Fonalas baráti körben elhatároztuk, hogy megajándékozzuk egymást. Az időpontot nem volt könnyű megszülni, mert egy elfoglalt nő életében szinte minden hónap ellen szól valami. Karácsonyi ajándékot szerettünk volna elsőre, mint a suliban, sorsolósat. Na de karácsony előtt mindenki a saját családjával van elfoglalva. A június-július-augusztus a nyaralás miatt nem jön szóba, utána jön az iskolakezdés, aztán a gyerekek menetrendszerű megbetegedései. Végül a legszélesebb körű kompromisszumot szeptember 15-ben sikerült megkötnünk: a sulikezdés rémségein – úgy is mint könyvkötés, hiányzó tanszerek beszerzése és beadandó pénzek beborítékolása forintra kiszámítva – már túl vagyunk, de még nem kezdődött el se a dolgozatszezon, de a téli betegségek. (Bár ne kiabáljuk el)
Szóval szeptember 15-i határidővel készítettünk egymásnak karácsonyi meglepetést, illetve azoknak, akik nem annyira karácsonyrajongók, őszi vagy téli dekorációt.
Mondanom sem kell, hogy az ötletelés egészen vadul folyt és nagyon nehéz volt elszakadni a mégsem 100%-os ötletektől. Nem is tudom, hogyan, mert már egy egész más dologhoz vásároltam be alapanyagokat, végül mégis egy szép augusztusi szombaton azt vettem észre, hogy fonalkoszorút készítek. Nem teljesen olyat, mint a sajátunk, de nagyon hasonlót, csak a sok kis fonalpompom helyett egyetlen hatalmas került rá.
Saját koszorúnkhoz képest újítás, hogy ennek a felfüggesztése átlátszó rugalmas damillal lehetséges, aminek egyik haszna, hogy áthelyezhető. Így a pompom és a különböző színű csíkok helye változik és mindannyiszor olyan, mintha új koszorú lenne.
Emlékeztek a slappkalapra és az elszántságomra, hogy ezt az igen érdekes alapanyagot, a papírfonalat kipróbálom? Néhány nappal a poszt megírása után valóban beszereztem két tekercs raffiát és belevágtam. 6-os horgolótűt használtam meg az idegeimet, amelyek a horgolás közben erősen lerongyolódtak. A végeredmény tetszetős, elég stabil tálkácska, de nagyon lassú muzsika és kézgyilkos ez az alapanyag. Persze a nyáron Spanyolországban látott dróthorgoláshoz képest valószínű még mindig könnyebb, de akkor is. Én személy szerint felvezettem a not to do listámra ezt az alapanyagot/ módszert. Ami nem is rossz egyébként, minden olyan dologért hálás vagyok, ami erre a listára felkerül, mert már így is túl sok hobbim van. Múltkor fonalas lányokkal elkezdtük számolni, hogy ki mit szeret vagy szeretne kipróbálni hobbi szintjén és kevesen álltak meg tíz alatt. És ti hogy álltok ezzel?
Nem tudom, ti hogy voltatok vele, engem a hőség sokszor visszatartott attól, hogy fonalat vegyek a kezembe a nyáron, így a többi műfajban készültek inkább apróságok, például ez a karkötő. Memóriadrótot használtam és mindenféle tengerészes hangulatú gyöngyöt. Kedvenceim az apró tengeri izék, amelyeket egy nyaklánckészítő szettből mentettem át. Amikor leültem, úgy gondoltam, ajándék lesz, aztán közben nagyon hajlottam rá, hogy mégis megtartsam, aztán pár órás bizonytalankodás után csak elszántam magam, hogy megváljak tőle. Végül is csináltam már ilyesmit korábban is, simán belefér még egy később, jövő nyárra.
Ha figyelmesen megnézitek a blog oldalsávját, feltűnhetett, hogy felkerült egy önismereti csoport hirdetése. Mivel eddig nem voltak hirdetések itt, azt hiszem, illik mondanom erről valamit.
