A félbehagyitisz komoly betegség, a fonalasok táborának egy részét rendszeresen felkeresi, teljesen kigyógyulni belőle, ha valaki egyszer elkapta, szinte lehetetlen. Persze nem halálos, csak éppen kellemetlenné teszi az életet. A benne szenvedők rendszeresen beleülnek egy-egy horgoló- vagy kötőtűbe. Mások egészen leszoknak az ülésről, mert egyszerűen nincs szabad vízszintes felület, ahova egyáltalán leülhetnének, mindenütt félbehagyott projektek hevernek szanaszét. A félbehagyitisztben szenvedő betegek családtagjai is elkezdtek önsegítő csoportokba tömörülni és próbálják egymásban tartani a lelket, valamint egészségre ártalmatlan, vegyszermentes molyriasztási módszereket osztanak meg egymással – mert erre van a legnagyobb szükségük. Idővel ők is megtanulnak együtt élni a megváltoztathatatlannal: hogy ha bármilyen szekrényajtót kinyitnak, rájuk dől egy adag fonal vagy lábukra esik egy mappa kinyomtatott és soha meg nem kötött kötésmintákkal.
Már vagy két hónapja engem is különösen erősen támad a kórság. Akkor csapott le, amikor befejeztem egy Cameo kendőt. Azaz majdnem befejeztem, a szálak elvarrását azonban holnapra hagytam. Aztán újra holnapra. És azóta minden nap holnapra. De azzal a lendülettel elkezdtem egy tunikát. Két nap alatt meghorgoltam a nagyját, további egy hét alatt ráhorgoltam egy szélcsipkét és a gomblyukakat. Aztán megint elkapott a félbehagyitisz, és azóta húzom az időt, nehogy véletlenül rávarródjon három darab gomb. A piros gyapjú sem járt jobban, az már március eleje óta várja, hogy felcsavarodjon.
Jelenleg épp ott parkol a projekt, hogy megfontam a két szálat, elkezdtem cérnázni is, de betelt az orsó és most fel kellene gombolyítani, aztán a maradékot is cérnázni. Egyetlen fronton sikerült győznöm. A granny terítő, amit az új asztalhoz horgoltam, mindössze egyetlen hétig várt a szegélyre, aztán egy este alatt befejeztem, sőt, még a szálvégeket is elvarrtam. Most aztán jól eldicsekszem vele, hátha aztán megjön a kedvem a többi projekt befejezéséhez is. Vesszen a félbehagyitisz!
p.s.: a terítő rögtön fel is kerül a 15/2015-ös listára a lakberendezési holmi kategóriába.
Az expat életmódnak elvileg semmi köze a horgoláshoz, gyakorlatilag viszont nagyon is van. Mert ha két-három havonta hazamegyünk, akkor van lehetőség betárazni a Barkában, és mert arra nem számíthatok, hogy ha mégis kevés a fonal, majd leugrok utánpótlásért, ezért inkább bőven számolom az adagot. Aminek viszont a rengeteg maradék a következménye – rengeteg egy projekthez, kettőhöz viszont kevés. Aminek viszont az a nyomasztó érzés a következménye, hogy már megint kevés a hely a fonaltárolómban, és egyáltalán, mihez kezdek ennyi kisebb maradékkal.
Ezek a Drops Cotton Lightok egy táska készítéséből maradtak vissza, 6 szín, némelyikből 2 gombóc, másból csak egy vagy egy se. És maradt még három kis négyzet is, ezek is csak árválkodtak hónapokig egy zsákban. Egész addig, amíg be nem gyorsult az asztal-sztori, amit egyszerűen muszáj elmesélnem.
Egész sokáig, családi életünk első 9 és fél évében kijöttünk egész pici asztalokkal. A legelején egy háromszemélyessel, aztán amikor azt lecseréltük egy 6 személyes Jokkmokkra, úgy éreztük, hogy ez már királyi méret. És bár korábban imádtam vendégeket hívni, valahogy volt az a korszak, amikor beleképzeltem magam a vendégek helyébe, amint egy átlagos, gyerekekkel bonyolított étkezésnél az asztalnál ülnek, és azt gondoltam, ettől az élménytől inkább megkímélem, akiket szeretek. Ennél fogva a hatszemélyes asztal még túl nagy is volt tulajdonképp, de mindenképp épp elég nagy. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nahát, egész szalonképesek lettünk, nem minden esetben lesz minden asztalnál ülő nyakig lekváros a reggelinél, általában egyéb katasztrófák se történnek, a leves a tányérból egyenesen a szájba került, és más ilyen dolgok. Bámulatos! Na de ekkor már Bécsben voltunk, vendégek szökőévben egyszer jöttek. Akkor viszont jó sokan. A sok persze relatív, de ha négyőnkhöz kettőnél többen jöttek, az egy hatszemélyes asztal birtokában már soknak számított. Kell egy nagyobb asztal, mondjuk nyolcszemélyes – mondtuk úgy nagyjából 2012 közepén. Na de hely nincs túl sok, legalábbis nem hosszában.
