tervezésében is lehet picit tovább menni, minthogy feltérképezzük és kipróbáljuk a város össze játszóterét. Sőt, az mostani salzburgi három nap alatt alig-alig kellett kompromisszumot kötnöm. Ha gyerek nélkül utaztunk volna, talán beiktattam volna még a Modern Művészetek Múzeumát és egy esti koncertet vagy színházat, de az első évek kulturális aszkézise után ez már üdítően kevés lemondás. A gyerekeket városnézésre motiválni persze nem lehet úgy, hogy “és akkor most mindent megnézünk, ami benne van az útikönyvben”. Ahogy múzeumlátogatásokkor is szoktam, most is böngészősdit játszottunk, csak épp 3D-ben. Ki talál több mesés lényt az utcákon? Ez a szempont szinte minden régi belvárosban bejön, a házak homlokzata tele van szárnyas oroszlánokkal, angyalokkal, egyszarvúkkal, ördögökkel és csontvázakkal.

A régi műemléki temetők is szépek tudnak lenni, és ha híres ember sírját is meg lehet nézni, akit mondjuk a gyerekek ismernek (jelen esetben Mozart feleségének sírját), akkor az külön izgalmas. Persze kikerülhetetlenül jön ilyenkor egy beszélgetés a halálról, de mikor legyen ilyenre idő, ha nem a nyaraláson-telelésen.

Időnként nemcsak mesebeli állatok, de fura emberi alakok is szembejönnek, azaz állnak, például ez a tengeri vadember.

S persze ne feledkezzünk el a modern művészetről sem, amelynek kapcsán elbeszélgethetünk arról is, vajon mi volt az alkotó célja azzal, hogy embernagyságú uborkaültetvényt helyezett a város kellős közepére.

Ahhoz azért még hideg volt, hogy az egész napot az utcán sétálva töltsük, de szerencsére gyerekbarát múzeumokban sincs hiány Salzburgban. A gyerekbarát jelen esetben nem azt jelenti, hogy a gyerek élvezi, a szülő meg unatkozik. A Haus der Natur akár egész napos program is lehetett volna, kár, hogy az elutazás napjára hagytuk. Bár a legcsalogatóbbnak a dinoszauruszos-őskövületes részt gondoltuk, igazából az akváriumrészleg vitt mindent. Csodaszép tengeri halakat, korallokat láttunk, én a magam részéről itt órákat tudtam volna tölteni. A kitömött állatok engem annyira nem hoztak lázba, annál inkább a különféle ásványok és féldrágakövek. A gyerekek azóta dél-amerikai utazásra gyűjtenek, mert a legszebb darabokat mind ott bányászták. Jutott egy részleg a mese- és mítoszbeli állatoknak is, úgymint jeti, vérfarkas, Tom és Jerry, sárkányok és társaik. Néhány szinten pedig mindenféle kísérleteket lehetett kipróbálni – mint a Csodák Palotájában. Két és fél óra után már többet nem bírtunk befogadni, meg a vonatunk is ment már, de ha máskor is eljövünk, akkor eleve úgy tervezzük, hogy a múzeumban ebédeljünk, tartsunk egy szünetet, hogy aztán a többi részleget is megnézhessük.

 Voltunk még a játékmúzeumban is, ahol szerencsére nemcsak vitrinüveg mögött mutatták be a játékokat, hanem sok dolgot ki is lehetett próbálni. Golyópályák, hatalmas társasjátékok, babaházak, árnyszínház, nagyítóval felfedezhető miniatűrjátékok, ha pedig valaki meg akart pihenni, akkor a moziban aranyos rajzfilmeket is nézhetett. Persze Salzburgba még vissza kell menni egyszer, hiszen télen fele olyan szép, mint nyáron, amikor még a gnómok kertje is nyitva van.

20/52 – heti gyerekportré

4 hozzászólás 20/52 – heti gyerekportré című bejegyzéshez

Vannak hetek, amikor képtelenség két képet kiválasztani. Például most, amikor a Belvedere botanikus kertjében jártunk. Egyébként ez egy olyan program, amit kevés turista ismer, pedig szerintem sokkal szebb látványosság, mint a Schönbrunn parkja. A sziklakert, a kaktuszkert, a bambuszliget, a rododendronok – bármelyiknél elbámészkodnék akár fél órát. Szóval ez a programot nagyon ajánlom, gyerekkompatibilis is és igazi oázis a város közepén. Aki pedig ezt a nagy sétát saját lábon kibírja, utána még egy fagyit is kaphat.

Horgolás a Himmelswiesen (39.)

