Posts Tagged with gyereknevelés

7 ötlet értelmes tabletezésre a nyári szünetben

Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a gyanúmmal, hogy a nyári szünet könnyen képernyőcsapdává válhat a gyerekek számára, ha nem figyel oda a szülő. A napi fél óra képernyő mint irányelv már iskolaidőben is nehezen betartható – legalábbis nálunk -, pedig akkor csak a napközi utáni idő jelent potenciális tabletezést. Nyáron pedig ott az egész nap, a barátok sokszor elutaznak, kert nincs, szülők dolgoznak, még ha home office-ban is, nincs minden napra valami attrakció és a kedvenc társasok is unalmasak egy idő után. Marad tehát sokszor a technika mint bébiszitter.

Persze korosztályfüggő is, hogy mennyire lehet megengedő a szülő, én mostanra már nem tabletmentes napokat várok a gyerekektől hanem legalábbis az idő nagyobb részében értelmes képernyőhasználatot. Értelmes képernyőhasználat szerintem az, amikor a gyerek valamit létrehoz, gondolkodik, ügyködik és nem kizárólag passzív befogadó. Elég sok ilyen tevékenység van, összegyűjtöttem néhányat:

  • levelezés nagyszülőkkel, keresztszülőkkel, barátokkal: Fejlődik a fogalmazási készség, a helyesírás és a címzettek egész biztosan örülnek. Mennyivel könnyebben fog menni a szeptemberi Nyári élményeim című fogalmazás, ha egész nyáron írt a gyerek róla, hogy miket csinált, hogy érezte magát!
  • fotók összerendezése kollázsokba: Ez nemcsak a tűr kategória nálunk, hanem egyenesen a támogatott tevékenységek egyike. Én például nagyon nem szeretek kollázsokat csinálni, fotókat feldolgozni. A nagyszülők viszont borzasztó hálásak, ha rendszeresen kapnak egy-egy kollázst e-mailben. Éljen a gyerekmunka!
  • blogolás: Do például süteményes blogot ír. Először megsüti a sütit, ami már eleve jó a családnak, aztán lefotózza (ez is tanulás), aztán beblogolja a receptet, ami az esetek többségében még egy németről magyarra fordítási feladat is, plusz magyar helyesírás gyakorlás.
  • video nézegetés: persze vannak idétlen youtube-csatornák is, de nem kizárólag. Jóga, tánc, balett, zongorázás, mindenféle kézműves technika, főzés is megtanulható, gyakorolható a youtube segítségével. Biztos van valami, ami a gyereket is érdekli és nem is a teljes agyhalál. És ha megvan az érdeklődési terület, akkor nyugodtan lehet kicsit lazábban bánni az idővel. Ha meg mozgásos az a bizonyos téma, akkor még jobb a helyzet!
  • zenehallgatás: Van olyan tizenéves, aki nem hallgat egész nap zenét? Akkor már hallgasson nyugodtan interneten keresztül – annyival kevesebb CD-tok hever szanaszét a földön. Ha eközben még odafigyel az angol dalszövegekre is és netán megpróbál kibogarászni egy-egy mondatot, akkor még a suliban is könnyebb dolga lesz. Oké, lehet, hogy a mi családunk nyelvileg kicsit terhelt, de komolyan előfordult, hogy Do kinyomtatta egy szám szövegét és szavanként lefordította.
  • e-book: Olvasni a legkevesebb gyerek szerint szexi, de azért ebben hajlamosak elbizonytalanodni, ha tableten vagy telefonon olvashatnak. Rengeteg könyv elérhető így is, szóval csak hajrá. Nem gond, ha könnyű nyári limonádé, végül is felnőttek se az Antigonét veszik elő a strandon.
  • kutatómunka: Ha nyaralni készülünk – vagy akár csak a hétvégére keresünk programot -, nyugodtan bízzuk ezt a gyerekre. Én nem tudom, honnan tanulta, de Do teljes magától értetődőséggel mozog a google-ban, így útikönyv nélkül összeállította a nyaralásunk programját. És így még azért se lehet nyafi, hogy csupa olyan programot akarunk ráerőszakolni, ami őt nem érdekli. Tiszta haszon!

Persze az rossz lenne, ha napfénytől és szabad levegőtől óvva képernyőt bámulnának a gyerekek egész nyáron. Van olyan, hogy szülőként egyszerűen a sarkamra állok és kivonszolom őket otthonról, még ha ez nem is mindig egyszerű. Meg otthon is van számtalan lehetőség nem elektronikus kütyükkel a kézben csinálni valamit. Viszont ha már van képernyőidő, akkor lehet törekedni arra, hogy ne zombigyárként hasson, hanem a lehető legtöbbet hozzuk ki ebből is. Mert a képernyő hozzátartozik az élethez, ahogy a régi szép időben a fáramászás meg sisak nélküli biciklizés.

Kötelez-e a tehetség?

6 hozzászólás Kötelez-e a tehetség? című bejegyzéshez

Néha visszavonz az anyablog műfaja, habár arra már régóta nem érzek késztetést, hogy a gyerekek minden újabb fejlődési lépését megosszam. Az elmúlt fél évben viszont olyan téma foglalkoztatott, ami talán más családokat is érint, ráadásul a blog FB-csoportjában is beszélgettünk róla, szóval behozom itt is. A tehetséges gyerekről van szó.

Adott nálunk egy zeneileg tehetséges gyerek. Hogy az, azt nem a szülői elfogultság mondatja, mert pont a zene az a terület, ahol sem én, sem Apahajó nem kompetens ilyen megállapítást tenni, így aztán elhisszük a zenetanároknak, amit mondanak. Tulajdonképpen már az óvodában is megmondta egy szakmabeli szülőtárs, akkor még csak mosolyogtam, hogyan lehetne egy négyévesről tudni egy sima anyák napi ünnepség után, hogy tehetséges zenében. De mondjuk amikor egy év alatt három év anyagát vette át furulyából és gyakorlatilag ki kellett venni esténként a kezéből a hangszert, meg rászólni, hogy szombaton reggel 7-kor azért még ne csellózzon, akkor azért már mi is elhittük a diagnózist.

