Budapest persze több okból hiányzik – az egyik elég prózai ok például az Andrássy úti indiaiban készített mangólassi meg mangóhab. Próbáltam már utánozni, idáig teljesen hiába, biztos kellene meditálnom pár hónapot, hogy olyan tökéletesen sikerüljön. Azért az ötlet, hogy az ember hőség ellen mangós joghurtot egyen reggelire, mégiscsak jó. S mert igazán komoly ételt ilyenkor a gyerekek sem tudnak lenyelni, kivételesen szabad volt kizárólag magvakkal jóllakni.
A mangójoghurt 5 evőkanál natúr joghurtból, két marék mangóhúsból (ez kb. a gyümölcs fele volt) és két kiskanál tejszínből készült turmixgéppel, a végén pedig aszalt vörösáfonyával szórtam meg. Ez volt a mai recept, semmi bonyolult. Mangó hiányában almából is remek frissítő ételt szoktunk készíteni az utóbbi időben – recept itt található.
Nem véletlen egyébként, hogy hőségben jól csúszik a mangólassi. A kínai “öt elem” konyha az élelmiszereket két szempontból is csoportosítja. Egyrészt hozzárendeli a dolgokat az öt elem egyikéhez (fa, tűz, föld, fém, víz), másrészt mindegyiket besorolja a termikus hatás alapján (forró, meleg, semleges, frissítő, hideg). A hidegbe tartoznak például a paradicsom, uborka, citrom, rebarbara, kivi, mangó, ananász, görögdinnye, a joghurt, algák, a só és az ásványvíz is. Mind tipikus nyári étel. Meglepő, hogy a banán is itt van, de szerintem csak azért fura nekem, mert télen más gyümölcs hiányában esszük sokat. Végül is ott, ahol terem, nem lenne szükség átmelegítő ételekre.
A frissítő hatású ételek közé ilyenek tartoznak, mint az eper, a narancs, a meggy, a fehérbor (ld. nyári fröccs), a friss sajt, túró, tejföl, kefír, olivabogyó, húsok közül a kacsa, pulyka, halak közül a tintahal és a polip, zöldségek közül a cikória (hm, pedig ennek télen van szezonja), az articsóka, brokkoli, paprika, zeller, spenót, cukkini, jégsaláta és még sok más.
A semleges, meleg és forró hatású alapanyagok felsorolásától ma eltekintek, talán nem haragszotok meg. Eljön majd ennek is az ideje, de most pont nem siettetem. Kellemes kánikulai aszalódást nekünk!
A kép kicsit csalás. Gyerekkoromban ugyanis sosem ettem tökmagot és szerintem a szezámmagról még csak nem is hallottam. Viszont a paradicsomleves már akkor is a kedvencem volt – csak a mostani ízlésemhez képest sokkal édesebben. Akkoriban betűtésztával vagy csigatésztával ettük, később, amikor már nagyobbnak éreztük magunkat, akkor reszelt sajttal. A legtökéletesebb menü természetesen a paradicsomleves és palacsinta volt: fahéjas, kakaós, túrós. Ebben nyilván nem különböztem a legtöbb korombeli gyerektől. Abban viszont már igen, hogy egyenesen rajongtam a sóskalevesért (nem édesen, hanem savanyúan és buggyantott tojással). Érdekes, hogy felnőttként egyszer megpróbáltam megfőzni, még csak az se igaz, hogy rossz lett, mégsem ízlett annyira. Talán az a szimpla ecet hiányzott belőle, ami nem helyettesíthető citrommal? Vagy egyszerűen megváltozott az ízlésem?
Igazi kiváltság, hogy az egyik nagymamám a csigatésztakészítés nagymestere (bár mostanában szerintem már nem szokott otthon tésztázni). Az ő húsleveseit úgy ettem, hogy csak a lét meg a tésztát, sok tésztát, esetleg unszolásra répát is. A hús már akkoriban sem hozott lázba a leveshez.
Szintén nagy kedvencem volt egy időben a gombafejek rántva tartármártással. Ma már csak igen indokolt esetben rontok el egy ételt azzal, hogy kirántom – és ilyen indokolt eset évek óta nem fordult elő. A bécsi szelet hazájában persze emiatt kicsit kívülállónak érzem magam, amit azzal igyekszek ellensúlyozni, hogy a hozzá dukáló hagymás-ecetes krumplisalátából főételnyi mennyiséget is meg tudok enni.
