Skip to content
  • Freeform horgolás
  • Receptek
  • Csináld magad – DIY tutorials
  • Bemutatkozás
nyito

Posts Tagged with könyv

Visszatekintő: A könyves kihívás

2016-12-291 hozzászólás a(z) Visszatekintő: A könyves kihívás bejegyzéshez

A fonalas összegzés után jöjjön a könyves! Az 50 könyvet egy év alatt kihívásról itt és itt írtam már. Ahogy előre sejtettem, az 50 nem lett meg, mindössze 29 és még néhány félig elolvasott, jövő évre áttolódó vagy soha be nem fejezendő könyv. Na meg néhány gyerekkönyv valamint szakmai dolog, amiket ebbe a kihívásba nem számítottam bele.

Hogy izgalmasabb legyen, most azokról írok, amelyeket nem sikerült befejeznem.

Paul William Young A viskó c. könyvének folytatása, magyarul Keresztutak címmel jelent meg. Én a német verziót olvasom, azaz inkább olvastam nagy várakozással. A viskóért odavoltam. A kerettörténetet ugyan érzelmileg nagyon megerőltetőnek találtam – melyik anya olvas könnyen olyan sztorit, ahol meggyilkolnak egy gyereket? -, de a teológiai rész szerintem nagyon jó lett, könnyen olvasható és sikerült neki az, hogy az elég bonyolult Szentháromság témát ájtatosságmentesen és elég progresszíven járja körül. A körüljárás nem is jó szó, mert az egész nem a “beszélek valamiről”, hanem a “beszélek valamiben” stílusban van megírva, nem elméleti fejtegetés, hanem a sztoriban van elrejtve az elmélet. Oké, lehet, hogy pár dolog kicsit merész, meg nyilván Istenről sosem lehet semmi biztosat mondani, de úgy összességében nekem A Viskó nagyon bejött. Valami hasonlót vártam a Keresztutaktól is. A német címe egyébként mindössze annyi, hogy  Az út. Az eleje jól gördült, aztán kicsit megakadt, de még mindig vitt előre a kíváncsiság. Most 100 oldallal a vége előtt meg már az a hangulatom, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy ennyi unalmat elviseljek. Nem fogom befejezni, eldöntöttem.

weg

Szintén nem fogom idén befejezni (hacsak nem a két ünnep között) Rüdiger Safranski Zeit című könyvét. Safranski írásaival először egyetem alatt találkoztam, már akkor is tetszett, de szerintem csak később nőttem fel hozzá igazán. Ez a könyv most a legjobbkor jött: idén az egyik fő témám az idő volt. Kevés vagy sok? Vagy pont elegendő? Arra jut, amire akarom vagy arra, amit elvárnak tőlem? Ura vagyok az időnek vagy az idő uralkodik rajtam? Ezekbe az elgondolkodásokba remekül illik ez a könyv, kicsit filozofikus persze, de teljesen jól érthető, nem csinál sportot abból, hogy túlbonyolítja a gondolatmenetet, csak hogy okosabbnak tűnjön. Olvastam repülőn, orvosi váróban, vonaton, kanapén és alig várom, hogy folytassam. Persze nem mindig van hangulatom ehhez a műfajhoz, ezért is haladok lassan vele, viszont ezt be szeretném fejezni.

zeit

A harmadik félbemaradt könyvem egy Ulickaja-regény: nem túl tipikus, hogy Ulickaját tolom magam előtt és nem egy szippantásra olvasom el. Az Imágó viszont nehéz, lassú, a rengeteg Olja-Ilja-Kolja-Kosztya között nehezen lavírozok, pláne, hogy a fejezetek lazán függnek össze és kell pár oldal, hogy rájöjjek, melyik korábbi fejezet folytatódik épp és hol tartunk a rengeteg idősíkban. Szóval már volt olyan is, hogy feladtam, de csak érdekel annyira a sztori, hogy azért szeretném végigolvasni. Erre még akár a téli szünetben is van esély, szóval csak kicsit fog átlógni 2017-be.

cover-imago

Ha most visszanézek erre a 29 könyvre, a kedvencem talán Bánki Zsuzsától a Schwimmer és legnagyobb konkrét hatással a hétköznapjaimra a Marie Kondo-féle Magic Cleaning volt. A legnagyobb kihívást egy önéletrajz jelentette, Stephen Hawkingtől a Meine kurze Geschichte – itt a vége felé már voltak olyan részek, ahol nagyon sajnáltam, hogy ennyire nem vagyok természettudományosan drótozva.

A kategóriák közül nagyrészt olyanok maradtak ki, amelyeket már első olvasásra is nehéznek gondoltam: például nem sikerült olyan szerzőt találnom, akinek a monogramja ugyanaz lenne, mint nekem. Szülővárosomban játszódó regényt sem találtam és nem nyomoztam ki azt sem, hogy mi íródott a születési évemben. A könyv, amiről rossz véleményeket hallottam kategória sem vonzott – egyrészt nem volt ilyen, másrészt ha lett volna, egész biztos nem fordítom ilyenre az időm. Ami viszont meglepő: a könyv, amit kizárólag a borítója alapján választottam ki, sem került sorra. Egész évben velem volt ez a szempont és kerestem és kerestem és végül mindent, amit borító alapján választottam, egy másik kategóriába soroltam. Na majd jövőre!

Egyébként a kihívást ebben a formában nem fogom folytatni szerintem, csak úgy, hogy amiket már fellistáztam magamnak, azokat elolvasom. Szeretnék a mesék felé fordulni 2017-ben és mesegyűjteményeket olvasni különböző népektől. Volt már egy ilyen évem, és most megint ez van soron.

És nektek milyen volt könyves szempontból a 2016? És vannak terveitek 2017-re?

Na és hogy áll az ötvenkönyves kihívás?

