Holnap szülinapi bulira hivatalosak a gyerekek, a Jesuitenwiese-re megyünk. Lesz piknik meg játszás, remélem, a felnőttek napozhatnak zavartalanul. Hogy az ajándék a Graffaló lesz, az nem is kérdés. Mióta Gabitól megkapták gyerekek, azóta ez a sztár, és mert a német fordítás is hasonlóan jól eltalált, mint a magyar, biztos siker lesz Viktornál is. De hogy egy kis kézzel készített dolgot is kapjon, varrtam ma egy szülinapi girlandot.
A múltkoriban Kicsodával épp abban értettünk egyet hevesen, hogy mennyivel jobb varrni, mint a varrományt fényképezni. A horgolásokat sem könnyű épp, azaz időbe telt megtanulni, de a varrással még nagyobb gondban vagyok. Ez a szintefekete farmeranyag például szuper. Kicsit rugalmas, épp annyira, hogy a belőle varrt szoknyám spontán csinosabb lett az alja felhajtása folyamata közben. (Kicsit kikunkorodik, ha értitek, mire gondolok.) De fényképezni abszolút képtelenség.
Mivel egyensúlyozni akartam a visszafogott irodai stílus és a legyen benne valami különleges között, végül az alján díszöltést használtam. Igaz, az anyag színével egyezőt, de szeretném azt gondolni, hogy ha az ember jobban odanéz, akkor látszik. De ha nem is látszik, én tudom, hogy ott van, és ez is elég. A szoknya csinosan néz ki rajtam, de ezt egyetlen képpel sem tudom alátámasztani. Remélem, Apahajó csinosabbnak lát engem saját szemével, mint a fényképezőgépen keresztül 😉
Ugyanebből a farmeranyagból egy rohangálós táskát is készítettem, bélése rózsaszín alapon fehér tűpettyes anyag, külsőjére pedig pompomos szegély és egy baglyos szövött szalag került. Két hosszú füle van. Mérete a tortás Vattacukorhajú lány-féle táskáéval egyezik meg, amit nagyon szerettem és bevált, de mostanra teljesen leharcolódott, úgyhogy le kellett váltani. Ezen bejegyzés egyetlen fotóján a lényeg látszik, azaz a díszítés, az egészről nem készült értékelhető fotó.
Felhívnám a figyelmet arra, hogy bár egyenesen varrni sima öltéssel most éppen nem sikerült, de a szalag felső részét egyetlen félresiklás nélkül cikkcakkoltam le a legapróbb öltéssel. Azt hiszem, innen nekem már csak lefelé vezet út.
Van egy kedvenc sorozatom kootoyoo blogjában: rendszeresen lefényképezi az asztalát. És mások is a blogvilágban, lehet szemezgetni, csak el ne felejtsétek beállítani az órátokat mondjuk 15 percre, mert nagy a leragadásveszély! Hivatalosan ugyan nem csatlakoztam a mozgalomhoz, de már régóta gondolkozom rajta, mennyire nekem való sorozat ez: nem kész holmikat kell megmutatni, hanem folyamatban lévőket. Én pedig akár két hétig minden nap tudnék újat mutatni, annyi elkezdett holmim van – és alig van nap, amikor nem kezdek még újabb projektbe. Azt mondják az okosok, hogy ennek az a lélektani háttere, hogy az ember lánya fél a haláltól, azaz azt képzeli, hogy amíg van befejezetlen dolga, addig úgysem halhat meg, ezért aztán jól bebiztosítja magát UFO-kkal. Lehet ebben valami.
Tegnap ismét újabb nagy varrós projektbe vágtam bele, egy faliképbe, amit nagyjából azóta szeretnék megcsinálni, mióta először gondoltam komolyan varrásra, azaz úgy nagyjából két-két és fél éve. A foltvarrás szenvedélye c. könyvben takaróként szerepel, én a hálószoba üres fehér falát szeretném egy kisebb változatával díszíteni. Barnás-drappos-olíva- és világoszöldes árnyalatokból fog állni, és az a legjobb benne, hogy a négyzetek kivágása után már nem nagyon kell méricskélni, a körcikkek szándékosan szabálytalanok.
