A Cameo is egy olyan minta, amiről ezer bőrt le lehet húzni és még mindig nem unalmas. Most például egy olyan példány készült el, amihez csak kézzel festett szöszből kézzel font fonalat használtam fel. A piros-fehér kék fonásról itt írtam, a tiszta kéket nem is tudom, hogy mutattam-e motringolt állapotban. Mndenesetre mivel mindkettő kis mennyiség volt (méterben), így egymásért kiáltottak. Az átmenetes sokkal vastagabbra sikerült, mint az egyszínű, így a textúra elég izgalmas, cserébe viszont nem maradt fonal a csipkés szélhez. Így csak sima pikós leláncolással fejeztem be, persze hogy az izgalom ne maradjon el, így az utolsó tíz centi leláncolásra már nem maradt fonal, át kellett mentenem egy hasonló gombolyagból egy kicsit ide.
Elégedett vagyok, puha is, pont jó a méret és hát a színek!
Bármilyen fura, a leginspirálóbb bejegyzések számomra mások blogjaiban azok szoktak lenni, ahol félkész holmikról van szó. Persze szépek a kész pulcsik, kesztyűk, de azok olyan vegytiszták. Míg a félkész cuccok láttán mindig az az érzésem, hogy egy hajóban evezünk, én se vagyok kész szinte semmivel, ő sem. Amíg egy kötés-horgolás nincs kész, még kábé bármi lehet belőle. Imádom ezt a bármit, ezt a nyitott lehetőséget! Ennél már csak az ötletek jobbak, azok, amiket még el sem kezdett az ember, csak a fejében van meg. Mostanában rengeteg ilyen kezdemény kavarog a fejemben, úgyhogy most fellistázom ezeket és kíváncsi vagyok, egy év múlva mi valósul meg közülük.
Szeretnék filcből varrni néhány neszit, az előlapokat freeform horgolt motívumokkal szeretném díszíteni.
Szeretnék varrni egy jersey felsőt magamnak, az anyag úgy három éve vár a szekrényben.
Szeretném a Desigual ruhámat, aminek a felső fele látványosan kifakult, kettévágni és a szoknyáját nyakmelegítővé változtatni.
Szeretnék scrapbook technikával két kis könyvecskét készíteni a gyerekek aranyköpéseiből.
Szeretnék szőni szürke felvetésben szürke sálat, amiben maradék lila fonalakból vannak csíkok és néhány helyen ezüstszálak.
Szeretnék elmenni egy pecsétkészítő workshopra.
Szeretnék végre magamnak is varrni egy szatyrot freeform díszítéssel.
Szeretnék Do-nak varrni textilbőrből egy háton hordható tornazsákot.
Szeretnék a filofaxomba felnőtt színezők lapjaiból elválasztólapokat készíteni,
Szeretném megkötni még egyszer a Joji 3color cashmere cowlt most már tényleg kasmírból, de használható bőséggel (ami sokkal kevesebb szemszámot jelent, mint a mintában.)
Szeretnék két “babaház a bőröndben”-t készíteni. Ami azt is jelenti, hogy amigurumit horgolni – nagy szó tőlem.
Szeretném megkötni a Stripe study shawl-t
és meghorgolni a Foxy cape-et.
Mondjuk elsőre ennyit, aztán majd meglátjuk, mi jön még hozzá. Ja, hogy ez a lista szinte köszönőviszonyban sincs a rav-os queue-val? Hát így jártunk.
P.s.: A képen a legutóbb elkezdett projektem látható, elvileg az előszobai komód tetejére lesz futó – aztán majd az idő eldönti, hogy tényleg így lesz-e. Catania, 3,5-ös tű és granny csíkok szabálytalan színelosztással.
