A #100kreanap időközben szinte hagyománnyá vált az Anyahajóblog közösségében. Az a célja, hogy 100 napon keresztül minden nap kicsit, akár csak negyed órát fonalazzanak a résztvevők, még akkor is, ha amúgy ezer más fontos tennivaló is lenne. Ez egyfajta tiszteletadás önmagunknak, hogy mi is érünk annyit, mint az összes többi családtagunk, akiknek első sóhajtására azonnal ugrunk, hogy szolgáljunk és védjünk.
Hogy könnyű legyen megjegyezni és számolni a napokat, idén rögtön január elsején kezdtük az első száz napot. Bevallom, nekem nem volt könnyű, nem is lett 100%-os siker. A január még egész jól ment. Egy pink SBS kendővel kezdtem, majd egy babatakaróval folytattam. A hónap végén viszonylag hirtelen felindulásból rendeltem egy Kromski szövőkeretet, így a februári kreaidőt nagyrészt a szövés töltöte ki. Amikor nem szőttem, akkor pedig az ujjatlan Mesa pulcsimon dolgoztam. A pulcsival valahogy március elején eljutottam odáig, hogy már csak a szálakat kellene elvarrni és meg voltam győződve róla, hogy ezt a hónap során megcsinálom. Azóta is a kanapén parkol ez a projekt. A szövés, egy asztali futó elkészült és elégedett is vagyok vele. Szintén még valamikor az év elején fontam is egy kicsit, egy fonalas barinőtől még régebben kapott szöszből lett fonal.
Márciusra két régebben szőtt kendőm kirojtozását terveztem, de valahogy erre nem vitt rá a lélek. Cserébe viszont elkezdtem két horgolt kendőt, egy csipkésebb-odafigyelősebbet és egy granny mintásat, amiben a fonal viszi el a showt. Közben felvetettem egy mások szövésnekvalót is, amivel viszont nem volt meg annyira a flow, mint az elsővel és idejekorán le is kellett szednem a székről. Ez egyelőre várja, hogy kitaláljam, mi fog vele történni. Majd szentelek neki egy teljes posztot is, ha kicsit múlik a frusztráció. Szintén elkezdtem egy horgolt díszpárnahuzatot is, ennek most már csak a varrógépes rész a híja.
Egy vívmánya még volt a márciusnak: végre ellátogattam a szomszédos városkában lévő fonalboltba, és itt végre vettem fonalat egy parkolópályás projekt befejezésére. Végre van rojtnakvaló ehhez a kendőhöz:
Összességében a befejezetlenség érzése maradt meg erről a 100kreanapról, mert igazán elkészült projekt csak három volt, miközben pedig elég sok időt töltöttem fonalazással. Persze nem csodálkozom, hogy így alakult, az élet egyéb területein is elég zaklatott időszak van mögöttem, ilyenkor nem annyira a szálak elvarrása, inkább a felfejtése meg összekuszálása van porondon. Sajnos ez csak nagyon kis mértékben fogható nálam a Covidra, így nem várhatom, hogy majd az oltás mindent megold.
Amire ebben a három hónapban rájöttem: nagyon kényes az egyensúly a nyomasztóan sok elkezdett projekt és a túl kevés projekt között. Most azért nyomasztanak a befejezésre várók, mert már tényleg csak a legutolsó lépések vannak hátra, amiket nem szeretek csinálni. De kell legalább 3-4 olyan projekt, ami épp “szeretem-fázisban” van. Ha ennél kevesebb van, az sem jó. Kell egy tévézős, vakon horgolható, kell egy odafigyelős és egy szövés, ez a minimum.
A következő hetekre összeírtam a to do listámat:
kirojtozni az ezüst kendőt
a lila csipkés horgolást folytatni
a Mesa szálait elvarrni
a díszpárnához megvarrni a huzatot és ráapplikálni a horgolt előlapot
egy felsőt varrni a lila jersey anyagból (2 éve várja a sorát)
eldönteni, mi lesz az elfuserált szövésből (lehet, hogy párnahuzat) és aszerint befejezni
a türkiz granny kendőt folytatni és kirojtozni
a két szövést kirojtozni, amit még márciusban akartam
egy szoknya upcycling projekt
kitalálni, mi legyen az elfuserált szövés felvetésének maradékából
végre átírni a blog about rovatában, hogy már nem Bécsben élek és kicsit átnézni a Bécs látnivalói posztokat, hogy aktuálisak-e még.
És nálatok hogy alakult a 2021-es első 100kreanap? Mi ment jól, mi vel vagytok elégedettek? És mi halasztódott a következő hónapokra?
Tavaly ahogy a covid elkezdődött, automatikusan ahhoz a túlélési stratégiához nyúltam, ami nekem mindig beválik: elkezdtem tanulni. Persze semmi olyasmit, ami nagyon megerőltető lenne, nem is szakmailag hasznosat, hanem többek között online lakberendezési tanfolyamot kezdtem hallgatni az Otthonkommandón. Ez költözés után fél évvel elég inspiráló volt, mert bár az alapokat jól kitaláltuk – amennyire nem saját lakásban szabad keze van az embernek -, de azért voltak és még most is vannak spotok a lakásban, ahol lehetne fokozni a praktikusságot és az esztétikumot. Dekorálásban nem vagyok túl jó, a díszpárna mint olyan, elég idegen műfaj számomra, párna nélkül is bőven vannak dolgok a kanapén. De a tanfolyam most elindította a vezérhangyát, és pár nagyobb változtatást is tervezek a lakásban, aminek egy apró fogaskereke néhány díszpárna is. Mondanom sem kell, hogy SK párnákat is beterveztem a koncepcióba.