(Volt egy idő, mikor én is törekedtem zenei sikerekre, de rövid ideig tartott és az eredmény igen szerény volt)

Természetes volt, hogy a gyerek járjon mindenféle órára, ami zenével kapcsolatos: csellóra, furulyára és mindkét hangszer ensemble-órájára. Emellett hurcoltuk a koncertekre, amelyek természetesen egy normál felnőtt munkaidejébe estek (éljenek a családcentrikus munkaadók!), próbákra, amelyek rendszeresen keresztülhúzták a hétvégéket (a másik gyerek hétvégéjét is), kajtattunk a minden koncertre külön előírt dresscode-nak megfelelő ruhákat és cipőket beszerezni, és aztán büszkén és picit hitetlenkedve ültünk be a Musikverein aranyterébe (igen, oda, ahonnan a bécsi újévi koncertet közvetítik), mert a gyermek fellépett ott. Ha mondjuk mi is zenélnénk, akkor valószínű normálisabbnak tartottuk volna ezt, így egész idő alatt volt bennem egy fura érzés, hogy ez az egész valaki mással történik, mert a genetika ekkorát nem viccelhet.

Aztán még egy megerősítést kaptam, amikor a másik gyerek is elkezdett hangszert tanulni, és hirtelen megtudtam, miről beszél a többi szülő. Hogy szólni kell a gyereknek, hogy gyakoroljon, és még akkor sincs kedve hozzá. Máskor meg van és jól halad, mindenesetre az egész hullámzó. Szóval pont olyan mint amit egy gyerektől normálisnak tartunk.

(A tehetség biztos jele, ha a gyerek a harapóskolbászon is furulyázik)

Azt is mondták zenész-szülők, hogy a kamaszkor mindenkinél hoz egy krízist, de ne adjuk fel, a tehetséget nem szabad elherdálni. Nem nagyon tudtam elképzelni őszintén szólva, hogy a gyerek önként fog megszavazni nekünk pár perc csendet napközben, aztán ez is eljött. Egyszer csak feltűnt, hogy nem gyakorol annyit, aztán hogy már tegnap se gyakorolt meg tegnapelőtt sem. Amikor hónapok óta tartott már ez a korszak, akkor felvetettem, hogy talán el kéne dönteni, mit szeretne. Hogy a csellótanulás nem erőszak, nem kötelező zenére járni, ha máshoz van kedve. Ekkor már hetek óta balettvideókat nézett, hogy megtanulja a spárgát. Amúgy később sikerült is neki, mert éppolyan elánnal vetette bele magát a balettba, mint annak idején a zenébe.

Bevallom, meg is könnyebbültem, mert valahogy azt tartottam normálisnak, hogy egy gyerek nem fixálódik 8 évesen egy témára, hanem hogy kipróbál különböző dolgokat. Pont jött a nyári szünet is, tehát hangszeróra amúgy sem lett volna, a témát prolongáltuk szeptemberig. Szóbeli megállapodás volt persze, mégpedig hogy a két hangszerből egy marad, a cselló, furulyából pedig legfeljebb az ensemble órák és a koncertek számát lecsökkentjük mindkét hangszerből.

Szeptemberben az új iskolával minden megváltozott, elég hamar világos lett, hogy jelenleg egyetlen hangszeróra sem fér bele az órarendbe. Az egész napos iskola órarendje ugyan sok lyukasórát tartalmaz, de ezek pont nem akkor vannak, amikor lehetne a zeneiskolába menni. Ez a külső ok, de fontosabb volt a belső: a gyerek nem akar hangszert tanulni. Kategorikusan nem akar. Soha többet nem akar.

(Amikor a gyerek a Goldener Saalban lép fel és még csak nem is sejti, hogy ez mennyire cool)

Mondanom sem kell, jött a bűntudat (nem kellett volna csesztetned a gyereket, hogy gyakoroljon, nem kellett volna azt mondanod neki, hogy nem kötelező a zene, stb.) és mindenféle próbálkozások részemről (játszanál valamit legalább a karácsonyfa alatt nekünk? Nem.). A gyermek hallani sem akart róla és kiskamaszokhoz illő szabadidős elfoglaltságokat keresett magának, valamint délutánonként táncra járt az iskolában. Természetesen a testnevelő tanár szerint nagyon tehetséges.

Bennem folyton ott volt a kettősség, hogy egyrészt tényleg nem akarok versenyistállósdit játszani a családon belül, meg nem akarok ambiciózus anyuka lenni, a gyerekén keresztül valósítja meg önmagát, de azt is felelőtlenségnek gondoltam, hogy a gyerek elherdálja a tehetségét. Mert őszintén: én egyetlen területen sem vagyok ennyire kiemelkedő, mint ő a zenében és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. S ha már valakiben egy ilyen tehetség van, akkor használja, mert egy második már szinte biztos nincs. Vajon haragudni fog rám utólag, hogy nem hajtottam? Vagy azért haragudna, ha nem hagynám szabadon dönteni? Megkérdeztem rengeteg embert a környezetemben, és nem lettem okosabb. A “bárcsak annak idején a szüleim kicsit jobban nyomtak volna egy irányba” éppúgy ott volt a válaszok között, mint “az egész gyerekkoromat az uszodában töltöttem és semmi másra nem volt időm” mondatok.

A helyzet végül – mint olyan sokszor – magától oldódott meg. A gyerek egyszer megemlítette mellékesen, hogy adott esetben később, ha majd lesz ideje, lehet, hogy talán megint csellózna. Kábé ennyire feltételes módban. Mondtuk neki, hogy persze – habár csodálkozva, mert legutóbb még arról volt szó, hogy a cselló nem az ő hangszere, inkább zongorára vagy hárfára váltana. (Mamma mia, hárfa, nem lehetne valami kisebb, ami nem foglal el egy fél szobát?) Meg azt is mondtuk, hogy oké, és hogy létezik ám magántanár is, akivel adott esetben rugalmasabb lehet az időbeosztás. Szerencsére Bécsben az óradíjak szempontjából mindegy, hogy magántanárhoz vagy zeneiskolába jár-e az ember, tehát legalább ezt nem kell megfontolni külön.

Aztán úgy egy hónap múlva azt mondja: anya, gitározni szeretnék tanulni. Tényleg, hát ez szuper! Szeptembertől? Nem, minél hamarabb.

