Csiribí-csiribá, egymás mellé került néhány pasztellszínű fonal, rácsodálkoztam, hogy mennyire jól mutatnak együtt, és azon nyomban össze is horgoltam őket csíkos-bogyós sapkákká. A szürke-rózsaszín már a Meskán, a zöld-rózsaszín még csak vár a sorára. Mindkettő újszülött méretű és csupa pamut. És mindkettő aktuális kedvencem – még ha máskor a harsogó színeket jobban szeretem is.
Az első nekem Bécset juttatja eszembe, a második meg egy rózsacsokrot – még gyerekkorom egyik szülinapjáról a nagyszüleim kertjéből.
Néhány gombolyagvég barnás-drappos árnyalatú fonalnak kerestem életcélt. Munkát kapott ezen kívül két pici fagomb, hogy aztán remélhetőleg egy hasonlóan apró babafejen találja meg a helyét. Amint lesz időm a horgolástól…ööö… a gyerekektől… listázom a meskán. Az a helyzet, hogy több sapit tudok meghorgolni egy nap, mint amennyit lelki erőm van feltölteni. Ezt lehet nézni így is, úgy is, én most úgy nézem, hogy örülök 🙂
És hogy el ne felejtsem: ez sem egy spanyol viasz sapi. Ezeket az elől gombos fazonokat már régen csodálom távolról az etsyn, alább látható egy haladó verziója. Cuki, igaz?
Én pedig nem tudtam nemet mondani. Kicsit régiek, kicsit újak – de inkább újak. Szellősek, nyáriak, és végre nekiveselkedtem a háromemeletes virágnak is. Egyelőre csak az orgonaszínű van fenn a meskán, de a többi is felköltözik – hacsak időközben valaki le nem csap rá. Blogolvasóké az elsőbbség 😀 Mindegyik bébiméret, 2-9 ill 0-6 hós babáknak való. (Én meg belátom, hogy sapkahorgolás nélkül nem élet az élet…)
Mindamellett elszánt vagyok, hogy varrni fogok a hétvégén két kalapot a csemetéimnek napszúrás ellen. Csak ne lenne annyival nehezebb a varrás, mint a horgolás!
A hétvégén előadást tartottam egy budai gyülekezetben, és úgy szerveztük meg, hogy ketten kétfelé vittük a gyerekeket: lányos program, fiús program. Így esett, hogy végre meg tudom mutatni ezt a franciás tavaszi öltözetet, amire már olyan rég készültem. Húztam-halasztottam a fénykép miatt, most pedig úgy adódott, hogy csináltak rólunk egy csomó jó képet úgy, hogy észre se vettem – amit ezúton is köszönök a gyülekezet fotósainak.
A kabátról csak annyit, hogy elindultam, hogy turizzak magamnak egy normális tavaszi kabátot, de az ajtó közelében gyerekruhák voltak. Mondanom sem kell, hogy a felnőtt kabátoknak a megtekintéséig se jutottam. Szerintem ez a kabát az eddigi legnagyobb fogásom amúgy 🙂
Kénytelen voltam horgolni hozzá egy franciás-szellős kis kalapot. Az rányalatok valóban annyir illenek egymáshoz, mint ahogy látszik. Alig akartam elhinni, hogy Magyarországon járok 2010-ben, és pont olyat találok, amilyet keresek. Eredetileg egy kis gombolós sálat is szerettem volna hozzá, aztán mégis egy vállkendő mellett döntöttem, ami viszont még nincs kész. Persze a maga idejében azt is mutatom majd.
A többi képet meg csak azért mutatom, mert működésbe lépett a büszke anya effektus. Nem is értem, hogy van ez a Hófehérkében. Vajon csak azért irigykedik a lány szépségére a mostoha, mert mostoha? A magam részéről nagyon élvezem, hogy ebben a szerelésben a metrós jegyellenőrtől az indiai turistasrácig mindenki elalél Doresztől.
Összeszámolhatnám, mennyi kislány ruhásszekrényében, kabátujjában, előszobai komódjában vagy épp fején lehet olyan kalap, sapka, ami a kezeim között született. Összeszámolhatnám, ha striguláztam volna vagy ha jobb lenne az emlékezőtehetségem, mint amilyen. Helyette inkább mutatok egyet – nem a legjobb képen, és ígérem, lecserélem, amint jobb fény lesz -, ami épp ma készült el.