A Catania-készleteim fogyasztása és az sk párna terve jól összeillik, az első párnához szürke, pink, halványrózsaszín és lila fonalakat használok. Eredeti tervem az volt, hogy borítékszerűen fogom körbebugyolálni a párnabelsőt – ilyenből mostanában sokat látni az Instán és elvileg tetszik. Viszont ahogy haladok és elérte az előlap méretét a horgolt négyzet, már nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg átlósítani szeretném a vonalakat, mert hagyományos állásban is nagyon tetszik. Az élet nehéz döntései… Majd úgyis mutatom, mire jutottam végül, nézzetek be időnként az Insta feedemre, ott vannak gyakoribb update-ek.
És ha már tanulás: ez a rám nem annyira jellemző flatlay rózsaszirommal és ilyesmikkel is egy kurzus terméke, Pikreához jártam vizuális történetmesélésre. Nagyon az elején vagyok ebben, rengeteget kell még gyakorolnom, mire megtalálom, mi is az én fotós stílusom, de nem is a tökéletesség a lényeg. Engem tényleg megtart ebben az egész krízisben a tanulás. Egyrészt a fegyelem miatt, hogy megnézzem, meghallgassam az anyagokat, megcsináljam a feladatokat, másrészt meg van egy olyan tartalma is, hogy van jövő, ami nem kizárólag a túlélésről szól. Vigyázzatok magatokra és csináljatok ti is minden nap valamit, ami életben tartja bennetek a reményt.
Épp egy éve, hogy tanár, diák és szülő egyaránt megpróbálja a lehetetlent: naponta a legtöbbet kihozni egy extrém és sokszor szürreális helyzetből. A legdominánsabb érzés általában az elégedetlenség, frusztráltság, félelem, hogy mi lesz ebből. Hozzájön sokszor a düh és a harag a játék többi szereplőjére. Teljes joggal, tegyük hozzá, mert ilyen teljesítményt ilyen nehezített körülmények között nagyon régóta nem kellett hozni az oktatás egyik szereplőjének sem.
Én tanárként és szülőként is nyakig benne vagyok a helyzetben, ráadásul Ausztriában szinte folyamatosan ilyen szoros lezárások voltak, mint amilyenek Magyarországon csak most jönnek. Normális iskola, amikor minden évfolyam teljes osztályokkal járt, szemptemberben és októberben volt csak múlt március óta, egyébként felezett osztályokkal, random csökkentett csoportokkal vagy teljesen otthonról zajlott a tanítás. A technikai malőrök teljes arzenálját végigpróbáltuk mi is, szóval – ha ez vigasztal bárkit is – a fejlett és gazdag nyugat se tudta az átállást zökkenőmentesen megoldani.
De most inkább valami pozitívat szeretnék írni a kritizálás helyett, habár kritizálnivaló is bőven van. Tanárként ugyanis észrevettem pár dolgot, ami a diákoknak kifejezetten jót tett és ha nincs a pandémia, akkor ezek nem történtek volna meg. Fontos tudni, hogy ezek a tapasztalatok a 10-18 éves korosztályra vonatkoznak, az alsós korosztállyal se tanárként, se szülőként nincs tapasztalatom a karanténsuliban. Sejtem, hogy a 10 év alatti korosztály számára nehéz jó oldalát találni a szitunak – bár ha tudtok ilyet, írjátok meg kommentben. Érzelmileg életmentő ebben a katyvaszban minden pozitív dolgot észrevenni, ami van.
Tanárként azt látom, hogy van három gyerektípus, akiknek nagyon jót tett a tanulás és a jegyek szempontjából a karanténsuli. Az egyik a nagyon tehetséges gyerek, aki az órán már akkor tudja a választ a kérdésre, amikor a kérdés utolsó szava még el sem hangzott. Gyorsan jár az agya, sokszor intuitívan kapcsolja össze a meglévő tudást az új anyaggal, ezért rendkívül megerőltető neki kivárni, amíg mindenki más is elkészül a feladattal vagy amíg a tanár a lassabbak kedvéért harmadszorra is elmagyarázza az anyagot más és más módon. Sok tanár és az osztálytársak is azt hiszik erről a nagyon tehetséges gyerekről, hogy fegyelmezetlen, hiszen miután ő elkészült, baromi nehezére esik nyugodtan ülni és kivárni a következő számára kihívást jelentő impulzust. Ez a típusú gyerek a karanténsuliban reggel beloggol az e-suli felületébe és egy óra múlva minden feladatával kész van, amit a többiek egész délelőtt csinálnak. Nyert 5 szabad órát, ő ugyanúgy tudja az anyagot és csinálhat, amit akar. A jegyét pedig nem húzza le, hogy végigökörködi az órát. (Mert annyi órai plusz feladat az égvilágon nincs, amennyi ennek a nagyon tehetséges gyereknek elég volna.)
A másik típusú gyerek, akinek jót tett a karanténsuli, az az osztály bohóca. Ő abban próbál kitűnni a többiek közül, hogy ökörködik, és ezzel magán kívül még vagy 3-4-5 gyereknek is – ha nem az egész osztálynak – megnehezíti az órai munkát, odafigyelést. Az osztály bohóca sokszor nem buta, nem ezért vannak rossz jegyei, hanem mert mással foglalkozik órán a népszerűsége érdekében. Ha viszont otthon tanul, akkor nincs a kényszer, hogy alakítson egész nap és az adott energiával és a meglévő képességeivel simán megcsinálja, ami fel van adva. Szintén időt nyer és a jegyei is jobbak lehetnek, mint normál suli alatt.
