Tudjátok, van az a mondás, hogy először legyen szobanövényed, ha az túlél, akkor háziállat és ha az is, akkor jöhet a gyerek. Tisztelettel jelentem, hogy akkor most már hivatalosan is szülhetnék, kár, hogy túl vagyok a negyvenen.*
De tényleg, a szobanövényeim egészen sokáig a lassú haldoklás állapotában voltak, volt persze, ami teljesen meghalt, a legtöbbje csak szimplán nem nőtt, nem volt szép, de azért mégis vegetált valahogy. Időnként ledobták minden vagy szinte minden levelüket két hét alatt, a gondoskodásra, átültetésre éppúgy hattyúdallal reagáltak, mint az elhanyagolásra. Idén valahogy minden más. A korallvirágom másodvirágzik. Soha, de tényleg soha nem sikerült még életben tartani se korallvirágot, másodvirágzásról nem is beszélek. A Ficus benjamicus, ami egy kis kényeskedő hercegnő, egészen aktívan hajtja az új leveleket és nem volt eddig erős lombhullatása az utóbbi 12 hónapban. A júniusban szülinapomra kapott bonsai is még mindig él és hozza az új leveleket. A két orchideám, ami eddig ha virágzott is, maximum néhány virággal tisztelt meg, most roskadozik a fürtök alatt, de szó szerint, egy dobozzal kellett kitámasztanom a cserepet, mert lehúzta a virág súlya. Naponta többször járok csodájára és lelkesen fotózgatom, kábé mint mások a gyerekeiket. És ha már ennyi fotó készül róla, akkor berakok ide egy olyat, amin a legutóbb elkészült granny terítő is szerepel – amiről eddig csak minősíthetetlen rossz megvilágítású képet láttatok itt.
*A mondás egyébként baromság, a gyerekeket könnyebb életben tartani, mint a szobanövényeket, ők ugyanis elég hangosak, ha valami nem felel meg nekik.
Néha az egyszerű is pont jó. Sok nagyon színes mandalát lehet látni Instás barangolások közepette, ezeket is nagyon szeretem, de az utóbbi időben egyre jobban megfognak az egyszínű, nem annyira élénk színű lakáskiegészítők is. Amikor a fonalkészletemben keresgéltem az új projektre valót, ezért is ugrott a szemembe ez a régóta elhanyagolt farmerkék, kicsit koptatott, tompa színű Drops Cotton light. Összepárosítottam egy denevéres rongyi testének mintájával (hogy mire gondolok, azt itt láthatjátok) és addig horgoltam, amíg el nem értem a kívánt méretet. Kellemes meglepetés volt, hogy jóval kevesebb fonalat kellett használnom, mint terveztem, mindössze két és fél gombócot, szóval akár még egy másik is kitelik a maradékból.
Ezzekkel a képekkel kívánok nektek boldog húsvétot és szép tavaszt!
Idén karácsonyra nagyon kevés sk ajándékot adtam – engem mindig frusztrálnak a határidők. Ez a pici terítő is már októberre kellett volna, hogy kész legyen, ehhez képest karácsonyi ajándék lett belőle. A színek adva voltak, a minta egyszerű granny-kör ebből a könyvből és Catania fonalból. Sok mesélnivaló nincs róla, hacsak nem, hogy ez az elődje.
Már-már úgy tűnhetett, hogy elfeledkeztem róla, pedig dehogy! Végre itt a hexagonos terítő készítésének második szakaszát bemutató videó. Remélem, követhető – ha bármi kérdésetek van, kommentben nyugodtan tegyétek fel, igyekszem válaszolni. Ha pedig nem láttátok az első részt, akkor itt tudjátok bepótolni.
A múlt heti villámgyors ádventi “koszorúval” kapcsolatban említettem, hogy majd valami karácsonyi terítő lesz alatta. Először az volt a fejemben, hogy egy szalvéta nagyon passzolna hozzá, de valahogy nem lettem elégedett ezzel a megoldással. A békebeli horgolt terítőcskék amúgy nem annyira illenek a lakás stílusához, de ahogy egy horgolós újságot lapozgattam, beugrott, hogy készülhetne pirosból a terítő és valami vastagabb fonalból, és úgy rögtön illene a mi enteriőrünkbe is – már ha nem nagyképűség egy viszonylag kevés előzetes megfontolással berendezett lakás esetében ez a szó.