A formája mellett talán leginkább a díszítést érdemes nézni, a barnákkal, bézsekkel játszottam, újításként pedig egy keskeny szaténszalagot is bevontam a kompozícióba. Ha valakinek eszébe jutnak a tavaly készített nyakláncaim, akkor jelzem, nem véletlen – bár nem is tudatos, egyszerűen csak így alakult.
Nem akarok részletekre kitérni, de annyit elmondhatok, nincsenek túl jó napjaim mostanában. Szóval a hónap elején, múlt hónapban felvett rendeléseim – pedig igen mértéktartóan vállaltam, és többet vissza is mondtam, ami igazán nagy dolog egy megfelelési kényszeres embertől – eléggé lassan haladtak előre. Régebben azt mondtam, a horgolás nem művészet, hanem kézművesség, amit most is tartok, de annyiban mégis hasonlít a művészethez, hogy ihlet nélkül nem érdemes tűt venni a kezembe, és ha mégis megteszem, csak szenvedés meg elégedetlenkedés lesz az eredménye.
Van viszont a határidő, amiről tudjuk, hogy a legjobb múzsa. Azt pedig már az egyetemi szemináriumi dolgozatok kapcsán megtanultam, hogy ha kényszerhelyzet van, akkor egyszerűen el kell kezdeni írni, teljesen mindegy mit, csak az üres papír/képernyő teljen meg. És akkor egy idő után beindul az agy, és jön a használható gondolat is, ami később egész jó, sőt izgalmas gondolattá fejlődik. Ekkor már nyugodt szívvel el lehet engedni az első fél oldalon terpeszkedő mondatokat, és át lehet engedni magam a gondolkodás örömének. Ma ugyanezt a stratégiát követtem ennek a sapkának a díszítésekor is. Van pár elvetésre ítélt dísz, ami nem éppen rossz, de valahogy nem volt az igazi, így ezeket eltettem, hátha egyszer azok a sapkák is elkészülnek, amelyekhez tökéletesek lesznek. Ez a laza apródfazonú pedig ezt a napvirágos szalagosat kapta – már ha a kedves tulajdonosa is rábólint. Tisztában voltam vele, hogy nem illik hozzá semmi, ami túl sok, ami túl csipkés vagy habos, ráadásul inkább komolyat, mint bohókásat képzeltem el a kislányhoz. A fehér szalagon emiatt sokáig törtem a fejem. Belefér vajon? Úgy negyed óra töprengés után belefűzögettem a napvirágba, és számomra teljesen egyértelmű volt, hogy ott a helye és hogy megtaláltam azt a díszt, amit két hete nem bírtam kihorgolni magamból.
Hogy hogyan is értettem, hogy az utolsó? Semmiképp nem a blogban, hiszen még van pár holmi, amit idő- és fényhiány miatt nem mutattam meg. Ráadásul még van két félben lévő kalpag is, az egyik Doresznak, és elfogultság nélkül mondhatom, hogy hihetetlenül jól fog kinézni az összöltözet. Remélem, még a kánikula kitörése előtt elkészülök vele. 🙂 Szóval azt, hogy “egy ideig az utolsó” úgy kell érteni, hogy szeretnék magam előtt egy fehér lapot. Szeretnék mindenféle külső elvárás nélkül kipróbálni régen dédelgetett ötleteket. Szeretnék tanulni pár technikát, apróságot – nemcsak horoglást, de varrást is -, mert azt hiszem, ideje egy osztállyal feljebb lépni, összegezni és variálni egyszerre.
Ehhez viszont szükség van egy kis Semmire. A Semminek nehéz dolga van, Valami mindig jön, hogy elfoglalja a helyét. Egy darabig engedem is, és persze van, amikor nem is rajtam múlik, hogy beengedem, mert jön és tarol kérdezés nélkül – ahgoy az utóbbi hetekben. Mindegy, kipróbálom, mi alakul ki, ha adok a Semminek is teret. Természetesen a korábbi ígéreteimet még a következő napokban valóra váltom, aztán meg átengedem magam a kísérletezéseknek. Szerintem megéri majd ezt a kis sapkaabsztinenciát beiktatni.
Az egyik kisfiúknak – tudom, elfogult vagyok, de ez egyszerűen cukker a pompomduplázással. A másik egy kislánynak. Akinek egyébként – legalábbis az anyukájának – csodás stílusérzéke van, hiszen ez a kalap meg a hozzá készülő Milim-cipőcske ugyanolyan gombot kapnak díszítésül.