A sztori így happy endhez érkezett, gitártanárt nem volt nehéz találni, így gyorsan leszerveztük az első órát, mielőtt még meggondolta volna magát. Helyreállt az univerzum rendje, gyerek gyakorol, élvezi és villámsebességgel suhan át az anyagon. Ha valaki megkérdezi tőlem ugyanazt a kérdést, amit én tettem fel fűnek-fának tavasszal és nyáron, akkor majd azt mondom neki: csigavér, ha a gyerekben ott a tehetség, akkor nem fogja kibírni anélkül, hogy tényleg csinálja azt a bizonyos dolgot, amiben tehetséges. Lehet, hogy csak egy kis pihenésre van szüksége.

 

WIPszerda: megint Marina

2 hozzászólás WIPszerda: megint Marina című bejegyzéshez

marina-kossuk-ossze

Az elmúlt két hónap felgyülemlett stresszhelyzetei után kábé az utolsó pillanatban eldöntve leléptünk egy kis hétvégi csobbanásra. Csoda-e, hogy horgolni Balaton-kék Tó fonalat vittem és mintának a Marina kendőt választottam? Szentül meg voltam győződve egyébként, hogy majd ott a nagy semmittevésben írok pár blogposztot meg elintézem ezt is meg azt is – ehhez képest a számítógép bekapcsolásához sem volt kedvem. A gyerekek hasonlóan voltak. Mindketten teljes elszántsággal vitték magukkal a biológiát illetve a környezetismeretet, hogy majd a következő tesztre tanulnak minden nap. Szerencsére alig jutott eszükbe a tanulás, helyette szinte egész nap úszkáltak.

Vicces módon épp most futottam bele egy internetes vitába, amely arról szólt, szükség van-e olyan wellness hotelekre, ahonnan a gyerekek ki vannak tiltva. Egy hozzászóló szerint teljesen érthetetlen, hogy miért visz az ember wellnessezni gyereket, mert az felnőtteknek való. Hát nem tudom, én ebben az évben azt vettem észre a gyerekeken, hogy semmivel nem kisebb a stressz, amiben élnek, mint a felnőtteké. Nyilván nem élet-halál kérdése, hogy hányas lesz a matekdolgozat, nem lenne balhé itthon, ha rosszabbul sikerülne, mégis, ők olyan magasra teszik maguknak a mércét vagy annyira beijesztik őket az iskolában, hogy ezzel kelnek, ezzel fekszenek az egyébként eddig jelesnél rosszabbat soha nem kapott gyerekeim. Úgyhogy szerintem éppúgy szükségük van a lazulásra, pihenésre, mint bármelyik felnőttnek. Egy alapos környezetváltozás nélkül a szünetben is ugyanúgy a szokásos jajmileszamatekdogával témán agyalnának, mint a suli idején.

A gimibe való váltás egyébként eléggé kivágta a biztosítékot nálunk. A kuckós-barátságos osztrák általános iskola negyedik osztályában nagyjából az volt az örökké hangzó refrén, hogy bezzeg majd a gimi sokkal nehezebb lesz. Persze nehezebb, ez igaz, de nem megugorhatatlan. Viszont ezzel az ijesztgetéssel meg az új környezetből adódó átmenettel együtt nálunk a szeptember a sírás hónapja volt. Egy olyan gyereknél, akinek tényleg semmi gondja nem volt eddig az iskolával és a tanulással, rémesen ijesztő ezt látni. Sajnos az a fajta biztatás, hogy nekem is volt rossz jegyem, amikor ötödikes voltam, nem ért célt, csak annyit értem el vele, hogy a gyerek két dologért bőgött: 1. mi lesz, ha nem sikerül a dolgozat 2. anya azt mondta, hogy ne vegyem olyan komolyan a sulit, de én nem tudom nem komolyan venni.

Ezen a ponton és amikor a dolgozat reggelén síró gyereket kísértem a suliba, ahova amúgy egyedül szokott menni, de aznap kérte, hogy kísérjem el, elhatároztam, hogy más stratégiát kell választanom. Most az van, hogy minden héten egy reggel korán indulunk el otthonról és a gimi közelében lévő pékségben reggelizünk, igazi bécsi szertartásos kávéházi reggelit. Legyen valami pozitív asszociáció az iskolához legalább egy héten egyszer. Hogy bejön-e a taktika, azt majd karácsony táján fogom kiértékelni, addig is reménykedem.

És amikor már megnyugodtam volna, hogy mennyire kreatívan megoldottam ezt az új nevelési helyzetet, kiderült, hogy K. féltékeny, hogy ővele nem reggelizek kávéházban. Hát ezen ne múljon még akkor sem, ha az ő sulijához nem esik útba a nevezett pékség, nincs nekem szőrös szívem, még korábban is kelek emiatt, ha kell. De még ez sem derítette jobb kedvre, sőt, magán kívül kiabált, hogy hiába szeretné, neki erre reggelente nincs ideje. A nincs időm felkiáltás egyébként lényegesen többször hagyja el a száját, mint azt szerintem harmadikos élethelyzete indokolná, pláne, hogy az iskolába vezető útja 3 perc csigatempóban. Hosszas lélekbányászat után kiderült, hogy az írásórán túl lassan ír, és gondolom, ezt mondják is neki néhányszor. Úgyhogy egészen magáévá tette a nincs időm életérzést és kiterjesztette úgy általában mindenre. Hát ilyenekkel küszködünk mostanában és ezért is volt életmentő ez a mostani medencézős hosszú hétvége Tó fonallal és Marina kendővel meg olyan hotellal, ami ugyan nem kifejezetten gyerekekre van specializálódva, de nem néznek leprásként a gyerekekre. És csodák csodája, a gyerekek – nemcsak a mieink – tudtak viselkedni és hagyták pihenni a felnőtteket, miközben ők is kicsit elfelejthették a matekjegyet meg a túl lassú írástempót és az összes ilyen dolgot, ami egy nyolc- és tízéves szívét nyomja. Én meg elfelejtettem, hogy ápolnom kéne a blogomat, úgyhogy ez a hét se lesz olyan posztokban gazdag, mint szeretném, de talán elnézitek ezt most.