Az egész úgy indult, hogy megtetszett egy kötött wrap horgolt változata és Ninocskától megkaptam ajándékba. (Majd pár nappal később személyesen is megismerkedtünk, nagyon 21. századi történet ez. Köszi, Ninocska!)
Komoly minta, egyrészt technikailag új volt, másrészt borzasztó sok és borzasztó vékony fonal kell hozzá. Gondoltam, hogy mielőtt ilyen komoly lépésre szánom el magam, kipróbálom, hogy egyáltalán értem-e a mintát. Olvasva nem értettem, de nem adtam fel, sokszor a horgolás közben világos lez, ami papíron nem.

A kísérlethez Cataniat használtam, bár tisztában vagyok vele, hogy nem ideális, viszont ebből volt több összeillő szín otthon. Meg Do úgyis a pamut sálakat szereti jobban, és az őszi kabátjához még úgysem volt passzoló sál, szóval szemet hunytam a fonal összetétele felett. Az eredeti minta 4 szakaszból áll. Az első egy egyszínű háromszög, a másik a háromszög folytatása csíkosan, a harmadik a háromszöghöz csatlakozó körülírhatatlan forma szintén csíkosan, a negyedik pedig egy hosszú csík. A háromszínű alkazatnál rövidített sorokat kell horgolni, amit bevallom én leírás alapján még horgolás közben sem értettem meg. Így aztán elkezdtem nézni a fotót, és igyekeztem valami olyasmit csinálni, amit láttam. Így már egész jól ment.
 

Persze, nem tartottam a szemszámot, így egy ponton a projekt átcsapott freeform horgolásba, és akkor már nem volt megállás. Folyt köv egyébként, még van vele egy-két nap munka.

Na de hogy a horgolás helyére is kitérjek: Bécs határától pár lépésre található a Himmelswiese. Elérhető a 38A-s busszal Cobenzl megállóig, onnan a vendéglő melletti kis úton indulva a Stadtwanderweg 2 táblát követve 10 perc sétára van az úgynevezett Oktogon am Himmel, egy kedves kis vendéglő kilátóterasszal. Szemben vele egy remek játszótér, itt piknikeztünk. Szóval ma a mennyei mezőkön horgoltam, úgy is érzem magam.

Do szerint túl erősen sütött a nap, így bemászott egy csőbe és előszedte a horgolását.

A játszótértől már csak pár lépés a Lebensbaumkreis (életfakör). Az ír hagyomány szerint az év minden szakaszához egy fa kötődik. Nem havonta, nem is hetente, hanem teljesen random módon elosztva. És attól függően, hogy mikor született valaki, más fa az ő személyes életfája. Nem ástam bele magam túlzottan a témába, csak a helyszínen lévő táblákat olvastam, de van néhány egészen mulattató hasonlóság a családtagok és a születésnapjukhoz tartozó életfa jellemzése között, egyikünknek például, aki történetesen tolmács, a hárs a fája, az pedig állítólag kommunikáció, meg antenna, meg társaság középpontja. Rólam, illetve a fámról pedig olyan csodaszépeket írtak, hogy zavaromban ide se merem írni. Szóval ha valakinek szüksége van kis egósimogatásra, tegyen ide egy kiruccanást.

Ha valaki már kipipálta a kötelező látványosságokat Bécsben, akkor ezt a kis kirándulást is szívből ajánlom Cobenzlre. Gyerekeknek a játszótéren kívül még a Bauernhof is érdekes lehet, amely a buszmegállótól csak pár lépésnyire van, felnőttek (és a mieinknél sportosabb gyerekek) pedig ha bírják, és nem ragadnak le a helyi vendéglőben, akkor még utazhatnak pár megállót Kahlberg felé a 38A-val, onnan pedig indulhat a gyalogtúra.

Esős napokon (16.)

Most, hogy lassan kezdődik a nyári szabadságunk, menetrend szerint érkezik az esős idő is. Tavaly eléggé zokon vettem ugyanezt, idén megpróbálok pozitívabban hozzáállni ehhez a természeti törvényszerűséghez és kezdem előkészíteni a gumicsizmát meg az esőkabátokat, polárpulcsikat.