Azok a gyerekek is fellélegeznek az otthoni tanulásban, akik olyanok, mint én voltam iskolás koromban, a gátlásosak. Tudják ugyan, hogy az órai munka beleszámít a jegybe, viszont kevés borzasztóbbat tudnak elképzelni annál, hogy az osztály előtt ki kell nyitni a szájukat. Ha mégis ilyen van, akkor senki nem hallja, mit dünnyögnek a bajszuk alatt – egyébként a jó választ – és a megszólalás után még fél óra kell, hogy a pulzusuk a normálisra visszalassuljon. Hogy a karanténsuliban írásban kell beadni a feladatokat, az számukra megváltás. Nekem pedig tanárként igazi meglepődés, hogy akiből órán egy-egy szót is nehéz kihúzni, írásban autonóm módon és szuper diferenciáltan véleményt nyílvánít egyes témákról. (Mivel hittant tanítok, nálunk kevésbé a tények visszamondása szokott a feladat lenni, inkább egyes témákhoz pro és kontra érvelés vagy vélemény megfoglamazása és megindoklása.)
Azok a gyerekek, akik a normál suliban is szépen, strukturáltan dolgoznak, általában otthon is ugyanezt az eredményt hozzák, még ha természetesen őket is lelombozza a helyzet érzelmi-szociális kompromisszumos volta. Van, amikor ez a lelombozódás erősebb lesz, olyankor igyekszünk mi, tanárok is odafigyelni, türelmesnek lenni, időt adni. Ez az a szitu, amikor szerintem a szülőkre is nagy feladat hárul, de az nem a tanulás segítése, hanem az érzelmi támogatás.
És van egy típusú gyerek, aki tényleg a karanténsuli vesztese, ők azok, akik a normál suliban is csak akkor hajlandóak tanulni, ha épp kedvük van, azaz leginkább soha. Jegyek szempontjából egyébként még az is előfordul, hogy jobb jeggyel zárnak, mintha rendes iskola lenne, mert ugye mindenki próbál kevesebbet követelni, de azért tudjuk, hogy tudás szempontjából ők sajnos vesztesek.
A karanténsuli a 10-18 éves korosztálytól önállóságot követel és pont ez az a terület, amit nagyon jól fejleszt is. Én ezt – szülőként és tanárként is – esélynek látom egyébként, még ha kemény munkát is feltételez. Amikor tavaly májusban kb. két hónapos otthontanulás után visszamentünk a suliba, igyekeztem a diákoknak kifejezeni, hogy amit ők most kipróbáltak, azt normálisan csak egyetemista korban kell teljesíteni az embernek: önállóan beosztani az időt, egyedül feldolgozni szövegeket, egyéb forrásokat, időpontokat fejben tartani. Tehát aki ezt most akárcsak 70%-osan is megvalósítja, az pár évvel a kora előtt jár és büszke lehet magára. Egyébként ma, amikor a tudás tárgya nagyon gyorsan változik és bővül és amikor szinte senki nem ugyanabból a foglalkozásból megy nyugdíjba, mint amivel kezdett, épp az önálló tanulás képessége az, amit az iskolában el kellene sajátítani. Ez az életre nevelés, nem a konkrét anyag megtanulása. Normál körülmények között el lehet ezt valahogy kerülni, a karanténsuliban viszont épp az önálló tanulás van a központban. Ha semmi mást nem tanul meg egy gyerek, csak ezt, már profitált ebből az egész rettenetből, ami a pandémia.
Természetesen ez a fejlődés az önállóságban lépésenként történik. Bármennyire szerette volna mindenki, hogy a karanténsuli második hetében minden gördülékenyen menjen, ez az elvárás irreális. Amikor én munkahelyet váltok, az a tapasztalatom, hogy egy év kell ahhoz, hogy magabiztosan mozogjak az új elvárások között. Így szerintem a gyerekektől sem lehet elvárni, hogy ennél gyorsabban alkalmazkodjanak. De ha most visszanézünk arra, hogy mit tudtak tavaly márciusban tervezésről, időbeosztásról, milyen informatikai készségeik voltak (scannelés, e-mail, különféle platformok kezelése), akkor azt hiszem, feltűnik a különbség és minden gyerek megérdemli, hogy ezt a fejlődést elismerjük és megünnepeljük.
Tanárként sokszor frusztrált voltam a karanténsuli alatt, de voltak kifejezetten pozitív változások is. Főleg hittanon nagyon fontos a csoport. Amikor egy témáról beszélgetünk, akkor az információk nem egyirányban mennek tőlem a gyerekek felé, hanem együtt dolgozunk ki egy témát, egymástól is tanulnak. Ehhez képest a karanténsuliban ez az interaktivitás nem működött, hiszen én küldtem a feladatot, ők pedig egyesével visszaküldték. (Főtárgyak tanárainál ez nyilván másként volt, nálunk a videókoferenciák számának korlátozása miatt a melléktárgyak csak írásbeli feladatot adtak.)
Szintén lehetetlen volt sok olyan módszer, amit a gyerekek is szeretnek és én is szívesen alkalmazom, minden, ami mozgás, színjátszás, játék, azt törölni kellett az órákból. A normalitásból ezek hiányoztak nekem a legjobban.
