A határidő a legjobb múzsa, és ez a kreatevékenységekre is igaz. Szombaton nyílik lehetőségem átadni ezt a tavaly tavasszal szőtt sálat a leendő tulajdonosának. Tippeljetek, hány rojt van eddig kész! De mivel rövid rojtot tervezek, azaz csak csomózni kell, sodrogatni nem, így igenis reális, hogy péntek délután-este elkészüljek vele.
Az akaratlan növényi festésről meg annyit, hogy megtudtam, a kenderkötél is fest. A kedvenc szőnyegemet, amin általában a kreacuccokat is fotózom, mert olyan kellemes-semleges törtfehér színű, megpróbáltam beáztatni a fürdőkádban. Az egy dolog, hogy megszárítani igen nehéz lakásban és ázottpumaszag van azóta is, de még a kenderkötél, amire a szőnyeg csomózva van, is kieresztette a színét, szóval a semleges színnek lőttek. Majd ha szusszanok egyet, és az nem lesz március vége előtt, megpróbálom kémiai szerek bevetését, amit egyébként el akartam kerülni, ezért is áztattam be. Legyetek sokkal okosabbak, mint én, használjatok egyből kémiát, ha szőnyeget akartok tisztítani! Én meg addig is keresem a megfelelő fotóhátteret. Hamarosan jelentkezem a Stephen West pulcsimmal és remélhetőleg ezzel az addigra már kész sállal. Jó alkotást addig is!
Hosszú szünet után megint visszatér a hagyományos szerdai poszt, ahol az épp folyamatban lévő kötéseket, horgolásokat mutatom meg. Gondolhatjátok, hogy bőven van matéria ehhez a rovathoz. Az egyik legkedvesebb, ugyanakkor mégsem nagyon haladó kötésem az Abalone Shawl.
Az alapanyagokat a novemberi bécsi fonalvásáron vettem, amiről röviden írtam az év végi visszatekintő posztomban. A szürke fonal hihetetlenül puha fair alpaka, a rózsaszínes pedig egy kézzel festett, metálszállal font Wollfeuerwerk kreáció. Érdekessége, hogy majdnem egyszínű, közben meg mégsem. Leheletnyit változik közben a pink árnyalata, néha kicsit lilásabb, néha rózsaszínes-sárgásabb, ugyanakkor minden a rózsaszín tartományban. Szeretni fogom a sálat, kétség nem fér hozzá, ha valaha elkészül.
Ennél a projektnél éreztem rá arra, hogy nem mindegy a tűméret. Sajnos már csak a kötés közben és én nem vagyok az a bontós típus, így most ennek ilyen fésületlenek a szemei. Talán a blokkolás javít rajta, de az biztos, hogy ha újra kezdeném, féllel kisebb tűt választanék. Erre ezután biztos jobban fogok figyelni.
Mindkét nagymamám egész életében kézimunkázott. Az egyik nagymamám óvónő volt – bár ezt abszolút nem tudtam elképzelni róla, nem volt az a gyerekkel játszadozós típus, otthon a házimunkán kívül semmire nem volt ideje és állandóan panaszkodott, hogy mennyi dolga van. Viszont csodás csigatésztát gyúrt, jól és sokat főzött, szőnyegeket csomózott, kötött, amerikás magyaroknak hímzett matyó terítőt, mégpedig hatalmas étkezőasztal méretben. Én is kaptam tőle egy csodaszép hímzett terítőt, amit ugyan csak ritkán merek ténylegesen használni, de azért amikor előkerül, mindig bámulom. Legalább egy év munkája lehet benne. A másik nagymamámnak szakmája is volt a varrás, édesanyja tanácsolta neki, hogy tanulja ki a szabóságot, mert ruhára mindig szükségük lesz az embereknek, az biztos megélhetés. De nemcsak varrt, hanem hímzett, subázott, kötött, horgolt is. Évekig járt neki a Fürge ujjak és amikor halála után átnéztem ezeket a régi füzeteket, feltűnt, hogy mennyi modell volt, amit elkészített az újságból. Sose állt meg a keze, tévézés közben is molyolt mindig valamit.
Egyszer megkérdeztem őt, miért nem tanította meg az anyukámat kézimunkázni. Amit mondott, az annyira kijózanító volt, hogy még 20-25 év után is emlékszem rá. “Azért, Adélkám, mert meg akartam kímélni attól, hogy kötelességének érezze a varrást, kötést, és egy perc nyugta se lehessen.”