Akik kicsit jobban ismernek, tudják, hogy a horgolás mellett egy másik nagy szenvedélyem is van, ez pedig a pszichodráma. A kettő egyébként nem is áll olyan messze egymástól, mint az elsőre látszik. Ahogy a horgolásban is azt szeretem legjobban, amikor minta nélkül, a saját fejem és szívem után öltögetek, úgy a pszichodráma is a belső szabadság eléréséről szól számomra – szóval mindkettő kicsit freeform. Ezenkívül mindkettő terápiás hatású: a horgolás nyugtat, sikerélményt ad, hozzákapcsol egy közösséghez, a dráma pedig játékkal, mozdulatokkal, kapcsolatok megjelenítésével és a csoporton keresztül juttat el saját magunkhoz. Hosszú évek alatt szívügyemmé vált a dráma, így most kimerészkedem és összekötöm ezt a két területet az életemben, az anyahajót és a drámát. Ha van kedvetek, kattintsatok a linkre vagy az oldalsávban lévő képre!
A posztban lévő fotóért pedig ezer köszönet Varga Nórának, akinek nem mondtam, mégis ráérzett, hogy a hajó és a graffiti egyetlen képen mennyire pontosan kifejezi ezt a kettősséget!
Egyik nyári projektem volt ez a Mondbeere kendő. Egy csodaszép zöld zoknifonalat használtam fel hozzá, ha jól emlékszem, Lana Grossa volt, de a címkéjét már rég kidobtam. A kendőmintát is évekkel ezelőtt nyomtattam ki – úgy tűnik, ez egy ilyen lassan beérő projekt. A mintát persze saját képemre formáltam. Ha összehasonlítjátok a fenti linken található fotóval, akkor az enyémnek jóval szélesebbek a csipkerészei. Egyszerűen élveztem a csipkemintát, meg már kötés közben látszott, hogy jó lesz ez így. Itt már írtam arról, hogy milyen hibát fedeztem fel a mintában és hogy lehet kijavítani.
Blokkolás előtt inkább jelentéktelennek tűnő semmiség kinézete volt, a víz viszont csodát tett, a ráhajtásokból szép lyukak lettek.
És ilyen a teljes alakos fotó. Hosszúkás kendő, inkább sál, de ez jó, mert nem gyakorlott kendőhordónak készítettem, aki valószínűleg úgyis sálként hordja majd.
A szeptemberi tanévkezdet szerintem remek alkalom arra, hogy kicsit jobban kézben tartsuk a napjainkat. Én év eleje óta használom a bullet journal rendszert és teljesen elégedett vagyok vele. Többeteknek ígértem, hogy bemutatom, milyen rendszert találtam ki magamnak – hátha másnak is hasznos lesz.
A bullet journal – röviden bujo – azt jelenti, hogy előre nyomtatott naptár helyett saját magának rajzolja az ember a naptárját. Ennek főleg az az előnye, hogy a feladatok változó mennyiségéhez is tud alkalmazkodni az ember, helyesebben a naptárja és az egyéb firkalapokat is kiváltja a bujo. Szükséges hozzá egy üres jegyzetfüzet és egy toll. Én eleinte teljesen egyszerű simalapos füzetbe írtam, nemrég váltottam egy pontrácsos Leuchtturmra. Ez utóbbi előnye, hogy a pontrácsok mentén könnyebb egyenes vonalat húzni – bár mint a képen látszik, azért így sem mindig sikerül – és a lapok gyárilag számozva vannak.
Ha rákerestek a bullet journal kifejezésre, kész műalkotásokat is fogtok találni. Vannak, akik csodás grafikákat készítenek, szemet gyönyörködtető trackereket rajzolnak. Én kézzel rajzolok mindent és ahogy látjátok, nagyon minimalista az egész, nem annyira az esztétikára megyek, mint inkább a funkcionalitásra. A funkcionalitás nekem konkrétan azt jelenti, hogy a korábbi rendszerem helyett, ahol témák szerint írtam fel mindent egy füzet különböző szekcióiba, most az egyes napokhoz írok minden témát. Azaz nincs külön rész a füzetben, ahova az ötleteket vezetem, a to do-kat, a napi kreaprojekteket, hanem a napi tervező van részekre osztva. Vizuális típus vagyok, nekem fontos, hogy első blikkre tudjam, mi hol található, ezért készítettem egy ilyen táblázatot, ami alapvetően február óta változatlan.