Viszont – ellentétben a szülőkkel – kifejezetten jónak tartottam, hogy a karanténsuli lehetővé tette, hogy a gyerekek önállóan dolgozzanak fel tananyagokat. Az órákon sem az van, hogy minden új anyagot a tanár vezet elő, van, amikor egy szöveget kell elolvasni a diákoknak vagy egy filmrészletet nézünk meg együtt és abból kell kihallani az információkat. Ezek jól működtek a karanténsuliban is és szemben az osztálytermi oktatással, itt a gyengébbek vagy lustábbak nem tudtak kibújni észrevétlenül a munka alól. Persze ez sokaknak fájdalom és szenvedés volt, az olvasási képességek sokszor még 12-13 évesek között is katasztrofálisak és ha valaki nem tud értően olvasni, annak ez a fajta tanulás izzadás. Szerintem egyébként pont nekik volt esély, hogy fejlődjön az olvasási skilljük.
Azok, akiknek rendszeresen a szüleik csinálták meg a leckéket vagy egy részét, természetesen nem profitáltak a dologból, sőt, még a szülők ideje és idegei is megszenvedték a karanténsulit. De azt hiszem, a szülői aktív segítség 10-18 éves kor között – miután a technikai részét begyakorolták a gyerekek – már nemhogy nem volt elvárás, sőt, inkább zavarta a tanárokat.
Ami miatt ezt az egészet megírtam: egy év pandémia után azt látom az osztályaimon, hogy a gyerekek tükrözik a felnőttek hozzállását, véleményét. Ha a szülőktől azt hallják, hogy mennyire borzalmas minden és mennyire vesztesei ennek a rendszernek, akkor ezt át is veszik. Amikor viszont végigbeszéljük órán, hogy mennyi mindent megtanultak a tananyagon kívül, hogy mennyi soft skilljük erősödött vagy fejlődött nulláról százra egy év alatt, akkor felfénylik a szemük. Ki vannak éhezve az elismerésre és arra, hogy a jó dolgokat is meglássák. Azt hiszem, a legtöbb gyerek tényleg meg is szolgálta azt, hogy egy év karanténsuli után igazán megünnepeljük mindazt, amit túl a tananyagon megtanult és elért, mindazt, amit érzelmileg megtanult kezelni. S persze mi, szülők is nyugodtan ünnepeljük meg magunkat, mert ebben az évben a túlélés maga is emberfeletti teljesítmény, pláne ami afölött van. Cheers mindenkinek és tartsatok ki!
Van azért a covid-őrületnek előnye is. Normálisan esténként van időm kötni-horgolni, gyakran filmet is nézek közben, szóval a projekteknek elsősorban egyszerűeknek kell lenni, fél szemmel odanézősnek és semmiképp nem számolósnak, mert arra már este nem vagyok képes. Nem véletlen, hogy pulcsit vagy felsőt nagyon ritkán készítek, akkor is leginkább olyat, amin egy szem ide vagy oda nem számít.
A covid-karatének ezen változtattak. A szokásos 12 órás agyölő munkanapjaim helyett jóval nagyobb a szabad terem és a normális mennyiségű munkát is szabadabban osztom be. (Tudom, ez leginkább azt mutatja meg, hogy mennyire nemnormális terheléssel éltem covid előtt, és a legtöbb ember okosabban viszi az életét nálam. Nekik valószínűleg a plusz terhelés tűnik fel, nem a könnyebbség, de hát nem vagyunk egyformák.) Ennek hála, már a második karanténfelsőmet fejezem be, ráadásul ez egy igazi, hosszúujjas pulcsi, aminek a mintája tényleg figyelmet igényel.
A minta megtalálható a ByKaterina blogon ingyenes és fizetős változatban is. Én a fizetőst választottam, egyrészt mert az könnyen nyomtatható formátum, másrészt meg amiatt, amiről itt egyszer hosszan írtam. A leírásról csak jókat tudok mondani, nem találtam benne hibát és teljesen logikus, jól követhető az egész.
Scheepjes Stonewashed fonalat használtam hozzá. Ez az első projektem ezzel a fonallal, és mivel a pulcsit még nem mostam (sőt, nem is blokkoltam), íggy a tartósságáról sajnos nem tudok írni, de optikailag egyszerűen imádom az egyszínű, de mégsem kinézetet. Az egyedüli béka, amit le kellett nyelnem, hogy az első gombóc fonal, habár egy eredeti tizes pakkban vettem, mégis sárgásabb árnyalat, mint a többi. Jó a rosszban, hogy pont elsőre használtam azt, szerintem az eltérő árnyalat valahol középen a pulcsiban rosszabbul nézne ki, mint így. Most attól a bosszantó mellékszálról, hogy simán elég lett volna a többi, ténylegesen egyszínű gombolyag is a pulcsihoz, az egy sárgásat meg használhattam volna bármi másra, tekintsünk el. A tanulság mindenesetre az, hogy még az egyben vett fonalakat is nézzétek át, és még a festésszámnak se higgyetek annyira, mint a saját szemeteknek. És mindenképp nappali fényben végezzétek ezt az összehasonlítást, mert szerintem nálam ezen csúszott el, lámpafényben minden sárgásabbnak tűnik ugyanis.