2016-09-284 hozzászólás Na és hogy áll az ötvenkönyves kihívás? című bejegyzéshez

Elkezdtem bemutatni a könyves kihívás keretein belül olvasott könyveket, most folytatom. A legjobbakat nem magyarul olvastam, de azért ezeket is bemutatom, hátha valakinek angolul, németül támadna kedve olvasni.

alberto

Az év eddigi kedvence nálam az Alberto elveszett születésnapja (gyorsan fordítsa le valaki!) Nem árulhatom el, hogy melyik kategóriába soroltam, mert akkor lelőném a poént, ami amúgy csak a regény vége felé bontakozik ki szép lassan – és ez a lassú kibontakozás a könyv lényegi része. A kiindulási helyzet az, hogy Alberto, a nagypapa, nem ismeri a születésnapját. Gyerekkorában, a spanyol polgárháború idején került árvaházba, de hogy pontosan mi történt, azt nem tudja, semmi emléke nincs az árvaház előtti időkből. Amikor unokája egy családi baleset miatt rövid időre Albertohoz kerül, a kisfiú rábeszélésére elindulnak ketten megkeresni az elvesztett születésnapot. Az utazás közben lépésről lépésre kerülnek közelebb Alberto gyerekkorának történetéhez. Lassan visszatérnek az emlékek és Alberto megtudja, ki is ő, találkozik rég elfelejtett számára fontos emberekkel és még a születésnapját is megtalálja.

kari

Az egyik legkeményebb diónak a „karácsonykor játszódó könyv” kategóriáját gondoltam. Nem volt kedvem a Karácsonyi énekhez, se semmi szirupos, megható történethez úgy általában a szeretetről. Allan és Barbara Pease Karácsonyi fegyverszünet című könyve épp kapóra jött. Ők ugye az  szerzőpáros, akik a Testbeszéd könyvet is írták meg még sok kommunikációs témájút. Mondjuk nem lopták magukat a szívembe a végletekig férfiközpontú életszemléletükkel, de kíváncsi voltam, mit tudnak kihozni a karácsony témából. Az irritáció olvasás közben is végig megmaradt, és el is határoztam, hogy több esélyt nem adok nekik. Emellett a téma érdekes és egész biztos sok család van, ahol a megnevezett konfliktusok tényleg előfordulnak, különösen, ha az a szokás, hogy karácsonykor az egész nagycsalád együtt tölti az időt, akár jól érzik magukat, akár nem. Szóval egynek nem rossz, akár még gondolatindító  meg családi beszélgetéstéma is lehet, csak tudni kell, hogy hol érdemes előszedni az emberben rejtőző, kritikusan olvasó feministát.

kehlmann

A „nem az anyanyelvemen íródott” kategóriában Daniel Kehlmann Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) című könyvet indítottam, ami egyébként a barátom ajánlotta kategóriára is esélyes lett volna, sőt, Apahajó bebizonyította, hogy az „egyetlen nap alatt elolvasható” kategóriára is. Nekem azért jóval tovább tartott, szép lassan fogyasztottam. Ennek egyébként az egyik oka a könyv felépítése. Két tudós élettörténete egyébként a regény, és fejezetenként változik, hogy épp kiről van szó. Zseniálisan meg van szerkesztve minden, a fejezetek mindig válaszolnak egymásra. Ugyanakkor pont a fejezetenkénti ugrálás a személyek között engem megakadályozott abban, hogy igazán belemerüljek és sodortassam magam az eseményekkel. Olyan volt, mintha mindig, amikor már épp megszoktam volna az uszodavíz hőmérsékletét, erőszakkal átvittek volna egy másik medencébe, másik hőfokkal. Gyakorlatilag egy nap egy fejezetet tudtam olvasni és kifejezetten mérges voltam, hogy megszakad a mesélés szála. Aki az efféle frusztrációt jól bírja, annak viszont szerintem remek olvasmány.

adn

Szintén nagyon lassan haladtam az „ijesztő” kategóriájú könyvvel. Bár nem várná az ember pont ennél a témánál, de Thomas Glavinic Die Arbeit der Nacht (Az éjszaka munkája) című könyvének mindössze egyetlen szereplője van. Ez pedig Jonas, az egyetlen ember a földön. A többiek ugyanis, tényleg mindenki, sőt minden állat is, egy éjjel nyom nélkül eltűntek. Nem volt atomkatasztrófa, semmiféle fenyegető előjel, amikor az eset történt. Jonas ott marad a teljesen kiürült Bécsben és próbálja megtudni, mi is történt. Ki akarja deríteni, hogy tényleg mindenki eltűnt-e. Közben harcol a túlélésért és a megbolondulás ellen, és teljesen egyedül marad abban a döntésben is, hogy hogyan kellene ezután kitölteni a napjait, amikor munkába járni gyakorlatilag értelmét vesztette. A regény hangulata durván lenyomott, majdnem fél évig olvastam, annyira kis szeletekben bírtam csak befogadni és mindössze azért tartottam ki végig, mert izgalmas gondolatkísérlet volt ez a magányban élésről, ráadásul tényleg érdekelt a végkifejlet. Természetesen azt nem árulom el, olvassátok el, ha hozzájuttok, de szigorúan csak akkor, ha nem vagytok depresszióra hajlamosak.

Horgolós könyvtár: Meseszép horgolások

2016-08-121 hozzászólás a(z) Horgolós könyvtár: Meseszép horgolások bejegyzéshez

meseszep_horgolasok

Amikor legutóbb Magyarországon jártam, egész véletlenül felfedeztem egy általam korábban nem ismert horgolós könyvet, a Meseszép horgolásokat. Szerelem volt első látásra, másodikra, harmadikra és azóta is mindegyik belenézésre pedig csak mélyül és komolyodik ez a kezdeti – még felületes – lelkesedés.

Jöjjön 5 érv, miért érzem a Mesés horgolásokat az utóbbi évek horgolós könyvei közül kiemelkedőnek!

  1. Eleve izgalmas, hogy nem funkció (pl. sapkák) és technika (pl. tuniszi) alapján kerültek egy helyre a modellek, hanem tematikusan.
  2. A téma ráadásul olyan, hogy automatikusan elmosolyodom tőle, jókedvre derít, visszarepít pár évet, önfeledtté tesz. A hobbinak pedig pont ez a lényege szerintem.
  3. A modellek sokféle technikával készülnek és bőven tudok újat tanulni haladóként is. A sárkányos sál például egyszerre izgalmas többszínű struktúraminta és amigurumi horgolás. A sötét erdő kesztyű többszínű, fair isle horgolás. Emellett persze számomra kihívás az is, hogy két kesztyű egyforma méretű legyen, de ez már az én spec. gyengeségem. Egy cowl és egy sapka szép példák arra, hogy a relief pálcákkal mindenféle bonyolult mintát is létre lehet hozni. És folytathatnám, de inkább kukkantsatok bele a könyvbe egy könyvesboltban!
  4. A mesetematika könnyen mehetne olyan irányba, hogy minden modell gyerekeknek készül, de nem, itt mesemániás, szívben gyerek felnőtteknek is vannak horgolnivalók.
  5. A nagyobb projektek mellett kisebbek, gyorsan elkészülő ajándékok is találhatók a könyvben, például a hókirálynő hajdísz, a halpikkelyes pici táska. Az unikornis kardigán mondjuk nagyobb projekt, de ha az ember vesz egy kapucnis pulcsit vagy kardigánt és csak az egyszarvú attribútumokat horgolja meg és varrja fel, akkor rögtön gyorsabban kész az ajándék és pláne nagyobb méretet hordó gyereknek, felnőttnek is megvan a remek jelmez vagy vicces ruha.