Már az esős időre való időtöltéseket is elkezdtük – igaz, tegnapelőtt a szobafogság oka betegség volt, nem a rossz idő – ez például egy kezdetleges millefiori technikával készült poháralátét. Mármint nem a technika kezdetleges, hanem a kivitelezés, mert ennél sokkal különlegesebb virágokat is ki lehet hozni, ha valaki sokat gyakorol. Itt például egy tutorial is található – biztos jó lett volna, ha előbb megtaláljuk, meg ha ilyen profi felszerelésünk van hozzá. Ehelyett mi egyszerűen csak hurkákat sodortunk, random egymás mellé raktuk kötegbe, aztán körben bevontuk egy réteg lapos sötétkék gyurmával. (Elárulom, hogy a lap se szabályos alakú, se egyenletes vastagságú nem volt és toldozgattuk is.) Aztán még kicsit hengergettük, majd amikor összetömörödött, felvágtuk kábé egyforma vastag szeletekre, egymás mellé tettük szabálytalanul és kisütöttük 30 percig 130 fokon.
FIMO süthető gyurmát használtunk, ha jól számolom, öt színt, amelyek közül az egyik sötétben világít. A megmaradó anyagokból még két vagy három alátét is ki fog jönni, szóval kellő számú esős nap esetén mindenkinek lesz poháralátétje a családban. Azért jobban örülnék, ha nem.

Így világít.
Egyébként a világító gyurmának az az előnye is megvan, hogy miután a barkácsolás részt kipipáltuk, a gyerekek még ugyanannyi ideig bezárkóznak az ablaktalan fürdőszobába és élvezik, hogy foszforeszkál a sötétben.

A schönbrunni labirintus-játszótér (2.)

2 hozzászólás A schönbrunni labirintus-játszótér (2.) című bejegyzéshez

Schönbrunn annyi programlehetőséget kínál, hogy akár két napot is el lehet tölteni itt. A vezetett kastélylátogatást inkább akkor ajánlom, ha gyerekek nélkül tudtok elszabadulni pár napra otthonról illetve ha olyan korban vannak, hogy már tanulnak történelmet. Kisebbekkel inkább a kastályparki séta, a gyermekmúzeum (Kindermuseum – csak hétvégén van nyitva egyéni látogatók előtt), az állatkert és a labirintus játszótér kínálja magát. Most pár képet hoztam a labirintusról, amit túlzás nélkül állíthatom, egy egész napig sem sikerült megunnunk. A parknak ez a része belépőjegyes, de ha elég időnk – legalább 2-3 óránk – van, akkor szerintem megéri az árát.

Található itt labirintus és útvesztő – ez utóbbiban tényleg rendesen el lehet tévedni, mert a sövények tényleg átlátszatlanok és nagyon magasak (az én testmagasságomhoz viszonyítva legalábbis), szóval a kisebb gyerekeket nem árt kézenfogva vezetni. Ha valaki eljutott a kilátóhoz (nekem másodszorra sikerült), akkor mindenféle erővel feltöltött köveket is ölelgethet – hogy ezt mennyire kell komolyan venni, azt mindenki eldöntheti magának.

Van még ujjlabirintus (tehát pici, ahol az ember ujjaival követheti a különböző típusú labirintusok vonalait), spirállabirintus, ahol középen meg is lehet pihenni és útközben feladatokat lehet megoldani. A klasszikus négyzetes labirintushoz a bejárat egy hídon át vezet, ahol forróságban a lábunkat zuhannyal hűsíthetjuk, a nagyon hosszú utat bejárva meg gondolkozhatunk az élet értelmén és hasonlókon.

A gyerekek biztonságos, körbekerített játszótéren élvezhetik a minden igényt kielégítő homokozót, repülhetnek a mozgó madármászókán, kipróbálhatnak hangtálakat és különféle hatalmas zeneszerszámokat. Ha pedig túl nagy a forróság, akkor a vizes játszótéren hűsíthetik magukat. A dress code szigorúan sarazós, nem a szép városnézős cucc. Van nap és árnyék, sok pad szülőknek, szóval minden, ami kell.

 A görbe tükrökben minden önbizalomhiányban szenvedő látogató meggyőződhet róla, hogy igenis gyönyörű, hiszen bőven lehetne előnytelenebb, mint valóságban. Például fej nélkül és kétfelé álló lábakkal.

Na jó, egy kis nyúlás nem ártana, de azért inkább alacsonyan, fejjel, mint magasan, de fej nélkül.

Meg azon is el lehet gondolkozni, hogy merre az arra,

 meg hogy melyik is vagyok én valójában.

Éhség és szomjúság esetén normál bécsi árfekvésű büfé áll a rendelkezésünkre, de szinte minden játszóterező vendég saját vizet, ételt is fogyasztott. Ez elvileg tilos, viszont senkit sem érdekelt. WC, vizesblokk van, tehát a nyakig sáros gyerekeket ki lehet mosdatni, ha újra ki akarunk merészkedni a civilizációba.
Jó szórakozást 🙂

Older Posts