Abban az időben még nem szabadidős opció volt a kézimunka, hanem túlélési technika. Nem volt normális választék a boltban, tehát megvarrták, ami kellett. Kikopott a kabát, nem volt pénz újra, tehát kifordították, megcserélték a bélés helyét és úgy hordták tovább. Felnőttruhából gyerekruhát szabtak, homokban csúszkálni, főzelékkel leeni jó lesz az is. Olcsóbb volt a fonal, mint a kész pulcsi, tehát spórolásból megkötötték. Ha kinőtte a gyerek, lebontották és a fonalat újrakötötték valami mással csíkozva. Ha még élne a nagymamám, csodálkozna, hogy mi fonalra a luxus büdzséből költünk és önkényeztetésnek számít, ha valaki sk ruhát hord, mert az esetek többségében az anyag is többe kerül, mint a kész ruha a boltban.
Pár éve egy barátnőm, akivel osztjuk feminista nézeteinket, csodálkozott, hogy ennyire fontos része lett az életemben a fonalazás. Merthogy ez olyan klisészerű: nő, tehát barkácsol, köt, horgol, főzőcskézik. Aztán elmondtam neki ezt a sztorit a nagymamámról. Hogy igen, külsőre az látszik, hogy ő is köt meg én is. De ő ezt külső elvárás miatt tette, én pedig szabadon választottam és ha nem lenne kedvem, azonnal leállhatnék és elmehetnék helyette barlangászni vagy madarat gyűrűzni, vagy megtanulhatnék valami küzdősportot.
Az, hogy ma nőként van szabadidőnk, amit akárhogy felhasználhatunk, az, hogy van saját fizetésünk, amiből szabadon költhetünk akár fonalra is a férjünk engedélye nélkül, az, hogy nyithatunk egy blogot és nyilvánosan elmondhatjuk a véleményünket, az mind a feministáknak köszönhető. Ahogy a nőnap is. Nem az a lényege, hogy a férfiak egy csokor virággal hódolatukat fejezék ki a gyengébbik nemnek. Ez talán a legnagyobb féreértés, ami csak történhetett a nőnappal, és ezt nem azért mondom, mert nem szeretem a virágot. De ha van olyan nap az évben, amikor ennek nagyon nincs ideje, akkor az pont március 8. Nőnap van és én azt ünneplem, hogy habár nő vagyok, van választásom. Lehetek búvár vagy orvos, miniszterelnök vagy asztalos. Horgolhatok, ha kedvem van, ha pedig nincs kedvem, akkor nem horgolok és egy percig sincs bűntudatom emiatt.
A múltkori fonós sztori folytatása ez a zöld-fehér fonal. A szivárványos fonalból kihagytam a zöld szösz nagy részét, közben mégis megtetszettek a zöld szakaszok és kitaláltam, hogy akkor még kiegészítem egy külön zöld-fehér fonallal a készletet, aztán majd meglátjuk, mire lesz elég a mennyiség. Ehhez képest a cérnázás elkezdése előtt már megtudtam, hogy akitől a fehér szöszt kaptam, Bécsbe látogat és adta magát, hogy neki ajándékozzam a szivárványos fonalat. Így, hogy már biztos volt, nem ugyanabba a projektbe megy a szivárvány és a zöld gombolyag, elkezdett szabadon szárnyallni a fantáziám és inkább spirálos díszítőbogyókkal cérnáztam össze a két szálat. Így most 138 méternyi néhol zöld, néhol pedig fehér bogyós kísérleti artfonal a végeredmény. Szerintem szövéshez a leghasználhatóbb vagy fradista lányoknak lehet belőle drukkersálat kötni, bár inkább csak annak a díszítő részét, mert a mennyiség nem túl nagy. Ki fogom sorsolni ezt a motringot a FB-csoportban márciusban, figyeljétek az eseményeket!
Ja, el ne felejtsem! A keresztségben a Hóvirág nevet kapta a kicsike, szerintem elég egyértelmű, hogy miért.
El is készült az idei év első nagyobb lélegzetű projektje és már használatba is vettük. A természetes fénnyel egyáltalán nem rendelkező előszobában képtelenség színhűen fényképezni, még talán ez a szerkesztett verzió áll a legközelebb a valósághoz. Maradék Cataniakból granny stripe mintával készült és egyszerű egyráhajtásos pálcából van a szegély. Szimplább már nem is lehetne, de a színek meg az origami darvak úgyis elviszik a showt. Boldog tavaszvárást Nektek!
