Hála a 100kreanapnak, az utóbbi időben több projekt is elkészült. Ez a kék kendő például, amelynek az alapanyagát tavaszi fonalbeszerző utamon Maria Saalban vettem. Egyszerű granny háromszög, ebben a fonal viszi el a show-t, nem a minta. Katia Versailles fonalból készült, nagyja viszkóz, és még valamennyi “poli” szál is van benne, gondolom, ez utóbbi az ezüstszínű metálos csillogós rész. Abszolút bejött ez a fonal, fogok még horgolni belőle nyári felsőt is, klassz hűvös érzés a bőrön a kész darab. A szegélyrojtoknál kicsit játszanom kellett, mert a csillámos fonal nagyon fogyott, így sima pamuttal vegyesen rojtoztam.
A másik elkészült kendő mintája pedig Beatrice Simon francia tervezőnő horgolt csipke tematikájú füzetkéjéből van. Mostanában keveset csipkéztem, ahhoz nekem kell egy külön mindset és persze nyugi, mert ennél majdnem végig kellett néznem a kottát, mire megtanultam, mi mi után jön, és számolni még a megértés után is kellett, szóval ez nem megy sorozatnézés közben sötétben. A nyaralás viszont pont jó alkalom volt, a tengerparton meg a római kávézókban szépen haladtam vele. Egy 100 grammos gombócom volt ebből a színből, ami azért nem sok, de legalább ennyi előnye legyen az alacsonyságomnak, hogy ez is elég.
A fotók Friesachban készültek. A táj, mint látszik, csodás, de aki erre jár, annak nagyon ajánlom még a kb 1-2 órás sétát a városka középkori falait, bástyáit, kis várait követve, valamint a főtéren lévő kézműves cukrászda és csokimanufaktúra meglátogatását.
Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy az új klímajelentés óta nem tudok nem a jövőn rágódni. Még emlékszem, hogy a covid kitörése előtt nagyon hangsúlyos volt ez a téma a hírekben, közbeszédben és sokat vártam ettől. Az volt az érzésem, hogy most valahogy más az intenzitás, talán tényleg áttöri a pozitív értelemben vett megijedés a közöny láthatatlan falát – nemcsak néhány megszállott nagyvárosi zöld fiatal életében, hanem a politikában és a többségnél is. Aztán jött a covid, az elején még keveredett a klímatémával, aztán egyre inkább a gazdaságban okozott károkról meg a halottakról volt szó, a nagyobb összefüggésre nem maradt energia. Nem csodálom egyébként, nekem személyesen is nagy visszaesés volt a lockdown például a műanyag csomagolóanyagok használatában, de még az autózásban is. A biztonság és a rengeteg feladat között a minimális kényelem fontosabb lett, mint a klímatudatosság, úgyhogy autóval vittük a gyerekeket mindenhova, ahova amúgy busszal mentek volna, nyaralni is autóval mentünk a szokásos vonat helyett, és ha nem volt energiám a főzésre, simán rendeltem ételt akárhány műanyag dobozt jelentett is ez. Az egésznapos internethasználatot négy főre, aminek a környezeti hatásairól hajlamos az ember megfeledkezni, már nem is említem.
Ilyen környéken élünk most – érdemes vigyázni rá
Szóval a helyzet nem rózsás, és igaz, hogy a fogyasztásom az egyéb kategóriás vásárlásoknál nagyon lecsökkent, de szerintem összességében kevésbé zöld a háztartásunk covid óta, mint előtte volt. A vidékre költözés is – már fél évvel a covid előtt – nagyon visszavetett egyébként, mert egy tökéletesen működő közösségi közlekedésből átkerültünk egy olyan rendszerbe, ahol a gyerekek 14-15 évesen mopedes jogsit szereznek csak hogy ne legyenek ráutalva az időben és térben ritka és gyakorlatilag büntetésszámba menő buszutazásra – és őszintén, meg tudom őket érteni.
Na jó, befejezem a negatív narratívát – nem elkedvetlenítés a célom, egyszerűen csak őszinte vagyok magamhoz, hogy még nagy zöld motivációkkal is mennyire kiábrándító a valóságom.