Nálunk a dolgok lassan szoktak kialakulni, a szükség lenne rá és a cucc beszerzése / megcsinálása között évek is eltelhetnek, amikor látszólag egy lépést sem teszünk a cél felé. Valójában azonban a felszín alatt mindenféle zajlik. Például jártunk sokat étterembe, természetesen nem az asztalok miatt, de ha már ott voltunk, mindig megjegyeztük, hogy az adott asztal hol helyezkedik el vágyaink asztalához képest. Egy mexikói vendéglőben akadtunk rá az optimális asztalra. 8 személy elfér körülötte, négyzet alakú, tulajdonképpen alig nagyobb, mint a régi, mégis teljesen tágas, és a terítékek közötti tér is végtelennek tűnt, tehát végre majd tálalni is lehet az asztalon. Zseniális! Pont ilyet szeretnénk! Teljesen felvillanyozódtunk, hogy létezik az ideális asztal, és onnantól kezdve mindenütt kerestük. Meg kellett állapítanunk, hogy az asztalok az asztalboltokban borzasztó drágák. És ráadásul általában hosszúkásak. Van az ideális asztal, de nem kapható. Sebaj, akkor csináltatni kell, mondtuk magunkban, majd amikor megérdeklődtük a csináltatott asztal árát, valamint hozzáadtuk a kiszállítás költségét, hirtelen úgy gondoltuk, hogy mégiscsak jó nekünk a jó öreg Jokkmokk. Már 2013 második félévében tartunk. Ekkor egy különösen bátor pillanatomban, két pohár bor után felvetettem Apahajónak, hogy felhívhatnánk a mexikói éttermünket, hogy nem adnának-e el nekünk egy asztalt. Ezt aztán annyiban is hagytuk, mert nem láttam az arcán az egyértelmű lelkesedést. Meg amúgy is, hogy hozzuk haza. Nem nagy épp, de azért sima személyautóba nem fér bele. Nem mintha lenne sima személyautónk.
2014 márciusában aztán újra ott ebédeltünk a mexikóiban, ahol igen kiváló a rántott csirkeszárny, amit K. nagyon szeret. Mikor kértük a számlát, gyorsan megkérdeztük a tulajdonosnőtől, hogy nem írna-e hozzá egy asztalt is. Nem mondott spontán nemet, amit jó jelnek vettünk. Az üzlettársával folytatott rövid telefonos tanácskozás után végül ígéretet kaptunk egy asztalra. Az ára egészen vicces volt, szóval már csak a szállítást kellett megoldani.
Amikor az asztal megérkezett, az érzés elég vegyes volt. Igen, itt a tökéletes asztal. Nem, ez a koszdarab nem jön be a lakásba. A kapott darab ugyanis 20 éve az összes telet a szabadban töltötte, ami nem tűnik fel annyira, amikor az ember árnyas gesztenyefák alatt rántott csirkeszárnyat lakmározik róla, de ha ugyanez az asztal hirtelen a nappaliba kerül, akkor a szem hirtelen észreveszi a lábon lévő vastag sárréteget és az asztallap aljára ragasztott rágógumikat.
Na miért vannak a jóbarátok és a sok kedves FB-os kreatív ismerős? Hirtelen pár óra alatt komplett távoktatást kaptam bútorfelújításból. Gyorsan beszereztünk egy csiszológépet, és a tavaszi pár nap szabadság alatt újjávarázsoltuk az asztalt. Mostanra már a viaszos felületkezelés is kész van annyira, hogy már nem tragédia, ha kiömlik egy kis víz. A tökéletesítés, néhányszori olívaolajas lekenés meg majd még következik, ahogy épp kedvem és időm engedi. A székek még a régiek, és már várom, hogy melyik pillanatban roskadnak össze alattunk, de majd ez a része is kialakul. Csak évek kérdése nálunk az ilyesmi.
És akkor vissza a poszt elejéhez, a képen látható terítőhöz: persze a négyzetes asztal négyzetes terítőt követel. Az eddig használt hosszúkás horgolt terítők, amiket itt a blogon az ételfotókon is sokszor lehetett látni, valahogy nem mutatnak igazán a mostani asztalon. És itt a szerencsés egybeesés, hiszen a sok Drops Cotton Lightból egy négyzetes terítő pont kitelik. Végül minden jó lesz, megmondtam már az elején.