Horgolt tablettok, avagy hogyan digitalizáltuk a gyereket

2 hozzászólás Horgolt tablettok, avagy hogyan digitalizáltuk a gyereket című bejegyzéshez

Tavaly nyári szünet vége felé írtam, hogy végül beadtuk a derekunkat, és megígértük Do-nak, hogy kaphat telefont. Különféle opciók voltak és egész sokáig sikerült végül húzni a választást. Első telefonként semmiképp nem akartam nagyon drágát venni neki, mert ugye ki tudja, képes-e vigyázni rá. Ő viszont nem akart nemokostelefont. Akkor eldöntöttük, hogy amikor én vehetek az előfizetésemmel új telefont decemberben, akkor majd én kapok egy újat és ő megkapja az enyémet. Bevallom, én nem járok elektronikai áruházakban alapesetben, úgyhogy fogalmam nem volt róla, hogy mióta a legutolsó telefonomat vettem, azóta egy új készülék ára több, mint amennyibe az amúgy nem rossz laptopom került. Amikor megláttam az árlistát, szívem kis híján megállt. Olvasgattam, guglizgattam hetekig mindenféle véleményeket meg teszteket és arra jutottam, hogy új telefont annyiért vehetnék csak, amennyiért nem akarok. Újratervezés. Végül egészen zseniális ötletem támadt, komolyan büszke voltam rá. A gyermek ugyanis választási lehetőséget kapott: vagy megkapja az én egyébként eléggé betegeskedő okosomat, én veszek magamnak bűndrágán újat (amit ugye nem akartam) vagy ő kap egy teljesen új nemokosat, amivel tud telefonálni és mellé veszünk egy családi tabletet, amit elsősorban a gyerekek használhatnak, viszont nem visszük iskolába és ilyen helyekre.

tablet2

Rövid őrlődés után végül saját magától azt az opciót választotta Do, ami szerintem is ésszerű volt: nemokostelefon és tablet. Ez utóbbin sokkal élvezetesebb a filmnézés, jobb a fényképezőgépfunkció és a hangminőség is. És hát szülői szempontból egyértelmű az anyagi előny is, hiszen még a jobb tablet plusz nemokosteló is jelentős megtakarítás az új okostelóhoz képest.

Néhány hónapja tart ez a digitalizált gyerekkor, és nagyon örülök, hogy nem hamarabb kezdtünk bele. Még idő kell, hogy kialakuljon az ésszerű tablethasználat rendje, egyelőre csak tűzoltásjelleggel reagálunk a túlkapásokra, ami nem igazán tetszik nekem. Bízom a nyárban, amikor talán lesz időnk valami emberbarát, nem túl szigorú, de nem is agybedaráló rendet kitalálnunk a gyerekekkel együtt. Mert sajna azt már most látom, hogy az agybedarálás az alapeset, maguktól nem kapcsolják ki a gépet és az sem jut eszükbe, hogy esetleg egy szemétkupac kellős közepén ülnek a szobájukban tablettal a kézben. Na de kell ez a tapasztalat is, hogy aztán lehessen középutat találni.

És hogy a kikapcsolás könnyebben menjen, meg a tabletnak is legyen valami kis otthona, ahol kipihenheti magát, horgoltam egy tokot.

tablet1

Szerencse kérdése volt, hogy a kék fonal pont a szükséges méret előtt néhány centivel fogyott el, így a pirossal tudtam neki egy kis kontrasztos szegélyt horgolni. A technika nagyon egyszerű, mélyre öltött rövidpálca volt minden harmadik szem. A következő sorban aztán kicsit korrigálni kellett, mert valahogy kitágult a munka, így ott minden harmadik és negyedik szemet egyszerre hurkoltam le és máris helyreállt az egyensúly.

A fonal Drops Cotton Light, a tű 3,5-ös, csupa rövidpálca, azaz a tökéletes filmnézős projekt.

Hogyan lett olvasó a gyerekből?

2 hozzászólás Hogyan lett olvasó a gyerekből? című bejegyzéshez

Itt a Könyvhét, ami budapesti koromban az év egyik fénypontja volt számomra. Most csak távolról gondolok rá, próbálom felidézni a Vörösmarty téri délutánokat a frissen megjelent könyvek társaságában: az izgatottságot, a megrakott hátizsákot és a villámgyorsan kiürülő pénztárcát. És ha már idén nem lehetek ott, akkor legalább ünnepeljük könyves poszttal – mégpedig az utánpótlásról, avagy Varró Dániel szavaival élve a kedves kis olvasókról.

Tulajdonképpen nem gondoltam különösebben furának, hogy K. nem lett a betűk megtanulása után egyből lelkes olvasó. A fiúk nem olvasnak, mondja az klisé, meg amúgy is, van még idő. Én például szüleim legnagyobb szomorúságára elég későn kaptam rá a könyvekre. Bezzeg Andika! – mondták mindig, és igazuk volt. A barátnőm, Andika, falta a pöttyös és csíkos könyveket, én meg azt szerettem, ha felolvasnak nekem. A harmadik osztály utáni szünetben az első kötelező olvasmány maga volt az emberkínzás. A Kicskereső Kisködmön azon példányában tollal jelöltem be, hogy mikor meddig jutottam. Nemhogy fejezet közepén, de mondat közepén is megálltam, annyira fárasztott. Azt hiszem, nem a könyvvel magával volt a gond, hanem az olvasással. Fárasztott és kész. Szóval pont ezért nem aggódtam, hogy a gyerek még első végén, második elején nem olvas magától.

Nem így Apahajó, aki korai olvasó volt és ugyanezt várta el K-tól is. Hordta haza a sok Pixie-füzetet, ami egyébként remek átmenet a semmi és a valami között: néhány oldal csupán, gyors sikerélmény, és fel lehet vinni az Antolinra. Az Antolin külön is megér egy misét, ez lesz majd a következő bejegyzés témája, most csak annyit, hogy ez a régi olvasónapló mai változata és német nyelvterületen nagyon sok iskola használja a gyerekek olvasási szokásainak ellenőrzésére. K. szorgalmasan olvasta a füzeteket és gyűjtötte a pontokat az Antolinon, de ez még nem volt egyéb, mint kötelesség.

minion

Egyszer azonban Apahajó hazaállított egy Minion-könyvvel. Valódi vastag könyv, elég kicsi betűkkel, nagyon kevés képpel, az oldalak tele vannak írva. A Minionokról szólt. Szerencsére nem vettem észre a könyvet egész addig, amíg fel nem tűnt, hogy a gyerek reggelente a kanapén ül és olvas. Amúgy ez napokig nem tűnt föl, későn kelő vagyok, szóval nem mindig csíptem el a pillanatot. Te jó ég, a gyerek nem jön reggelizni, mert olvas. Igazi könyvet és már a közepénél tart. És ekkor láttam, hogy a Minionokról szól. Jesszus, ez komoly, hogy ilyen szennyirodalmat hoztunk a lakásba? – kérdeztem volna, de nem kérdeztem, mert a gyerek olvasott és láthatóan élvezte.

