A fonalkészletem nem extrém nagy, legalábbis több ismerős fonalas barátnőhöz képest, viszont önkritikusan meg kell állapítanom, hogy egy ideje eléggé “beragadt”. Nem jön hozzá túl sok, akár hónapokig semmi, viszont a bennlévők sem használódnak fel, valahogy semmire nem alkalmasak. Ismerős a helyzet? Őszinte voltam magamhoz és végignéztem, miért nem használom fel a fonalaimat, azaz miért volt hibás döntés megvenni őket.
Alkalmas lenne ugyan ruhadarabnak, de túl kicsi a mennyisége. Ezek azok a fonalak, amik jellemzően egy pici kendőre elegendőek lennének, de már egy kicsit nagyobb dologra nem. És nem, egy ideje már nem motivál a 40. kendőt megkötni.
Alkalmas lenne ruhadarabnak, például egy nyári felsőnek, de beképzeltem magamnak, hogy remek lenne ez a felső három színből colorblocking stílusban. Miközben kizárólag egyszínű felsőket szoktam hordani, csíkosat sosem, habár másokon nagyon tetszik a csíkos.
Röviden színátmenetes a fonal, és bármit köt belőle az ember zoknin kívül, az foltos hatású lesz. Horgolva pedig kábé olyan, mintha valaki kiöntött volna három-négy festékesdobozt és még össze is kente volna. Pedig gombolyagban, pláne motringban mennyire jól néz ki!
Azt hittem, hogy nyárra tök jó lesz egy pamut felső, csak azt felejtettem el, hogy mire ez a pamutfonal megszárad, eltelik a nyár és még ki is nyúlik a saját súlyától a felső.
Csodás a fonal, a színe is, csak éppen nem passzol a többi ruhámhoz – mert nem az én színem. Akkor meg minek dolgozzak vele 50+ órát, ha úgysem fogom hordani?
Minden jó lenne a fonallal és a még a mennyiség és a szín is stimmel, csak éppen laza sodrású, úgyhogy ideget kapok horogolás meg kötés közben, emiatt inkább lebontom, ami miatt még sokkal jobban szálasodik és a végén tényleg semmire nem alkalmas már a fonal.
Egy másik projekthez túl sokat vettem, a maradék ahhoz túl sok, hogy csak úgy kiszelektáljam, de új projekthez kevés, cserébe annyira speciális, hogy hirtelen kombinálni sem tudom semmivel, ami készleten van.
Neked melyik a legtipikusabb fonalvásárlási hibád? És van olyan, amibe régebben hajlamos voltál beleesni, de azóta már okosabban döntesz?
A legutóbbi posztban említettem Annás Böbe kendő mintáját illetve mutattam az első darabot, amit e leírás alapján készítettem. A Whirl elég kiadós volt ahhoz, hogy egy másodikat is horgoljak, mindkettő kendő gyerekméretű. Persze ez nagyon viszonylagos, én kisnövésű felnőttként is hordok ilyen méretű kendőket sál helyett, tehát úgy, hogy nem takarja a teljes hátamat. Ez a szépség készült tesóm másik kislányának:
És amikor itt tartottam, arra a gondoltam, hogy hát két tesóm van és a másiknak is van lánya, szóval hogy néz már ki, hogy ő nem kap semmit! Így elkezdtem egy harmadik kendőt is, itt már vegyes fonalakat használtam. Egy pamut csipkefonalat, amit anno sok éve, szerintem 2017 körül vettem egy Gyapjúnapon, a megkezdett Whirl gombolyagból egy szakaszt és egy lila pamut-selyem keveréket, amivel ugyan más terveim voltak, de mit tegyünk, ha ide kívánkozott! Ez a lila gombóc lényegesen vastagabb, mint az előző kettő, szóval itt a mintát is kicsit hozzá kellett passzítani a fonalhoz: hárompálcás csoportok helyett mindenütt két pálcából állnak a csoportok. Szóval szigorúan nem megy át Böbe kendőként, de azért abból indultam ki. Amúgy nincs még kész, majd még úgy is mutatom.
Nem mondom, hogy nem dolgoztam máson a legutóbbi poszt óta eltelt időben, de csak ezek igazán látványosak. S mivel nem annyira tudtam kimozdulni a granny minták egyhangúságából, most megint belekezdtem egy 100kreanapos kihívásba. Amikor ezekben benne vagyok, általában megtáltosodom és például befejezek félbehagyott projekteket. Mivel ilyenből is van egy-kettő, nagy várakozással vagyok a következő 100 nap, azaz most már csak 95 felé. Majd mesélek október 5-én, mire jutottam! És nálatok milyen projektek vannak tervben a nyárra?