Kötős-horgolós FB-körökben már hagyomány, hogy minden évre kitalálunk egy kihívást, ami persze nem vérre megy, de azért kis izgalmat meg viszonyítási pontot ad az éves hobbizáshoz. Mert ugye van az az érzés, hogy kéne valamit kötni/horgolni, az ember benéz a Ravelry-re, eltölt ott két órát, kioszt hatvan szívecskét meg berak húsz projektet a queue-ba, de még mindig fogalma sincs, hogy akkor most mit is horgoljon, kössön ebben a pillanatban. És akkor jól jön egy kihíváslista, amiben lehet sorban haladni és pipálni, amit teljesítettünk. Oké, tudom, vannak, akiket az ilyen listák inkább frusztrálnak – én kifejezetten listakedvelő vagyok.
Idén könnyű dolgom volt, mert a freeform horgolás egyes motívumai mind külön tételként szerepeltek a technikai kihívásban. De ennek az évnek amúgy is a freeform volt az egyik súlypontja, még ha ez a blogon nem is annyira jött át. Tudjátok, titkos projekt…
Igazi kihívás volt a Bavarian crochet technika, ebből egy lábasalátétet horgoltam.
A freeform horgolás technikáit (bogyó, hiperbolikus horgolás, spirál, felszínen horgolás, bullion stich) többszörösen is teljesítettem, például ezzel a nyaklánccal.
Meg kell mondanom, annak ellenére, hogy maga a technika már nem kihívás, a kompozíció kialakítása minden egyes alkalommal az. Legyen változatos, legyen benne egyfajta egyensúly, ami viszont definiálhatatlan, és kizárólag utólag tudom megállapítani, hogy sikerült-e elérni, és persze a méret is legyen megfelelő, hogy a való életben is lehessen hordani, ne csak fotón nézzen ki jól.
Kendőből nem is egy készült, technikailag talán a legnagyobb kihívás az Exploration station volt, amibe a brioche stich-nél bele is tört a bicskám. Azért az i-cord és a rövid sorok kategóriában jogosan indul. Erről még nincs is kész képem, mert a szálakat nem varrtam el. Igyekszem még szilveszter előtt eljutni ide is, ne húzódjon az új évbe.
Az oldalról kötött és a pikó kategóriákba is kendőt indítok, a Cameot. Oké, ez már nem annyira kihívás, legfeljebb az a része, hogy legyen türelmem hozzá.
Sapkában sem volt hiány, például az 1001-fonalas nagy téli fonalteszt keretében is készült egy Kristófnak. A kihívás ebben az esetben az volt, hogy a gyermek hordja is, és ez teljesült. Ez is olyan, mint az egyensúly a freeform ékszernél: majd 9 év alatt nem sikerült rájönnöm, hogy mi tesz számára egy ruhadarabot hordhatóvá – és ez nem csak az sk holmikra vonatkozik.
Használati tárgy kategóriában a Do-nak készült kulcstartó indult, amit még nem is posztoltam itt, csak az Instán.
Lakásdíszként a kis karácsonyi terítő és a Kössük össze árveréses girland a két kedvencem,
amigurumi kategóriában pedig az örökbecsű Egyszemű.
Végül pedig a párnahuzat kategóriában egy mintamixes-freeform darab, szintén az 1001 fonalbolt fonaltesztelésének keretében:
És persze rengeteg kategóriában volt duplázás, triplázás vagy közelebbről definiálatlan többszörözés. Azt hiszem, fonalas szempontból mindenképp elégedetten zárom az évet: színes és változatos volt és pár szörnyet ki is nyírtam (tapestry, Bavarian és amigurumi kategóriák). Jövő évre is marad azért pár kihívás, például szeretném a kötött zokni és a kötött kardigán vagy pulcsi kategóriákat kivégezni. Kacérkodom a szoknyával is – majd meglátjuk, mi fér bele ebbe az évbe. A könyvprojekt továbbra is a lista élén van, ez annyiban kihívás, hogy a napirendembe kissé nehezen tudom beilleszteni, de van remény, hogy kapok könnyítést 2017-ben, így nem adom fel.
Nektek hogy sikerültek a 2016-os fonalas terveitek? Mi volt a legnehezebb, legemlékezetesebb, legtöbbször bontott, legnagyobb türelempróba? Izgatottan várom a válaszokat, egész nyugodtan linkekkel Rav-ra, blogra, stb.