Nézegetem a könyvet, sóhajtozom, hű meg há, jaj de jó, ezt is akarom meg ezt is. A lányom kommentárja  – tipikus kamasz! – lehoz a realitásba: Anya, ne csak hűzzél meg házzál, hanem csináljad! Na igen. Csak még eldöntöm, melyikkel kezdjem.

Az 50 könyves kihívás félidejében

2016-07-135 hozzászólás Az 50 könyves kihívás félidejében című bejegyzéshez

Nemrég beszélgettem egy blogos barátnőmmel, és megemlítettem neki, hogy mennyire tetszik nekem ez az 50 könyves kihívás. Na de hogyhogy nem írsz róla akkor a blogban? – kérdezett vissza, és milyen igaza volt. Mivel sokan vannak, akik főleg nyári szabi alatt tudnak olvasni a legtöbbet, ez a tökéletes pillanat mesélni az idei évben felfedezett könyveimről.

A kihívás egyébként 2015-ben volt népszerű, én ezt is, mint sok mást, csak fáziskéséssel fedeztem fel magamnak. Az a lényege, hogy egy év alatt meghatározott szempontok alapján 50 könyvet kellene elolvasni. Azzal első pillanattól tisztában vagyok, hogy 50 könyv számomra nem reális, pláne, hogy egy trilógiának is benne kell lenni. De szerencsére már nem vagyok az iskolapadban, hogy bárki leejnyebejnyézne, ha csak negyvenig jutok. Ha egyáltalán, mert félidőben az állás mindössze 18 könyv. A kihívás listáját itt találjátok egyébként.

Azt a stratégiát választottam, hogy azt olvasom, amit amúgy is szeretnék, és amikor kész vagyok, megpróbálom a lehető legelőnyösebb kategóriába helyezni, azaz abba, amibe nehezebb passzolót találni. Így például Bánk Zsuzsa első könyvét, az Úszót nem a “Női szerző” kategóriához rendeltem hozzá, hanem a “Népszerű szerző első műve” kategóriához.

schwimmer

És akkor már rögtön bele is vágok a közepébe: Hogy mennyire népszerű szerző Bánk Zsuzsa? Bevallom, én nem ismertem egész addig, amíg egy német anyanyelvű, Hollandiában élő barátnőm rám nem írt egy rejtélyes mondatot: Olvastál valamit Bank Szuszától? (Nincs könnyű dolguk a külföldieknek a magyar nevekkel) Aztán amikor visszaírtam, hogy nem, akkor pár hét múlva, pontosan a szülinapomon befutott egy kis csomagocska, benne az Úszó című regény – természetesen németül, ami egyébként a könyv eredeti nyelve. Tehát német nyelvterületen ismerik, a Frankfurti Könyvvásáron díjat is kapott, ez azért többet mond, mint hogy én pont nem ismertem. Biztos, hogy ezek után a többi könyvét is el fogom olvasni.

Ezt a regényt vittem magammal a nyaralásra, habár tudtam, hogy nem épp vidám olvasmány. Az elbeszélő egy nő, aki kislányként teljesen váratlanul apjával és testvérével magára marad, amikor anyja búcsú nélkül disszidál. A család ekkor elindul otthonról és hol egyik, hol másik rokonnál húzzák meg magukat. Van ahol csak rövid ideig maradnak, máshol évekig. Minden bizonytalan, a gyerekek teljesen gyökeret vesztve élnek, eközben próbálnak megbirkózni azzal a ténnyel, hogy az anyjuk képes volt elhagyni őket, az apjuk pedig – hogy emiatt-e vagy amúgy is – depresszióban és teljes apátiában éli a napokat egymás után, cél nélkül. Nem lövöm le a poént, olvassátok el, nagyon szép könyv, még ha tényleg szomorú is és hűen visszaadja a kommunista Magyarország, ezen belül is a vidék hangulatát anélkül, hogy nagyon sok történelmi konkrétumot említene.

Az „egy könyv, amit egy barátom ajánlott” kategóriában Irvin D. Yalom A Schopenhauer-terápia című könyvét indítottam. Évekkel ezelőtti ajánlás volt egyébként, valószínűleg csak azért most érett be, mert a pszichodráma képzésben, amit már évek óta csinálok, januárban léptem egy szinttel feljebb, azaz előtte kellett hoznom egy döntést, hogy igen, ezt akkor tényleg komolyan gondolom és ezzel szeretnék foglalkozni.

schopenh

A könyv egyébként remek választás akkor is, ha nem terápiával nem foglalkozik valaki, csak épp az élet végessége, halál témáról szeretne elgondolkodni. A könyv főszereplője, egy csoportterapeuta megtudja, hogy rákja van és már csak egy éve van hátra, amit nagyjából panaszmentesen tölthet. Ennek hatására elgondolkozik, mit is szeretne ebben az évben csinálni. Itt jött egy szerintem nagyon izgalmas gondolat: akkor él jól az ember, ha az utolsó évében is pont azt szeretné folytatni, amit addig is tett. Ha valami gyökeresen másra vágyik, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem úgy élt korábban is. Elég húzós, igaz? Rájöttem, hogy ha én egy ilyen diagnózist kapnék, azonnal elkezdenék utazgatni a nagyvilágban és marhára nem érdekelne, hogy az elkezdett íróasztali projektjeimnek a végére érjek, nem vonz, hogy plusz egy könyvnek a borítóján legyen rajta a nevem. (Ha, akkor legfeljebb a horgolásaim egy részét próbálnám befejezni.) Ez a felismerés annyira meglepett, hogy gyorsan el is kezdtem a vágyott úticéljaimat gondolatban összegereblyézni és már az idei nyarat is úgy terveztük, hogy legyen benne a listáról valami. Sajnos az utazás mint fő elfoglaltság a gyakorlatban nem kivitelezhető, bármennyire szeretném is. 🙂 A könyvben egyébként ez a gondolat nem túl központi, igazából csak a kiindulópontja a többi eseménynek. A terapeuta tehát tovább vezeti a csoportját, ahova elhívja egy régi kliensét, akivel annak idején nem sikerült igazán haladást elérni. És az év során mindketten, valamint a többi csoporttag is kölcsönhatásban fejlődnek és persze mindez nem független attól a ténytől, hogy a vezetőnek fogy az ideje. Mivel egyes fejezetek hosszasan fejtegetik Schopenhauer gondolatait a halálról, így kell egy adag filozófiai érdeklődés ahhoz, hogy elolvassa az ember a könyvet, de szerintem még azon a határon belül van, ami nyelvileg érthető és nem túlontúl megerőltető. Ha nem is tengerparti olvasmány, de hosszú téli estékhez kifejezetten passzol.

proktor

Azért strandra való könnyed sztorit is ajánlok, amit egyébként mi esti mesének olvastunk nemrég, de felnőttnek is élvezetes: a könyv, amiből film is készült kategóriához a Doktor Proktor pukiporát. A könyvet egyébként egy régi lakótársam fordította, ezért különösen közel áll a szívemhez, de nemcsak ezért. Végre egy gyerekkönyv, ami a gyerekek világát idealizálás nélkül mutatja meg. A szórakozáson túl arra is ad apropót, hogy a mobbingról vagy a bosszúállásról is beszélgessünk a gyerekekkel.