Lassan itt van, még akkor is, ha nem a napsütésről, hanem a tavaszillatú esőről és a frontfejfájásokról lehet felismerni. Na meg arról, hogy véget ért a márciusi UFO-takarítás, amelynek keretében végre befejeztem ezt a terítőt. Vegyes 100% pamut fonalakból készült és azon kívül, hogy a két szélén ugyanolyan ritmusban mennek a csíkok, nincs benne semmi szabályosság. Amolyan “ha nincs agyam semmi másra, horgolok hozzá pár sort” projekt volt.
Törtfehér, zöldesfehér, bézs, menta, türkiz, halványbarna csíkok szabálytalan sorrendben. Ha már kint nincs értékelhető mennyiségű hó és jég, legalább az étkezőasztalon legyen egy kis tél-illúzió. Ez a terítő volt az ihletadó – ahogy látszik, pont egy év után lett spontán módon kedvem ennek az egyszerű mintának az ismétlésére. Csupán apró játék a színekkel, semmi gondolkodás, semmi technikai kihívás – pont ahogy egy téli estén tökéletes.
Új lakás, új probléma: a laminált padló mindent és mindenkit feltölt elektromossággal, ami és aki csak hozzáér. Így történik, hogy gyanútlanul a kilincs után nyúlva a sötétben látható tízcentis szikrák jönnek belőlem – ami egyébként egy négyéves pókemberkalóztopagent-mániás szemében irtó cool, de én szívesen lemondanék róla. A padló és a szekrények-polcok eddig ismeretlen mértékben vonzzák a port, így elkeztem a dolgokat letakarni pamutból készült takarókkal. A kanapét a hálószobában fel nem használt bordó sötétítővel takartam le (jót tett neki és a szobának is egyébként), a legkritikusabban porosodó középmagas szekrényre pedig ez a csíkos terítő készül épp. A hossza már megvan, most még a körbehorgolás néhány marathoni köre maradt hátra, remélem, hogy a jövő hétvégén már a kész képet mutathatom. Nagyrészt Catania egyébként – vagy valami más pamut maradék, a lazac pedig újrahasznos: az első horgolt pulcsimat bontottam fel, miután hordhatatlanra nyúlt. (Szép volt pedig, csipkés, meg minden.) Lazac, barack, málna és taupe színek – ez utóbbi mi is magyarul?
Továbbra is lassan, de biztosan halad a Barka Libikókából készülő takaró. Régebben úgy gondoltam, hogy Kristóf ágytakarója lesz, de ez azóta módosult. Rájöttem, hogy egy gyereknek, aki mindenféle takarót ledob magáról és az ágyról, talán mégis inkább valami mással kellene kedveskednem. De minő szerencse, a nappali színvilágába – amely egyébként mintegy mágikusan, magától alakult narancsdominánsból zölddominánssá – pont beleillik, így ha hamarabb leszek kész, mint ahogy a fotel feladja a szolgálatát, akkor majd azt takarjuk le. Ha nem, akkor majd valami mást. A dolgokat végül is le kell takarni, ugye?
Itt látszik, hogy azért egyre nő a csíkok száma. Ez egyébként azért is fontos, mert időközben versenytakaró is lett a darab: egy közelebbről meg nem nevezendő blogbarátnőm – megnevezhetném, de még nem posztolta a hírt, ezért nem lenne fair – babatakarót horgol ezzel a mintával. Na, ki, ki, ki kezdi, ki lesz az első?
(A posztban található két filmutalást megtalálók virtuális kézszorításban és tiszteletbeli blogolvasó címben részesülnek)
Ezekről a színekről nekem egy fenyőerdő jut eszembe – mondjuk november végén, amikor a tűlevelek sötétzöldje is színnek tűnik a lombhullató fák csupasz ágaihoz képest. Az, amikor reggel jó sokáig köd van még és minden szín tompa.
Egyszerű szegély, amely cikkcakkos hatása miatt még fiútakarók szegéséhez is elképzelhető. A láncszemközökbe: rp, félp, erhp, félp, rp. A sarokba pedig rp félp, erhp, 2 krhp, erhp, félp, rp. Ennyi az egész.
8×4 darab kör a négyzetben összehorgolva, most már csak a kedvenc részem jön, a szegélykészítés. Legközelebbi jelentkezésemkor előreláthatóan kész terítővel és kisimult, világoszöld idegekkel jövök. Azt is kiderítem, hogy valóban léteznek-e lila tehenek. Addig is minden jót, de főleg jó időt mindenkinek 🙂