Most sajna nem leszek szabin egy darabig, tehát nagyjából egy hónap biztos lesz, mire a végére érek, de sebaj, az azt jelenti, hogy tavaszra már szebb lesz a hálónk.
Most még igen kezdetleges a kép, nagyjából így néz ki egyelőre.
Tudom, tudom, a nyárral együtt eljön a fürdőruhaszezon is, és ilyenkor szinte minden nő fejében megfordul, hogy nem elég szép, csinos meg vékony – bárhogy is néz ki, nyilván mindig lehetne jobban. Pedig mire is az elégedetlenkedés, mondja ez a tábla biocsoki. Nicht alle Engel tragen Kleidergrösse 36, azaz nem minden angyal hord 36-os ruhát. Milyen igaz – gondoltam magamban, és krónikus energiahiányomat egy kis csokival gyógyítottam. Egyébként nem volt olyan finom, mint amilyen jópofa a csomagolás.
De igazából ezt a bejegyzést nem egy csoki kedvéért írtam, hanem hogy megmutassam, lassan de biztosan megtalálják helyüket a Sabinetől kapott varrós alapanyagok. Mert igen, én voltam az egyik szerencsés nyertes abban a blogjátékban, amelyben a 10 000. Dawandán eladott termékét ünnepelte. A boltjában csupa szépség, szalagok, vicces gombok, anyagok, és még sok apróság között válogathatunk.
Arra gondoltam, ahelyett, hogy lefényképezném ömlesztve azt a sok szalagot, gombot és mindenfélét, amit kaptam, inkább a felhasználás módját mutatom majd meg – íme az első, egy újra hasznossá tett rövidnadrág Donak.
Ahogy az sejthető, egy hosszúnadrágból készült pár nyisszantással és némi varrással. Nemcsak kinőtte ugyanis a leány, hanem a térdét is kilukasztotta tavaly ősszel. Viszont a dereka még jó – ami ritka kincs a mi családunkban, ő ugyanis nem túl nagy, inkább túl kicsi derékméretekkel rendelkezik a magasságához képest.
S hogy a tavalyi farmer ne legyen túl unalmas, egy katicás és egy darazsas gombbal dobtam fel – mindkettő a nyereménycsomagban rejtőzött. Ezúton is nagyon köszönöm a meglepetéscsomagot, Sabine!
Részünkről akár jöhet is a nyár!
(A borzalmas képekért elnézést, nappali fényben legközelebb egy hét múlva tudnám lefényképezni, így maradt a kompromisszum.)
… avagy életem első patchwork takarója. Egy hete még azt mondtam, hogy első pw dolgom általában, aztán utána felrémlett, hogy voltak már ilyen-olyan próbálkozásaim, de azokat nevezzük inkább nulladiknak. 
Sosem gondoltam volna, hogy az a fajta lány vagyok, aki rajong a rózsás anyagokért, de mire minden négyzetet összevarrtam, rájöttem, hogy a legkedvencebb mintám az összes közül mégis a rózsás. Kár is, hogy nem vettem többet belőle, elfért volna még ezen a takarón is pár belőle.
Eredetileg ez a fáradt rózsaszín alapon fehér tűpettyes volt a kedvencem, meg Donak is – bőven jut még egy nyári ruhára belőle.
Ja igen, a lényeget el is felejtettem mondani: Do ágyára készül, és mire hazajönnek Budabestiából, kész is lesz, már csak a hátlap hiányzik.
