A múltkori ötvös workshop után izgalmas volt visszaidézni a 15-17 éves kori önmagam, amint fogóval, dróttal meg gyönggyel a kezemben ülök az íróasztalomnál. Ha igaz a teória, hogy 7 évenként minden sejtünk megújul, akkor valószínűleg már semmi közös nincs mostani magamban azzal a másik lánnyal – legalábbis a sok év szünet utáni újabb próbálkozás nagyon ebbe az irányba mutat. Ez a medál azért tetszik, amiért minden anyának tetszik a szétlapított fejű, kék bőrű kopasz és ráncos újszülöttje. Nem szép, nem is olyan, amilyennek szerettem volna, de azért megörökítem, hogy látszódjon a fejlődés. Vegyétek úgy, hogy ez az előtte feliratú kép. Talán egyszer majd lesz utána feliratú is.
Tetszett a bejegyzés?