Na jó, a kérdés ezúttal költői, hiszen az a babagumó ezzel a kis harangalakú sapival már elég tisztán látja jövőjét és karrierjét. Sokkal tisztábban, mint ahogy én láttam annak idején. Mármint nem az én karrieremet (bár annál is), hanem az övét.
Ki akartam ugyanis próbálni, hogy fest az ember gyapjút kávéval. Sokkal erőteljesebb színeredményre számítottam, pláne mert a főzőlé szinte fekete volt és amikor kivettem a hosszú áztatás-főzés után a fonalat, akkor az is nagyon barna volt. Aztán az öblítéskor a szín nagyobb része szomorúan távozott. Nem nagyon akaródzott felgombolyítani egészen sokáig, hónapokig, amíg aztán meg nem tudtam, hogy valakinek épp ilyen nosztalgiabarna babagumóra van szüksége.
Az az eléggé hedonista szokásom van, hogy ideális esetben a délutáni kávém elfogyasztása közben horgolok vagy olvasok. Olvasni egyszerűbb, de ha a kávé nagyon forró, akkor a kortyok között még akár horgolni is lehet. Nagy bögrével, sok tejjel iszom – kardamommal, cukorral, mézzel vagy üresen, hangulatfüggő. És amikor kezemben a kávéval meg a horgolással elindultam a fotel felé, és megláttam, hogy a két szín pontosan ugyanolyan, gondoltam egy merészet, és megszemélyesítettem a cocoont. Azonnal tudtam, hogy a tejszínhabot a szegélyére abból az azóta már nem kapható és épphogyelég maradékból fogom horgolni, amiből Kristóf első megkötős kinti kissapkáját is készítettem, amit aztán valahogy érthetetlen, szinte misztikus körülmények között elveszítettünk és amit borzasztóan sajnáltam. A fonal egyébként tényleg olyan, mint a tejszínhab, nem teljesen fehér, csak épp annyira, mint az a tejhab, amibe már picit belekeveredett a kávé.
Előre mondom, hosszú lesz, érzelmes, ráadásul azt a témát boncolgatom, hogy van még jó a világban, és lehet, hogy ez az egész csak nekem érdekes, de muszáj leírnom. Azért a végén egy szatyorkát is mutatok.
Minden az ötrózsás kalappal indult. Méretre készült, és a pontos méret eltalálásával kapcsolatban mindig van némi rizikó a játékban. Otthon még attól tartottam, hogy pont pici lesz, a helyszínen viszont hamar látszott, hogy hangyányit nagy. Nem nagyon, de szép rendszeres időközönként ki kellett igazítani a mosolygós Picilány szeméből, mert belecsúszott. Így aztán igazán innovatív megoldáshoz folyamodtam, azaz gumíroztam a sapka alját, de nem is ez a lényeg, hanem ahol és ahogy ez az egész eset történt. Tudtam, hogy a méretre igazítós session nem több, mint 20 perc, és helyszínnek javasoltam azt a játszóteret, ahova járni szoktak az Ötrózsás lányok. (Mert három lánytestvérről van szó, aminél azt hiszem, kevés jobbat tudok elképzelni, esetleg azt, hogy négy lány. Javíthatatlan lányos anya lelkem van, és ezen az sem változtatott, hogy nem mellékesen van egy fiam is.) Aztán mégsem a játszótéren találkoztunk, hanem egy játszóházban, a középső lány szülinapi buliján. Eleinte haboztam elfogadni a meghívást, mert milyen már az, hogy az ünnepelt nem ismeri a vendégét, végül mégis elmentem lányostul. Felkészítettem Doreszt, hogy csupa iskoláslány lesz (iskoláslány számára = valami magasabb kasztba tartozó már-már félisten), akik egymásnak barátai, és nem biztos, hogy ovisokkal is akarnak majd játszani, és ha unatkozik, csak szól, és kitalálunk valami más programot. Sejtettem, hogy túlaggódom, inkább csak rutinból készítettem fel minden eshetőségre, mert mostanában észrevettem rajta, hogy olyan helyzetekben is kiakad, amelyek régen meg se kottyantak neki. Szóval beállítottunk szombat délután egy számunkra ismeretlen kislány hetedik szülinapjára.