Ennek a szösznek egészen kacifántos története van és még nincs is vége. A szivárványszínű szöszt egy Gyapjúnapon vettem. Viszonylag sokáig kerülgettem aztán, mert ahogy szétbontottam, látszott jobban, hogy a legnagyobb rész zöld színű, és valahogy ez lebénította az ötletelésemet, hogy mi lehetne majd a fonalból, ha megfonom. Egyébként szép Benetton-zöld, nincs vele semmi gond, csak más dolog szöszben látni meg aztán hordani. Így aztán pihentettem a dolgot várva az ihletre.
A másik szál nyersfehér, ezt ősszel kaptam Berlinben, ahol egy konferencián voltam szervezőként és a tolmáccsal beszélgetve kiderült, hogy mindketten fonalőrültek vagyunk, csak ő még nálam is régebb óta és sokkal inkább az. Az utolsó napon beállított egy nagy zacskó szösszel, hogy akkor ezt nekem hozta, fonjam meg. Gondolhatjátok, hogy mennyire meg voltam hatva.
El is kezdtem fonni otthon a fehér szöszt, és közben rémesen szenvedtem. A műanyag zacskóban ugyanis annyira feltöltődött az egész, hogy minden fonás után mehetett a rajtam lévő ruha a mosásba és még hetekkel később is fehér szöszök voltak minden ruhámon és a mosógépben is. Az égéspróba alapján valószínű zoknifonalnak való gyapjú volt, tehát tartalmaz műszálat is és az töltődött fel. Ez a kész fonal szempontjából még előny is, de a fonás közben nem volt könnyű bánni vele. A műszáltartalom még egy dologban borította az eredeti tervet. Festeni szerettem volna a kész fonalat, viszont a műszál nem vagy alig festhető, így ez az opció kiesett. Natúr fehér holmit viszont nem nagyon hordok, így jött a képbe a szivárványszösz. Megfontam a szivárvány kékes és lilás részeit, a zöldből és a pirosból csak egész kicsi ment bele. Utána cérnáztam a natúrt a színessel, és láss csodát, a zöldes szakaszok is egészen megtetszettek. Úgyhogy most épp a zöld szakasz maradékát fonom, majd cérnázom a natúrral azt is. Hogy pontosan mi lesz belőle, arról még mindig nincs tervem. A pirosas, narancsos részeket lehet, hogy nemezmadarakká változtatom. Szóval a szépséges szivárványszösz mégsem teljesen úgy végezte, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de azért így is tetszik.
Mivel nem mindenki van Facebookon, szeretnék itt is írni az egyik szívügyemről.
A 100kreanap apró játéknak indult a blog Facebook-csoportjában, nem gondoltam, hogy ennyire ráharaptok. Az volt az alapötlet, hogy 100 napon keresztül minden nap előszedjük a fonalainkat vagy valami hobbinkat és ha csak 10 percet is, de adunk magunknak időt arra, amit szeretünk. Igazából elsősorban magamat akartam ezzel motiválni, mert sokszor úgy vagyok vele, hogy elkezdeni nehéz, utána már megy, és kell valami, ami meggyőz arról, hogy igen, szánhatok időt a hobbimra akkor is, ha nem vagyok minden kötelességemmel kész. És hogy az egy sor haladás is több, mint a semmi.
Igaz, a 100 napból még sosem sikerült tényleg 100, pedig már legalább háromszor ment végig a kihívás. Mégis, biztos vagyok benne, hogy többet fonalaztam így, mint a kihívás nélkül tettem volna. És igen, napi kevés haladással is lehet közelebb kerülni a célokhoz.
Örülök, hogy nemcsak én mozdultam rá a 100kreanapra, hanem sokan. A pár nappal ezelőtt indult kihívásban is legalább harminc ember vesz részt. Megfertőzzük egymást. Ezt a takarót például azért kezdtem el minden tervem ellenére horgolni, mert valaki a csoportban mutatta, hogy ő most ezzel halad. És igaz, hogy előtte már párszor szembejött ez az Attic24 blogos közös horgolás, de egész addig nem volt meg az utolsó lökés, amíg a csoportban nem láttam.