Az úgy volt, hogy becéloztam magamnak az Exploration Station kendőt, hogy majd azon jól megtanulok különféle technikákat. Az első szakasszal szerencsésen elboldogultam, a brioche stich kifogott rajtam, és ez eléggé leblokkolt. Hónapok óta ott feküdt a kanapén szerencsétlen kötés, már vizuálisan untam, hogy nem változik rajta semmi. Aztán jött a nyaralás, vele pedig az érzés, hogy tulajdonképpen bármit csinálhatok, nem ül mellettem Mipistink tőrrel a kezében, hogy belém mártsa, ha eltérek a mintától.
És akkor elkezdtem először egy egyszínű szürke csíkot kötni, aztán a Color affection logikájával bordóval kombinálni, aztán amikor elfogyott a szürke, teljesen bordóra váltottam. Most még nem tudom, hogy egyszerűen egy pikós leláncolással fogom befejezni vagy a sötétszürkével megkötöm az eredeti kendő csipkéjét vagy horgolt szegélye lesz. Amihez épp kedvem lesz – ez már úgyis hibrid kendő, akárhogyan is döntök.
Persze most, amikor ezt olvassátok, pont nem ezen a kendőn dolgozom. Kisnyalkán vagyok, ami az éves tobzódásom a fonalakban és mindenféle izgalmas technikákban. Sima kötéssel készülő cuccot nem vittem magammal, azt meghagyom fáradt estékre munka után, amikor máshoz nincs agyam. Alig várom, hogy a tábor után megmutassam, mi minden készült ott!
Nemrég egy online horgolós magazinban olvastam a kérdést: mi a fontosabb neked a horgolásban, a folyamat vagy az eredmény? Nem töprengtem sokáig a válaszon, 10 év horgolós múlttal egyértelműen a folyamat. Nem az mozgat általában, hogy legyen még egy kendőm vagy a gyerekeknek még egy sapkájuk, mert ha egész életemben a meglévő készletet kellene használnom, akkor is bőven elég lenne. Gyereksapkából is jóval több van itthon, mint amennyi az alapfelszereléshez tartozik.
Az eredménynek örülök persze, sőt, időnként arra is rászánom magam, hogy bizonyos horgolmányokat határidőre produkáljak: szülinapra, ballagásra, PIF-játék határidőre. De ha túl sok ilyen munkám van egyszerre, akkor kifejezetten rosszul érzem magam. Azt az illúziót, hogy képes vagyok magam számára határidőre elkészíteni valamit – pl. esküvőre megyek, kéne egy kendő a ruhához – már teljesen elengedtem. Nekem az okoz örömet, ha kísérletezhetek, és ebben nem köt az, hogy feltétlenül sikerülnie kell a végeredménynek. Az okoz örömet, ha minden horgolós időben pont olyan színnel, fonalvastagsággal dolgozhatom, amilyennel épp kedvem van. És ha ez azt jelenti, hogy húsz elkezdett projektem van, akkor ez a helyzet és elfogadom. Mert tegyük fel, itt van egy remek kendő, az Exploration station Stephen Westtől.
Az elején lendületesen haladtam vele, sőt, igazán büszke voltam magamra, mert az utolsó blokkban felhasználtam egy maradék fonalat is nagyjából az utolsó centiméterig és szerintem kifejezetten jól néz ki így. Na de aztán elkezdődött volna a brioche stiches szakasz, aminek a videóját hiába nézem, még mindig nem értem és nem tudom követni. Így ez a dolog most félre van téve addig, amíg valakivel nem hoz össze a sors, aki ott ül mellette és megmutatja, mi a technika lényege. Vagy amíg úgy nem gondolom, hogy igazából nem is akarok brioche-szakaszt ebbe a kendőbe, menjünk csak úgy tovább, ahogy eddig. De hogy ez mikor jön el, azt nem tudom megjósolni, és addig parkolópályán van a kendő.