De visszatérve a gyerekkori ízekre: ahogy azt már többször emlegettem, ipari mennyiségű pirosribizli volt a nagyszüleim kertjében – mi meg ugye egész nyáron ott voltunk kamaszkoromig. Tehát a standard nyári desszert a cukrozott ribizli volt és a ribizlis-tojáshabos szelet. Ezenkívül volt még meggyleves, meg almaleves meg piszkeleves, meg vegyes gyümölcsleves (ha szilva is volt benne, az volt a csúcs). Emlékszem első gimis korom utáni nyárra. Őrült meleg volt, úgyhogy nem is volt kedvünk mást enni hetekig , mint gyümölcslevest, plusz akkor kaptam biciklit is és sokat tekertem. A kettő együtt azt az eredményt hozta, hogy a másodikat már tiniháj nélkül kezdtem, pedig szó sem volt fogyókúráról.
Még egy meghatározó gyerekkori ételem a pirimén, ami a családba a szaratovi dédnagymamámon keresztül került be, a nagymamám kiválóan megtanulta a nagypapám kedvéért. Hozzá kell szokni, mert nagyon ecetes fogás, ráadásul aki az olaszos tásztatáskákhoz van szokva, annak túl szimplának tűnhet az ecetes-mustáros, seszínű mártással, de én szeretem. Elkészíteni nagyon melós, úgyhogy eddig mindössze egyszer veselkedtem neki.
Visszanézve: gőzöm nincs, nagymamám hogy volt képes mindennap a kis kerti házikóban szinte tábori körülmények között ilyen finom ételeket készíteni. És hogy a hosszú kerti nap után hogy volt még ereje előkészíteni otthon azt, amit készen hozott a kertbe. Vagy hogy mikor vásárolt be? És persze a kertben nemcsak főzött, hanem szüretelt is, meg kertészkedett. Ennyivel puhányabb lennék?
Nyilván sosem fogok felérni hozzá a tökélyre fejlesztett logisztikában – pedig ő is dolgozott, szóval nem otthonülő fejkendős nénit kell elképzelni – sem abban, hogy képes volt soklapos süteményeket készíteni, és nem is egyfélét, meg tizenfős ebédeket évente többször megrendezni. Azért igyekszem, ha mást nem is, de legalább magamnak valami gyorsan elkészülő, mégis finom ételt pakolni délre. Ne legyünk idealisták, ne minden napra, de azért legalább háromszor-négyszer egy héten. Ez az én új fogadalmam, amit a jövő iskolaévre tettem. (Igen, már rég nem járok iskolába, mégis elkap ilyenkor szeptember előtt a hangulat, hogy magasabb osztályba lépek és idén többet fogok tudni, mint tavaly.) Úgyhogy ha esetleg az lenne a benyomásotok, hogy ez a blog ritkábban frissül, és hiányérzetetek van, akkor nézzetek be a Lunchboxba, ahova a villámgyorsan elkészíthető, munkahelyre – vagy máshova – dobozban szállítható ételek receptjeit írogatom.
Június végén Eisenstadtban jártam, s a konferencia szünetében kihasználtam az időt egy kis városnézésre. A szokásos látnivalók is lenyűgözőek (pici városka, óriási és szép kastélyparkkal. Semmi megcsinált stílus meg természetellenes formára vágott fű, fa, bokor, csak dombok, kis tavacska, öreg fák. Az egész piknikezésért kiált, remek röpkirándulásprogram!) De hogy visszatérjek a tulajdonképpeni témámra: a főutcán tartott biopiacot is pont kifogtam (nem tudom, hogy minden nap van-e vagy csak szerencsém volt), és egy pici standnál nem tudtam ellenállni. Két üveg különleges lekvárt, egy üveg gyümölcslikőrt és egy levendulás cukrot hoztam haza vásárfiának.
(Lábjegyzet: viszonylag sokat utazok hivatalosan, és állandóan szenvedek azzal, hogy mit vigyek a gyerekeknek meglepetésnek. Mert részben várják, részben természetes is, hogy vigyek ajándékot. Na de ilyen utazásokkor nincs túl sok szabadidő vásárolgatni, pláne ha ezt se tudom, egy idegen városban hol kezdjem. A másik kiábrándító, hogy a turistagiccs mellett ritkán lehet igazán speciális dolgot kapni, olyat, amit ne tudnék Bécsben is a sarki boltban megvenni. Most először éreztem, hogy igen, végre valami olyat viszek, aminek örülnek is, ami nem bóvli, nem egy újabb lom, hanem helyi specialitás és tényleg az volt az érzésem, hogy igen, bár nem tudtam, de pont ezt kerestem. Mindezt pedig abszolút vállalható áron. Éljenek a biogazdák!)
Az egyik lekvár különösen érdekes: csilivel és csokival készült. Még nem bontottuk fel, de nem várhatunk sokáig, nagyon kíváncsi vagyok.