és a megunhatatlan Wörthersee
Az elmúlt napok agyalása a klímajelentésről és a várható jövőről azt az ötletet adta, hogy a sok “nem megy”, “nincs hatalmamban” mellett keressek egy olyan területet, amire a következő évben odafigyelek és amire van ráhatásom. “Használd, amid van” – ez lesz a mottóm. Számomra ez a lehetőség arra, hogy ne keletkezzen plusz hulladék és a hangsúly mégse az aszkézisen legyen. Az ugye szinte klisé, hogy az olvasás és a könyvvásárlás két külön hobbi, ugyanez igaz a fonalvásárlásra és a kötésre vagy az írószervásárlásra és a festésre-rajzolásra is. Meg valószínű más hobbikra is lehet alkalmazni a sémát. Így hogy ne essek bele a felhalmozás meg a vásárlással önjutalmazás csapdájába, azt találtam ki, hogy a következő legalább három fonalas projektemhez semmiképp nem fogok új alapanyagot venni. Ezzel a szemmel nézegettem meg a fonalas dobozom és fiókjaim, és minden adott is hozzá, hogy a kihívás sikeres legyen. Végignézve az otthon található alapanyagokon, eltöltött a hála, hogy mennyi minden van máris itthon és várja, hogy felhasználjam. Így a nemvásárolás nem kell, hogy fájjon, a hedonista énem sem lesz elnyomva.
Ugyanezt megcsináltam a könyvekkel is, egy polcra gyűjtöttem a nem olvasott, csak felhalmozott könyveket, illetve egyelőre csak annyit, amennyi a polcra elfér, és amíg lehet, ezeket olvasom. Ebben a mértérkletességben egyébként most támogat a jövő évi költözésünk is, amikor mínusz 50 négyzetméter fog rendelkezésünkre állni, így radikálisan le kell csökkenteni a holmijaink számát a bútortól az apróságokig minden téren. Ez a változás nem teljesen szabadon választott, van benne egy jó adag kényszerhelyzet, szóval nem a tipikus önkéntes downsizing, de ha már így alakul, akkor nekem segít elfogadni a gondolatot, hogy ezzel a szemlélettel talán teszek valamit a Földért is.
Kinek van kedve beszállni a “következő 3 projekt fonalvásárlás nélkül” kihívásba?
Doris Chanról már írtam itt korábban is, több mintáját meghorgoltam már. Például ezt. Meg ezt. A mintáiban elsősorban azt szeretem, hogy a legbonyolultabb dolgok is teljesen követhetően kivehetők belőle és a csipkéket valahogy úgy álmodja ruhadarabbá, hogy azok a nem annyira romantikus, inkább egyszerű és praktikus ruhatáramba is beilleszthetők.
Bevallottan a dédi-jellegű csipketerítők ihlették ezt a modellt, amit – nagyjából, olyan 92%-ban minta szerint – most másodszor is meghorgoltam. Az első megvalósítást egyébként itt találjátok, ez a szerző szándékának megfelelően vállkendő szerepet tölt be. Most kicsit csavartam a dolgon és a miniterítő maxivastagságú fonalból maxiterítő lett.
A fonal, amit használtam hozzá, Lana Grossa Big secondo névre hallgat és nem adtam magát könnyen. Vastagságra a normál kalapgumihoz hasonlít és kb hajlékonyságra is olyan, tehát például nem könnyű csomót kötni rá két gombolyag csatlakoztatásakor. Próbáltam belőle felsőt horgolni (egyébként pont Doris Chan minta lett volna az is), de sajnos csúfos kudarcot vallottam vele: ha elkészül, még csipkemintával is páncél lett volna. Viszont pont egy asztalterítőnél teljesen mindegy, ha páncéljellegű, tulajdonképpen még előnynek is lehet mondani, hogy nem csúszkál el a csipke, nem kell folyton igazítgatni.
És mivel úgy rendeztem, hogy ahol csak lehet, ott az ananászminta sűrű részében, a négy egymás melleti pálcánál legyen a gombolyagok toldása, így végül a szálvégek elvarrása is elég jól sikerült, azaz majdnem láthatatlanul és szerintem stabilan. Azért persze gépben nem fogom mosni, annyira nem vagyok bátor.
Ezen a képen meg az is látszik, hogy mit változtattam a mintán. A hálós részben egy erhp van mindig, eredetileg kettő lenne együtt lehurkolva. Ezzel a vastag fonallal ez nem nézett ki igazán szépen, ráadásul tartottam is tőle, hogy a fonal nem lesz elég duplázva. Szerintem jól döntöttem, ez az egyes megoldás nagyon tetszik. Persze ha más fonalból megint elkészíteném, amihez nagy kedvem van egyébként, akkor ott az eredeti mintát követném.
265 gramm fonalat evett meg a projekt, azaz 6 gombócot lehet rá számolni ezzel a kis módosítással és az utolsó néhány kör nélkül, ami még egy plusz csipkés szegély lett volna. Ha megnézitek azt a posztot, amit belinkeltem az első megvalósításról, akkor látszik a különbség.