Aztán itt van ez a tablet-tok:
tipikus példa a folyamatorientáltságomra. Nincs semmi extra a mintában, csukott szemmel is horgolható, egyelőre még színt se váltottam és nincs elképzelésem, hogy fogok-e egyáltalán. Vannak napok, amikor erre van szükségem, amikor más nem is menne. A tablet elvan egyébként tok nélkül is, úgyhogy ha most rámtörne egy kreatívabb szakasz, akkor semmi vész, ha nem készül el a, de ha mégis, az annál jobb.
A horgolt takarók nálam évekig készülnek. Még az a kettő is hónapokig, amit viszonylag céltudatosan horgoltam. Ez a pöttyös már nem is tudom, mikortól része a kanapén lévő horgolós kupacnak. Mindig, amikor van kedvem, csinálok pár kört, amikor pedig már megunom a köröket, akkor bekeretezem feketével. Amikor meg elfog az összehorgolhatnék, akkor összehorgolok néhány négyzetet. Rém messze a vége, de ez most nem is különösebben zavar. Ez a komfortprojektem: egy kis köröcske nem a világ, ha nagyon rossz hatékonyságú napom volt, akkor egy pötty után már van az az érzésem, hogy csináltam valami hasznosat. Ráadásul színes, úgyhogy még ezzel is felvidít. Ha utazni megyek, akkor is viszem magammal, vonaton kiválóan horgolhatók az egyes blokkok, és ha szeretnék hozni magamnak egy kis fonalszuvenírt, akkor veszek egy szép színű zoknifonalat a színes-pöttyös takaróhoz. Takarózni meg majd nyugdíjaskoromban fogok vele, legalábbis remélem.
Azért néha elszánom magam valami eredmény kedvéért, ennél a projektnél például a lakásban szerteszét fellelhető kísérleti blokkokat horgoltam össze. Mindössze annyi kell még, hogy a szélvégeket eldolgozzam és akkor majd egy unokahúg megkapja a játékbabájának. Remélem, még fog babázni akkor is, amikor elkészülök.
És ti hogy vagytok ezzel? A folyamat a fontos vagy az eredmény a horgolásban, kötésben?
Berlinben a belvároson kívül is van élet, de fonalboltok mindenképp: most két Berlin-Pankow-ban lévő boltot szeretnék nektek bemutatni. Én sokadik éve rendszeresen vagyok ebben a negyedben, így az egyik boltot már ismertem, a másik viszont új felfedezés. Ennek a kendőnek a fonalát is itt vettem:
Az üzlet az az igazi békebeli rövidáru-kereskedés, ahol icipici alapterületen varráshoz-kötéshez-horgoláshoz minden fontosat megtalál az ember a szabásmintától a gombig és persze fonalat is. Nagyon erős az üzlet a mintás jersey anyagokban, rengeteg szabásminta kapható, pl. Farbenmix, Burda és Simplicity – nemcsak ruhákhoz, de jelmezekhez való minták is vannak bőven. Gombokból és szőtt szalagokból hatalmas a választék, fonalból is rengetegféle van, pl. Katia és Online.
A választékon kívül nekem a legjobban az tetszik itt, hogy olyan, mint egy falusi vagy kisvárosi üzlet: a városrész központjában található, szinte mindig tele van és élénk társalgás folyik. Látszik, hogy az emberek ismerik egymást és időtlen idők óta járnak ide. A címet és minden más részletet megtalálhattok ezen az oldalon. Az U2 Pankow végállomástól két perc sétára található.
Ha pedig innen még kb. 10 percet továbbsétál az ember, újabb kincsesdobozra találhat, a Wollrausch nevű fonalboltra. Egyébként ennek a cégnek van még két másik üzlete is ugyanilyen névvel. Itt egészen más a hangulat, mint az előbbi boltban: nagy a tér és a kínálat elsősorban fonalas témájú. A Lana Grossa és a Lang márkákat tartják elsősorban, de azért van még kézzel festett fonal is, azon belül is olyan különlegességek, mint a fémszállal font vagy az extra fosszú átmenetes fonal, amelyben pl a fehértől a sötétkékig minden árnyalat csak egyszer fordul elő. A cím és egyéb infók itt találhatók.