A Minion-könyvvel napok alatt végzett, és akkor elkezdődött az azóta is tartó olvasásmánia. A gyerek reggel fél 7 körül felkel, felöltözik, elhelyezkedik a kanapén és olvas. Aztán gyorsan magába tömi a reggelit és visszaül olvasni. Amikor érte megyek a napközibe, sokszor az olvasósarokban van. Aztán hazajön és olvas. Azzal lázad, hogy olyan könyveket hoz ki a könyvtárból, amiket csak a harmadikosoknak és a negyedikeseknek engednek meg. Elkapta a gépszíj, és mindezt köszönhetjük a Minionoknak meg Apahajónak, akit nem érdekelt, hogy Disney, meg kommersz, igénytelen cucc, hanem csak az, hogy a gyereket érdeklik a Minionok. Éljen a szennyirodalom!

A külföldi lét újabb árnyoldala

10 hozzászólás A külföldi lét újabb árnyoldala című bejegyzéshez

Amikor a külföldre költözés még friss élmény volt, és tulajdonképpen egészen röviddel ezelőttig azt gondoltam, hogy a külföldi gyereknevelésnek a legfőbb nehézsége a tágabb családdal való kapcsolattartás, valamint az anyanyelv és kultúra ápolása. A kapcsolattartás nehézségei azért ahogy nőnek a gyerekek, egyre csökkennek. Most már nincsenek a mi igencsak korlátozott szabadságunkhoz kötve a magyarországi tartózkodások, mert a gyerekek nélkülünk is remekül eltöltik az időt a nagy- és keresztszülőkkel. Az anyanyelv és kultúra ápolásával is egész jól állunk, még ha ennek az a hátulütője is megvan, hogy lassan nem férünk be a gyerekszobába a mesekönyvektől, amiket mondjuk otthon élve egyszerűen csak a könyvtárból hoznánk ki majd ugyanoda vinnénk vissza. Természetesen még előttünk a kamaszkor, amikor a gyerek feladata, hogy minden ellen lázadjon, ami a szülőnek fontos, de egyelőre legfeljebb az ellen lázadnak, hogy elhoztuk őket Magyarországról, ahol minden olyan jó és egész nap csak nyári szünet van meg fagyizás. Egyelőre megúsztuk a magyar beszéd szabotálását is, sőt, amikor mondtam Do-nak, hogy a Harry Potter magyarra sokkal jobban van lefordítva, mint németre, akkor elkezdte magyarul olvasni, pedig az nagyobb strapa neki, mint németül. Tehát eddig minden rendben. Természetesen nem fogják a magyar kultúra teljes palettáját megismerni ahogyan egy magyar irodalom vagy történelem érettségihez kell, de valljuk be, azért ez a megismerés akkor se automatikus, ha otthon él az ember.

vasut

Egy dolog viszont komoly veszélyben van, ha nem abban az országban él az ember, amelyiknek az állampolgára – és az elmúlt hetekben ez engem személy szerint nagyon érzékenyen érintett. Hiába élek egy országban, hiába köt oda a munkám, a hétköznapjaim, hiába fizetek ott adót, az országos politikába nem fogok tudni beleszólni, amíg nincs választójogom. Választójogom pedig egész addig nincs, ameddig nem cserélek állampolgárságot. Pedig jelen esetben a hétköznapjaimat jobban befolyásolja az osztrák politika, mint a magyar, lassanként jobban is kiismerem magam benne. A gyerekeknek pedig mire nagykorúak lesznek, szinte természetes lesz, hogy ők igazából magyar származású osztrákok. Magyarország persze egy fontos ország számukra, sőt, különleges, legendás, kábé mint a magyar történelemben az Urál vidéke meg az Etelköz. Onnan jövünk, de már nem ott vagyunk. Az otthon és a normalitás számukra egy olyan ország, ami nekem – még mindig – külföldnek számít. De ők már nem emlékeznek arra az időre, amikor Magyarország volt az otthon – ez egy nagy különbség köztünk.

Viszont bármennyire fejből tudnak minimum ugyanannyi karácsonyi éneket németül, mint amennyit magyarul, hiába tudnak ugyanolyan választékosan beszélni németül, mint bármelyik ott született gyerek, hiába tanulják nagyon korán, már alsó tagozattól kezdve, hogy hogy működik a demokrácia, ebben a demokráciában nem fognak tudni részt venni, mert nincs választójoguk.

Nekem a mostani elnökválasztás kapcsán nagyon hiányzott, hogy nincs választójogom. Ha megnyerte volna az FPÖ-s jelölt a választást (ami szerencsére nem így lett, de csak egy hajszálon múlt), akkor azzal, hogy külföldi és nő vagyok, kétszeresen estem volna a nemkívánatos kategóriába. Nagyon szerettem volna szavazni én is, és úgy érzem, hogy azzal, hogy a társadalomba sok szállal beilleszkedtem, nagyon is indokolt lenne, hogy legyen választójogom. Sokkal indokoltabb, mint Magyarországon, ahonnan csak nagyon szűrten kapom a híreket, ahol nem dolgozom, nem fizetek adót és a döntések következményét csak áttételesen viselem, mondjuk mert a szüleimet érinti. Olyan érzés nem választani az országban, ahol élek, mint amikor valakinek egész életében reggel, délben, este menzakaját kell enni, akár ízlik, akár nem és kötelezően oda kell befizetni a minőségtől függetlenül. Nekem, aki életem első részét diktatúrában éltem le és még emlékszem azokra az időkre is, meg emlékszem arra az eufóriára, amikor először lehetett szabadon választani, elrettentő arra gondolni, hogy a gyerekeimnek akkor lesz csak lehetőségük beleszólni a politikába és a saját jövőjükbe, ha megváltoztatják az állampolgárságukat. Azaz vagy lemondanak arról, hogy a gyökereik a papírjaikban is benne legyenek, vagy egész életükben politikai kiskorúak lesznek és mások döntéseinek a következményét viselik. Egyik rosszabb kilátás, mint a másik. Persze ez rám is vonatkozik, mert egyszer én is meg fogom unni a frusztrációt és akkor lecseréltetem az útlevelem, bármennyire fájni fog is. De nekem akkor is megmarad az első harmincvalahány évem, amikor nem volt kérdőjel az identitásom mögött, és ez a kétkultúrájú, külföldön felnövő gyerekeknek nem adatik meg. Pillanatnyilag nem látok pozitív megoldást, hacsak nem hozzák vissza a kettős állampolgárságot, amivel az ember megtarthatná eredeti származási útlevelét, de szavazati jogát ott gyakorolhatná, ahol életvitelszerűen él.