A könyv, amiben pedig a minta található, például itt kapható. (Nem fizetett hirdetés, és nem rendeltem még ebből az áruházból, de hátha segít, ha be akarjátok szerezni a könyvet.)
Izgalmas kérdés merült fel a napokban az Anyahajó FB-csoportjában. Egy horgolós-kötős társunk kíváncsi volt, van-e már valakinek a közösségben tapasztalata az Etrofil Kasmir fonaláról. A fonal nevének olvasása után természetes volt a meghökkenés, hogy az alapanyag 100% kasmír poliamid. Ez most akkor hogy lehet? – teheti fel az ember jogosan a kérdést.
Fontos megjegyezni: nem ismerem a fonalat, nem tapogattam, nem tudom, milyen érzés viselni, így nincs jogom se rosszat, se jót mondani róla. Egyszerűen csak elindított bennem gondolatokat a jelenség és a kérdésfelvetést követő beszélgetés a poszt alatt.
Ami a legfontosabb, hogy mennyire boldog és hálás vagyok, hogy az Anyahajóblog közössége olyan hely, ahol ilyen kérdéseket fel lehet tenni. Azért is szuper ez, mert azt jelenti, hogy rengeteg szakértelem és tapasztalat van a csoportban és ezt Ti hozzátok be és készek is vagytok egymással megosztani mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Ez óriási dolog és nagyon köszönöm! Rengeteg tudás van a csoportban! A másik, ami nagyon jó, hogy még ha nem is mindenkinek ugyanaz a véleménye egy témáról – mint ahogy ennél a posztnál is kiderült – a hangulat mégis alapvetően pozitív tud maradni és óvatosan bánunk egymással. A konkrét poszt alatt sajna pont én voltam, aki nem szándékosan belegyalogoltam egy picit a porcelánbolt kirakatába, mert elfelejtettem, hogy egy félmondat sok félreértésre adhat okot, de végül ebből se lett kellemetlen veszekedés. Én meg megtanultam, hogy véleményt az interneten inkább alaposabban fejtsek ki vagy sehogy. És akkor itt jön az alaposabb kifejtés 🙂
A kasmír szó elég sok terméknek a jelzője, nemcsak fonalé. Kasmír puhaságú lesz a mosott ruha egy bizonyos öblítőtől, van kasmírnak nevezett tudfürdő is. Puha, nemes, luxus – ezeket a jelzőket társítom én meg szerintem sok ember a kasmír szóhoz, így ha egy termék ezeket hozza, akkor miért is ne lehetne így nevezni. Ez az egyik oldal.
A másik oldal nem ennyire megengedő. Abba az irányba megy a marketig – és én ennek személy szerint örülök -, hogy Champagner-nek csak egy bizonyos területen termelt pezsgőt lehet nevezni. A többi lehet habzóbor vagy akármi más, de nem Champagner. Vagy ugyanez a hétköznapi termékek világában: a tejföl szót csak bizonyos termékekre lehet ráírni, a kicsit másnak meg frissföl a neve. Ugyanarra lehet használni, de van egy bizonyos kritérium, aminek ha nem felel meg a termék, akkor nem lehet tejföl. A fogyasztó korrekt tájékoztatása miatt ez szerintem fontos. Most attól meg tekintsünk el, hogy aki evett már valódi, háztáji tejből készült tejfölt, az a bolti tejfölt is csak szánalmas utánzatnak érezheti… Lényeg a lényeg: ha valami nem kasmír, akkor ne nevezzük annak, mert megtévesztő.
A kasmír luxustermék, baromi drága egy gombóc kasmírfonal, még a kézzel festett csodás minőségű, nem szúrós gyapjúnál is drágább. Én egyébként évekig csak távolról csodáltam, egyszerűen nem éreztem, hogy ezt a pénzt ki akarom adni egy fonalért. Aztán egyszer belevágtam “egyszer élünk” felkiáltással és horgoltam belőle ezt a nyaksit. Szeretem hordani, bár én érzek rajta valamennyi szúrást annak ellenére, hogy 100% kasmír az alapanyag. Azt hiszem, ha ugyanezekkel a színekkel ugyanezt a fazont egy kevésbé luxus merinó gyapjúból készítettem volna, pontosan ugyanolyan kedvencem lenne, mint kasmírból. De persze a kötős bakancslistámon rajta volt a kasmír és remek érzés kipipálni, ezt nem tagadom. Az anyag mint olyan viszont nem igazán fogott meg, illetve számomra nem annyival jobb a feeling, mint amekkora az árkülönbség a többi fonalhoz képest. Persze lehet, hogy lehetne kísérletezni más márkákkal meg gépi kötött kasmírpulcsikkal, nem is zárom ki, hogy ez is jön még, de most nem érzem az erős indíttatást.