Ez a szoknya igaziból már több, mint egy éve készen van. Olyat varrtam, amilyet a kedves megrendelő kívánt: hosszút, szűket. Aztán amikor a kedves megrendelő konstatálta, hogy hosszú és szűk szoknyában nem lehet felmászni a kanapéra és úgy általában semmi izgalmas tevékenységet nem lehet benne végezni, csak csinosan ülni, akkor közölte, hogy ő bizony többet ezt nem veszi fel. Világos volt tehát a feladat: rövid szoknyát kreálni a hosszúból, mindezt pedig lehetőleg úgy, hogy az alján lévő díszítőszalag se tűnjön el.
Ahhoz képest, hogy ez az alakítás nagyjából 20 perces munka volt, igazán nem siettem el. De mit tegyek, az ihlet épp karácsony reggelén fogott el – habár az előkészületekkel igen rosszul álltunk. (Vagy épp ezért.)
Rövid méricskélés után (kívánt szoknyahossz plusz a gumi szélessége két és félszer a szoknya aljától számítva) levágtam a fölösleges felső szoknyarészt. Ezt se dobjuk el, hiszen hasonlóan 20 perces időráfordítással egy lépcsőzetes szoknya készíthető belőle. Majd meglátjuk, hogy ennek a derékbősége megfelel-e Do-nak – ha nem, van épp kicsivel kisebb lány a családban, majd neki adjuk.
Az alsó szoknyarész – a továbbiakban szoknya – felső szélét cikkcakkal letisztáztam. Mivel ez egy erősen nyúlós anyag, kicsit hullámosodott, de ez a későbbiekben nem fog látszani.
A gumiszalagot mérés és próba után megfelelő méretűre összevarrtam.
A szoknyát visszájára fordítottam, felülről ráhúztam a gumiszalagot figyelve, hogy sehol se csavarodjon.
Majd körben lehajtottam a szoknya felső szélét és gombostűztem. Ezután már csak végig kellett varrni körben, kifordítani, és kész is az egy éve használ(hat)atlan szoknya, mely új hosszával nagy népszerűségnek örvend.
Sokan dicsértétek már az Ottobre magazint, úgyhogy most először én is megvettem. (Hátha ez ad egy lökést, hogy újra varrjak.) És valóban, zseniális, akár minden modellt megvarrnék, annyira tetszenek és hordhatónak tűnnek. Kedvenceim azok a basic felsők, amelyeknek japánujjuk van, s így nem kell vacakolni az ujja bevarrásával. Van itt néhány kép a téli számból. Szerintetek nagyon elvadult ötlet, hogy a kék ruhát és a szürke kabátot, aminek megvannak a bakfis méretei is, (és a 168-assal nagyjából megegyezik a sajátom – már a magasságot leszámítva) magamnak is megvarrjam? Felvehet ilyen cuccot – s most elsősorban a kékre gondolok – egy komoly dolgozó 33 éves nő? 😉
És még két kérdés:
1. Még sosem varrtam pólóanyagot. Igaz, pont erre a feladatra tekintettel vettem meg a mostani varrógépet, mivel ez elvileg képes strechöltésre, de még eddig mindig féltem a kudarctól. Van valami, amire figyelni kell? Előre is köszi mindenféle tanácsot!
2. Pusztán anyagi megfontolásból eléggé érdemes lenne előfizetni rá, nagyjából féláron jutna hozzá az ember lánya. Ismeritek a nőiruhás kiadást is? Azok is ilyen jók, hordhatók és egyszerűen megvarrhatók? Vagy válasszam a csak gyerekruhás számok előfizetését?
Az ideális táska természetesen nem létezik. Vannak jobb táskák és kevésbé sikerültek – már ami a méretet, az anyagot, az arányokat, a díszítést és a funkciókat illeti. Az ideális táska megtalálását az is nehezíti, hogy annyi helyzethez és öltözékhez kellene illeszkednie, hogy az már-már képtelenség. 