Elnézést, ez most nem egy jó hangulatú poszt, és nincs happy end sem, de kikívánkozott.

 

Anya, ez kínos!

1 hozzászólás a(z) Anya, ez kínos! bejegyzéshez

Vannak időnként azok a pillanatok, amikor úgy érzem, hogy igen, valamit mégiscsak jól csináltam a gyereknevelésben. Oké, ezek sokkal ritkábban vannak, mint azok, amikor azt érzem, hogy eléggé mellément az egész – de vannak és méltók arra, hogy megünnepeljem. Vicces módon tavaly és idén is anyák napja előtt kaptam ezt a bónuszt a gyerekektől.

anyaknapi0

Tavaly K-val épp az Intersparba tartottunk, amikor előjött a farbával:- Anya, ez annyira kínos. – Micsoda, K.? – Hát az a vers, amit az iskolában az anyák napi képeslapra írtunk. De hidd el, nem tehetek róla, mindenkinek le kellett másolni a tábláról. – Miért, mit kellett lemásolni? – Anya, de olyan kínos. – Nem gond, tudom, hogy nem te találtad ki.  – Na jó, megmondom. De tényleg kínos. “Liebe Mama, ich liebe dich, mehr weiß ich nicht.” (Kedves Anya, szeretlek, egyebet nem tudok.) Pedig hát egy csomó mást is tudok. Hát nem kínos ilyet mondani egy iskolásnak?

Nem kicsit voltam büszke, hogy a gyerek ráérzett, mennyire üresen csengő hízelgésről van itt szó. Persze a szeretés önmagában nem gond, sőt, na de a világ nem ennyiből áll, és pláne egy elsős épp arra van trenírozva, hogy minden nap sok újra tanuljon, és erre büszke is legyen. Szóval a gyerek nemcsak okos, de még érzelmi intelligenciája is van – mondtam magamban, és tényleg a legszebb anyák napi ajándékot adta nekem ezzel az “Anya, ez kínos!” felkiáltással.

Idén Do volt soron a jutalompillanattal, el is jött, mégpedig két részletben. Anyák napja előtti héten két napot otthon volt betegség miatt, eközben egyszer kaptam tőle egy kis levelet. Imád levelet írni, szóval ez önmagában nem extra, de ez a mondat mindent vitt: “néha olyan … tudsz lenni. De azért legtöbbször nagyon szeretlek.” Olvadtam. És nemcsak azért, mert legtöbbször nagyon szeret, hanem főleg azért, mert szerinte is teljesen normális azt érezni, hogy a másik időnként gáz tud lenni, és ezt meg is lehet mondani. Nem az a szeretet, hogy a negatívumokat letagadjuk, hanem hogy ennek ellenére minden oké.

És akkor ez még fokozódott, sőt, egy csavar jött a történetbe. Anyák napja előtti szombaton egy ilyen kis beszélgetés zajlott le: – Anya, a holnapi versben lesz néhány dolog, ami nem igaz, úgyhogy ne hidd el. – Például? – Elmondjam? Na jó. Hogy ma megírom a leckém, meg leviszem a szemetet, meg kitakarítom a szobám, meg ilyenek. – De ha nem igaz, akkor miért írtad le? – Az iskolában mondták, hogy ezt írjuk. – Semmi gond, én úgyis jobban örülök az olyan leveleknek, amikben őszinte vagy. Például, amikor azt írtad, hogy milyen … tudok lenni. – Nem haragszol meg, ha elmondok valamit? – Nem, mondjad csak. – Hát hogy azt igazából csak úgy írtam, mert a felnőttes írást akartam gyakorolni. És gondoltam, hogy ha már rólad szól, akkor odaadom.

Idézőjelbe tenni azt, ami már amúgy is  – azt hiszem, cinikus énemet itt töltötte el az a bizonyos boldogság, hogy igen, pont ilyen gyereket szerettem volna nevelni.

Aztán vasárnap mellétették a “de azért általában nagyon szeretlek” gesztusát is, és kaptam egy kincskereső kirándulást ajándékba a közeli hegyekben. Napokig tervelték, előtte bejárták a terepet, amikor én Budapesten voltam, versikét írtak az útmutatásokkal és voltak mindenféle performanszok pitypangfújással szív alakban, meg minden mi szem-szájnak ingere. Amikor követtem az utasításokat, ezt találtam:

anyaknapi1

Lefelé a hegyről mondtam is Apahajónak, hogy idén fel kell kötnünk a gatyát gyereknapra, mert ezt nehéz lesz überelni, erre K azt mondja: “Nem azért csináltuk, hogy felkössétek a gatyát, hanem mert szeretünk téged. De amúgy mi az a gyereknap?”

 

 

Magolj, fiam, bagoly!

“Hiába korholta, intette,
kölkét ez csak untatta” – természetesen a Romhányi-vers nem embergyerekekről szól, hanem egy bagolyról, és soha, egyetlen szülő hasonlóan frusztráló helyzetbe nem kerül, vagy ha mégis, az csak én lehetek.

Tavaly még boldogan nyugtattam magam, hogy habár sok stressz a két hangszer, de Do teljesen maga választotta mindkettőt, és soha nem kell nyaggatni, hogy gyakoroljon. Ő az az egy gyerek az ezerből, aki azért zenél, mert élvezi és csak azért kell rászólni, hogy hagyja már végre abba, mert már csendre vágyunk. Vagy azért, mert reggel nyolckor hétvégén talán a szomszédok még nem nyitottak a csellózenére. Ami egyébként nem macskazene, mert a gyerek tényleg tehetséges és azt a fázist, amikor a vonós hangszer hangzása elviselhetetlen, nagyjából egy hét alatt átugrotta. Na jó, lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, és volt az kettő is.

De nyáron mindig abbahagyja a gyakorlást vagy csak igen kivételes esetben veszi elő a hangszereit, és most szeptember végén azt vettem észre, hogy hahó, elmúlt a nyár, megint kezdődött a zeneiskola, de én még mindig nem hallottam se csellót, se furulyát, és K. gitárját sem nagyon, amit idén kezdett tanulni. Valahogy nem jött a lendület. Volt már ilyen, a zenetanulás első két hónapjában körülbelül, akkor szépen pipálni kellett a naptárban, hogy meglegyen a heti négy gyakorlás, aztán egy idő múlva ment magától, pipa nélkül is.