Úgy általában a fonalhasználatom nem annyira a luxus irányába megy. Én használni szeretem a kötött-horgolt cuccaimat, így kardinális kérdés a moshatóság. Nekem erre a bevált választásom a zoknifonal. Van benne gyapjú is, de műszál is, strapabíró és hála a festős lányoknak, fantasztikus színekben is kapható. Azaz ha luxus, akkor az nekem a kézi festés, a színek világa. Tevét, angórát például sose próbáltam, selyemből szőttem, az nagyszerű érzés, meg egyszer-egyszer horgoltam is, de nem lettem megszállottja. De például a csodás takaróimat 100% műszálból horgolom és a terítőket a legolcsóbb Catania és hasonló pamutokból. Nekem a luxust az képviseli, hogy rászánom az időt az elkészítésére, hogy nincs belőle még egy, hogy pont olyan, mint amilyet elképzeltem. A luxusnak mondott alapanyag nice to have, de nem szükséges és bizonyos esetekben pont akadályoz abban, hogy felszabadultan használjam is, amit készítettem. (Gondolok itt a 100% gyapjú takaróra, amiben rengeteg munka van, de sajnos nagyon hamar megtalálták a molyok, így x éve arra vár, hogy lebontsam és újrahorgoljam. Lehet, hogy sose fogom.)
Szóval az én hozzáállásom a kasmír poliamidhoz nagyjából ennyi:
Ha műszálas fonalat keresek egy projekthez, és van belőle megfelelő színpaletta és tényleg jó érzés a tapintása, akkor attól függetlenül választanám a fonalat, hogy rá van-e írva, hogy kasmír vagy nem.
Ha a kasmírban a luxus vonz, de mondjuk nem tudom vagy akarom kifizetni a valódi kasmír árát, akkor választok kedvezőbb árú, de még mindig csodás fonalat, mert ilyen is bőven van. Csak azért, mert a társadalom (kötőstársadalom, fonalsznobok, Insta népe, akárkik) elvárják, hogy nemes fonalakat használjon az ember vagy azt sugallják, hogy ettől értékesebb lesz valaki, tuti biztosan nem fogok álkasmírt használni vagy bármilyen marketingdumának felülni.
Van egy szuper hobbim, hobbink, ami már önmagában luxus, hiszen tizen-huszonórákat meg még többet teszünk bele egyetlen elkészült darab létrehozásába. Nyugodtan lehet ennek elismeréssel adózni, mert legtöbben ennyi idő alatt egy komplett szezon összes ruhadarabját megveszik, nem beszélve arról, hogy ipari körülmények között hány percbe telik egy nadrág vagy pulcsi vagy kiegészítő megvarrása. Szóval az igazi luxus véleményem szerint az idő, a gondosság, a figyelem, a tudás, a tapasztalat, amit belerakunk abba, hogy egy darab elkészüljön. Az órák, amiket a ravon vagy magazinok lapozgatásával eltöltünk, amíg kiválasztjuk egyáltalán a darabot. A kötéspróbák, a visszabontások, a gondos blokkolás, az agyalás, hogy milyen legyen a passzé a pulcsin vagy hogy hogyan változtassuk a tökéletes alakhoz idomulás kedvéért a mintát. Ezt mindenki megcsinálja, az is, akinek nincs pénze kasmírra. És szerintem teljesen fölösleges fonalak nevével azt a benyomást kelteni, mintha egy bizonyos fajtájú vagy árfekvésű alapanyagot kellene használni ahhoz, hogy luxust alkossunk.
Ebbe a posztba csupa olyan képet raktam, amelyek olcsó fonalból készültek, mert hiszem, hogy ez semmit nem von le az értékükből.
Kíváncsi vagyok, számodra mi a luxus a kötésben, horgolásban. Meséld el kommentárban!
A fonalkészletem nem extrém nagy, legalábbis több ismerős fonalas barátnőhöz képest, viszont önkritikusan meg kell állapítanom, hogy egy ideje eléggé “beragadt”. Nem jön hozzá túl sok, akár hónapokig semmi, viszont a bennlévők sem használódnak fel, valahogy semmire nem alkalmasak. Ismerős a helyzet? Őszinte voltam magamhoz és végignéztem, miért nem használom fel a fonalaimat, azaz miért volt hibás döntés megvenni őket.