Ha pedig már errefelé jár az ember, és mondjuk rögtön szeretne idilli környezetben kötni vagy horgolni a frissen vásárolt fonalból, akkor a Schloss Schönhausen parkját ajánlom, ami a Wollrauschtól csak néhány perc sétára található. Ilyenkor tavasszal a madarak olyan hangerővel csicseregnek, ahogy azt máshol városon belül még nem nagyon hallottam.
p.s.: Ha Berlin központjában lévő fonalboltot keresel, akkor az arról szóló posztom itt találod.
Mire kitavaszodott, el is készültem a gazdag, őszi színekből kötött jó vastag Cameómmal: Kiss the frog fonal mustársárga, mandarinsárga és sötétbordó színeiből készítettem. Ahogy azt vártam, vízben áztatás után a szál szépen kinyílt, a belefont színes szöszök is sokkal erősebben látszanak.
Nem tudtam végül dönteni, hogy melyik színnel kombináljam a mustársárgát, így mindkettőt belekötöttem. Mivel ez a fonal nem bontható túl könnyen, így volt ennek némi rizikója. Végül pont így tetszik, ahogy van.
A suszter cipője lyukas, a horgoló férje csoffadt, kiszöszösödött, világosszürke polársálat hord – állapítottam meg tavaly télen. Hát hogy lehet ez? Ó, hát úgy, hogy férfinak horgolni – kötni szinte lehetetlen. Minden, ami nem koromfekete, az magára vonja a gyanút, hogy nőies. Koromfeketét kötni pedig felér egy kétszeres életfogytiglanival, legalábbis nekem. Most az egy dolog, hogy elönt a depresszió tőle, de még csak nem is látom rendesen. A sálakkal is az van, hogy hosszúak. Túl hosszúak. És bármilyen izgalmas a minta, két métert horgolni belőle mindenképp unalmas. Pláne, ha bármiféle minta szintén a nőiesség veszélyét hordja magában. Így történt, hogy Apahajó 9 éves horgolós pályafutásom ellenére is olyan sálban járt eddig, amilyenben.
Tavaly tél végén aztán végigjártam a szezonvégi kiárusításokat és szent fogadalmat tettem, hogy a szürke polársálnak annyi lesz. A Lana Grossa Ragazza Loop nevű fonal lett a befutó: nagyon vastag, annyira, hogy cowlnak is megfelel, azaz nem kell belőle két méter. A szürke-fekete hosszú átmenetek pedig anélkül visznek kis színt az egészbe, hogy a nőiesség veszélyét hordoznák.
Kb. 3 gombóc, 10-es tű, nagyon egyszerű fazon, két este. Tulajdonképpen nem kellett volna erre 9 évet várni. A modellt elneveztem Incognitónak, mert jól támogatta, hogy incognitója feladása nélkül fotózhassam célszemélyt. Aki egyébként nagyon készséges volt, még azt is megkérdezte, hogy mosolyogjon-e.
Egy egyetemi barátnőm – jó családból származó német lány, aki a tanulmányait családi örökség kamataiból finanszírozta, szóval tényleg nem voltunk a családi háttér szempontjából egy kategória – miközben épp a zoknikötés rejtelmeibe vezetett be, kifejtette, hogy számára a legnagyobb luxus az életben a szappanos kézmosás. Természetesen viccesnek gondoltam ezt az adott pillanatban: valaki, aki nálam sokkal többet engedhet meg magának, nem egy tárgyat, egy utazást tart luxusnak, hanem a leghétköznapibb dolgot, ami csak létezik, valami olyasmit, amire naponta többször figyelmeztetnek minden gyereket – na jó, nem mindet, de mégis. Azért bogarat ültetett a fülembe és elkezdtem magamat figyelni. Hazaérek és nem megyek kezet mosni automatikusan, ahogy szoktam – mi történik? Vacak érzés, pedig tényleg nem vagyok koszfóbiás. Vagy megmosom, de csak vízzel. Tiszta önkínzás. Ott a szappan, szinte érzem az illatát, de nem nyúlok hozzá. Na ne! Szóval igen, kénytelen voltam igazat adni a barátnőmnek, a szappanos kézmosás valóban luxus. Elérhető, nem kerül sokba, de nagyon is megemeli a komfortérzetet.