A húsvét óta eltelt néhány hét legfontosabb történéseinek még nincs nyoma a blogban. Nem egyszerű leírni, de ha egyetlen embernek segít, akkor már megérte az őszinteség. Április közepén-végén volt két hét, amikor teljesen kiszálltam a szokásos, kötelességek mentén szerveződő felnőtt életből. Nem egészen önszántamból, még ha az utolsó döntést én magam is hoztam meg egy olyan éjszaka után, amikor mindössze fél órát sikerült aludnom. Előtte volt egy nehezebb időszakom a munkában, mennyiségileg is sok volt, de igazán az fárasztott le, hogy érzelmileg volt megterhelő. Hat hét telt el minimális alvással, de nem azért, mert végigdolgoztam az éjszakákat, hanem mert nem bírtam elaludni. Hirtelen visszadobott a testem azokba az időkbe, amikor gyerekként már annyira álmos voltam, hogy csak felpörögni voltam képes. Szerencsére még pont időben ráébredtem, hogy ezt nem szabad tovább folytatni és felkerestem a háziorvosom, aki mellékesen pszichiáter is. Sose gondoltam, hogy ez egyszer még hasznos lehet számomra, most viszont tényleg az volt, rögtön fel tudta mérni, hogy mekkora a baj: még pont nem túl nagy, de könnyen azzá válhat. Megszavazott nekem két hét otthoni lazulást, így volt időm alvást is bepótolni, rendet rakni a gondolataimban és jól átgondolni, hogy mit fogok másképp csinálni mostantól. Az egyik változtatás, hogy minden nap – kivéve az egyész napos szakadó eső napjait – legalább egy órát különösebb cél nélkül sétálok, ha lehet, akkor a természetben. Ezek a séták először irritálóan nehezen illeszkedtek a normál napirendembe, de pont ezen is látszik, mennyire elidegenedtem az életemtől a munka kedvéért, és mennyire szükségem van erre az apró változtatásra.
A horgolás eleinte ebben a túlfáradt állapotban szinte lehetetlen volt, nem bírtam koncentrálni rá. Aztán persze visszajött ez is, de továbbra is a nagyon monoton granny-minták világában időzöm. Ez például egy Böbe kendő, amit Annás tervezett. Gyerekméretben horgolom meg kétszer az unokahugaim részére.
Az új napirendemben valamivel kevesebb horgolás van, mint korábban. A napi 15 perces szabályt feladtam, sokszor csak péntek-szombaton jutok fonal közelében, cserébe akkor elmélyültebben, hosszabb ideig öltögetek.
A kertszezon egyelőre idén nem indult be, néha szedek egy csokor vadvirágot, mielőtt füvet nyírunk, és élvezem, hogy a lakás tele van mindenféle kis vázákkal. A magaságyba még semmit nem vetettem, valahogy ódzkodom tőle, hogy újabb kötelességeket kreáljak magamnak, mikor épp a to do listám radikális csökkentésére kellene törekedni. Persze a rémes időjárás se segít, szakadó esőben nincs nagy kedvem kertészkedni, meg napsütés híján nincs is sok értelme.
A hideg idő egyetlen előnye, hogy még lehet hordani a nemrég elkészült ezüst kendőt kabáthoz is. Érdekes, hogy ez a fémszálas-pamutos keverék melegíteni is tud, meg hűsíteni is.
Ezzel a néhány képpel nagyjából minden fontosat megmutattam a legutolsó poszt óta eltelt öt hétből. Fura módon alig történt valami. Ennyire belassulva nem is tudom, voltam-e valaha már. Nekem mindig is nagy érték volt az aktivitás, valamit tenni, hasznosnak lenni, haladni a céljaimmal, másokért is tenni. A túlpörgésből adódott kifáradás, ami szinte depresszióba csúszik át valami olyasmi volt, amiről nem gondoltam, hogy veszélyeztet engem. A fáradtság igen, de nem a teljes kedvtelenség és főleg nem a pesszimizmus. Most rá kellett jönnöm, hogy én is csak kémiából állok és az egyensúly megtartása nem magától értetődő.
Úgy döntöttem már rögtön a második napon, hogy nem fogok titkot csinálni abból, hogy min megyek keresztül épp. Nem akartam, hogy mások határozzák meg, hogy mit beszélnek rólam – abban biztos voltam, hogy beszéd lesz, mert amúgy évekig nem vagyok beteg még egy napot sem. Szerettem volna saját magam írni a sztorit, nem pedig elszenvedni, hogy mások írják rólam. Persze így is alakultak pletykák, az is nagyon tipikus, hogy kik által és milyen közegben, de legalább kevesebb. És közben kiderült, hogy szinte mindenki, akinek elmondtam akárcsak egy mondatban is, hogy mi a helyzet, elmesélte, hogy ő is átment hasonlón, sokszor még súlyosabb kifáradásos szitun is. Nagyon beteg társadalom az, amiben a burnout vagy az azt megelőző állapot szinte minden 40-50 évest érintett már legalább egyszer.
Most már jól vagyok, és tényleg még idejében elkaptam az egészet, amikor még két hét lazulással vissza lehetett szállni a normál menetbe, de ez már egy új normalitás. Régebben az volt a kérdésem, hogy tudom a legtöbb dolgot a legjobb minőségben megcsinálni. Most azt kérdezem, mi az, amit feltétlen meg kell csinálni és mi az, ami igazán nem is fontos vagy nem kell, hogy én csináljam meg. Persze, igyekszem jól, de sokkal kevesebbet, mint régebben. És lám, a világ továbbra is egész jól működik.