Egyébként újabb adag készült a mentás citromos kajszilekvárból. Ezúttal annyit változtattam, hogy a mentából nagyobb adagot tettem bele, de nem apróra vágva, hanem egészben, s a főzés végén ki is emeltem (nehogy emiatt romoljon el idő előtt), ezenkívül némi citromhéj is került bele, biocitromból persze.
(Lábjegyzet: a biocitromot eredetileg azért vettem, hogy citromos spagettit készítsek a la Nordsee – na talán ez is eljön egyszer)
És még egy lekvárrecept, egy rövid esti próbálkozás: 10 szem szilvához 4 kajszi, ehhez még némi zselésítőcukrot tettem, ami maradt legutóbbról (a gyümölcs súlyának egyharmadát), és jó sok fahéjat. Egy kisebb üvegnyi lett, másnap azonnal ki is próbáltuk, fenséges!
Persze teljesen más így lekvárt fözni, mint gyerekkoromban. Annakidején a saját óriási kertben annyi gyümölcs nőtt, hogy hatalmas mennyiségeket kellett eltenni, gyakorlatilag azért, hogy megmentsük a rothadástól. Így a lekvárfőzés inkább kötelesség volt, mint hobbi, és óriási mennyiségekben folyt, nem volt nagy kísérletezés meg gyümölcsfajták keverése, extra ízesítgetés. Én most a piacról veszem kis mennyiségben a gyümölcsöt (kivételek persze vannak, pl a tegnap kapott két kilónyi barack, amit magam szedtem), ilyenkor már csak a cipelés miatt sem tudok nagy mennyiségekben gondolkozni. Ezért aztán a lekvárfőzés laza esti kikapcsolódás, könnyed kísérletezés. Nem csinálok nagy adagokat, és télig biztos nem tart ki. Ráadásul nem is tudom, hogy tartósítószer nélkül, hideg pince hiányában megmaradna-e addig. De nem is ez a lényeg, csak lubickolok az élményben és amit nem tudunk gyorsan megenni, azt elajándékozom. Most már csak az hiányzik, hogy üvegfedőket horgoljak – remélem, a napokban sikerül egy leírást is írnom róla. Addig is kellemes lekvárfözést!
Úgy voltam én a sárgabarack lekvárral egész idáig, hogy nyugodtan állhatott a polcon évekig, eszembe sem jutott enni belőle, valahogy túl édesnek találtam. De mert ma kaptam egy adag sárgabarackot egy kolléganőmtől, és sütni nem volt kedvem, inkább kísérleteztem egy kicsit.
1 kiló sárgabarackot – mag nélkül mérve – aprítóval összepépesítettem (nem folyékonyra, de nincsenek benne túl nagy darabok), lábasba tettem fél kiló zselésítő cukrot, hozzátettem fél citrom levét és három ágnyi mentalevelet. Főztem és öt-hat percig forrni hagytam, aztán kiötöttem üvegekbe, fedelet rácsavartam, majd fejjel lefelé fordítottam, mert ez volt a cukor használati utasításán. Három kisebb üvegnyi lett belőle, plusz egy kevés maradék, mondhatni tesztadag. A vizsgán átment, barackos és mégis savanykás. Lehet, hogy megszeretem a baracklekvárt?
Az ovisok nemrég egy kertészetben jártak, ahol fűszernövényeket ültettek. A földbe saját készítésű papírszív is került, valamint a dolog időzítése gyanúsan anyák napjára esett, így úgy értelmeztem, hogy anyák napjára kaptam. Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy szépen nő azóta is a zsálya, bazsalikom és a harmadik akármi, aminek identitását még nem sikerült kinyomoznom. A saját ültetés élménye meg is tette a hatását: zöld levelek elfogyasztásától minden áron tartózkodó gyermekem hajlandó volt két négyzetmilliméternyi zsályalevelet megenni múlt héten a sült húshoz.
Mi, zöld leveleket és egyéb zöld meg egészséges dolgokat előszeretettel fogyasztó felnőttek a spárgás, paradicsomos, kecskesajtos tésztánkat koronáztuk meg bazsalikommal. Hmmm, sehr lecker!
Elárulom egy gyengémet: számomra az ünnep, legyen az karácsony, szülinap, házassági évforduló vagy akármi, akkor kerek, ha reggelire vajjal vastagon megkent gyümölcsös kalácsot haraphatok a kávémhoz. Na de nem ám boltit!
Korábban mindenféle babonás félelmek voltak bennem a kelt tésztákkal kapcsolatban – hogy úgy mondjam, ez az én családi örökségem, és el kellett telni 24 évnek, hogy elhiggyem magamról, képes vagyok kenyeret sütni, habár egyszerű halandó vagyok mindenféle pékipari képesítés nélkül. Onnantól viszont nem volt megállás, sőt, egy idő után – áttanulmányozva néhányszáz receptet – a kalácssütést is megkockáztattam.