Szerintem már így is szétfeszítettem az átlag blogbejegyzés terjedelmi korlátait, úgyhogy most befejezem. Ha érdekel titeket, mit olvastam még, írjátok meg kommentben. És ha van tippetek, hogy az „idén jelent meg” és a „több, mint 500 oldal” kategóriában mit olvassak el, akkor annak is nagyon örülnék.

Az Antolin: olvasónapló 2.0

2016-06-144 hozzászólás Az Antolin: olvasónapló 2.0 című bejegyzéshez

Ahogy ígértem, mesélek arról a weboldalról, amit a németül iskolába járó gyerekek számára találtak ki, hogy olvasásra motiválják őket. Amikor az antolin.de oldalról először hallottam, azonnal az jutott eszembe, hogy ezt a rendszert egy az egyben át kellene venni magyarul, magyar mesekönyvekkel is, mert egyszerűen tökéletesen ki van találva és szerintem megoldást ad a kötelező olvasmány örök problematikájára is.

Az osztrák gyerekeknek egészen sokáig nincs kötelező olvasmányuk, mégis rengeteget kell olvasniuk. Abban viszont, hogy mit olvasnak, nagy szabadságuk van. Egyedül az számít, hogy értsék az olvasott szöveget. Mivel nincs az a tanár, aki egy 25 fős osztályban minden gyereknek személyre szabott tesztet készítene, ezért jó, hogy van egy központi adatbank rengeteg könyvvel és a hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel.

Az oldal használatához regisztráció szükséges, amit kizárólag az iskola végezhet el. Így minden gyereknek egyetlen fiókja van, nem lehet manipulálni a rendszert azzal, hogy pl. az egyik felhasználónév alatt kitapasztalja a gyerek, hogy mik a helyes válaszok, a másik néven meg megírja a 100%-os teszteket. A regisztráció első év vége -második év eleje körül történik és onnantól kezdve a gyerekek az olvasott könyvekkel pontot gyűjtenek. Az adatbázisban rengeteg könyv szerepel, mondjuk úgy, hogy nehéz olyat kihozni a könyvtárból, ami nincs rajta, de sok könyvtárban eleve ellátják a könyveket Antolin-matricával, ha benne van az adatbázisban. antolin

Ha a gyerek elolvasta a könyvet, bejelentkezik az Antolinra, kiválasztja az adott könyvhöz tartozó tesztet és megoldja. Attól függően, hogy hányadikosoknak ajánlott a könyv, változik a kérdések nehézsége és nő a helyes válaszokért kapható pontszám is. Az elsősöknek való tesztekben a kérdések is rövidek, hiszen azok elolvasása is “feladat” számukra, a későbbiekben a kérdések is egyre hosszabbak, bonyolultabbak leszek. A feleletválasztós tesztekre adott idő van, és igazából nem is túl sok, általában tényleg az egész időre szükség van a megoldáshoz. A helyes válaszokért pont jár, a helytelenekért levonás, a passzolás nulla pont – tehát hazárdírozni nem érdemes, a valódi tudást méri a teszt.

A teszt végén a kapott pontokat a rendszer elmenti és hozzáadja a korábbiakhoz. Egy tesztet csak egyszer lehet megcsinálni, kivéve, ha valaki valami miatt megszakította a kitöltést. Ekkor az iskola tudja beállítani, hogy az a teszt újra hozzáférhető legyen a gyereknek. Mi ezzel a lehetőséggel egyszer éltünk, amikor egy magyarul olvasott könyvet akart Do kitölteni, de kiderült, hogy a szereplők német nevének ismerete nélkül semmire sem jut.

A tanárok ezzel a rendszerrel folyamatosan figyelni tudják, hogy melyik gyerek mennyit olvas és mennyire értően olvas. Vannak irányelvek, hogy mikorra hány pontot illik elérni, és például a Do osztályában az 500 pont elérését oklevéllel jutalmazták. Hogy nagyjából érezzétek: egy elsős szintű könyv 10 pont szokott lenni, a másodikosoknak valók 30 és így tovább.

A gyerekek egészen különbözően viszonyulnak a dologhoz, van, akiket motivál, hogy több pontjuk legyen, mint a többieknek. K például egy időben állandóan mondta, hogy az osztályban a riválisának, akivel kb. egyforma jó tanulók voltak, épp mennyi pontja van és a hétvégéknek az volt a tartalma, hogy vajon ha ezt is meg ezt is elolvasom és kitöltöm, akkor az több lesz-e, mint a másik gyerek pontja, aki ugye a hétvégén szintén gyűjtött. Egyébként a gyerekek csak a saját pontjukat látják a honlapon, tehát nincs az, hogy a kevesebb pontot szerzőt kicsúfolják, hiszen csak az árulja el az állását, aki akarja. Aztán van a típusú gyerek, akit teljesen blokkol a pontgyűjtés. Érdekes módon a Do osztályában most az a legnagyobb könyvmoly, aki teljesen kiakadt az elején, hogy pontokat kell gyűjteni. Ugyan ő nem akart versenyezni másokkal, de a szünetben persze hallotta, hogy ki hol tart. Ő egy ideig szünetet tartott az Antolinozással – hogy végül visszatért-e, nem tudom, de az biztos, hogy olyan vastag könyveket olvas ki egyik hétről a másikra, hogy sok felnőtt megirigyelné a tempóját.

Még egy pozitívuma van az oldalnak, mégpedig hogy teljesen reklámmentes. Nem lehet semmit megvásárolni rajta, nincs üzleti érdekeltség, nem linkelnek könyvesboltot, tehát teljesen gyanún felül áll, hogy ez az egész semmi mást nem szolgál, mint oktatási célokat.

A teszteket egyébként akár szülők is készíthetik, lehet jelentkezni a közreműködésre és beküldeni könyvekhez feleletválasztós kérdéssort. Gondolom, azért van mögötte egy komoly hivatásos csapat is, mert amekkora a német gyerekkönyvek választéka, ezt nem lehetne bírni másképp.