Vigyázzatok magatokra ti is, és keressétek a szüneteket az életben!
Nem tétlenkedtem: a múltkori sikeres fonalbevásárlás után kirojtoztam végre az ezüst granny kendőt. Amennyire kompromisszumosnak gondoltam először, hogy más fonalból vannak a rojtok, mint a kendő teste, most annyira tetszik.
Érdekes egyébként ez a rojtnak használt fonal. Van egy tömörre fonott belsőszál, ami ezüstös és kívül moheres szöszös, a szöszök pedig feketék, így lesz sötétszürke a hatása. Katia Air Lux a fonal neve, ha esetleg pont ilyet kerestek. Nekem nagyon tetszett, szerintem fogom még használni más projektekhez is. El tudom képzelni például egyszínű szürke felsőhöz, aminek az ujja egy része ezzel van csíkozva és/ vagy mondjuk a bundjai ebből vannak.
Vicces egyébként, hogy most ilyen granny-korszakomat élem, műben van még egy nagyon szimpla granny háromszögkendő és egy szintén granny mintás íves kendő. Mutatom majd ezeket is, ahogy haladok velük. Kellemes horgolást nektek!
A #100kreanap időközben szinte hagyománnyá vált az Anyahajóblog közösségében. Az a célja, hogy 100 napon keresztül minden nap kicsit, akár csak negyed órát fonalazzanak a résztvevők, még akkor is, ha amúgy ezer más fontos tennivaló is lenne. Ez egyfajta tiszteletadás önmagunknak, hogy mi is érünk annyit, mint az összes többi családtagunk, akiknek első sóhajtására azonnal ugrunk, hogy szolgáljunk és védjünk.
Hogy könnyű legyen megjegyezni és számolni a napokat, idén rögtön január elsején kezdtük az első száz napot. Bevallom, nekem nem volt könnyű, nem is lett 100%-os siker. A január még egész jól ment. Egy pink SBS kendővel kezdtem, majd egy babatakaróval folytattam. A hónap végén viszonylag hirtelen felindulásból rendeltem egy Kromski szövőkeretet, így a februári kreaidőt nagyrészt a szövés töltöte ki. Amikor nem szőttem, akkor pedig az ujjatlan Mesa pulcsimon dolgoztam. A pulcsival valahogy március elején eljutottam odáig, hogy már csak a szálakat kellene elvarrni és meg voltam győződve róla, hogy ezt a hónap során megcsinálom. Azóta is a kanapén parkol ez a projekt. A szövés, egy asztali futó elkészült és elégedett is vagyok vele. Szintén még valamikor az év elején fontam is egy kicsit, egy fonalas barinőtől még régebben kapott szöszből lett fonal.
Márciusra két régebben szőtt kendőm kirojtozását terveztem, de valahogy erre nem vitt rá a lélek. Cserébe viszont elkezdtem két horgolt kendőt, egy csipkésebb-odafigyelősebbet és egy granny mintásat, amiben a fonal viszi el a showt. Közben felvetettem egy mások szövésnekvalót is, amivel viszont nem volt meg annyira a flow, mint az elsővel és idejekorán le is kellett szednem a székről. Ez egyelőre várja, hogy kitaláljam, mi fog vele történni. Majd szentelek neki egy teljes posztot is, ha kicsit múlik a frusztráció. Szintén elkezdtem egy horgolt díszpárnahuzatot is, ennek most már csak a varrógépes rész a híja.
Egy vívmánya még volt a márciusnak: végre ellátogattam a szomszédos városkában lévő fonalboltba, és itt végre vettem fonalat egy parkolópályás projekt befejezésére. Végre van rojtnakvaló ehhez a kendőhöz:
Összességében a befejezetlenség érzése maradt meg erről a 100kreanapról, mert igazán elkészült projekt csak három volt, miközben pedig elég sok időt töltöttem fonalazással. Persze nem csodálkozom, hogy így alakult, az élet egyéb területein is elég zaklatott időszak van mögöttem, ilyenkor nem annyira a szálak elvarrása, inkább a felfejtése meg összekuszálása van porondon. Sajnos ez csak nagyon kis mértékben fogható nálam a Covidra, így nem várhatom, hogy majd az oltás mindent megold.
Amire ebben a három hónapban rájöttem: nagyon kényes az egyensúly a nyomasztóan sok elkezdett projekt és a túl kevés projekt között. Most azért nyomasztanak a befejezésre várók, mert már tényleg csak a legutolsó lépések vannak hátra, amiket nem szeretek csinálni. De kell legalább 3-4 olyan projekt, ami épp “szeretem-fázisban” van. Ha ennél kevesebb van, az sem jó. Kell egy tévézős, vakon horgolható, kell egy odafigyelős és egy szövés, ez a minimum.