Ha meg kézzel kötött 100% pamut kéztörlőbe törülközik után az ember, akkor az már szinte túlzás és luxusadógyanús. Mondjuk nem akarok ötleteket adni, manapság sosem lehet tudni.
Szabadidőmben világmegváltással foglalkozom, persze elméleti síkon. Olyanokon gondolkozom, hogy mi a jobb úgy a Nagy Egész számára: ha a) kidobálok a szekrényemből mindent, amit már nem használok egy ideje (nem tetszik, kihíztam, másnak nagyobb szüksége lenne rá, stb.) és ezzel nyerek teret meg új ötleteket, mozgásba jön, ami amúgy pocsolyavíz lenne, vagy pedig b) ha minden marad a régiben, mert minden szelektálás csak felhívás keringőre, hogy újabb és újabb Holmik foglalják el a felszabadult helyeket. Van például az a nagyon menő mozgalom, hogy 3 hónapig 33 ruhadarabbal megoldani az öltözködést, beleértve a munkát, játszóteret, kirándulást és a magassarkús fogadást is. Cipő, kabát, sál!!!, nyaklánc is beleértve a 33-ba. A múltkoriban összeszámoltam az sk sáljaimat és ha lemondok minden más ruhadarabról, akkor pont beleférek a keretbe, de nem biztos, hogy ez életszerű. Szóval ez a mozgalom – a kihívás szót már nem is merem használni a múltkori után 🙂 – olyan, amit én csak távolról fogok csodálni.
Végül a hosszas világmegváltó gondolkodásom eredménye az lett, hogy a középút mindig a legjobb. Van, amit jobb kiszelektálni, mert mondjuk tényleg nem tetszik és nem is fog. Van, amit jobb elajándékozni, mert másnak tényleg nagyobb szüksége van rá. De azért, mert az elmúlt egy évben nem vettem fel a fehér blúzomat, attól még bőven elfér a szekrényben. Mert mondjuk ha szükség lenne rá egy kivételes alkalommal, akkor meg kellene venni, és az többet árt a természetnek, mintha a mostani még ott lógna használatlanul a szekrényben további egy évig és csak mosni-vasalni kellene. Szóval a fehér ing marad.
Aztán azt is eldöntöttem már jó régen, vagy 3 éve, hogy olyasmit, hogy felmosórongy meg törölgetőrongy én egész biztos nem veszek, hanem kialakítom a Rongyok Hierarchiáját. Legfelül vannak a Törülközők és a Szép Konyharuhák. Ezeket törülközésre és edénytörlésre, valamint konyhai kéztörlésre használom. A Nemolyanszép Konyharuhák a konyhai bútorok és egyéb berendezési tárgyak letörlésére vethetők be. Aztán ha már szúr a törülköző, a konyharuha pedig megviselt, akkor ezek lesznek a takarítórongyok. Valószínű, ezen a ponton majd tényleg jön egy idő után a kuka, mert lassan nem férnek a kijelölt polcon a kiszuperált rongyok és azért annyit nem takarítok, hogy 30+ rongyra szükségem legyen. És akkor jön a probléma – nem mondok kihívást, mondom nem mondok – miszerint a hierarchia felső részéből lebuktak a Jó törülközők és azokat pótolni kell. De valami nekem nagyon bűzlik a párszáz forintos svéd kéztörlők körül, valami miatt úgy érzem, hogy ezért valaki a világ árnyékosabbik felén vaskosan fizet. És akkor ezeket a világmegváltó gondolatokat végigvezetve arra jutok, hogy igaza van Annásnak, az ember csinálja meg a saját kéztörlőjét, ha már tud kötni, horgolni. Pláne, ha van olyan fonala, ami csupa pamut, jó vastag, strapabíró és a rendelkezésre álló mennyiség egyébként másra nem lenne elég. A 15/2015-ös kihívásban ez lesz a lakberendezési tárgy kategória aspiránsa.