Ha most kívánhatnék egyetlen pozitív változást a magyar iskolarendszerben, akkor azt kívánnám, hogy álljon össze egy csapat és készítsék el a magyar Antolint. Sok-sok könyvvel, sok-sok kérdéssel, hogy a gyerekek olyan tempóban és azt olvashassák, amit szeretnének. Hogy az legyen a lényeg, hogy megszeretik az olvasást és értik a szöveget, nem pedig az, hogy pontosan mi legyen az a szöveg. Hogy a tesztet otthon, nyugodt környezetben tudja kitölteni a gyerek, amikor elég fittnek és stressztűrőnek érzi magát, nem akkor, amikor épp magyaróra van és éhes, fáradt, zavarja, hogy a szomszéd beszél és effélék. Még így is hatalmas stressz a dolog, mert az idő rövid, látszik is a visszaszámlálás a képernyőn és nincs sok idő gondolkozni. Egyébként pont emiatt a szülő se tud igazán segíteni. Pláne melyik szülő vállalná azt a kockázatot, hogy ha rosszat mond, akkor a gyerek pontlevonást kap, nem igaz?

Persze egy ilyen rendszert működtetni reklám és mindenféle üzleti összefonódás nélkül elég nagy munka és sok pénz, tehát tipikusan az a dolog, ami állami feladat és adóból kellene megvalósítani. Nem hoz viszont új szavazókat és nem túl látványos, azaz kicsit messzebb kell látni hozzá, mint a következő választások. Nem is tudom, reménykedhetek-e benne, hogy van politikus, aki ilyen ügyért elkezd harcolni és végig is viszi. Én azt hiszem, annyit tehettem az ügyért, hogy bedobtam az Internet nevű gépezetbe és azt remélem, sokan megosztjátok és akkor majd eljut valakihez, akinek van ráhatása az oktatáspolitikára.

Hogyan lett olvasó a gyerekből?

2016-06-102 hozzászólás Hogyan lett olvasó a gyerekből? című bejegyzéshez

Itt a Könyvhét, ami budapesti koromban az év egyik fénypontja volt számomra. Most csak távolról gondolok rá, próbálom felidézni a Vörösmarty téri délutánokat a frissen megjelent könyvek társaságában: az izgatottságot, a megrakott hátizsákot és a villámgyorsan kiürülő pénztárcát. És ha már idén nem lehetek ott, akkor legalább ünnepeljük könyves poszttal – mégpedig az utánpótlásról, avagy Varró Dániel szavaival élve a kedves kis olvasókról.

Tulajdonképpen nem gondoltam különösebben furának, hogy K. nem lett a betűk megtanulása után egyből lelkes olvasó. A fiúk nem olvasnak, mondja az klisé, meg amúgy is, van még idő. Én például szüleim legnagyobb szomorúságára elég későn kaptam rá a könyvekre. Bezzeg Andika! – mondták mindig, és igazuk volt. A barátnőm, Andika, falta a pöttyös és csíkos könyveket, én meg azt szerettem, ha felolvasnak nekem. A harmadik osztály utáni szünetben az első kötelező olvasmány maga volt az emberkínzás. A Kicskereső Kisködmön azon példányában tollal jelöltem be, hogy mikor meddig jutottam. Nemhogy fejezet közepén, de mondat közepén is megálltam, annyira fárasztott. Azt hiszem, nem a könyvvel magával volt a gond, hanem az olvasással. Fárasztott és kész. Szóval pont ezért nem aggódtam, hogy a gyerek még első végén, második elején nem olvas magától.

Nem így Apahajó, aki korai olvasó volt és ugyanezt várta el K-tól is. Hordta haza a sok Pixie-füzetet, ami egyébként remek átmenet a semmi és a valami között: néhány oldal csupán, gyors sikerélmény, és fel lehet vinni az Antolinra. Az Antolin külön is megér egy misét, ez lesz majd a következő bejegyzés témája, most csak annyit, hogy ez a régi olvasónapló mai változata és német nyelvterületen nagyon sok iskola használja a gyerekek olvasási szokásainak ellenőrzésére. K. szorgalmasan olvasta a füzeteket és gyűjtötte a pontokat az Antolinon, de ez még nem volt egyéb, mint kötelesség.

minion

Egyszer azonban Apahajó hazaállított egy Minion-könyvvel. Valódi vastag könyv, elég kicsi betűkkel, nagyon kevés képpel, az oldalak tele vannak írva. A Minionokról szólt. Szerencsére nem vettem észre a könyvet egész addig, amíg fel nem tűnt, hogy a gyerek reggelente a kanapén ül és olvas. Amúgy ez napokig nem tűnt föl, későn kelő vagyok, szóval nem mindig csíptem el a pillanatot. Te jó ég, a gyerek nem jön reggelizni, mert olvas. Igazi könyvet és már a közepénél tart. És ekkor láttam, hogy a Minionokról szól. Jesszus, ez komoly, hogy ilyen szennyirodalmat hoztunk a lakásba? – kérdeztem volna, de nem kérdeztem, mert a gyerek olvasott és láthatóan élvezte.

A Minion-könyvvel napok alatt végzett, és akkor elkezdődött az azóta is tartó olvasásmánia. A gyerek reggel fél 7 körül felkel, felöltözik, elhelyezkedik a kanapén és olvas. Aztán gyorsan magába tömi a reggelit és visszaül olvasni. Amikor érte megyek a napközibe, sokszor az olvasósarokban van. Aztán hazajön és olvas. Azzal lázad, hogy olyan könyveket hoz ki a könyvtárból, amiket csak a harmadikosoknak és a negyedikeseknek engednek meg. Elkapta a gépszíj, és mindezt köszönhetjük a Minionoknak meg Apahajónak, akit nem érdekelt, hogy Disney, meg kommersz, igénytelen cucc, hanem csak az, hogy a gyereket érdeklik a Minionok. Éljen a szennyirodalom!

Marie Kondo megmondja

2016-05-2013 hozzászólás Marie Kondo megmondja című bejegyzéshez

Már év elején írtam egyszer, hogy a 2016-os céljaim között van 1000 fölösleges tárgyat kiszortírozni a lakásból és minél kevesebb újat behozni. Ambíciózus terv, ez tény. A nyilvántartásomat egészen március végéig lelkiismeretesen vezettem, akkor a kimenő cuccok száma 133 volt, a bejövőké pedig 50 volt. Az április nem kedvezett semminek, ami rendszert és fegyelmet kívánt, csak túlélésre játszottam, így a kis felírós füzetemről meg a listáimról elfeledkeztem. Egy barátnőm elültette viszont a fejemben, hogy olvassam el Marie Kondo könyvét a rendrakásról és cucctalanításról. Persze, hogy hallottam már róla, a csapból is ő folyik, de mert a divathullámokat általában el szoktam kerülni (utálom a tömeget), így nem gondoltam, hogy engem ez a könyv igazán érdekelne. Na de ha egy barátnő mondja, akkor az egész más. Legutóbb kihoztam tehát a könyvtárból és nagyjából két nap alatt elolvastam. Azért tartott ilyen sokáig, mert közben rögtön kipróbáltam pár “fogást”, amit a könyv ajánlott.

marie kondo

Azt tehát azonnal elismerem, hogy nagyon inspiráló volt számomra a könyv. (Magyarul a címe Rend a lelke mindennek) Az elejét átugrottam és csak a legvégén tértem vissza ide, mert arra igazán nem volt szükségem, hogy valaki győzködjön, mennyire hasznos lenne kiszelektálni, ami fölösleges. Ez nekem evidens, évek óta csinálom is – arra viszont rém kíváncsi voltam, hogy lehet a rendet megtartani és hogyan nem tér vissza a káosz. Mert itt sajnos nem sikerült igazi áttörést elérnem az évek során. (Ezt amúgy továbbra is utópiának tartom egy többszemélyes háztartásban, de ez már egy másik bejegyzés témája.)