És akkor arra gondoltam, oké, beadom a derekam, játsszunk egy kicsit cserebere alapon. A már emlegetett Családi Gyűlésen vázoltam a koncepciót: készítek egy pecsételőkártyát, egy pecsét 20 perc gyakorlás az adott hangszeren, 10 pecsétre pedig személyes preferencia függvényében egy Lego minifigurát vagy egy Littlest pet bigyót lehet választani. Hogy ez utóbbi az én számon kijött, azon azóta is csodálkozom, de ez van, remélem, ez is egy gyorsan múló divat, mint a pónik és egyéb állatfajták.

Most úgy áll a dolog, hogy pénteken elkészült a kártya, és K egészen rákapott az ízére: két és fél nap alatt öt pecsétet gyűjtött, ami mégiscsak 100 perc gitározás illetve éneklés. Meglátjuk, meddig tart a lelkesedés.

A pecsételő kártyát egyébként egyszerű elkészíteni: csináltam wordben egy 10*10-es táblázatot, minden sorát akkorára növeltem, hogy a betűpecsétjeink beleférjenek (2* enter). A nagy táblázatot feldaraboltam úgy, hogy 5*2-es rácsok maradtak. A kis könyvecskét színes fotókartonból vágtam ki. Az A4-es papírból három fér ki, és még marad egy keskenyebb csík. Minden könyvecskébe egy 5*2-es táblázat megy, ha betelik egyszerűen ráragasztom a következőt. Az elejére stílszerűen éneklő madárkát pecsételtem, belülre pedig minden gyakorlás után egy betűt pecsételek: G-I-T-Á-R és C-E-L-L-O esetén a tizes gyűjtőbe pont kétszer fér ki a hangszer neve, a furulyánál pedig találékonyak vagyunk, és azt írjuk, hogy B-L-O-C-K-F-L-Ö-T-E. Majd tudósítok, hogy bevált-e.

Nálunk kérem szigor van

1 hozzászólás a(z) Nálunk kérem szigor van bejegyzéshez

Tegnaptól az a rend, hogy a felnőttek max. heti háromszor nézhetnek filmet, mégpedig 21.30 után. A 21.30. már hosszas egyeztetések eredménye, ha szakszervezetünk nem elég határozott, akkor este tízig csak ülünk a kanapén és nézzük egymást. Mondjuk az se olyan szörnyű. (Soha ne higgy anyukádnak, aki azt mondja, a párválasztásban a belső értékek számítanak. Neked kell nézni egy életen át a másik fejét, igenis, legyen esztétikus.) Az egészet amúgy magamnak köszönhetem, mert be akartam vezetni a Családi Gyűlést, mert az olyan hasznos a demokráciára nevelésben.

Na nem mintha mellbevágna, hogy csak heti háromszor. Estéimet általában fonással, kötéssel, horgolással vagy olvasással töltöm, és csak onnan tudom, hogy már lezajlott az ipari forradalom (meg a digitális is), hogy ezen tevékenységek közben időnként élénken kommunikálok facebookon olyan emberekkel, akik szintén kötéssel, horgolással és fonással töltik az estéiket és közben időnként facebookon kommunikálnak olyan emberekkel, akik fonással, kötéssel… Na szóval tudjátok. De azért van egy vizuális függőségem is, ez pedig a Monk-sorozat. A Monk az a közös halmazrész, ami nekem még nem túl véres, Apahajónak pedig még nem túl unalmas művészfilm. Mert azért vannak hátulütői, ha az embernek számít, hogy esztétikus fejet nézzen esténként, amikor a gyerekek letiltják a tévézést. Például nem egyezik a filmízlésünk. Na de ott a Monk. A Monk 8 évad, az epizódok száma véges, ezért csak lassanként csepegtetjük. Fogalmam sincs, mi lesz, ha elfogy, valószínű eljön az Armageddon. Jelenleg 6 évadnál tartunk, láttuk az első ötöt és az utolsót. A hatodik és a hetedik sajnos túl magas polcon volt a boltban, amikor épp soron lett volna, így azt prolongáltam addig, míg egyszer Apahajó jut el a Müllerbe.

Az ötödik dvd vége és a nyolcadik megvásárlása között több hónap telt el. Ott volt ugye a nyári szünet, meg amúgy is, mindig csak akkor kezdjük a következőt, amikor már nagyon rá vagyunk kattanva. És igen, legutóbb egy héten belül négy, azaz négy estét is Monkkal töltöttünk. Nem zavartalanul, mert a gyerekek állandóan kijöttek a szobájukból, hogy túl hangos a film. Na most nem, nem házimozirendszerrel nézzük, hanem a laptop beépített hangszórójával. Ha halkabb lenne, már azt hinné az ember a pisztolylövésről, hogy valaki pukizott. De a gyerekeket zavarja.

Így jött, hogy amikor bejelentettem az Első Családi Tanácskozásunk előtt, hogy akkor gyűjtöm a napirendi pontokat, Do azonnal mondta, hogy neki lenne is egy, a tévézés. A végeredményt mondtam, heti három, leghamarabb fél tízes kezdés, addigra talán elalszanak tényleg, és akkor már lehet lövöldözni. Meglepő módon az indítvány nem arra vonatkozott, hogy ők gyakrabban nézhessenek tévét, pedig erre számítottam.

Mondjuk azt kell mondanom, meg vagyok elégedve a tanácskozás végeredményével, meg a lefolyásával is. Látszik, hogy a gyerekeket gyakran viszem be a munkahelyemre esti meetingekre, amikor másképp nem tudjuk megoldani a felügyeletüket. Megtanulták közben, hogy egyszerre csak egy ember beszél, hogy érvelni kell, satöbbi. Csak egy kicsit el lettek ott kapatva. Kis híján lefújta Do a megbeszt, mert nem volt keksz. Márpedig a keksz minden meeting konstitutív alkotórésze.

Telefont kap a gyerek

3 hozzászólás Telefont kap a gyerek című bejegyzéshez

(Vigyázat, képmentes, hosszú bejegyzés! Cserébe hasznos.)