Alkalmas lenne ugyan ruhadarabnak, de túl kicsi a mennyisége. Ezek azok a fonalak, amik jellemzően egy pici kendőre elegendőek lennének, de már egy kicsit nagyobb dologra nem. És nem, egy ideje már nem motivál a 40. kendőt megkötni.
Alkalmas lenne ruhadarabnak, például egy nyári felsőnek, de beképzeltem magamnak, hogy remek lenne ez a felső három színből colorblocking stílusban. Miközben kizárólag egyszínű felsőket szoktam hordani, csíkosat sosem, habár másokon nagyon tetszik a csíkos.
Röviden színátmenetes a fonal, és bármit köt belőle az ember zoknin kívül, az foltos hatású lesz. Horgolva pedig kábé olyan, mintha valaki kiöntött volna három-négy festékesdobozt és még össze is kente volna. Pedig gombolyagban, pláne motringban mennyire jól néz ki!
Azt hittem, hogy nyárra tök jó lesz egy pamut felső, csak azt felejtettem el, hogy mire ez a pamutfonal megszárad, eltelik a nyár és még ki is nyúlik a saját súlyától a felső.
Csodás a fonal, a színe is, csak éppen nem passzol a többi ruhámhoz – mert nem az én színem. Akkor meg minek dolgozzak vele 50+ órát, ha úgysem fogom hordani?
Minden jó lenne a fonallal és a még a mennyiség és a szín is stimmel, csak éppen laza sodrású, úgyhogy ideget kapok horogolás meg kötés közben, emiatt inkább lebontom, ami miatt még sokkal jobban szálasodik és a végén tényleg semmire nem alkalmas már a fonal.
Egy másik projekthez túl sokat vettem, a maradék ahhoz túl sok, hogy csak úgy kiszelektáljam, de új projekthez kevés, cserébe annyira speciális, hogy hirtelen kombinálni sem tudom semmivel, ami készleten van.
Neked melyik a legtipikusabb fonalvásárlási hibád? És van olyan, amibe régebben hajlamos voltál beleesni, de azóta már okosabban döntesz?
A legutóbbi posztban említettem Annás Böbe kendő mintáját illetve mutattam az első darabot, amit e leírás alapján készítettem. A Whirl elég kiadós volt ahhoz, hogy egy másodikat is horgoljak, mindkettő kendő gyerekméretű. Persze ez nagyon viszonylagos, én kisnövésű felnőttként is hordok ilyen méretű kendőket sál helyett, tehát úgy, hogy nem takarja a teljes hátamat. Ez a szépség készült tesóm másik kislányának:
És amikor itt tartottam, arra a gondoltam, hogy hát két tesóm van és a másiknak is van lánya, szóval hogy néz már ki, hogy ő nem kap semmit! Így elkezdtem egy harmadik kendőt is, itt már vegyes fonalakat használtam. Egy pamut csipkefonalat, amit anno sok éve, szerintem 2017 körül vettem egy Gyapjúnapon, a megkezdett Whirl gombolyagból egy szakaszt és egy lila pamut-selyem keveréket, amivel ugyan más terveim voltak, de mit tegyünk, ha ide kívánkozott! Ez a lila gombóc lényegesen vastagabb, mint az előző kettő, szóval itt a mintát is kicsit hozzá kellett passzítani a fonalhoz: hárompálcás csoportok helyett mindenütt két pálcából állnak a csoportok. Szóval szigorúan nem megy át Böbe kendőként, de azért abból indultam ki. Amúgy nincs még kész, majd még úgy is mutatom.
Nem mondom, hogy nem dolgoztam máson a legutóbbi poszt óta eltelt időben, de csak ezek igazán látványosak. S mivel nem annyira tudtam kimozdulni a granny minták egyhangúságából, most megint belekezdtem egy 100kreanapos kihívásba. Amikor ezekben benne vagyok, általában megtáltosodom és például befejezek félbehagyott projekteket. Mivel ilyenből is van egy-kettő, nagy várakozással vagyok a következő 100 nap, azaz most már csak 95 felé. Majd mesélek október 5-én, mire jutottam! És nálatok milyen projektek vannak tervben a nyárra?