Ami szerintem a legjobb a módszerben, az az örömelv alapján való döntés. Nem azt a kérdést teteti fel az emberrel a szelektálás során, hogy pl. használtad-e az elmúlt egy évben vagy szükséged lesz-e rá előreláthatólag a következő fél évben. Ezek a kérdések számomra mindig is sántítottak. Mert mondjuk ott a szánkó. Nem használtuk két éve, mert nem volt egy centisnél nagyobb hó és a következő fél éveben sem fogjuk, mert remélem, addig nem is lesz. De azért nem adom fel a reményt, hogy még szükség lesz rá. Bár az is igaz, ha kiszelektálnám, garantáltan a következő télen három hónapig járnánk térdig hóban a város közepén, szóval lehet, hogy mégis érdemes lenne.

Tehát vissza az örömelvhez: kezembe veszem a szánkót, a könyvet, a ruhát, és megkérdezem, örömöt sugároz-e számomra ez a dolog? Ha igen, maradhat, ha nem, mennie kell. Nincs “talán” meg bedobozolás két hónapra próbaképpen, hanem azonnali döntés. És mivel Marie Kondo azt mondja, hogy a lomtalanítást nem apránként kell csinálni, hanem gyorsan, lehetőleg egy szuszra, de mindenképp néhány nap alatt, így nem lehet az örökkévalóságig hezitálni, hogy öröm vagy nem öröm. Mondjuk ahol már hezitálni kell, az valószínűleg úgyis a nemöröm kategória.

Nem is én lennék persze, ha a módszert hűen követném és nem alakítgatnám a magam képére. Jelenlegi életemben nem látok helyet egy komplett lakás egysóhajtásnyi idő alatti kirámolására, bármennyire is szeretnék. Mondjuk ha kapnék két hét szabadságot a melóból és ezalatt az idő alatt a család kiköltözne én pedig kizárólag pizzán élnék, amit papírtányérból fogyasztanék el, akkor esetleg. Ennek hiányában a napi házimunkára fordítható időmet bőven kitölti a napi ruházat kezelése, az ételek elkészítése és a szennyes edény menedzselése – illetve ezek rám eső része. A vasalást nem említettem, mert azt már egészen régen kikonmariztam a napirendemből – hogy ezzel az idevágó kifejezéssel éljek. Szóval szegény ember vízzel főz, én meg apránként haladok az örömelv szerint.

Eddig jelentős sikereket könyvelhettem el. Ott van például a ruhásszekrényem. Eltüntettem belőle néhány komolyabb cuccot, mert rájöttem, életem komolyabb időszakát lezártam, most már túl öreg vagyok a kosztümhöz és egyéb ilyen formális dolgokhoz. A nadrág műfajában meg amúgy is kevés példány áll jól rajtam. Kiválóan fel tudok öltözni csinosan szoknyával és ruhával, a blézerben viszont feszengek és minden olyan anyagú cuccban, ami kicsit is kemény. Hohó, hirtelen rengeteg szabad vállfám lett, pedig előtte héten már pont azon gondolkoztam, hogy szükség lenne néhány vállfára a tönkrementek helyett.

Marie még nem lenne teljesen elégedett, mert ez a szelektálási láz csak az akasztós szekrényemet érintette, a behajtogatott felsők között még lesz egy köröm, de én már így is nagyon boldog vagyok. Most minden darabot szeretek, ami a szekrényemben lóg és tulajdonképpen ez is pont elegendő mennyiség. A bónusz pedig, hogy a szerkény aljában lévő holmik között is szortíroztam, így most rengeteg “egyéb” kategóriába tartozó lom kukába került, néhány futóversenyes rajtszám és érem is, mert most már tudom, hogy a verseny fejben úgyis megmarad, amíg fontos, a tárgyi bizonyítékok mellékesek.

A másik nagy lépést a könyvespolcon követtem el. Kiváló gyűjteményem volt irattartókban különféle okos szövegekből, amiket régi dolgozatokhoz, tanulmányokhoz, cikkekhez, egyetemi kurzusokhoz gyűjtöttem és használtam. Kiábrándító volt szembesülni vele, hogy a kurzus anyagát, amit anno három évig tanítottam úgy olvastam, mintha egy ismeretlen könyv lenne. Persze, rémlett valami, de be kellett látnom, hogy ha véletlenül újra egyetemi karrierre adnám a fejem – ami nem valószínű – akkor úgyis újra kellene olvasnom minden eredeti forrást, mert majdnem mindent elfelejtettem. Ennyit arról, amivel a szüleim próbáltak etetni, hogy a tudást nem tudják elvenni tőlem. De. Sajnos 5 év GyES és 5 év teljesen más munkakörben nagyon könnyen el tudja venni a tudást. És mert ilyen sötét gondolatokat ébresztett bennem ez a felismerés, meg a rengeteg jegyzet, fénymásolat és más papír, az örömelv alapján hirtelen lett 130 centi hely a könyvespolcon.

A harmadik miniküldetésem a két gyertyás fiók volt. Mielőtt a gyerekek megszülettek, nagy gyertyás voltam. Mióta megszülettek, az ádventi koszorút leszámítva nem túl gyakran gyertyázunk. Minek is van akkor két dugig tömött komódfiók gyertyákkal tele? Hát persze hogy azért, mert azt gondoltam, hogy majd szép új gyertyákat fogok önteni a maradékokból! Persze ez nem történt meg eddig soha és valószínű nem is fog, úgyhogy feleztem a készletet, és még így is bőven ellennénk 3 napig, ha véletlenül egyszerre köszöntene be az egésznapos sötétség és a permanens áramszünet.

A gyors lomtalanítást persze lelassítja a kérdés, hogy hova a kiszelektált holmival. Amikor még csak hallottam a könyvről, rögtön az volt az első gondolatom, hogy szép dolog mindent szemeteszsákba rakni, de a szemetet csak hetente egyszer viszik el és a házban 16 lakás van, szóval azért vannak határok. Meg használható holmikat, aminek mások még örülnek esetleg, nem szívesen dobok ki. Így bevetettem életemben először a nálunk illegálisnak számító lépcsőház-módszert, és kiraktam egy dobozba néhány cuccot. Meglepetésemre több mint a fele egy napon belül gazdára talált. A ruhákat és cipőket Apahajó elcipelte a használtruhás konténerbe, a könyveket meg megpróbálom ismeretségi körben elpasszolni.