A következő hetekre összeírtam a to do listámat:
kirojtozni az ezüst kendőt
a lila csipkés horgolást folytatni
a Mesa szálait elvarrni
a díszpárnához megvarrni a huzatot és ráapplikálni a horgolt előlapot
egy felsőt varrni a lila jersey anyagból (2 éve várja a sorát)
eldönteni, mi lesz az elfuserált szövésből (lehet, hogy párnahuzat) és aszerint befejezni
a türkiz granny kendőt folytatni és kirojtozni
a két szövést kirojtozni, amit még márciusban akartam
egy szoknya upcycling projekt
kitalálni, mi legyen az elfuserált szövés felvetésének maradékából
végre átírni a blog about rovatában, hogy már nem Bécsben élek és kicsit átnézni a Bécs látnivalói posztokat, hogy aktuálisak-e még.
És nálatok hogy alakult a 2021-es első 100kreanap? Mi ment jól, mi vel vagytok elégedettek? És mi halasztódott a következő hónapokra?
Tavaly ahogy a covid elkezdődött, automatikusan ahhoz a túlélési stratégiához nyúltam, ami nekem mindig beválik: elkezdtem tanulni. Persze semmi olyasmit, ami nagyon megerőltető lenne, nem is szakmailag hasznosat, hanem többek között online lakberendezési tanfolyamot kezdtem hallgatni az Otthonkommandón. Ez költözés után fél évvel elég inspiráló volt, mert bár az alapokat jól kitaláltuk – amennyire nem saját lakásban szabad keze van az embernek -, de azért voltak és még most is vannak spotok a lakásban, ahol lehetne fokozni a praktikusságot és az esztétikumot. Dekorálásban nem vagyok túl jó, a díszpárna mint olyan, elég idegen műfaj számomra, párna nélkül is bőven vannak dolgok a kanapén. De a tanfolyam most elindította a vezérhangyát, és pár nagyobb változtatást is tervezek a lakásban, aminek egy apró fogaskereke néhány díszpárna is. Mondanom sem kell, hogy SK párnákat is beterveztem a koncepcióba.
A Catania-készleteim fogyasztása és az sk párna terve jól összeillik, az első párnához szürke, pink, halványrózsaszín és lila fonalakat használok. Eredeti tervem az volt, hogy borítékszerűen fogom körbebugyolálni a párnabelsőt – ilyenből mostanában sokat látni az Instán és elvileg tetszik. Viszont ahogy haladok és elérte az előlap méretét a horgolt négyzet, már nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg átlósítani szeretném a vonalakat, mert hagyományos állásban is nagyon tetszik. Az élet nehéz döntései… Majd úgyis mutatom, mire jutottam végül, nézzetek be időnként az Insta feedemre, ott vannak gyakoribb update-ek.
És ha már tanulás: ez a rám nem annyira jellemző flatlay rózsaszirommal és ilyesmikkel is egy kurzus terméke, Pikreához jártam vizuális történetmesélésre. Nagyon az elején vagyok ebben, rengeteget kell még gyakorolnom, mire megtalálom, mi is az én fotós stílusom, de nem is a tökéletesség a lényeg. Engem tényleg megtart ebben az egész krízisben a tanulás. Egyrészt a fegyelem miatt, hogy megnézzem, meghallgassam az anyagokat, megcsináljam a feladatokat, másrészt meg van egy olyan tartalma is, hogy van jövő, ami nem kizárólag a túlélésről szól. Vigyázzatok magatokra és csináljatok ti is minden nap valamit, ami életben tartja bennetek a reményt.
Épp egy éve, hogy tanár, diák és szülő egyaránt megpróbálja a lehetetlent: naponta a legtöbbet kihozni egy extrém és sokszor szürreális helyzetből. A legdominánsabb érzés általában az elégedetlenség, frusztráltság, félelem, hogy mi lesz ebből. Hozzájön sokszor a düh és a harag a játék többi szereplőjére. Teljes joggal, tegyük hozzá, mert ilyen teljesítményt ilyen nehezített körülmények között nagyon régóta nem kellett hozni az oktatás egyik szereplőjének sem.
Én tanárként és szülőként is nyakig benne vagyok a helyzetben, ráadásul Ausztriában szinte folyamatosan ilyen szoros lezárások voltak, mint amilyenek Magyarországon csak most jönnek. Normális iskola, amikor minden évfolyam teljes osztályokkal járt, szemptemberben és októberben volt csak múlt március óta, egyébként felezett osztályokkal, random csökkentett csoportokkal vagy teljesen otthonról zajlott a tanítás. A technikai malőrök teljes arzenálját végigpróbáltuk mi is, szóval – ha ez vigasztal bárkit is – a fejlett és gazdag nyugat se tudta az átállást zökkenőmentesen megoldani.
De most inkább valami pozitívat szeretnék írni a kritizálás helyett, habár kritizálnivaló is bőven van. Tanárként ugyanis észrevettem pár dolgot, ami a diákoknak kifejezetten jót tett és ha nincs a pandémia, akkor ezek nem történtek volna meg. Fontos tudni, hogy ezek a tapasztalatok a 10-18 éves korosztályra vonatkoznak, az alsós korosztállyal se tanárként, se szülőként nincs tapasztalatom a karanténsuliban. Sejtem, hogy a 10 év alatti korosztály számára nehéz jó oldalát találni a szitunak – bár ha tudtok ilyet, írjátok meg kommentben. Érzelmileg életmentő ebben a katyvaszban minden pozitív dolgot észrevenni, ami van.