A húsvét óta eltelt néhány hét legfontosabb történéseinek még nincs nyoma a blogban. Nem egyszerű leírni, de ha egyetlen embernek segít, akkor már megérte az őszinteség. Április közepén-végén volt két hét, amikor teljesen kiszálltam a szokásos, kötelességek mentén szerveződő felnőtt életből. Nem egészen önszántamból, még ha az utolsó döntést én magam is hoztam meg egy olyan éjszaka után, amikor mindössze fél órát sikerült aludnom. Előtte volt egy nehezebb időszakom a munkában, mennyiségileg is sok volt, de igazán az fárasztott le, hogy érzelmileg volt megterhelő. Hat hét telt el minimális alvással, de nem azért, mert végigdolgoztam az éjszakákat, hanem mert nem bírtam elaludni. Hirtelen visszadobott a testem azokba az időkbe, amikor gyerekként már annyira álmos voltam, hogy csak felpörögni voltam képes. Szerencsére még pont időben ráébredtem, hogy ezt nem szabad tovább folytatni és felkerestem a háziorvosom, aki mellékesen pszichiáter is. Sose gondoltam, hogy ez egyszer még hasznos lehet számomra, most viszont tényleg az volt, rögtön fel tudta mérni, hogy mekkora a baj: még pont nem túl nagy, de könnyen azzá válhat. Megszavazott nekem két hét otthoni lazulást, így volt időm alvást is bepótolni, rendet rakni a gondolataimban és jól átgondolni, hogy mit fogok másképp csinálni mostantól. Az egyik változtatás, hogy minden nap – kivéve az egyész napos szakadó eső napjait – legalább egy órát különösebb cél nélkül sétálok, ha lehet, akkor a természetben. Ezek a séták először irritálóan nehezen illeszkedtek a normál napirendembe, de pont ezen is látszik, mennyire elidegenedtem az életemtől a munka kedvéért, és mennyire szükségem van erre az apró változtatásra.
A horgolás eleinte ebben a túlfáradt állapotban szinte lehetetlen volt, nem bírtam koncentrálni rá. Aztán persze visszajött ez is, de továbbra is a nagyon monoton granny-minták világában időzöm. Ez például egy Böbe kendő, amit Annás tervezett. Gyerekméretben horgolom meg kétszer az unokahugaim részére.
Az új napirendemben valamivel kevesebb horgolás van, mint korábban. A napi 15 perces szabályt feladtam, sokszor csak péntek-szombaton jutok fonal közelében, cserébe akkor elmélyültebben, hosszabb ideig öltögetek.
A kertszezon egyelőre idén nem indult be, néha szedek egy csokor vadvirágot, mielőtt füvet nyírunk, és élvezem, hogy a lakás tele van mindenféle kis vázákkal. A magaságyba még semmit nem vetettem, valahogy ódzkodom tőle, hogy újabb kötelességeket kreáljak magamnak, mikor épp a to do listám radikális csökkentésére kellene törekedni. Persze a rémes időjárás se segít, szakadó esőben nincs nagy kedvem kertészkedni, meg napsütés híján nincs is sok értelme.
A hideg idő egyetlen előnye, hogy még lehet hordani a nemrég elkészült ezüst kendőt kabáthoz is. Érdekes, hogy ez a fémszálas-pamutos keverék melegíteni is tud, meg hűsíteni is.
Ezzel a néhány képpel nagyjából minden fontosat megmutattam a legutolsó poszt óta eltelt öt hétből. Fura módon alig történt valami. Ennyire belassulva nem is tudom, voltam-e valaha már. Nekem mindig is nagy érték volt az aktivitás, valamit tenni, hasznosnak lenni, haladni a céljaimmal, másokért is tenni. A túlpörgésből adódott kifáradás, ami szinte depresszióba csúszik át valami olyasmi volt, amiről nem gondoltam, hogy veszélyeztet engem. A fáradtság igen, de nem a teljes kedvtelenség és főleg nem a pesszimizmus. Most rá kellett jönnöm, hogy én is csak kémiából állok és az egyensúly megtartása nem magától értetődő.
Úgy döntöttem már rögtön a második napon, hogy nem fogok titkot csinálni abból, hogy min megyek keresztül épp. Nem akartam, hogy mások határozzák meg, hogy mit beszélnek rólam – abban biztos voltam, hogy beszéd lesz, mert amúgy évekig nem vagyok beteg még egy napot sem. Szerettem volna saját magam írni a sztorit, nem pedig elszenvedni, hogy mások írják rólam. Persze így is alakultak pletykák, az is nagyon tipikus, hogy kik által és milyen közegben, de legalább kevesebb. És közben kiderült, hogy szinte mindenki, akinek elmondtam akárcsak egy mondatban is, hogy mi a helyzet, elmesélte, hogy ő is átment hasonlón, sokszor még súlyosabb kifáradásos szitun is. Nagyon beteg társadalom az, amiben a burnout vagy az azt megelőző állapot szinte minden 40-50 évest érintett már legalább egyszer.