A minta saját kútfő, nem volt benne különösebb terv, csak próbálgattam a bűvös “hogy kifeküdjön” elv alapján valami kör alakút létrehozni. Egyébként gyorsabban elkészült, mintha elmetróztam volna a városba venni valami piros alátétet, szóval megveregettem utána a saját vállamat.
Hát ez a nap is elérkezett, itt az első bejegyzés, amelyben video is található! Az egész Do-nak köszönhető, nemcsak mert ő vette fel a filmet, hanem mert annyit néz videotutorialokat és annyit tanul belőle, hogy kedvet csinált nekem is ehhez a műfajhoz.
A felvételen látszik, hogy ez az elsőnk, még lehet fokozni mind a kameratartást, mind a horgolás sebességét (azaz inkább lassúságát), de azért fogadjátok szeretettel. És még az is lehet, hogy ha majd pár filmet leforgatunk és belejövünk, akkor újra felvesszük ezt az elsőt is. Szívesen fogadom az építő kritikát, hogy a következő filmek jobbak legyenek.
Szóval elő a maradék Catania fonalakat és a hozzá passzoló tűt, és készítsetek ti is terítőt granny hexgonokból!
Emlékeztek még a nagyjából évekig készült tavaszi terítőre? Mivel horgolás közben még nem voltam teljesen biztos, hogy mekkorára is szeretném a méretét, így maradt néhány hatszögem. Ezeket most összehorgoltam és készítettem belőle egy miniterítőt. Hogy mire jó? Kisebb kerek asztalra szemvidítónak vagy ha például szoktál ételeket fotózni, akkor ahhoz is kiváló színes háttér. Mivel 100% pamut, lehet rá nyugodtan tenni forró edényt is, és párnahuzatban mosógépben is mosható.
De igazából nem ezek a fő erősségei, hanem a színe, ami ha esetleg a monitor nem árulná el, akkor mondom: csodás élénk árnyalatok, csak úgy lüktet bennük az életerő.
Ha szeretnéd megnyerni, kommentelj itt a blogon, hogy bekerülj a kalapba, amelyből szeptember 25-én fogok húzni egy nyertest és október elején postázom az ajándékot. Aztán majd ne felejts el visszanézni 25. után, hogy meglásd, Te lettél-e a szerencsés nyertes 🙂
P.S.: Ha most kommentelsz először ezen a blogfelületen, akkor a kommented először engedélyeznem kell és csak azután jelenik meg nyilvánosan. Szóval semmi pánik, ott van az, és amint gép előtt vagyok, nyilvánosra állítom. 🙂
Hosszú-hosszú esték, egyhangú hexagonok horgolása után hosszú-hosszú szünet, aztán egy nagy lendülettel mégis összehorgoltam a rengeteg darabkát. Most pedig végre a száleldolgozásra is rászántam magam, úgyhogy igen, végre kész! Két év munkája és halogatása van benne, közben az asztalt is lecseréltük, szóval a méret sem igazán stimmel, de ez van. Úgyhogy nem is mondok túl sokat, csak elárasztalak benneteket képekkel.
Ezek itt az utolsó képen a szálvégek. Egy darabig nem szeretnék szálelvarrni, csak mondom. De azért mindenki megérdemel egy hexagonos terítőt vidám színekben, szóval a fáradtság mellett boldog is vagyok. Kellemes hétvégét kívánok Nektek, és ne feledjétek, holnap Gyapjúnap és freeform workshop!
A félbehagyitisz komoly betegség, a fonalasok táborának egy részét rendszeresen felkeresi, teljesen kigyógyulni belőle, ha valaki egyszer elkapta, szinte lehetetlen. Persze nem halálos, csak éppen kellemetlenné teszi az életet. A benne szenvedők rendszeresen beleülnek egy-egy horgoló- vagy kötőtűbe. Mások egészen leszoknak az ülésről, mert egyszerűen nincs szabad vízszintes felület, ahova egyáltalán leülhetnének, mindenütt félbehagyott projektek hevernek szanaszét. A félbehagyitisztben szenvedő betegek családtagjai is elkezdtek önsegítő csoportokba tömörülni és próbálják egymásban tartani a lelket, valamint egészségre ártalmatlan, vegyszermentes molyriasztási módszereket osztanak meg egymással – mert erre van a legnagyobb szükségük. Idővel ők is megtanulnak együtt élni a megváltoztathatatlannal: hogy ha bármilyen szekrényajtót kinyitnak, rájuk dől egy adag fonal vagy lábukra esik egy mappa kinyomtatott és soha meg nem kötött kötésmintákkal.