A rendszer abból indul ki, hogy van egy havi tervezőm, s ha jön egy időpont, akkor ebbe vezetem fel. Tehát mondjuk megbeszéltük Orsival, hogy holnap találkozunk fél hátkor, akkor ezt a megbeszélés pillanatában a havi tervezőbe írom. Amikor pedig az adott nap reggelén vagy előző nap megcsinálom a napi tervező táblázatát, akkor vezetem át a felső nagy mezőbe az aznapi időpontokat.
Ez alatt a to do lista szerepel, ez sokszor a nap folyamán is növekszik. Ha munkában eszembe jut, hogy otthon utána kell néznem valaminek, akkor ide írom fel. Ha valami aznap nem készül el, kihúzófilccel jelölöm és másnap egyből látom, hogy mit kell még megcsinálnom az aznapiakon kívül.
Ez alatt van a kedvenc mezőm, az ötletek. Szerencsére alig van nap, amikor ide nem írok. Azt vettem észre magamon, hogy pusztán az a tény, hogy látom az ötletek helyét a bujómban, ötletekre sarkall. Azt sugallja, hogy lehetnek ötleteim. Ez nem to do lista – a to do hajlamos lehúzni -, hanem mindenféle kötelezettség nélküli lista, amely inkább szárnyakat ad. Nincs nyomás, hogy bármit is tenni kéne. Ha évente van mondjuk 365 ötletem, azaz minden nap csak egy, és mondjuk abból csak ötvenet valósítok meg, az máris óriási különbség ahhoz képest, amikor valaki csak a napi rutint nyomja le.
Az oldalsó sáv funkciója a megtett dolgok leírása. Ez összefügg az év elején felírt célkitűzéseimmel. Akkor kijelöltem magamnak néhány területet, aminek prioritása van: a sport, a viszonylag rendszeres Insta-jelenlét, az Életlego és az Anyahajó blogok rendszeres frissítése. Ide tartozik a pszichodrámás tanulás és a saját önismereti csoport szervezése, a napi kreaprojekt, az egy év alatt végig a Biblián kihívás. A fennmaradó rubrikák tartalma az év alatt is változott, mindig van valami, ami épp hangsúlyt kap. Számomra jó érzés, amikor a reggeli üres táblázat estére megtelik. Azt mutatja, hogy a munka és kötelességek mellett arra is szakítottam időt, amit senki más nem vár tőlem, amit csak magamért csinálok, ami nekem fontos. Praktikus is visszanézni, hogy mikor milyen kiállításon voltam, milyen filmet néztem, mennyit sportoltam.
Az alsó sor három rubrikájába pedig a reggeli, ebéd, vacsora kerül – nem a tervek, hanem ami valóban megvalósult. Ez arra is jó, hogy később visszalapozva ötletet kapjak a főzéshez, de arra is, hogy lássam, mennyire eszem értelmesen. A napi háromszori “bekapok valamit a pékségből és iszom rá egy tejeskávét” nem tartozik az értelmes táplálkozásba, de hajlamos vagyok rá, ha nem figyelek oda.
A napi “kasznik” felrajzolása, mivel szabad kézzel és a tökéletesség igénye nélkül csinálom, nem több, mint kettő perc, általában aznap reggel vagy előző este szoktam megcsinálni. Ha olyan nap jön, amikor tudom, hogy nem lesz sok felírnivalóm, előfordul az is, hogy egy oldalra két napot rajzolok-írok – ilyen volt például a szabadság alatt. De ha szükség van plusz helyre, akkor egyszerűen a következő oldalt is hozzácsapom és oda írok ilyen-olyan listákat. Ez a rugalmasság a bujo előnye.