Nem vagyok rutinos gyerekszülinapra járó, csak annyi zsebkendőt vittem, amennyit orrtörlésre szántam, fogalmam nem volt, hogy nekem is kell majd szemtörölgetés céljából. Először akkor érzékenyültem el, amikor megérkezésünk után második percben láttam, mennyire fölöslegesen aggódtam, hogy az iskolások hogy fogadják a kicsi ovis. Úgy fogadták, hogy az ünnepelt azonnal kézen fogta, úgy örült neki, mintha évek óta legnagyobb barátságban lennének, körbevitte a játszóházban, aztán eltűntek, és már csak azt hallottam kicsivel később, hogy Nagylány okítja a barátait, hogy itt egy ovis, nagyon kell rá vigyázni. Amikor pedig csoportokra osztották magukat játékhoz, akkor az egyik csoportban külön mondták, hogy ide jöjjenek az elsősök meg aki ovis.
A tortás gyertyagyújtáskor megint azt se tudtam, hova nézzek az elérzékenyüléstől. Ahogy az összes meghívott együtt énekelt és látszott, mennyire örülnek az ünnepelt ünnepének! Az utóbbi időben – hála az ovis kapcsolatok bonyolultságának, amelyekről Doresz mesél: ki kinek mit mondott, ki kivel nem akart játszani, stb – kezdtem már azt hinni, hogy az ártatlan gyerekkor végetér a közösségbe járással, utána már ugyanazok az intrikák meg kis gonoszkodások jönnek, amelyeket a felnőttek már annyira megszoktak, hogy észre sem veszik. És lehet, hogy ez a hétköznapokon így is van, de abban a pár percben, amíg a gyertyák égtek, mindennek az ellenkezője volt a levegőben.
Aztán megették a tortát, és kezdődött az ajándékbontogatás. El lehet képzelni, hogy ha van tizenvalahány meghívott, akkor ez egy komoly programpont. Láttam már pár esetet, amikor egy gyerek akármit is kapott, marhára nem érdekelte, szinte egy pillantást se vetett rá. Nyilván van egy ingerküszöb, ami fölött már nagyon nehéz örülni bárminek is. Ehhez képest itt a bontogatás fél óráján át újra és újra felcsillanó szemeket láttam, minden kicsomagoláskor elragadtatott köszönömök repkedtek. Nem tudom visszaadni a hangulatot, hiába próbálom már percek óta, minden mondatot kitöröltem, mert túl szirupos lett. Pedig pont hogy szirup nem volt benne, inkább őszinteség, meg odafigyelés, ahogy a gyerekek elmondták – teljesen spontán – hogy mire gondoltak, amikor az ajándékot kiválasztották, és az egész légkör olyan volt, hogy azt kívántam, bárcsak egyszer még felnőttként is részem lehetne ilyen sokszereplős, mégis teljesen nyílt és mesterkéletlen örömben.
A szatyorka pedig a mi ajándékunk volt, a buli délelőttjén varrtam. Az ünnepeltről egyetlen támpontom volt a fejméretén kívül, mégpedig hogy nosztalgikus szabású sötétkék tavaszi kabátja van, amihez drapp sapkát és sálat fog kapni. Így aztán hozzávaló szatyrot varrtam a kékkockás IKEA-vászonból, belseje apróvirágos vászon, ami még a tavalyi kisruhából maradt, rajta pedig egy drapp farmerből újrahasznosított applikált szív. Belecsomagoltam még azt a titkos kívánságomat, hogy Zsófi még háromszor hét év múlva is meg tudja őrizni az őszinte örömre való képességét, és legyen körülötte mindig ilyen sok ember, aki ennyire szereti.
Bocsánat, ha mindez sziruposan hangzik. Aki ott volt, az tudja, hogy mennyire szép és tiszta volt az egész ünnep – miközben persze vidám, mint egy igazi gyerekszülinap, és ennek a szépségnek semmi köze a rózsaszín cukormázhoz.
Csiribí-csiribá, egymás mellé került néhány pasztellszínű fonal, rácsodálkoztam, hogy mennyire jól mutatnak együtt, és azon nyomban össze is horgoltam őket csíkos-bogyós sapkákká.
Az első nekem Bécset juttatja eszembe, a második meg egy rózsacsokrot – még gyerekkorom egyik szülinapjáról a nagyszüleim kertjéből.