Na de ezzel a kis hibával együtt is nagyon tetszik a végeredmény. Picit oversized, de nem túlzottan. Laza is meg igényes is. Az ujja bősége nem annyira fér be a kabátomba, így leginkább kabát nélküli időben fogom tudni utcán hordani, de az is jön hamarosan. Boldog tavaszt és kitartás minden magyarországi fonalastársnak a következő hetekhez!
Ahogy ígértem, itt a poszt arról, mihez kezdtem a rengeteg tojásfehérjével, ami a citromos tarte készítéséből megmaradt. De nemcsak ennek köszönhetem most ezt a projektet, mert amúgy maradék fehérjékből mindig kókuszos magy mogyorós csókot szoktam sütni, hanem egy virtuális beszélgetésnek az egyik főző FB-csoportban. Ott ugyanis elhangzott a kérdés pár napja, hogy mit nem főztél még soha, pedig már ezer éve tervezed. Na nekem ez sütifronton a pavlova. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy ez a egy borzasztó igényes és nehéz süti, ami nekem úgyse sikerül.
Persze ahogy a fotón látszik, tökéletes külalakúra nem sikerült, de ez az élvezeti értékéből semmit nem vont le.
A maradék tojásfehérjéim (5 darab) összesen 180 grammot nyomtak, ezeket keményre vertem, majd hozzáadtam 280 gramm sütőcukrot és tovább vertem, amíg fényes lett a massza. Külön kis tálkában összekevertem egy evőkanál kukoricakeményítőt és két kiskanál málnaecetet (recept szerint borecet kellett volna, de ez is tökéletes volt), majd ezt a keveréket is beleöntöttem a tojásos masszába és picit még tovább vertem kézi mixerrel.
Sütőpapírra felrajzoltam egy akkora kört, amekkorát a tepsi engedett, a ceruzás oldal került alulra, a masszát pedig a körrel jelzett területre öntöttem és kentem szét. 110 fokon másfél-két óráig kell sütni, inkább szárítani a gigahabcsókot.
Ezalatt elkészítettem a krémet (meg még elintéztem ezer más dolgot, mert a krém 5 perces munka.): 100 gramm tejszínt felvertem 1 evőkanál cukorral, hozzákevertem 200 gramm mascarponet, majd még 2 evőkanál piros lekvárt a színe miatt. Igazából valószínű ételszínezékkel ugyanott lettem volna és kicsit kevésbé lesz édes a krém, ami számomra nem hátrány.
Amikor a habalap megsült és kihűlt, rátettem tálra, a tetején eloszlattam a krémet és rászórtam két marok megmosott és jól szárazra törölt áfonyát. Igazából ez 6-8 fős adag szerintem, de sajnos nem annyira lehet tárolni, így meghoztuk az áldozatot és négyen megettük. Most a héten több édesség nem is lesz szerintem.
Még évekkel ezelőtt próbáltam ki egyszer egy citromos tarte receptet, ahol a krém készítése közben megállapítottam, hogy az úgy, ahogy le van írva, tuti nem fog menni, illetve nem adhatja a várt állagot. (Ugye, ugye, mindig lektorálni kell a fordítást, mert ha kimarad egy mondat, annak recept esetén végzetes következményei lehetnek.) Akkor valamit változtattam és fel is írtam valahova azzal a szent elhatározással, hogy beblogolom, legyen meg az utókornak. Legalább 20 kilónyi főzős újságban ugyanis elég nehéz megtalálni szükség esetén a kipróbált és bevált recepteket. Ehhez képest a poszt elmaradt, én pedig Kristóf szülinapjának reggelén pánikszerűen rohangáltam a lakásban a receptet keresve.
Amikor nem találtam délelőtt 10-ig semmit, kerestem egy random tarte receptet, amiből elkészült az alapja:
250 gramm liszt, kis só, 125 gramm puha vaj, egy tojássárgája. Ezeket gyorsan, de alaposan morzsalékos tésztává gyúrtam, majd apránként két-három kanál hideg vizet adtam hozzá, amíg végül összeállt a tészta. A recept szerint ennek így gombócban mennie kell a hűtőbe pár órára, de ha rám hallgattok, akkor ezen a ponton kivajazzátok-lisztezitek a tarte formáját és kinyújtjátok a tésztát, majd beleteszitek a formába. Ha így kerül a hűtőbe, akkor nem kell megint felmelegítnei a tésztát, hogy ki lehessen nyújtani.
Végül ezen a ponton előkerült a keresett magazin, de sajnos a felfirkantott receptmódosítás nem volt benne, így elkezdtem ugyan a recept szerint, de egy ponton muszáj volt a neten keringő egyéb citromkrémreceptekhez fordulni. A befutó krém végül így állt össze:
Két teljes tojást és még négy tojássárgáját felvertem 75 gramm sütőcukorral egy fém tálban. Azért fontos, hogy fém legyen, mert majd gőz fölé kell helyezni. Ebbe belecsavartam egy bio zöldcitrom és egy bio normál citrom levét (összesen kb 60 ml volt, ha kevésbé lédús a citrom, akkor többet kell használni.) és hozzáadtam a két citrom reszelt héját is. Ha nem bio a citrom, akkor inkább a bolti szárított-reszelt héj menjen bele. Szintén belekevertem nagyjából 375 gramm creme fraiche-t (három doboz kispoharas kiszerelést). Ha ez nincs, akkor helyettesíthető tejszín és tejföl fele-fele keverékével vagy zsíros tejföllel.