Ha valamit tudtok használni az ötletekből, annak nagyon örülök. Persze fontos, hogy a bujo attól él, hogy mindenki saját igényeire szabja, és aszerint változtatja, hogy neki mire van szüksége.
Sziasztok, üdv ismét itt a nagy blogvakáció után! És ha már nyaralás miatt szüneteltek a bejegyzések, akkor úgy illik, hogy valami ezzel kapcsolatos legyen az első poszt témája. Bár nem terveztem, de úgy hozta a feledékenységem, hogy fonalat is teszteltem. Az eredmény értékéből levon, hogy sajnos nem tudom pontosan, hogy milyet. Meg tudom magyarázni!
Az egész úgy indult, hogy nyaralás előtt beszereztem egy szalmakalapot, azaz egy annak kinéző tárgyat. Alaposabban elolvasva a címkét kiderült, hogy a kalap anyaga 100% papír. Lelkes voltam, mert már régóta figyeltem a boltokban a különféle márkák papírfonalait, de mindig volt bennem némi kétely, hogy érdemes-e ilyenből táskát horgolni, ami azért ki van téve egy-egy esőnek is, hiába nyári táska. Mondjuk még ekkor sem gondoltam, hogy ezen a kalapon tesztelem le a papírfonal vízállóságát. Aztán amikor a tengerparton is szalma-, azaz papírkalapban ücsörögtem és rám került a gyerekfelvigyázás sora, akkor elfelejtettem levenni a kalapot és ebben mentem a vízbe. Nem szándékoztam úszkálni, mert ugye gyerekfelvigyázás, nagy hullámok. De sajnos a nagy hullámok nem így gondolták, úgyhogy egyszer csak azt vettem észre, hogy víz alatt vagyok, sós vizet nyeltem és két dolgot nézek: hogy megvan-e az imént még mellettem álló gyerek, meg hogy rajtam van-e még a szemüvegem. A kalap tizedleges volt ebben a pillanatban, de azért bónuszként az első kettőhöz, azt is sikerült megmenteni. Szegény kalap eléggé szánalmas állapotba került és ahhoz képest, hogy milyen meleg volt, igazán sokáig száradt, majdnem egy napig. Száradás után eléggé csoffadt lett szegény az eredeti klasszikus széleskarimájú fazonjához képest. Beletörődtem, hogy a nagy nehezen talált csini kalapom három napig tartott, és felvettem a rinocéroszbőrt és hordtam csoffadtan, mert minden jobb, mint a napszúrás. Persze már nem óvtam annyira, mint előtte, beraktam táskába, összehajtogattam, ilyenek. És egyik nap megjegyezte az egyik vendéglátónk, hogy mennyire különleges a kalapom fazonja. Hát, mondom, slappkalap, ilyen lett, elázott. Dehogy slapp, tényleg különleges, mondta ő, és onnantól megint büszkén hordtam. Egyébként tényleg előnyére vált a gyűrögetés, végül akár még valami angol lóversenyre is elmenne a kalapköltemények közé.
A lényeg, hogy bár fogalmam sincs, milyen márkájú papírfonalról van szó, azért a papírfonalakról úgy általában sikerült egy első benyomást szereznem. Valamivel egész biztosan kezelve van, mert ráspriccelő víz, izzadás nem árt neki. Igen jól meg kellett dolgozni vízzel, hogy tényleg átnedvesedjen – ekkor viszont nehezen száradt. Száradás után kicsit csoffadtabb lett érzésre, tehát tartását vesztette, viszont például egy szatyor esetében ez nem lett volna nagy baj. A másik tulajdonsága, hogy lehet manipulálni az alakraszárítást és aztán elég jó eséllyel úgy is marad. Szóval izgalmas alapanyag és ezután a kis baleset után igazán kedvem támadt kipróbálni a papírfonalakat. Ti horgoltatok, kötöttetek már papírfonalból? Ha igen, melyik gyártó termékéből és hogy vált be a kész darab?