Szóval lassú muzsika az egész, de azért az éves célhoz jóval közelebb kerültem, simán átléptem a 200-at, és akkor a papírféléket kilónként számoltam, nem laponként. De már nem számolom, mert szerintem rákaptam a dologra és most egyszerűen hagyom, hogy vigyenek a hullámok.

És ti hogy álltok a mindent ellepni akaró cuccok elleni csatában?

P.s.: Egyébként kiderült, hogy kreablogger-körökből többen is konmariznak, és például Színreszín Florentine már írt is a saját tapasztalatairól ebben a bejegyzésben.

 

 

Zöld és rendetlen

2014-11-071 hozzászólás a(z) Zöld és rendetlen bejegyzéshez

Az oldschool patchworkhöz precizitás kell, kétszer mérni, mire egyszer vág az ember, minden milliméter számít. Nem véletlen, hogy a nagymamámtól kapott patchwork könyvekben csak a nézegetésig jutottam el. Már a gondolat, hogy a legapróbb slendriánság is tönkrevágja az egész munkát, elrettentett attól, hogy magam is nekifogjak bárminek. Na jó, egyszer tettem egy kivételt, gondoltam, biztos örül a nagymamám, ha készítek neki karácsonyra egy edényfogót abból a könyvből, amit előtte tőle kaptam, úgyhogy nagy elánnal nekivágtam varrógép nélkül, kézi öltésekkel. Naná, hogy nem lett pontos, már alsó tagozatban sem voltam képes szépen kerekíteni a betűket. Olvasható? Igen. Akkor meg mi a gond? Lehet vele edényt fogni? Igen. Akkor meg örüljön mindenki.
A nagymamám kézimunkában igen ügyes volt, a végletekig pontos, varrt, hímzett, kötött, horgolt, subázott és hát emlékszem az arcán az elnéző mosolyra, amikor lelkesen mutattam neki az első horgolásomat meg ezt a bizonyos patchwork edényfogót. Mondjuk az elnéző mosolynak nincs köze hozzá, hogy nem varrtam több patchwork dolgot évekig, inkább az volt, hogy én is beláttam, van, ami nem megy és nem is kell erőltetni. És ez így is ment egészen addig, amíg meg nem láttam ezt a könyvet, A foltvarrás szenvedélyét.

Mert ebben voltak rojtos, úgy-ahogy összevarrt holmik, projektek, ahol a vonalzó szerepe elenyésző – és a végeredmény mégis patchwork és mégis szép. Ez az én világom!
A hozzávalók évek óta a szekrényemben várnak részben feldarabolva, csak ugye a varrógépet előszedni, zakatolni – tehát mindezt nem alvásidőben -, ez olyan komplikált. Októberben sikerült ide is eljutni végre. Eddig van 10 négyzet, még gondolkozom, hogy folytassam tovább, még több négyzettel vagy inkább csíkokkal, ahogy esik, úgy puffan. És mi legyen belőle, valami falra rakható izé vagy takaró? Ha takaró, akkor K-nak, akinek eddig még csak horgoltam takarót, de az is kilukadt, ezt viszont hogy veszi be Do gyomra, aki szerint a virágos minták egyértelműen lányosak, szóval ez a takaró egyszerűen nem lehet fiúé (értsd: ő akarja magának). Mondjuk mire elkészül az egész, lehet, hogy kiköltöznek és akkor marad a falrarakós verzió.

Érzések, amelyekre nincs szó: Utazás

2013-05-1510 hozzászólás Érzések, amelyekre nincs szó: Utazás című bejegyzéshez

Nem véletlen, hogy mostanában alig van horgolós poszt, és ha van, az sem valami kész darabot mutat. Tényleg nem horgolok, viszont futok és olvasok, mégpedig kivételesen sorozatban nagyon jó könyveket. Például ezt a nem épp szokványos gyűjteményt Mario Giordano-tól, amely rögtön egy olvasási illetve használati utasítással kezdődik, melyben a szerző felhatalmazza az olvasót, nyugodtan folytassa a sort és gyűjtsön magának olyan érzéseket, amelyeknek nincs nevük. Mióta ezt olvastam, a könyvet nem is vettem kézbe, csak gyűjtögetem fejben az érzéseket, abba se tudom hagyni. Ma például itt van néhány érzés, amely utazásokhoz kapcsolódik: (számozom, és a következő hetekben abba se hagyom 100-ig!)
1. Az a bizonyosság, hogy minimum egy dolgot elfelejtettem bepakolni a bőröndbe
2. és az az izgalom, hogy vajon be tudom-e szerezni, ha szükségem lesz rá.
3. Az a fejem verem a falba érzés, hogy már megint gondolkodás nélkül beleittam a vonaton vett kávéba, ami már megint leégette a nyelvemet.
4. Az az otthonosság, amikor felszállok a hajnali Frankfurtba tartó vonatra és a vonatkísérő leteszi az asztalra elém a menetrendet.
5. Az a biztos tudat, hogy ha ezen a vonaton ennyire otthon vagyok, akkor legkésőbb St. Pölten után kibújhatok a cipőmből és kényelembe helyezhetem magam két ülésen.
6. Az a zavarodottság, amikor leszállok egy állomáson és észreveszem, hogy itt már kellett átszállnom és vártam egy-két órát anélkül, hogy komolyan belegondoltam volna, hol is vagyok igazából.
7. Az a kíváncsiság, hogy tudom, hogy már voltam ebben a városban, de nem emlékszem, milyen lesz az állomás előtti tér.
8. Az az értetlenség, hogyan képesek a német nők magassarkú cipőben járni ezeken a macskaköves utcákon.
9. Az az aggódás, hogy a bőröndöm kereke vajon túléli-e ugyanezeket a macskaköveket.
10. Az a gyász, ami akkor fog el, amikor otthon észreveszem, hogy nem élték túl a kerekek és a bőrönd, addigi örökös kísérőm kukában fogja végezni.
11. Az a pánik, ami a szállodai szoba fürdőjében fog el, amikor a nem sikerül kinyitnom az ajtót belülről
12. Az a megkönnyebbülés, ami akkor fog el, amikor rájövök, hogy tolóajtó, és nem nyomni vagy húzni kell.
13. A hitetlenkedés, hogy egy ismeretlen azt képzeli, a reptér és a városközpont közti 15 perces S-bahn úton örömmel elmesélem neki az egész életemet.

Tovább is van, mondjam még? És nektek van kedvetek folytatni?