Egy nagyobb lábas alján kevés vizet forraltam, erre tettem a fém keverőtálat. Elkezdtem kézi habverővel lassan kevergetni, így teljesen feloldódott a creme fraiche. Ekkor türelem kellett, mert elég sokáig kellett folyamatosan kevergetni, mire a krém besűrűsödött. Ekkor elzártam a tűzhelyet és félretettem hűlni a krémet.
A tésztát akár már eközben is lehetett volna készre sütni, én csak ezután tettem meg – először vakon 20-25 percet, majd beleöntöttem a krémet is és azzal további 25-30 percet. Érdemes a végén figyelni, hogy mielőtt megbarnul a citromkrém, vegyük ki a sütőből. Amint a képen látszik, ezt olyan 95 % sikerült abszolválnom, ami haladás, mert legutóbb sokkal barnább lett a teteje.
Itt a recept szerint még meg lehetne szórni porcukorral, de nekem már szórás nélkül is extrém édesnek tűnt, szóval legközelebb csökkentem majd a cukor mennyiségét a krémben. Mindenesetre az ünnepelt ehetőnek találta, én pedig kicsit megkönnyebbültem, mert ez a szülinapi torta nekem mindig nagy stressz és lélekben nem nagyon hiszek benne, hogy a végén nem kell majd last minute cukrászdából hozni a sütit.
Ebből a sütésből egyébként maradt négy tojásfehérje, meg még volt egy másik is a hűtőben, szóval a következő posztban majd arról mesélek, hogy mihez kezdtem ezekkel.
P.S.: Jól látjátok, tortagyertya helyett újrahasznos ádventi gyertyákat vetettünk be. Jövőre még egyszer lehet használni ezeket, aztán ezek a szülinapok, amikben 1-2-3-4 szerepel bármilyen kombóban és egy számjegy csak egyszer, sajna egy darabig, egész pontosan 7 évig szünetelnek.
Rég ott volt a fejemben a gondolat, hogy jó lenne otthonra legalább egy merevnyüstös szövőkeret, ha már a nagy szövőszék jelenleg ezer racionális okból nem opció. Ami visszatartott, hogy egyszer már kipróbáltam egy tanfolyamon és nem adta azt az szabad, lendületes életérzést, mint amit a Lőrincz-féle szék.
De köszönhetően a vírushelyzetnek plusz annak a ténynek, hogy a Klagenfurtba költözéssel a budapesti egynapos kiruccanások lehetetlenné váltak, már másfél éve nem szőttem. A késztermék szempontjából ez nem is zavarna, igazából nincs szükségem még egy sálra, viszont maga a tevékenység nagyon hiányzott már. Ebbe az űrbe jött aztán egy remek lehetőség, valaki teljesen új, megrendelt, de végül össze sem szerelt Kromski Harp szövőkeretét kínálta eladásra. Nem gondolkodtam sokat, megrendeltem és egy hét múlva már az összeszerelési útmutató felett görnyedtem a nappaliban.
A mihez kezdek a szövőkerettel kérdésre volt már egy halom elmentett ötletem a Pinteresten, kifejezetten vonzott, hogy nem egyszínű felvetést készíthetek, minden projektre mást, ráadásul a színeket is magam választhatom.
Látszik, hogy január végén már nagyon vártam a tavaszt meg a színeket – kint nálunk akkor már hetek óta hó borított mindent és az ég egyszínű szürkésfehér volt – így az első felvetésem zöldes-sárgás lett. Catania fonalat használtam, ebből volt otthon rengeteg.
Ami tetszett:
a felvetés nem nagyon nehéz és időben is belátható, néhány óra alatt megvan.
lehet játszani a színekkel
a mozdulatok nem annyira lendületesek, inkább lassúak és pontosak
a végredmény vastagabb szövet lett, mint a Lőrincz-féle széken, inkább lakástextil vonalra használható szerintem (legalábbis ezzel a fonallal). Terítőből meg sosincs elég, még bőven szőhetek egy-két évig, mielőtt azt érzem, hogy túl sok.
Kis helyet foglal a szék még állvánnyal együtt is és akár össze is lehetne csukni. Nálam nyitva marad, így tudok akár 10 percre is leülni mellé, ha akarok.
Ami nem annyira jó:
Még jó lenne az állvány alá és felvetéskor a kis asztal alá, amin a tüske van, valami csúszásgátlós alátét, mert így nehéz egyenletesen felvetni a szálakat, azaz inkább lehetetlen.
Amit még tanulnom kell:
A szövékeret másik oldala felvetés készítésére is használható elvileg, állítólag ez a felvetési mód sokkal egyenletesebb eredményt ad, mint a direkt felvetés. De hogy ez pontosan hogy megy, arról még foglalmam sincs, el kell mélyednem a dologban, biztos van erről is videó, csak még nem jutottam oda.
Ami hasznos volt:
A keret beüzemelését teljesen Chantimanou videóiból tanultam. Németül tudóknak szerintem ennél jobb erre az eszközre nincs. (Egyébként már a rokkán fonást is tőle tanultam, úgyhogy a YouTube-csatornájának a fő címét linkeltem be, ezen belül van fonás és szövés is a legkülönbözőbb eszközökkel.)
Ennyit tudok elsőre, néhány hét Kromski Harp-használat után írni, de biztos lesz még ebben a témában poszt, mert máris fenn a második felvetés a kereten. Kellemes és kreatív hétvégét nektek!