Szóval éljen a 100kreanap és éljenek az apró lépések, amelyek közelebb visznek a legnagyobb és legtávolabbi célhoz is.
Apropó nagy cél! Ez a takaró most egy ilyen nagyobb és meglehetősen komplex célnak is az egyik eleme. 8 éve lesz lassan, hogy ebben a lakásban lakunk és hamarosan ismét továbbállunk. Ahogy minden költözés, most ez is, jó lehetőség arra, hogy elgondolkodjunk, hogy szeretnénk élni. Nyolc év alatt teljesen átrendeződtek a prioritásaink, ovisból kisgimis gyerekeink lettek, egyre jobbak körvonalazódik, milyen a személyiségük, mivel szeretik tölteni az idejüket. Mindez a lakás berendezésére is hatással van és a stílusra is, ahogy az egész kinéz. Mi is öregedtünk, nem minden tetszik most, ami régebben tetszett. Szóval agyalunk, gondolkozunk, fotókat nézegetünk lakásokról és lassan kialakul egy elképzelés a fejünkben. Ebben a képben például fontos az a felismerés, hogy a lakásban azokat a dolgokat szeretük a legjobban, amelyekhez történetet tudunk kötni. Boltban vásárolt dekorációs holmink alig van, vagy ha van is, azok hamar egy fiókba kerülnek. Szóval az sk takarók abszolút megbecsülésnek örvendenek és a szívünkhöz nőttek. Emellett a színvilágunk is kialakult és a nagyon harsogó színektől inkább a visszafogottak felé mozdultunk el az évek alatt. A bébikorszak sok törhetetlen színes műanyag tartozékának korszaka lejárt és nem sírom vissza. Így jön a képbe a szürke, ami tényleg sokoldalú szín és remek háttér annak a néhány színes dolognak, ami azért az sk-életmóddal óhatatlanul jár. Úgyhogy most készül egy szürke takaró világosmályva és világosszürke csíkokkal és ez teljesen átmelegíti a szívemet. Jó horgolást nektek is az utolsó téli hónapra!
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, engem nagyon jól szórakoztat a tíz éves kihívás a Facebookon. Ahogy elnézem az ismerőseim fotóit 2009-ből és 2019-ből, meg kell állapítanom, hogy a legtöbben sokkal jobban néznek ki ma, mint 10 évvel fiatalabban. Jobb a frizura, jobb az összekép, még ha a haj meg is őszült vagy meg is jelent pár ránc. Szóval éljen az öregedés, optikailag a legtöbb ismerősemnek jót tesz. Mondjuk én göndör hajú sorstársaimmal együtt pont ugyanolyan frizurát hordok, mint 10 éve, azt az egyetlent, amit ez a haj enged magából csinálni, szóval a két portré egymás mellé rakásával nem fárasztom magam. Viszont eszembe jutott, milyen vicces lenne egymás mellé tenni mostani és 10 évvel ezelőtti horgolmányaimat.
Akkoriban, 2009-ben a sapkás korszakomat éltem. Egy sapka = egy alvásidő, ez volt a mértékegységem. Különös figyelmet érdemel a fotó minősége. És ez már a jobbak közül való, meg figyeltem arra is, hogy fehér legyen a háttér és ne sárga lámpafénynél fotózzak.
Most ha maradunk a sapka műfajánál, és eltekintünk az összes többitől, akkor is látszik némi fejlődés – már csak a fotó minőségében is. Íme egy 2018-as sapi.
2009 még az az időszak volt, amikor blogdíjakat küldözgettünk egymásnak, ilyen kis képecskéket, amelyeket aztán mindenki kitett a blog oldalsávjával és amit tovább is kellett mindig adni hólabdaszerűen más kedvenc bloggereknek.
Akkoriban még nem volt annyira nagy szakadék a hobbiból alkotók és a hobbiból üzletet indító krealányok között, simán kommentelgettük kölcsönösen egymás blogját, egyáltalán, akkor még mindenki írt blogot, mert az volt a kommunikációs felület, nem a FB meg az Insta. Vessetek a mókusok közé, én szerettem a blogkorszakot és a napjaim fénypontja volt, amikor végignéztem, hogy a blogbarátnők épp miket írtak. Akkoriban még arra szolgált a blog, hogy megmutassuk, mit alkottunk, nem pedig imázst kellett építeni, mert történetet kommunikálni kizárólag a legjobb tartalmakkal.