Most már jól vagyok, és tényleg még idejében elkaptam az egészet, amikor még két hét lazulással vissza lehetett szállni a normál menetbe, de ez már egy új normalitás. Régebben az volt a kérdésem, hogy tudom a legtöbb dolgot a legjobb minőségben megcsinálni. Most azt kérdezem, mi az, amit feltétlen meg kell csinálni és mi az, ami igazán nem is fontos vagy nem kell, hogy én csináljam meg. Persze, igyekszem jól, de sokkal kevesebbet, mint régebben. És lám, a világ továbbra is egész jól működik.
Vigyázzatok magatokra ti is, és keressétek a szüneteket az életben!
Nem tétlenkedtem: a múltkori sikeres fonalbevásárlás után kirojtoztam végre az ezüst granny kendőt. Amennyire kompromisszumosnak gondoltam először, hogy más fonalból vannak a rojtok, mint a kendő teste, most annyira tetszik.
Érdekes egyébként ez a rojtnak használt fonal. Van egy tömörre fonott belsőszál, ami ezüstös és kívül moheres szöszös, a szöszök pedig feketék, így lesz sötétszürke a hatása. Katia Air Lux a fonal neve, ha esetleg pont ilyet kerestek. Nekem nagyon tetszett, szerintem fogom még használni más projektekhez is. El tudom képzelni például egyszínű szürke felsőhöz, aminek az ujja egy része ezzel van csíkozva és/ vagy mondjuk a bundjai ebből vannak.
Vicces egyébként, hogy most ilyen granny-korszakomat élem, műben van még egy nagyon szimpla granny háromszögkendő és egy szintén granny mintás íves kendő. Mutatom majd ezeket is, ahogy haladok velük. Kellemes horgolást nektek!
A #100kreanap időközben szinte hagyománnyá vált az Anyahajóblog közösségében. Az a célja, hogy 100 napon keresztül minden nap kicsit, akár csak negyed órát fonalazzanak a résztvevők, még akkor is, ha amúgy ezer más fontos tennivaló is lenne. Ez egyfajta tiszteletadás önmagunknak, hogy mi is érünk annyit, mint az összes többi családtagunk, akiknek első sóhajtására azonnal ugrunk, hogy szolgáljunk és védjünk.
Hogy könnyű legyen megjegyezni és számolni a napokat, idén rögtön január elsején kezdtük az első száz napot. Bevallom, nekem nem volt könnyű, nem is lett 100%-os siker. A január még egész jól ment. Egy pink SBS kendővel kezdtem, majd egy babatakaróval folytattam. A hónap végén viszonylag hirtelen felindulásból rendeltem egy Kromski szövőkeretet, így a februári kreaidőt nagyrészt a szövés töltöte ki. Amikor nem szőttem, akkor pedig az ujjatlan Mesa pulcsimon dolgoztam. A pulcsival valahogy március elején eljutottam odáig, hogy már csak a szálakat kellene elvarrni és meg voltam győződve róla, hogy ezt a hónap során megcsinálom. Azóta is a kanapén parkol ez a projekt. A szövés, egy asztali futó elkészült és elégedett is vagyok vele. Szintén még valamikor az év elején fontam is egy kicsit, egy fonalas barinőtől még régebben kapott szöszből lett fonal.
Márciusra két régebben szőtt kendőm kirojtozását terveztem, de valahogy erre nem vitt rá a lélek. Cserébe viszont elkezdtem két horgolt kendőt, egy csipkésebb-odafigyelősebbet és egy granny mintásat, amiben a fonal viszi el a showt. Közben felvetettem egy mások szövésnekvalót is, amivel viszont nem volt meg annyira a flow, mint az elsővel és idejekorán le is kellett szednem a székről. Ez egyelőre várja, hogy kitaláljam, mi fog vele történni. Majd szentelek neki egy teljes posztot is, ha kicsit múlik a frusztráció. Szintén elkezdtem egy horgolt díszpárnahuzatot is, ennek most már csak a varrógépes rész a híja.