Előttünk az új tanév, és gondolom, hozzánk hasonlóan vannak családok, ahol idén kap először saját telefont a gyerek. Ráadásul a nagyobb gyerek, azaz átlép a család egy generációs határt. Én személy szerint még nem tudom elhessegetni azt a fura érzést, hogy amikor én kilenc éves voltam, akkor kiváltság volt, ha a családnak volt egy közös vezetékes telefonja – amit adott esetben még a szomszédok is használtak. S persze ha az “iker” épp akkor telefonált, akkor nekünk nem volt vonalunk. Meg az is, hogy engem 8 évesen simán elengedtek az egyébként túlaggódós szüleim villamossal a belvárosba úgy, hogy természetesen nem volt nálam telefon és semmi más, amire támaszkodva elérhettek volna, ha elüt az autó, elrabolnak, eltévedek vagy bármi ilyesmi szörnyűség történik. Ezzel szemben ha ma ilyen történne és a gyereknél nincs telefon, akkor a szülőt valószínűleg súlyosan felelőtlennek bélyegeznék.
Na szóval ezért, meg mert tavaly úgy éreztem, hogy Do kísérgetése a város túlvégén lévő zenekari próbákra erősen túlfeszíti erőimet és lehetőségeimet, valamint hogy szegény K emiatt a futottak még kategóriába került, elhatároztuk, hogy Do kap egy telefont és cserébe szükség esetén egyedül megy próbára. Ha pedig bármi van, csak felhív illetve felhívjuk őt. A gyerek így esélyt kap, hogy hamarabb közlekedjen önállóan a városban, minthogy elkezdi szedni a fogamzásgátlót – ami viccesen hangzik, de nem alaptalan szembeállítás. Komolyan hallottam mostanában olyan anyukákat, akik az első randi előtt nem azon aggódtak, hogy elcsattan-e az első csók és ha igen, jó lesz-e, hanem hogy a gyerek 15 évesen most utazik először egyedül tömegközlekedéssel. Ami azért elég abszurd szerintem.

Lényeg a lényeg, a gyerek telefont kap. Amitől persze pánikba estem, mert a telefon több, mint egyszerűen egy telefon, pláne, ha internet is van rajta. Nem kevésbé kockázatos a használata, mint az autóvezetés, mégsem kér senki semmiféle képesítést hozzá. Hogy nevet adjak a gyereknek, azaz a félelmeimnek, csináltam egy listát, mit kellene megtanulni a gyereknek, vagy legalábbis miről kellene beszélgetni vele, mielőtt kezébe adjuk az első telefont.

– Tudjon vigyázni a holmijára. Nemcsak mert a telefon nem ingyen van, hanem mert normál használat során automatikusan be van jelentkezve csomó fiókjába, amibe esetleg nem akarja, hogy elvesztés esetén más is belekukkantson, adott esetben megváltoztassa a jelszót. Mi pont ezért elsőre egy nemokossal indítunk, hogy teszteljük, tud-e vigyázni rá.
– Képes legyen magától, saját belátásból abbahagyni játékot, tévézést. Ha erre nem képes, lemondhatunk arról, hogy a jövőben látjuk a gyerek arcát – vagy ha mégis, akkor csak veszekedések árán.
– Tudja a telefonálás illemszamályait: hánytól hányig illik valakit csevegés céljából felhívni, kiket hívhatok bármikor és kiket nem? Hol kell kikapcsolni vagy lehalkítani a telefont? Meddig tart egy beszélgetés illetve hogyan kell befejezni egy beszélgetést? Nem, nemcsak akkor, ha anya kiszól a konyhából, hogy édesem, vacsora, és már másfél órája nyomjátok a dumát a barátnőddel, akitől két órája búcsúztál el és holnap reggel újra találkoztok. És persze az alapok: bemutatkozás, elbúcsúzás, udvarias érdeklődés, hogy alkalmas-e a hívás. Nem úgy születik a gyerek, hogy ezeket tudja.
– Tudjon megjegyezni titkos kódot és tudja, hogy a titkos, azt jelenti, hogy titkos.
– Tudja, hogy kinek adhatja oda a telefonját és milyen körülmények között.
– Legyen tisztában vele, milyen adatokhoz fér hozzá az idegen, ha elveszíti a telefonját: a fotók (még viccből se fényképezzük le a csupasz fenekünket), a jegyzeteink, a barátaink száma, az emilfiók, a FB fiók és a többi. Hitelkártyával meg semmiképp nem kötjük össze a gyerek telefonját, ez szerintem az alap. Ha mindenképp akarunk neki vásárlási keretet adni zenéhez, játékokhoz, akkor ott a feltöltőkártyás verzió.
– Mik a fotózás, fotóposztolás szabályai?
– Mi mennyibe kerül a telefonon? Külföldi beszélgetések (nálunk pl. valós téma, hogy nagyiékat a család egyik telefonjáról hívjuk csak, legalábbis csevegés céljából, mert annak van kedvező tarifája az EU-ba, vagy ugyanígy, ha Mo-on vagyunk, akkor a barátnőkkel való csevegés is ugyanerről a telefonról megy kedvező áron.), külföldi internethasználat, játékok fizetős kiegészítői, felkínált upgrade-ek és hogy semmit nem kötelező megvenni, amit a telefon felkínál nekünk.
– Mire jó az internet és mik a veszélyei? Ismerjen a gyerek néhány olyan oldalt, ami hasznos, veszélytelen. Rá fog törni, hogy netezni akar, és akkor tudjon hova kattintani.
– Mi a teendő vész esetén? Kit hívjon, mi van ha anya és apa sem elérhető épp? Ha megtámadják és el akarják venni a telefont, akkor adja oda és meneküljön – kötelességtudó gyerek adott esetben azt hiheti, hogy ha aszülei azt mondják, vigyázzon a telefonra, akkor elvárják, hogy bármi áron vigyázzon rá, pedig dehogy. És ha már elveszett, ellopták, akkor mi a teendő?
– És persze a családi szabályok: a telefon legyen mindig feltöltve, ha elmegy otthonról, legyen elérhető bizonyos helyzetekben, illetve legyen világos, hogy mikor kell a gyereknek visszajelezni, hogy megérkezett valahova, stb.

Elég szép lista. Nekünk még van egy hetünk rá, hogy végigvegyük, aztán kezdődik az  éles bevetés, a negyedik osztály. Akik pedig már holnap mennek suliba, kívánok kellemes laza kezdést és jó tanulást!

Older Posts