Fotózni a legtöbben még nagyon nem tudtunk, a fény, kompozíció olyan a képeken, amilyen, leraktuk a holmit egy asztalra és kattintottunk. Ennek ellenére jó volt nézni egymás munkáit és inspiráltuk egymást.
Na jó, ennyit a nosztalgiázásról, nem ezért kezdtem el ezt a posztot. Inkább azért, mert ez a 10 éves kihívás remek lehetőség volt nekem, hogy visszanézzek, mennyit változtam és mi mindent tanultam fonalazás terén tíz év alatt. Ma már kevesebbet veszek fonalat, de jóval többet adok ki érte, mint 2009-ben. Mennyiség helyett a minőség vonz. A sok kis egyestés projekt helyett a lassabb, de látványosabb dolgokat szeretem. Már nem az motivál, hogy legyen gyorsan egy újabb kendő vagy sapka, hanem pontosan tudom, hogy milyen legyen, amit évekig hordok majd, s emiatt mindegy, hogy jövő héten lesz kész vagy két hónap múlva. (oké, néha két év, de még ez is belefér). Technikailag is fejlődtem valamennyit, megszerettem a kötést, megtanultam fonni és időnként szövök is. A varrást inkább hanyagolom, a régi képek nézegetése kedvet is csinált megint hozzá, bár az is igaz, hogy most már teljesen más stílusban varrnék, mint 2009-ben.
A tíz éves holmijaim már nagyrészt nincsenek meg, de nem azért, mert elromlottak, hanem mert az ízlésem változott meg. Kicsit fiatalabb alkotásokat még hordok rendszeresen. Szóval a saját kézzel készített divat mindenképp jó dolog, egyszer az alkotás öröme miatt, egyszer meg a tartóssága, fenntarthatósága miatt.
Amikor elkezdtem horgolni 2005-ben, még nem hittem volna, hogy ez a hobbi 10+ évig, érdekelni fog. Az olvasáson kívül semmi más nem tudott ennyire tartósan lekötni. Akkor még úgy gondoltam arra, aki tíz évig gyakorolja ugyanazt a dolgot, hogy az már mester és mindent tud. Persze nem tudok mindent 14 év után sem a horgolásról. Sok dolgot azért nem próbáltam ki, mert a végeredmény nem motivál, más dolgokat kipróbáltam, de nem nem gyakoroltam folyamatosan, így elfelejtettem megint, például a villahorgolást vagy a bavarian crochet technikát. De abban, ami érdekel is és gyakorolni is sikerült, szerintem látszik a fejlődés és ez felvillanyoz. Szóval, lányok, hajrá, fonalazzunk továbbra is és legyünk egyre jobbak a technikában és készítsünk minél több szép és használható holmit, aztán majd 2029-ben újra kirakjuk az előtte-utána képeket. Lehet, hogy addigra már simizni is lehet a fotókat!
A Cameo is egy olyan minta, amiről ezer bőrt le lehet húzni és még mindig nem unalmas. Most például egy olyan példány készült el, amihez csak kézzel festett szöszből kézzel font fonalat használtam fel. A piros-fehér kék fonásról itt írtam, a tiszta kéket nem is tudom, hogy mutattam-e motringolt állapotban. Mndenesetre mivel mindkettő kis mennyiség volt (méterben), így egymásért kiáltottak. Az átmenetes sokkal vastagabbra sikerült, mint az egyszínű, így a textúra elég izgalmas, cserébe viszont nem maradt fonal a csipkés szélhez. Így csak sima pikós leláncolással fejeztem be, persze hogy az izgalom ne maradjon el, így az utolsó tíz centi leláncolásra már nem maradt fonal, át kellett mentenem egy hasonló gombolyagból egy kicsit ide.
Elégedett vagyok, puha is, pont jó a méret és hát a színek!
Sziasztok! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem úgy tűnik, mintha az évek egyre rövidebbek lennének, mintha egyre gyakrabban lenne évvége. Az anyahajós év eleve rövidebb volt, mint máskor a pár hónapos leállás és a fontolva haladó újrakezdés miatt. Talán soha nem született még ennyire kevés poszt egy évben. Úgy általában sokkal kevesebbet fonalaztam a szokásosnál és vészesen keveset fotóztam. Nem mondom, hogy ennél lejjebb már nincs, mert volt egy olyan lakásunk – szerencsére csak rövid ideig béreltük – amiben egy év alatt egy zsebkendőnyi horgolás készült mindössze. Belegondolni is rémes! A múlt év főleg a munkámról szólt, hobbik közül pedig az olvasásról, de azért van pár highlight, amit szívesen visszaidézek.