Tanárként azt látom, hogy van három gyerektípus, akiknek nagyon jót tett a tanulás és a jegyek szempontjából a karanténsuli. Az egyik a nagyon tehetséges gyerek, aki az órán már akkor tudja a választ a kérdésre, amikor a kérdés utolsó szava még el sem hangzott. Gyorsan jár az agya, sokszor intuitívan kapcsolja össze a meglévő tudást az új anyaggal, ezért rendkívül megerőltető neki kivárni, amíg mindenki más is elkészül a feladattal vagy amíg a tanár a lassabbak kedvéért harmadszorra is elmagyarázza az anyagot más és más módon. Sok tanár és az osztálytársak is azt hiszik erről a nagyon tehetséges gyerekről, hogy fegyelmezetlen, hiszen miután ő elkészült, baromi nehezére esik nyugodtan ülni és kivárni a következő számára kihívást jelentő impulzust. Ez a típusú gyerek a karanténsuliban reggel beloggol az e-suli felületébe és egy óra múlva minden feladatával kész van, amit a többiek egész délelőtt csinálnak. Nyert 5 szabad órát, ő ugyanúgy tudja az anyagot és csinálhat, amit akar. A jegyét pedig nem húzza le, hogy végigökörködi az órát. (Mert annyi órai plusz feladat az égvilágon nincs, amennyi ennek a nagyon tehetséges gyereknek elég volna.)
A másik típusú gyerek, akinek jót tett a karanténsuli, az az osztály bohóca. Ő abban próbál kitűnni a többiek közül, hogy ökörködik, és ezzel magán kívül még vagy 3-4-5 gyereknek is – ha nem az egész osztálynak – megnehezíti az órai munkát, odafigyelést. Az osztály bohóca sokszor nem buta, nem ezért vannak rossz jegyei, hanem mert mással foglalkozik órán a népszerűsége érdekében. Ha viszont otthon tanul, akkor nincs a kényszer, hogy alakítson egész nap és az adott energiával és a meglévő képességeivel simán megcsinálja, ami fel van adva. Szintén időt nyer és a jegyei is jobbak lehetnek, mint normál suli alatt.
Azok a gyerekek is fellélegeznek az otthoni tanulásban, akik olyanok, mint én voltam iskolás koromban, a gátlásosak. Tudják ugyan, hogy az órai munka beleszámít a jegybe, viszont kevés borzasztóbbat tudnak elképzelni annál, hogy az osztály előtt ki kell nyitni a szájukat. Ha mégis ilyen van, akkor senki nem hallja, mit dünnyögnek a bajszuk alatt – egyébként a jó választ – és a megszólalás után még fél óra kell, hogy a pulzusuk a normálisra visszalassuljon. Hogy a karanténsuliban írásban kell beadni a feladatokat, az számukra megváltás. Nekem pedig tanárként igazi meglepődés, hogy akiből órán egy-egy szót is nehéz kihúzni, írásban autonóm módon és szuper diferenciáltan véleményt nyílvánít egyes témákról. (Mivel hittant tanítok, nálunk kevésbé a tények visszamondása szokott a feladat lenni, inkább egyes témákhoz pro és kontra érvelés vagy vélemény megfoglamazása és megindoklása.)
Azok a gyerekek, akik a normál suliban is szépen, strukturáltan dolgoznak, általában otthon is ugyanezt az eredményt hozzák, még ha természetesen őket is lelombozza a helyzet érzelmi-szociális kompromisszumos volta. Van, amikor ez a lelombozódás erősebb lesz, olyankor igyekszünk mi, tanárok is odafigyelni, türelmesnek lenni, időt adni. Ez az a szitu, amikor szerintem a szülőkre is nagy feladat hárul, de az nem a tanulás segítése, hanem az érzelmi támogatás.
És van egy típusú gyerek, aki tényleg a karanténsuli vesztese, ők azok, akik a normál suliban is csak akkor hajlandóak tanulni, ha épp kedvük van, azaz leginkább soha. Jegyek szempontjából egyébként még az is előfordul, hogy jobb jeggyel zárnak, mintha rendes iskola lenne, mert ugye mindenki próbál kevesebbet követelni, de azért tudjuk, hogy tudás szempontjából ők sajnos vesztesek.