Ezt a fonalat több más szintén lilás-pinkes motringgal együtt pár évvel ezelőtt vettem Soft Rainbow Muzsitól. Pulcsit szerettem volna kötni belőle – fogalmam sem volt még akkor, hogy mennyire nem jó ötlet az én kötési tempómmal és kitartásommal kettes tűvel pulcsit kötni. De szerencsére a korral megjött nálam a reális énkép is, úgyhogy tavaly év végén döntöttem: nem fogok én cérnából pulcsit kötni, inkább keresek hozzájuk kendőmintákat.
SBS-em ugyan rengeteg van, de pinkes-rózsaszínes még nem volt, így addig is, amíg kitalálom, hogy milyen kendőt szeretnék kötni, gyorsan – tényleg meglepően gyorsan – összehoztam ezt az SBS-t. Most nagyon vissza kell fognom a kezemet, nehogy a többiből is ez legyen, annyira kellemes meditatív tevékenység.
Cakkos mintával horgoltam már takarót nagyobb méretben, kétsoronkénti színváltással és mert nagyon szerettem ezt a mintát, alig vártam, hogy megint kínálkozzon egy lehetőség. Amikor megtudtam, hogy ismerőseink babát várnak, már csak az volt a kérdés, hogy fiús vagy lányos színeket fogok hozzá használni.
A kétsoronkénti váltás helyett most színblokkokat készítettem, mert arra gondoltam, a szálvégek minden gépi mosásnál jelentenek egy kis rizikót, a friss anyukának pedig biztos lesz egyéb dolga, mint kézzel mosni a takarót. Így kevesebb a szálvég és remélhetőleg emiatt a bomlási baleset ist.
Külön szegélyt most csak az oldalsó szélekre készítettem, a cakkos végeket natúr meghagytam.
A fonal – ahogy nálam takarónál szokásos – 100% akril, de sajnos itt a fonalsivatagban nem jutok hozzá a kedvenc Bravo fonalaimhoz, így a Müller színválasztékával kellett beérnem. Végülis így is elég jó színkombót sikerült összehozni, de azért már várom, hogy legközelebb eljuthassak egy normálisabb fonalboltba.
Lányok, fiúk, boldog új évet mindenkinek! Nem hittem volna, hogy valaha írok még ide bármit, olyan hosszú volt a szünet a legutóbbi bejegyzés óta. Valamikor az ősszel már mentálisan elkönyveltem, hogy amikor a domain és tárhely hosszabbítása februárban aktuális lesz, akkor majd szépen elfeledkezem róla és véglegesen átteszem székhelyemet az Instagramra. Amúgy ez a gondolat egész jót tett az Instámnak, lelkesebben és gyakrabban posztoltam, még arra is rászántam magam, hogy arcképeket tegyek fel, természetesen tisztán a kendőim hordás közbeni bemutatása céljából. Na de eljött a január vége és nem tudom, hogy ez a kapuzásári pánik jele-e, meg hogy nem tudom elengedni ezt a blogtémát, mindenesetre most tényleg megint van motivációm – még akkor is, ha tudom, hogy a világ már rég túllépett a blogon mint műfajon, pláne ha valaki terméket sem akar eladni, azaz nincs miért szakértőként pozícionálnia magát. (Most az egy másik kérdés, hogy horgolásban jó ideje nem fejlődtem már tovább, szóval a szakértőség amúgy sem igaz rám.)
Lényeg, hogy nem ígérek semmit, se rendszerességet, se sok tartalmat idénre, mégis teszek egy próbát és veszek egy új lendületet. Ahogy a tavalyi posztok mutatják, tavaly a kevés, cserébe nagyobb lélegzetű projektek éve volt: horgoltam egy tunikát, egy pulcsit – ez utóbbit még sehol sem mutattam, majd eljön az ideje ennek is -, befejeztem egy takarót, elkezdtem egy kötött pulcsit. Most hirtelen ezekre emlékszem. Emellett kisebb kendő- és fonósprojektek is voltak, horgolt mandala, de tényleg elhanyagolható mennyiségben.
Ez itt a képen például egy kasmír nyaksi, amiben tényleg egyedül az anyaga izgalmas, mert amúgy egyráhajtásos pálcák hosszú sora (oké, a passzé reliefpálcákból áll, ami valóban új felfedezés. Mármint a reliefpálcákat ismertem, de passzéként alkalmazni csak a My precious sweater óta kezdtem.) De hogy tiszta kasmírt szeretnék használni, ez évek óta rajta volt a kézimunkás lifelist-emen és hát végre pipa került mögé.
A többi tavaly készült holmit talán majd máskor megmutatom, nem ezért ugrottam neki megint a blogolásnak, hanem a “lelki oldala” miatt. Most jutottam odáig, hogy vissza tudok nézni az elmúlt másfél évemre és hogy abban a fonalazás helye hogyan alakult.