Már vagy két hónapja engem is különösen erősen támad a kórság. Akkor csapott le, amikor befejeztem egy Cameo kendőt. Azaz majdnem befejeztem, a szálak elvarrását azonban holnapra hagytam. Aztán újra holnapra. És azóta minden nap holnapra. De azzal a lendülettel elkezdtem egy tunikát. Két nap alatt meghorgoltam a nagyját, további egy hét alatt ráhorgoltam egy szélcsipkét és a gomblyukakat. Aztán megint elkapott a félbehagyitisz, és azóta húzom az időt, nehogy véletlenül rávarródjon három darab gomb. A piros gyapjú sem járt jobban, az már március eleje óta várja, hogy felcsavarodjon.
Jelenleg épp ott parkol a projekt, hogy megfontam a két szálat, elkezdtem cérnázni is, de betelt az orsó és most fel kellene gombolyítani, aztán a maradékot is cérnázni. Egyetlen fronton sikerült győznöm. A granny terítő, amit az új asztalhoz horgoltam, mindössze egyetlen hétig várt a szegélyre, aztán egy este alatt befejeztem, sőt, még a szálvégeket is elvarrtam. Most aztán jól eldicsekszem vele, hátha aztán megjön a kedvem a többi projekt befejezéséhez is. Vesszen a félbehagyitisz!
p.s.: a terítő rögtön fel is kerül a 15/2015-ös listára a lakberendezési holmi kategóriába.
Az expat életmódnak elvileg semmi köze a horgoláshoz, gyakorlatilag viszont nagyon is van. Mert ha két-három havonta hazamegyünk, akkor van lehetőség betárazni a Barkában, és mert arra nem számíthatok, hogy ha mégis kevés a fonal, majd leugrok utánpótlásért, ezért inkább bőven számolom az adagot. Aminek viszont a rengeteg maradék a következménye – rengeteg egy projekthez, kettőhöz viszont kevés. Aminek viszont az a nyomasztó érzés a következménye, hogy már megint kevés a hely a fonaltárolómban, és egyáltalán, mihez kezdek ennyi kisebb maradékkal.
Ezek a Drops Cotton Lightok egy táska készítéséből maradtak vissza, 6 szín, némelyikből 2 gombóc, másból csak egy vagy egy se. És maradt még három kis négyzet is, ezek is csak árválkodtak hónapokig egy zsákban. Egész addig, amíg be nem gyorsult az asztal-sztori, amit egyszerűen muszáj elmesélnem.
Egész sokáig, családi életünk első 9 és fél évében kijöttünk egész pici asztalokkal. A legelején egy háromszemélyessel, aztán amikor azt lecseréltük egy 6 személyes Jokkmokkra, úgy éreztük, hogy ez már királyi méret. És bár korábban imádtam vendégeket hívni, valahogy volt az a korszak, amikor beleképzeltem magam a vendégek helyébe, amint egy átlagos, gyerekekkel bonyolított étkezésnél az asztalnál ülnek, és azt gondoltam, ettől az élménytől inkább megkímélem, akiket szeretek. Ennél fogva a hatszemélyes asztal még túl nagy is volt tulajdonképp, de mindenképp épp elég nagy. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nahát, egész szalonképesek lettünk, nem minden esetben lesz minden asztalnál ülő nyakig lekváros a reggelinél, általában egyéb katasztrófák se történnek, a leves a tányérból egyenesen a szájba került, és más ilyen dolgok. Bámulatos! Na de ekkor már Bécsben voltunk, vendégek szökőévben egyszer jöttek. Akkor viszont jó sokan. A sok persze relatív, de ha négyőnkhöz kettőnél többen jöttek, az egy hatszemélyes asztal birtokában már soknak számított. Kell egy nagyobb asztal, mondjuk nyolcszemélyes – mondtuk úgy nagyjából 2012 közepén. Na de hely nincs túl sok, legalábbis nem hosszában.