Vannak nehezített helyzetek is, pl. az állásinterjú, ahol kellően hivatalosnak kell látszani, de azért az se árt, ha valami átjön az egyéniségből is. A pár héttel ezelőtti jelenésemre pont ezzel a problémával szembesültem. Megnéztem pár boltot, és voltak majdnem ideális jelöltek, de valahogy mindegyikkel volt valami gubanc. Egyet találtam, aminél kizárólag az ára volt az akadály, na de ez is akadály, így aztán mit veszíthetek alapon varrtam egy táskát. Fekete, mert az muszáj, van rajta bordó szalag, mert a szoknyám zsebén is ilyen dísz volt, és hogy mégse legyen olyan unalmas, került rá egy fekete csipke is. Belefér egy A4-nél nagyobb mappa, meg még csomó kütyü is a kizszsebbe és azon kívül is. Teljesen elégedett vagyok magammal, alig várom a telet, hogy minden nap hordhassam. Na jó, csak vicceltem, dehogy várom!
Gondolom, a lányos anyák többsége ismeri az óvoda-effektust. A fiús anyák kedvéért magyarázom: ez az a jelenség, hogy x számú óvodai nap után (x kisebb, mint 10) az ovis lány legszívesebben mínusz 15 fokban is szoknyában menne oviba. De legalábbis benn az oviban szoknyában akar lenni. Hosszúban, ami leér a földig. Nálunk is ez volt a helyzet, és valamikor november végén meg is varrtam egy hajszálpontosan olyan hosszú példányt, mint amilyet a gyermek kért. Nyilván nem kellett volna, az első felvétel után közölte, hogy EBBEN NEM LEHET FELMÁSZNI FOTELRE. Ennyit arról, milyen az, amikor az embernek teljesül régi titkos vágya. A szabásmintát egyébként Kicsoda szóbeli elmondása alapján rajzoltam, és azt gondolom, nagyon csinos lett. Hogy mászni nem lehet benne? Na igen. Azért amikor csinosnak kell lenni családi ünnepeken, az első öt percben elég jól mutat.
A minit egy Burda-modell alapján, azt nem szolgai módon követve pár hete varrtam. Azért nem követtem szolgai módon, mert a Burda-méretezés ezúttal sem stimmelt, csak éppen most az ellenkező irányban: a 104-es méret is szűknek bizonyult. Azért végül mégis sikerült annyira megnövelni, hogy hasonlít az eredetire. Különben a leírás nem hazudott: azt állította, hogy még a szülinapi buli délelőttjén is érdemes nekifogni. Tanúsíthatom, hogy így van, nekem kétszer kellett nekifutni ennek a pofonegyszerű modellnek, és még így is egy fél este alatt kész lettem vele. Mondjuk ez meg a másik véglet szerintem, azaz nekem nagyon kurtának tűnik, de lehet, hogy csak túl konzervatív vagyok.
Iglice találta ki azt a fonalfalással nagyon közeli rokonságban álló játékot, miszerint régen elfekvő befejezetlen dolgainkat – más néven UFO-inkat – hozzuk végre kész állapotba idén. Mondjuk minden hónapban egyet.
Nekem nincs túl sok befejezetlen dolgom mostanában – illetve helyesbítek: van, de azok közül sokat azért hagytam félbe, mert meggondoltam magam, és inkább lebontom majd, mert mégsem tetszik a szín/fazon.
Januárra azért még volt befejeznivaló, mégpedig egy táska. Csak az utolsó simítások hiányoztak, a pánt és a fedél felvarrása, meg a bélés összevarrása a külső résszel. Azért sem siettem vele eddig, mert csizmaszezonban úgyis fekete táskát hordok. Na de már egyre később sötétedik, úgyhogy van remény a közeli tavaszra, vele pedig a barna cipő-táska hordására.
Különben meg jövőre majd a telet is barnára fogom hangolni, különös tekintettel arra, hogy elmélyedtem egy színekről szóló könyvben (jelenleg nem látom nyomát a weben, úgyhogy linkelhetetlen), és már tudom, hogy mi minden áll jól és mi minden rosszul nekem. Szóval érzem, ennek a táskának még nagy jövője van!