A karanténsuli a 10-18 éves korosztálytól önállóságot követel és pont ez az a terület, amit nagyon jól fejleszt is. Én ezt – szülőként és tanárként is – esélynek látom egyébként, még ha kemény munkát is feltételez. Amikor tavaly májusban kb. két hónapos otthontanulás után visszamentünk a suliba, igyekeztem a diákoknak kifejezeni, hogy amit ők most kipróbáltak, azt normálisan csak egyetemista korban kell teljesíteni az embernek: önállóan beosztani az időt, egyedül feldolgozni szövegeket, egyéb forrásokat, időpontokat fejben tartani. Tehát aki ezt most akárcsak 70%-osan is megvalósítja, az pár évvel a kora előtt jár és büszke lehet magára. Egyébként ma, amikor a tudás tárgya nagyon gyorsan változik és bővül és amikor szinte senki nem ugyanabból a foglalkozásból megy nyugdíjba, mint amivel kezdett, épp az önálló tanulás képessége az, amit az iskolában el kellene sajátítani. Ez az életre nevelés, nem a konkrét anyag megtanulása. Normál körülmények között el lehet ezt valahogy kerülni, a karanténsuliban viszont épp az önálló tanulás van a központban. Ha semmi mást nem tanul meg egy gyerek, csak ezt, már profitált ebből az egész rettenetből, ami a pandémia.
Természetesen ez a fejlődés az önállóságban lépésenként történik. Bármennyire szerette volna mindenki, hogy a karanténsuli második hetében minden gördülékenyen menjen, ez az elvárás irreális. Amikor én munkahelyet váltok, az a tapasztalatom, hogy egy év kell ahhoz, hogy magabiztosan mozogjak az új elvárások között. Így szerintem a gyerekektől sem lehet elvárni, hogy ennél gyorsabban alkalmazkodjanak. De ha most visszanézünk arra, hogy mit tudtak tavaly márciusban tervezésről, időbeosztásról, milyen informatikai készségeik voltak (scannelés, e-mail, különféle platformok kezelése), akkor azt hiszem, feltűnik a különbség és minden gyerek megérdemli, hogy ezt a fejlődést elismerjük és megünnepeljük.
Tanárként sokszor frusztrált voltam a karanténsuli alatt, de voltak kifejezetten pozitív változások is. Főleg hittanon nagyon fontos a csoport. Amikor egy témáról beszélgetünk, akkor az információk nem egyirányban mennek tőlem a gyerekek felé, hanem együtt dolgozunk ki egy témát, egymástól is tanulnak. Ehhez képest a karanténsuliban ez az interaktivitás nem működött, hiszen én küldtem a feladatot, ők pedig egyesével visszaküldték. (Főtárgyak tanárainál ez nyilván másként volt, nálunk a videókoferenciák számának korlátozása miatt a melléktárgyak csak írásbeli feladatot adtak.)
Szintén lehetetlen volt sok olyan módszer, amit a gyerekek is szeretnek és én is szívesen alkalmazom, minden, ami mozgás, színjátszás, játék, azt törölni kellett az órákból. A normalitásból ezek hiányoztak nekem a legjobban.
Viszont – ellentétben a szülőkkel – kifejezetten jónak tartottam, hogy a karanténsuli lehetővé tette, hogy a gyerekek önállóan dolgozzanak fel tananyagokat. Az órákon sem az van, hogy minden új anyagot a tanár vezet elő, van, amikor egy szöveget kell elolvasni a diákoknak vagy egy filmrészletet nézünk meg együtt és abból kell kihallani az információkat. Ezek jól működtek a karanténsuliban is és szemben az osztálytermi oktatással, itt a gyengébbek vagy lustábbak nem tudtak kibújni észrevétlenül a munka alól. Persze ez sokaknak fájdalom és szenvedés volt, az olvasási képességek sokszor még 12-13 évesek között is katasztrofálisak és ha valaki nem tud értően olvasni, annak ez a fajta tanulás izzadás. Szerintem egyébként pont nekik volt esély, hogy fejlődjön az olvasási skilljük.
Azok, akiknek rendszeresen a szüleik csinálták meg a leckéket vagy egy részét, természetesen nem profitáltak a dologból, sőt, még a szülők ideje és idegei is megszenvedték a karanténsulit. De azt hiszem, a szülői aktív segítség 10-18 éves kor között – miután a technikai részét begyakorolták a gyerekek – már nemhogy nem volt elvárás, sőt, inkább zavarta a tanárokat.
Ami miatt ezt az egészet megírtam: egy év pandémia után azt látom az osztályaimon, hogy a gyerekek tükrözik a felnőttek hozzállását, véleményét. Ha a szülőktől azt hallják, hogy mennyire borzalmas minden és mennyire vesztesei ennek a rendszernek, akkor ezt át is veszik. Amikor viszont végigbeszéljük órán, hogy mennyi mindent megtanultak a tananyagon kívül, hogy mennyi soft skilljük erősödött vagy fejlődött nulláról százra egy év alatt, akkor felfénylik a szemük. Ki vannak éhezve az elismerésre és arra, hogy a jó dolgokat is meglássák. Azt hiszem, a legtöbb gyerek tényleg meg is szolgálta azt, hogy egy év karanténsuli után igazán megünnepeljük mindazt, amit túl a tananyagon megtanult és elért, mindazt, amit érzelmileg megtanult kezelni. S persze mi, szülők is nyugodtan ünnepeljük meg magunkat, mert ebben az évben a túlélés maga is emberfeletti teljesítmény, pláne ami afölött van. Cheers mindenkinek és tartsatok ki!