Egy vívmánya még volt a márciusnak: végre ellátogattam a szomszédos városkában lévő fonalboltba, és itt végre vettem fonalat egy parkolópályás projekt befejezésére. Végre van rojtnakvaló ehhez a kendőhöz:
Összességében a befejezetlenség érzése maradt meg erről a 100kreanapról, mert igazán elkészült projekt csak három volt, miközben pedig elég sok időt töltöttem fonalazással. Persze nem csodálkozom, hogy így alakult, az élet egyéb területein is elég zaklatott időszak van mögöttem, ilyenkor nem annyira a szálak elvarrása, inkább a felfejtése meg összekuszálása van porondon. Sajnos ez csak nagyon kis mértékben fogható nálam a Covidra, így nem várhatom, hogy majd az oltás mindent megold.
Amire ebben a három hónapban rájöttem: nagyon kényes az egyensúly a nyomasztóan sok elkezdett projekt és a túl kevés projekt között. Most azért nyomasztanak a befejezésre várók, mert már tényleg csak a legutolsó lépések vannak hátra, amiket nem szeretek csinálni. De kell legalább 3-4 olyan projekt, ami épp “szeretem-fázisban” van. Ha ennél kevesebb van, az sem jó. Kell egy tévézős, vakon horgolható, kell egy odafigyelős és egy szövés, ez a minimum.
A következő hetekre összeírtam a to do listámat:
kirojtozni az ezüst kendőt
a lila csipkés horgolást folytatni
a Mesa szálait elvarrni
a díszpárnához megvarrni a huzatot és ráapplikálni a horgolt előlapot
egy felsőt varrni a lila jersey anyagból (2 éve várja a sorát)
eldönteni, mi lesz az elfuserált szövésből (lehet, hogy párnahuzat) és aszerint befejezni
a türkiz granny kendőt folytatni és kirojtozni
a két szövést kirojtozni, amit még márciusban akartam
egy szoknya upcycling projekt
kitalálni, mi legyen az elfuserált szövés felvetésének maradékából
végre átírni a blog about rovatában, hogy már nem Bécsben élek és kicsit átnézni a Bécs látnivalói posztokat, hogy aktuálisak-e még.
És nálatok hogy alakult a 2021-es első 100kreanap? Mi ment jól, mi vel vagytok elégedettek? És mi halasztódott a következő hónapokra?
Tavaly ahogy a covid elkezdődött, automatikusan ahhoz a túlélési stratégiához nyúltam, ami nekem mindig beválik: elkezdtem tanulni. Persze semmi olyasmit, ami nagyon megerőltető lenne, nem is szakmailag hasznosat, hanem többek között online lakberendezési tanfolyamot kezdtem hallgatni az Otthonkommandón. Ez költözés után fél évvel elég inspiráló volt, mert bár az alapokat jól kitaláltuk – amennyire nem saját lakásban szabad keze van az embernek -, de azért voltak és még most is vannak spotok a lakásban, ahol lehetne fokozni a praktikusságot és az esztétikumot. Dekorálásban nem vagyok túl jó, a díszpárna mint olyan, elég idegen műfaj számomra, párna nélkül is bőven vannak dolgok a kanapén. De a tanfolyam most elindította a vezérhangyát, és pár nagyobb változtatást is tervezek a lakásban, aminek egy apró fogaskereke néhány díszpárna is. Mondanom sem kell, hogy SK párnákat is beterveztem a koncepcióba.
A Catania-készleteim fogyasztása és az sk párna terve jól összeillik, az első párnához szürke, pink, halványrózsaszín és lila fonalakat használok. Eredeti tervem az volt, hogy borítékszerűen fogom körbebugyolálni a párnabelsőt – ilyenből mostanában sokat látni az Instán és elvileg tetszik. Viszont ahogy haladok és elérte az előlap méretét a horgolt négyzet, már nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg átlósítani szeretném a vonalakat, mert hagyományos állásban is nagyon tetszik. Az élet nehéz döntései… Majd úgyis mutatom, mire jutottam végül, nézzetek be időnként az Insta feedemre, ott vannak gyakoribb update-ek.
És ha már tanulás: ez a rám nem annyira jellemző flatlay rózsaszirommal és ilyesmikkel is egy kurzus terméke, Pikreához jártam vizuális történetmesélésre. Nagyon az elején vagyok ebben, rengeteget kell még gyakorolnom, mire megtalálom, mi is az én fotós stílusom, de nem is a tökéletesség a lényeg. Engem tényleg megtart ebben az egész krízisben a tanulás. Egyrészt a fegyelem miatt, hogy megnézzem, meghallgassam az anyagokat, megcsináljam a feladatokat, másrészt meg van egy olyan tartalma is, hogy van jövő, ami nem kizárólag a túlélésről szól. Vigyázzatok magatokra és csináljatok ti is minden nap valamit, ami életben tartja bennetek a reményt.