Nyáron ismét eljutottam Kisnyalkára Colette alkotótáborába és lassú tempóban gyűjtöttem a horgolt hexagonokat az idei takarómhoz. A szálelvarrást hoztam át 2019-re, remélem, hamarosan mutathatom a kész művet.
Lett megint egy kedvenc visszatérő mintám, a Match and move Martina Behmtől. Két példányban kötöttem meg eddig, és egyikről sincs igazán jó fotóm kész állapotban. Félkész állapotban az Instán mutattam például itt és itt.
A szövésben szépen haladtam. Két szövőműhelyben jártam: Juditnál, ahol selyemben is szőhettem idén, meg egy pár óra technikázás is belefért és egy bécsi műhelyben, ahol a mintaolvasás, többlábítós (helyesebben kézítős) szövést próbálgattam. A több szövőszék és szövési stílus kipróbálása azért is volt hasznos, mert így lassan kibontakozik, hogy mi lesz az én vonalam, mi az, ami igazán tetszik és miért. Hogy ebből mikor lesz saját szövőszék és lesz-e egyáltalán valaha, az még nyitott, de fontos, hogy így szükség esetén megalapozott döntést tudok hozni. Szőttem kendőt a férjemnek, anyukámnak, sógornőmnek és magamnak is. Kivételes érzés hordani őket és bezsebelni a dicséreteket.
Fantasztikus élmény volt a Wiener Woll- und Stofffest november elején. Méretében a Kacskaringó többszörösét kell elképzelni. A fonalas standok csak kb. egyharmadát adták a vásárnak, sok szösz, nemez, varrógép, méteráru és szabásminta témájú kiállító is érszt vett a vásáron. Ez az alkalom kihagyhatatlan volt, itt tartottam az év nagybevásárlását fonal és szösz terén: vettem angoraszöszt, aminél pontosan lehetett tudni, hogy hívták a nyuszit, amiről lesimogatták a szőrét. Vettem fantasztikusan puha bioalpakafonalat, fémszállal font kézzel festett fuksziaszínű zoknifonalat és még néhány szépséget.
Mi az, ami elmaradt? Freeformozni például mindössze egy nyakmelegítő erejéig sikerült.
Nem voltam abban a hangulatban, ami a kontrollnélküli, észvesztett horgoláshoz kell. 2018 a tervező, racionális, céltudatos, optimalizáló oldalamat igényelte és erősítette, a spontán, laza oldalam ritkábban jutott szóhoz még a hobbiban is. Erre is hálásan tudok visszanézni, mert pont erre volt szükség és büszke vagyok rá, hogy aszkéta is tudok lenni, ha kell. Szerencsére az eredménye is meglett, gyakran volt mit ünnepelni, szóval az éves mottóválasztásom is telibe talált.
Az év vége nekem most több, mint egy sima év lezárása. Több hosszútávú projektemnek lett vége 2018 november-decemberében. Új munkát kezdek, ráadásul idén várhatóan kétszer is, költözni is fogunk, és az év elején csak félállásom lesz. Ez most óriási szabadságnak tűnik! Annyi minden van, amire a felszabaduló időt használni szeretném! Pusztán az a tény, hogy lesz lehetőségem délelőtti fényben fotózni, már hasznára lesz az anyahajóblognak.
Konkrét terveket még nem fogalmaztam meg a kreaévre, ez a következő napok feladata lesz, de abban biztos vagyok, hogy a költözés miatt viszonylag kevés bejövő alapanyagot szeretnék és inkább a meglévőkből dolgoznék. A költözéstől várom azt is, hogy az alapanyagaimat végre egyben lássam és ha szükséges, el tudjak búcsúzni olyan hobbiktól, amelyek már nem érdekelnek vagy igazából sosem kaptam el az ízüket. Szeretném a horgolást adománygyűjtéssel is összekötni legalább ismeretségi körben. Ahogy kialakul ennél konkrétabb listám, mindenképp megírom itt is. Addig is boldog új évet kívánok mindannyiótoknak és azt, hogy találjatok minden nap időt arra, ami feltölt benneteket!