Van azért a covid-őrületnek előnye is. Normálisan esténként van időm kötni-horgolni, gyakran filmet is nézek közben, szóval a projekteknek elsősorban egyszerűeknek kell lenni, fél szemmel odanézősnek és semmiképp nem számolósnak, mert arra már este nem vagyok képes. Nem véletlen, hogy pulcsit vagy felsőt nagyon ritkán készítek, akkor is leginkább olyat, amin egy szem ide vagy oda nem számít.
A covid-karatének ezen változtattak. A szokásos 12 órás agyölő munkanapjaim helyett jóval nagyobb a szabad terem és a normális mennyiségű munkát is szabadabban osztom be. (Tudom, ez leginkább azt mutatja meg, hogy mennyire nemnormális terheléssel éltem covid előtt, és a legtöbb ember okosabban viszi az életét nálam. Nekik valószínűleg a plusz terhelés tűnik fel, nem a könnyebbség, de hát nem vagyunk egyformák.) Ennek hála, már a második karanténfelsőmet fejezem be, ráadásul ez egy igazi, hosszúujjas pulcsi, aminek a mintája tényleg figyelmet igényel.
A minta megtalálható a ByKaterina blogon ingyenes és fizetős változatban is. Én a fizetőst választottam, egyrészt mert az könnyen nyomtatható formátum, másrészt meg amiatt, amiről itt egyszer hosszan írtam. A leírásról csak jókat tudok mondani, nem találtam benne hibát és teljesen logikus, jól követhető az egész.
Scheepjes Stonewashed fonalat használtam hozzá. Ez az első projektem ezzel a fonallal, és mivel a pulcsit még nem mostam (sőt, nem is blokkoltam), íggy a tartósságáról sajnos nem tudok írni, de optikailag egyszerűen imádom az egyszínű, de mégsem kinézetet. Az egyedüli béka, amit le kellett nyelnem, hogy az első gombóc fonal, habár egy eredeti tizes pakkban vettem, mégis sárgásabb árnyalat, mint a többi. Jó a rosszban, hogy pont elsőre használtam azt, szerintem az eltérő árnyalat valahol középen a pulcsiban rosszabbul nézne ki, mint így. Most attól a bosszantó mellékszálról, hogy simán elég lett volna a többi, ténylegesen egyszínű gombolyag is a pulcsihoz, az egy sárgásat meg használhattam volna bármi másra, tekintsünk el. A tanulság mindenesetre az, hogy még az egyben vett fonalakat is nézzétek át, és még a festésszámnak se higgyetek annyira, mint a saját szemeteknek. És mindenképp nappali fényben végezzétek ezt az összehasonlítást, mert szerintem nálam ezen csúszott el, lámpafényben minden sárgásabbnak tűnik ugyanis.
Na de ezzel a kis hibával együtt is nagyon tetszik a végeredmény. Picit oversized, de nem túlzottan. Laza is meg igényes is. Az ujja bősége nem annyira fér be a kabátomba, így leginkább kabát nélküli időben fogom tudni utcán hordani, de az is jön hamarosan. Boldog tavaszt és kitartás minden magyarországi fonalastársnak a következő hetekhez!
Ahogy ígértem, itt a poszt arról, mihez kezdtem a rengeteg tojásfehérjével, ami a citromos tarte készítéséből megmaradt. De nemcsak ennek köszönhetem most ezt a projektet, mert amúgy maradék fehérjékből mindig kókuszos magy mogyorós csókot szoktam sütni, hanem egy virtuális beszélgetésnek az egyik főző FB-csoportban. Ott ugyanis elhangzott a kérdés pár napja, hogy mit nem főztél még soha, pedig már ezer éve tervezed. Na nekem ez sütifronton a pavlova. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy ez a egy borzasztó igényes és nehéz süti, ami nekem úgyse sikerül.
Persze ahogy a fotón látszik, tökéletes külalakúra nem sikerült, de ez az élvezeti értékéből semmit nem vont le.
A maradék tojásfehérjéim (5 darab) összesen 180 grammot nyomtak, ezeket keményre vertem, majd hozzáadtam 280 gramm sütőcukrot és tovább vertem, amíg fényes lett a massza. Külön kis tálkában összekevertem egy evőkanál kukoricakeményítőt és két kiskanál málnaecetet (recept szerint borecet kellett volna, de ez is tökéletes volt), majd ezt a keveréket is beleöntöttem a tojásos masszába és picit még tovább vertem kézi mixerrel.
Sütőpapírra felrajzoltam egy akkora kört, amekkorát a tepsi engedett, a ceruzás oldal került alulra, a masszát pedig a körrel jelzett területre öntöttem és kentem szét. 110 fokon másfél-két óráig kell sütni, inkább szárítani a gigahabcsókot.
Ezalatt elkészítettem a krémet (meg még elintéztem ezer más dolgot, mert a krém 5 perces munka.): 100 gramm tejszínt felvertem 1 evőkanál cukorral, hozzákevertem 200 gramm mascarponet, majd még 2 evőkanál piros lekvárt a színe miatt. Igazából valószínű ételszínezékkel ugyanott lettem volna és kicsit kevésbé lesz édes a krém, ami számomra nem hátrány.