Nálunk a dolgok lassan szoktak kialakulni, a szükség lenne rá és a cucc beszerzése / megcsinálása között évek is eltelhetnek, amikor látszólag egy lépést sem teszünk a cél felé. Valójában azonban a felszín alatt mindenféle zajlik. Például jártunk sokat étterembe, természetesen nem az asztalok miatt, de ha már ott voltunk, mindig megjegyeztük, hogy az adott asztal hol helyezkedik el vágyaink asztalához képest. Egy mexikói vendéglőben akadtunk rá az optimális asztalra. 8 személy elfér körülötte, négyzet alakú, tulajdonképpen alig nagyobb, mint a régi, mégis teljesen tágas, és a terítékek közötti tér is végtelennek tűnt, tehát végre majd tálalni is lehet az asztalon. Zseniális! Pont ilyet szeretnénk! Teljesen felvillanyozódtunk, hogy létezik az ideális asztal, és onnantól kezdve mindenütt kerestük. Meg kellett állapítanunk, hogy az asztalok az asztalboltokban borzasztó drágák. És ráadásul általában hosszúkásak. Van az ideális asztal, de nem kapható. Sebaj, akkor csináltatni kell, mondtuk magunkban, majd amikor megérdeklődtük a csináltatott asztal árát, valamint hozzáadtuk a kiszállítás költségét, hirtelen úgy gondoltuk, hogy mégiscsak jó nekünk a jó öreg Jokkmokk. Már 2013 második félévében tartunk. Ekkor egy különösen bátor pillanatomban, két pohár bor után felvetettem Apahajónak, hogy felhívhatnánk a mexikói éttermünket, hogy nem adnának-e el nekünk egy asztalt. Ezt aztán annyiban is hagytuk, mert nem láttam az arcán az egyértelmű lelkesedést. Meg amúgy is, hogy hozzuk haza. Nem nagy épp, de azért sima személyautóba nem fér bele. Nem mintha lenne sima személyautónk.
2014 márciusában aztán újra ott ebédeltünk a mexikóiban, ahol igen kiváló a rántott csirkeszárny, amit K. nagyon szeret. Mikor kértük a számlát, gyorsan megkérdeztük a tulajdonosnőtől, hogy nem írna-e hozzá egy asztalt is. Nem mondott spontán nemet, amit jó jelnek vettünk. Az üzlettársával folytatott rövid telefonos tanácskozás után végül ígéretet kaptunk egy asztalra. Az ára egészen vicces volt, szóval már csak a szállítást kellett megoldani.
Amikor az asztal megérkezett, az érzés elég vegyes volt. Igen, itt a tökéletes asztal. Nem, ez a koszdarab nem jön be a lakásba. A kapott darab ugyanis 20 éve az összes telet a szabadban töltötte, ami nem tűnik fel annyira, amikor az ember árnyas gesztenyefák alatt rántott csirkeszárnyat lakmározik róla, de ha ugyanez az asztal hirtelen a nappaliba kerül, akkor a szem hirtelen észreveszi a lábon lévő vastag sárréteget és az asztallap aljára ragasztott rágógumikat.
Na miért vannak a jóbarátok és a sok kedves FB-os kreatív ismerős? Hirtelen pár óra alatt komplett távoktatást kaptam bútorfelújításból. Gyorsan beszereztünk egy csiszológépet, és a tavaszi pár nap szabadság alatt újjávarázsoltuk az asztalt. Mostanra már a viaszos felületkezelés is kész van annyira, hogy már nem tragédia, ha kiömlik egy kis víz. A tökéletesítés, néhányszori olívaolajas lekenés meg majd még következik, ahogy épp kedvem és időm engedi. A székek még a régiek, és már várom, hogy melyik pillanatban roskadnak össze alattunk, de majd ez a része is kialakul. Csak évek kérdése nálunk az ilyesmi.
És akkor vissza a poszt elejéhez, a képen látható terítőhöz: persze a négyzetes asztal négyzetes terítőt követel. Az eddig használt hosszúkás horgolt terítők, amiket itt a blogon az ételfotókon is sokszor lehetett látni, valahogy nem mutatnak igazán a mostani asztalon. És itt a szerencsés egybeesés, hiszen a sok Drops Cotton Lightból egy négyzetes terítő pont kitelik. Végül minden jó lesz, megmondtam már az elején.