Nagy harcosa vagyok annak évek óta, hogy mindenkinek joga van napi 15 percre, amikor azt csinál, amihez kedve van – és ezalatt nem a nyugiban enni vagy zuhanyozni tevékenységeket értem, mert az csak a túléléshez kell, hanem hogy tartalmat vigyen az ember az életébe. 15 perc nem sok, ez az abszolút minimum szeritem ahhoz, hogy emberinek lehessen nevezni egy életet, nem egyszerű robotolásnak. Ahhoz képest, hogy erről meg vagyok győződve, 2019 szeptember és 2020 február vége között nagyon nem tartottam magam ehhez. Valóban úgy funkcionáltam, mint egy robot. Nem mondom, hogy boldogtalan voltam, mert nem erről volt szó. Elkezdtem egy új munkát, a cipő jóval nagyobb volt, mint megszoktam és teljesen kitöltötte nemcsak az időmet, hanem elsősorban a gondolataimat. Hozzájött ehhez, hogy a munka miatt költöznünk is kellett és ez gyakorlatilag is meg mentálisan is elég nagy falat volt. Úgy teltek a napok, hogy tényleg nem láttam meg a szabad 15 perc potenciális helyét és egy idő után már nem is kerestem. Lehet így élni egy ideig, de eléggé kiszívott azért ez a fél év. Úgyhogy amikor aztán beköszöntött a covid-korszak, az minden nehézségével együtt nekem maga volt a fellélegzés. Tudom, hihetetlen, de így volt. Ha még egy hónapig megy minden úgy, ahogy azelőtt, akkor szerintem én már rég valami krónikus fáradtság-burnout-depresszió vagy hasonló vonalon lennék páciens valami kellemes vidéki klinikán.
Szóval márciusban belecsöppentünk az otthontanulásba és mivel az állásom fele tanítás, így az egésznek a tanári oldalába is. Hogy ez mennyire sokk, azt szerintem itt a legtöbb ember saját bőrén tapasztalta, úgyhogy nem is részletezem. Ennek ellenére – illetve pont ezért – éreztem, hogy ha most se állok vissza a 15 perces horgolási időmre, akkor az senkinek nem lesz jó. Zökkenőkkel, de sikerült a visszaszokás, és mostanra megint kábé ott tartok, amit ideálisnak gondolok magam számára – meg amúgy emberi jognak mindenki számára. Nem mindig horoglás-kötés-fonalazás a 15 perc, de mindig van 15 perc és sokszor több is. Az elején illetve időnként még most is, ha nehezen megy mentálisan felszabadítani magam, akkor a horgolás ideje alatt podcastot hallgatok vagy nézek valami “hasznosnak gondolt” videót. Nagyon erős bennem az elvárás, hogy hatékony legyek és jól használjam az időt, és néha ezzel kell kicselezni magam. De szerencsére most 11 hónappal a covid kezdete után egyre ritkábban kell meggyőzni a fejem, hogy a lelkemnek is maradhat kis szabadidő.
Ennek jegyében a kreaévemre nem akartam elvárásokat rakni magam elé, úgynevezett célokat, amelyeket meg kellene valósítani. Amiket összeírtam magamnak, azok leginkább ötletek, hogy ha épp üres a fejem a kreaidőm kezdetén, legyen ötletem mihez kezdeni. Ilyeneket írtam össze:
ha megint kinyit az élet, akkor keresek a környéken egy agyagozós workshopot. Elvileg megtaláltam, de hogy valóban működik-e és túléli-e a krízist, azt majd megtudjuk. Mindenesetre az agyagozás időről időre megjelenik az életemben, és most megint kedvem támadt, plusz van ötletem, hogy milyen kerámiára lenne szükségem, amit meg is tudnék valósítani technikailag.
a tavalyi akvarelles próbálkozásaimat – aminek érdekes módon pont a covid-változások vetettek véget – szeretném folytatni. Van is egy éves craftsy-tagságom, az ott lévő akvarelles tanfolyamokat szeretném közelebbről megnézni.
a Mipistink-féle Mesának vagyok épp a közepén, egyelőre úgy néz ki, hogy a méretet ezúttal sikerült eltalálnom (nem mint legutóbb), ezt a projektet szeretném befejezni és ha bejön, akkor még egy másik színkombinálcióban megkötni, ugyanis szuper maradékfaló projekt. És igen, maradék fonalam túl sok van, apasztani lenne jó.
egy érkező babának terveztem egy takarót – ezt a tételt tegnap este sikerült is pipálnom, majd mutatom, ha befotóztam.
az otthon lév Catania-készlet apasztásához szeretnék aktívan hozzákezdeni, de konkrét ötleten még nem gondolkodtam
az otthon lévő jersey anyagokat szeretném megvarrni, még ha csak otthoni hordásra lesz is jó, nem érdekes, a lényeg, hogy ezt a mumust is sikerüljön legyőzni
szintén a nyitástól függ, hogy megvalósul-e, de tervezni lehet: mivel tavaly kaptam két rokkát, szeretnék ingyenes vagy adakozásra épülő egyszemélyes fonókurzusokat tartani a gyülekezetben, ahol dolgozok.
és vannak további apróságok: kendőrojtozás, nemezelés, jótékony horgolás, befejezni elkezdett projekteket.
Habár a lista hosszú, de nem kell hozzá elhagyni túl gyakran a komfortzónámat, emiatt nem stresszel. Meg hát ahogy írtam, inkább ötletadó, mint to do lista ez számomra.
Ami még picit bővített a listán január 1. óta, hogy egészen spontán kikötött nálam egy Kromski merevnyüstös szövőkeret. Nem volt ez tervezve most, de jó rég óta benn volt a fejemben ahhoz, hogy nem lepődöm meg, hogy végül úgy alakultak a dolgok, ahogy. Na de erről majd írok külön posztot, mert megérdemli.
A lényeg: így január végére összeraktam magam ahhoz, hogy elkezdődjön a kreaév és talán a blogév is. Ne kiabáljuk el. Ha van akár egyvalaki is, aki ennek hatására szokik majd rá a napi 15 perces kreaidőre, akkor már megérte. Vigyázzatok magatokra és alkossatok sokat!