Amikor a habalap megsült és kihűlt, rátettem tálra, a tetején eloszlattam a krémet és rászórtam két marok megmosott és jól szárazra törölt áfonyát. Igazából ez 6-8 fős adag szerintem, de sajnos nem annyira lehet tárolni, így meghoztuk az áldozatot és négyen megettük. Most a héten több édesség nem is lesz szerintem.
Még évekkel ezelőtt próbáltam ki egyszer egy citromos tarte receptet, ahol a krém készítése közben megállapítottam, hogy az úgy, ahogy le van írva, tuti nem fog menni, illetve nem adhatja a várt állagot. (Ugye, ugye, mindig lektorálni kell a fordítást, mert ha kimarad egy mondat, annak recept esetén végzetes következményei lehetnek.) Akkor valamit változtattam és fel is írtam valahova azzal a szent elhatározással, hogy beblogolom, legyen meg az utókornak. Legalább 20 kilónyi főzős újságban ugyanis elég nehéz megtalálni szükség esetén a kipróbált és bevált recepteket. Ehhez képest a poszt elmaradt, én pedig Kristóf szülinapjának reggelén pánikszerűen rohangáltam a lakásban a receptet keresve.
Amikor nem találtam délelőtt 10-ig semmit, kerestem egy random tarte receptet, amiből elkészült az alapja:
250 gramm liszt, kis só, 125 gramm puha vaj, egy tojássárgája. Ezeket gyorsan, de alaposan morzsalékos tésztává gyúrtam, majd apránként két-három kanál hideg vizet adtam hozzá, amíg végül összeállt a tészta. A recept szerint ennek így gombócban mennie kell a hűtőbe pár órára, de ha rám hallgattok, akkor ezen a ponton kivajazzátok-lisztezitek a tarte formáját és kinyújtjátok a tésztát, majd beleteszitek a formába. Ha így kerül a hűtőbe, akkor nem kell megint felmelegítnei a tésztát, hogy ki lehessen nyújtani.
Végül ezen a ponton előkerült a keresett magazin, de sajnos a felfirkantott receptmódosítás nem volt benne, így elkezdtem ugyan a recept szerint, de egy ponton muszáj volt a neten keringő egyéb citromkrémreceptekhez fordulni. A befutó krém végül így állt össze:
Két teljes tojást és még négy tojássárgáját felvertem 75 gramm sütőcukorral egy fém tálban. Azért fontos, hogy fém legyen, mert majd gőz fölé kell helyezni. Ebbe belecsavartam egy bio zöldcitrom és egy bio normál citrom levét (összesen kb 60 ml volt, ha kevésbé lédús a citrom, akkor többet kell használni.) és hozzáadtam a két citrom reszelt héját is. Ha nem bio a citrom, akkor inkább a bolti szárított-reszelt héj menjen bele. Szintén belekevertem nagyjából 375 gramm creme fraiche-t (három doboz kispoharas kiszerelést). Ha ez nincs, akkor helyettesíthető tejszín és tejföl fele-fele keverékével vagy zsíros tejföllel.
Egy nagyobb lábas alján kevés vizet forraltam, erre tettem a fém keverőtálat. Elkezdtem kézi habverővel lassan kevergetni, így teljesen feloldódott a creme fraiche. Ekkor türelem kellett, mert elég sokáig kellett folyamatosan kevergetni, mire a krém besűrűsödött. Ekkor elzártam a tűzhelyet és félretettem hűlni a krémet.
A tésztát akár már eközben is lehetett volna készre sütni, én csak ezután tettem meg – először vakon 20-25 percet, majd beleöntöttem a krémet is és azzal további 25-30 percet. Érdemes a végén figyelni, hogy mielőtt megbarnul a citromkrém, vegyük ki a sütőből. Amint a képen látszik, ezt olyan 95 % sikerült abszolválnom, ami haladás, mert legutóbb sokkal barnább lett a teteje.
Itt a recept szerint még meg lehetne szórni porcukorral, de nekem már szórás nélkül is extrém édesnek tűnt, szóval legközelebb csökkentem majd a cukor mennyiségét a krémben. Mindenesetre az ünnepelt ehetőnek találta, én pedig kicsit megkönnyebbültem, mert ez a szülinapi torta nekem mindig nagy stressz és lélekben nem nagyon hiszek benne, hogy a végén nem kell majd last minute cukrászdából hozni a sütit.
Ebből a sütésből egyébként maradt négy tojásfehérje, meg még volt egy másik is a hűtőben, szóval a következő posztban majd arról mesélek, hogy mihez kezdtem ezekkel.
P.S.: Jól látjátok, tortagyertya helyett újrahasznos ádventi gyertyákat vetettünk be. Jövőre még egyszer lehet használni ezeket, aztán ezek a szülinapok, amikben 1-2-3-4 szerepel bármilyen kombóban és egy számjegy csak egyszer, sajna egy darabig, egész pontosan 7 évig szünetelnek.