Ha terveztem volna, sem alakulhatott volna jobban: az idei vakációs projektem egy tengerészszínekből álló horgolt táska lesz. A blog mostantól egy hónap szünetre megy – sajnos én nem végig leszek szabin, csak egy részén, de azért egy kis pihenés már nagyon rámfért. Igyekszem keveset online lenni, és ha, akkor inkább egy-egy gyors Insta-hangulatfotóval adok hírt az épp aktuális fonalas projektekről és mindarról, ami remélhetőleg a következő munka- és tanévben inspirálni fog. További jó nyarat kívánok Nektek és augusztus végén, egy hónap múlva újra találkozunk!
Remek grazi mininyaralás van mögöttünk, amelyen valószínűleg beállítottam a legtöbb lépcsőmászás adott idő alatt rekordját. Szóval aki nyaralás alatt lustálkodást ért, az keressen inkább más úticélt.
Megérkezésünk napján először az óratoronyba kellett felsétálnunk – 421 lépcsőfok vezet idáig, mégpedig a magasabb fajtából, amit nem lehet duplán venni. Az óratorony nem véletlen került a to do, azaz to see listánkra. Környezetismeretből a harmadikosok Ausztria nevezetességeit tanulják, és ez is a megtanulandók között volt, így gondoltuk, K. nagyon fog örülni, ha élőben is látja. Tényleg így volt, normál esetben 421 lépcső pont elég ok lett volna egy szabotázsakcióra, így viszont mindenkit megelőzve rohant fel, hogy hamarabb lássa közelről Graz egyik jelképes épületét. Ilyen magasan volt:
Másnap nagyobb kirándulást terveztünk, melyek közül az egyik szintén lépcsős attrakció. A Mariatrost nevű templom 210 lépcsőn közelíthető meg, ami persze az óratoronyhoz képest bagatell, de azért saccolt 38 fokban ezen is eléggé kiizzadtunk. A templomhegy lábánál egyébként sík turistaút indul a város felé, útközben pedig egy aranyos kis tó és erdei játszótér is található – itt is lehet kicsit edzeni a lábakat, ha a lépcső még nem lett volna elég.
A grazi várban nem lépcsőn jutunk a néznivalóhoz, hanem maga a lépcső a látványosság. Az ún. Doppelwendeltreppe nemcsak szép geometriai mintát ad felülről nézve, hanem statikailag is különleges, hiszen a csigalépcsőkre jellemző középső tartóoszlop egy ponton egyszerűen megszűnik –és a lépcső ennek ellenére továbbra is köszöni, de stabilan áll.
A lépcsős koncepcióba nem illik bele, de felejthetetlen élmény volt számunkra a Schloss Eggenberg. Nemcsak azért, mert odafele „kicsit” eltévedtünk, így a sportfaktor itt is megvolt, hanem a pávák miatt. A kastélyparkban sok, tényleg sok emberhez szokott páva él és járkál, valamint pózol szívesen a fotózó turistáknak. Kis türelem persze nem árt, de itt jó eséllyel lát az ember széttárt farktollú pávát. A parkban egyébként rengeteg gyönyörű és nagyon öreg fa is található, valamint egy kisebb eldugott kert is, ahol az egyes területeket az égitestek mitológiai tulajdonságaihoz illő növényekkel telepítették be. De ha valakinek ez túl misztikusan hangzik, akkor egyszerűen csak szépséges virágokat csodálhat meg nagyjából színek szerint csoportosítva.
Végül pedig, ha ki szeretnétek pihenni a sok lépcsőzést, akkor ajánlom a Gyermekmúzeumot, ahol épp egy a családról szóló interaktív kiállítás látható. És Ti jártatok valahol mostanában, amit másoknak is ajánlanátok?
Vég Anett festése, gyapjúnapi beszerzés volt az a csodásan puha merino szösz, amiből ez a kicsit vastagabb DK fonal készült. Ahogy az már lenni szokott, nem nekem, hanem PIF ajándékként. Kevés mesélnivaló van róla, inkább nézzétek, hogyan kombinálódnak a különböző árnyalatok a cérnázás hatására.