Prágai Tamás: Vadállatok a kabátzsebben

2012-09-133 hozzászólás Prágai Tamás: Vadállatok a kabátzsebben című bejegyzéshez

Nagy várakozással nyitottam ki ezt a könyvet, főleg mert a megjelenés után pár helyen ajánlót is olvastam róla. Meg amúgy is izgalmasnak tűnt maga a kiinduló ötlet, hogy apa mesél. Olyan mainak, ami akkor már biztos csak jó lehet. Ehhez képest most, hogy végigolvastuk a gyerekekkel esti meseként, eléggé csalódott vagyok.

Kezdjük a jó dolgokkal: tetszenek a képek és az is, hogy aki ezt elolvassa, szerintem soha többé nem tud nem fair trade kávét inni nyugodt lelkiismerettel. A sztori több szálon fut ugyanis, és ebből az egyik, hogy a mese folyamán megtudjuk, milyen hatással van egy afrikai törzsi közösség és az ott élő állatok életére, hogy pénz reményében elkezdenek kávét termeszteni. Jó volt arról is elbeszélgetni a gyerekekkel, hogy nem mindig használtak pénzt az emberek, hogy nem mindenhol van pénz, hogy mi az a cserekereskedelem és hogy van, amikor a pénz megszerzése után nem jobb lesz az élet, hanem rosszabb. Szóval ezért mindenképp megérte elolvasni a könyvet.

Ennek ellenére szerintem ez a mese nem jó – több okból.
Vannak, akik a Bogyó és Babóca nyelvi igénytelenségéről panaszkodnak, pedig a Bogyó könyvek 3 éves korú olvasók nyelvi szintjéhez képest nem annyira igénytelenek, mint ez a könyv a szerintem megcélzott 5-7 éves gyerekek szintjéhez képest. Nem mindenhol, vannak egész jól megírt részek is, de voltak olyan bekezdések, sőt oldalak, ahol olvasás közben spontán kellett átfogalmaznom a szöveget, annyira rossz volt. Negyedikes koromban írtam egy “regényt” – na, kábé azzal lehetne összehasonlítani a színvonalat (és jó tudni, hogy amikor gimi elsőben elolvastam a saját “regényemet”, egy mozdulattal hajítottam a kukába, mert már akkor is éreztem, hogy ez gáz.).

A másik dolog, ami számomra visszatetsző: a könyv egyszerre egy aranyos mese állatokról (ez rendben), okos mese társadalomkritikával (ez is oké) és egy kínosan rosszul megírt szerelmi történet a főszereplő kislány anyukája és a főszereplő kisfiú apukája között. Elismerem, lehet, hogy azért idegesített ez a szál annyira – amellett, hogy Romana regények nyelvi szintjén íródott -, mert így volt olyan este, amikor csak egy ilyen románc volt a mese, miközben a gyerekeim látványosan halálra unták. Sajnálatos módon a könyv vége is erről szólt, tehát ahol a katarzisnak kéne jönni, meg utolsó pillanatig vibrálni a feszültségnek, aztán szépen lekerekítődni, ott a gyerekek ültek és néztek, hogy akkor ez most micsoda és mi lett tulajdonképpen az állatokkal. Mert azt ugyan megtudtuk, hogy anyuka és apuka összejöttek, de hogy pontosan mi is lett az állatkerttel, arra csak utalás van. Nem túl gyerekbarát megoldás – véleményem szerint, pláne, hogy egész idő alatt azt szervezték, hogy legyen helyük az Afrikából elvándorolt és összement állatoknak.
Elismerem, lehet, hogy elvált szülők gyermekeinek fontos téma meg fantáziálás tárgya, hogy apa/anya összejön-e valakivel, és hogy mennyire jó lenne, ha pont a legjobb barát mamájával/papájával jönne össze, de az én gyerekeimnek ez annyira távoli, hogy láthatólag semmit nem tudtak kezdeni az egésszel, azaz a könyv kb. 30 százalékával.

Persze nem vagyunk egyformák, és biztos van olyan család, ahol pont emiatt fogják hasznosnak tartani a mesét. Ha mondjuk valaki épp elő akarja készíteni a terepet annak, hogy bemutassa a gyerekének az új partnerét, akkor például jó kiindulási alap a beszélgetéshez ez a könyv. De szerintem akkor se ártana nyelvileg, stilisztikailag rendbe tenni.

Nem szeretek amúgy könyvekről rosszat írni, és ennél is sokat hezitáltam, hogy szabad-e. De aztán úgy gondoltam: leírom a jót, a rosszat is, hogy tényleg csak az adjon ki érte 2500 Ft-ot, akinek ezzel együtt jónak tűnik.

Older Posts
Facebook Round Instagram round Pinterest round

Mit keresel?

Search for:

Mi az Anyahajó?

 

profilkép

Dávid Adél vagyok, 2008 óta írom az Anyahajót. Ha lázba hoznak a fonalak, ha értékeled a saját készítésű tárgyakat, a gyapjú illatát, akkor jó helyen jársz. A kötés, horgolás, fonás, freeform horgolás mellett gyorsan, egyszerűen elkészíthető egészséges ételek receptjeit is olvashatod itt – tudod, hogy a család is jóllakjon, de a hobbidra is jusson idő. Köszönöm, hogy itt vagy, nézz körül, olvasgass és gyere máskor is! A blog mostanában rendszertelenül frissül.

Archívum

Címkék

15/2015 2013 ajándék ausztria barkácsolás gyerekkel blog bécs catania evésivás fonal fonalfaló fonás fonósnapló freeform crochet Freeform horgolás granny gyerek gyerekdivat gyereknevelés gyereknevelés gyerekprogram horgolt horgolt kendő horgolt sapka horgolt sál horgolt takaró horgolt terítő horgolás horgolós könyvtár hétfőzz játék karácsony kendő konyha könyv kötés kötés recept SBS süti TCM tutorial varrás wipszerda ötelemes főzés

Kedvenc Bejegyzések:

A teljes bejegyzés eléréséhez KATTINTS a KÉPRE!

Indul a sütőtökszezon!

Sütőtök darált hússal

Gyerekkoromban ki nem állhattam a sütőtököt, aztán rájöttem, hogy egy kis fűszerezés csodákat tesz. Azóta a heti két-három sütőtökös étel a minimum...

Legutóbbi bejegyzések

  • Kísérletek makraméfonallal 2022-12-01
  • A lépcső-küldetés 2022-09-26
  • Kalandjaim krétafestékkel 2022-09-12
  • Hahó, van itt valaki? 2022-09-07
  • Kis lelkizés a 100kreanap végén 2022-04-12
Load More...Follow on Instagram
Honlapdesign: KatBo Design
Copyright © 2023 Anyahajoblog. All rights reserved.