Ennyit a távoli múltról. A karácsonyi kalácshoz mindez úgy kapcsolódik, hogy amikor rolller elpanaszolta, milyen sütője van az albijában – hogy ugyanis két fokozata van, forró és baromi forró -, egyből az jutott eszembe, hogy akkor a karácsonyi kalácsot én fogom szállítani nekik, mert milyen már a karácsony kalács nélkül. Utólag persze kiderült, hogy ezzel a nem éppen csúcs sütővel ő nagyjából tízszer annyit sütött karácsonyra, mint én, viszont a kalácsnak örültek, és mert megígértem neki a receptet, most két héttel az utolsó morzsák eltüntetése után íme, tadam, az idei karácsonyi kalács receptje. Az alap a Moulinex típusú kenyérsütőgép recepteskönyvéből származik, azt turbóztam fel gyümölcsökkel. De persze nem a gépben készítettem, mert a négyszeres mennyiségű tészta be se fért volna a tartályba.
Egy adaghoz tehát szükséges: negyed kiló liszt 1 tojás 125 ml meleg tej 5 deka vaj 1 ek cukor 1 csipet só 1 fél kocka friss élesztő és sok aszalt és kandírozott gyümölcs, dió, mandula.
Nem szoktam vacakolni, semmi élesztőfelfuttatás, csak arra vigyázok, hogy a folyadék – jelen esetben a tej – meleg legyen, és most éppen úgy csináltam, hogy a melegítéskor a vajat is beletettem felolvadni a lábasba. (Ha idejében kivettem volna a hűtőből, akkor erre nem lett volna szükség, de azt hiszem, így felolvasztva még egyszerűbb összedolgozni az egészet.) Szóval amikor az aszalt gyümölcsök kivételével minden a nagy keverőtálban van, akkor a kisrobot dagasztókarjával összedolgozom az egészet. Amikor jól megdagasztottam, akkor megszórom kis liszttel, letakarom konyharuhával, beteszem a paplanom alá egy órára, és megtiltom a kölköknek, hogy ezalatt az idő alatt az ágyon ugráljanak.
Az így nyert egy óra kiválóan alkalmas arra, hogy 10 perc alatt felvagdossam az aszalt barackot, diót és előkészítsem a kétféle mazsolát meg kandírozott ananászt, és az egészet összekeverjem. Mandulából eleve Splittert vettem, igazából a Stift lett volna jobb, de olyat már rég láttam (és tök ciki, hogy gőzöm nincs ezeknek a formáknak a magyar nevéről, ha valaki tudja, akkor kösz, ha megírja.) A fennmaradó 50 percben önsanyargató kollégák a karácsonyi menü egy másik darabját készíthetik, netán elmosogathatnak, hedonista kollégák pedig megihatnak egy kisebb kanna teát egy jó könyv olvasása közben. Én ez utóbbit tettem.
Amikor a tészta megkelt, még jó sok lisztre lesz szükség, hogy egyáltalán dolgozhassunk vele, ettől nem kell megijedni, csak lisztezni a deszkát, kezünket meg a tésztát bőven. Ha megvan a kezelhető tésztagombóc, akkor beledolgozzuk a lehető legtöbb aszalt gyümölcsöt, diót, mandulát – közben figyelünk arra, hogy inkább a tészta belsejébe kerüljenek, ne a külső részre, mert ott általában kiszárad, megfeketedik a mazsola.
A formázás mindenkinek kedve szerint lehetséges, én nem a fonott, hanem a németes stollenformát preferálom, tehát kis cipócskát készítek. A sütőt előmelegítem, ezalatt a tepsiben letakarva pihen még 10 percet a kalács, belehelyezek egy kiszolgált őzgerincformát tele vízzel, hogy jó párás legyen odabenn a klíma, majd valahány fokon (a sütő kapacitásának kicsit több mint a felével) sütöm valahány percig. Tudom, hogy ez így nagyon bizonytalan, de elmondhatom, hogy az utóbbi évek öt albérletében lévő öt különböző sütőben mind más sütési idő bizonyult ideálisnak, de mondjuk úgy, hogy 25 és 65 perc között ingadozott. Szóval ésszel, figyelemmel kell sütni tekintettel a helyi sajátosságokra. A kész kalácsot még melegen megkenem vajjal és megszórom porcukorral jó vastagon, mert egyszer élünk.
Még annyi lábjegyzetet fűznék hozzá, ha már képet nem, hogy ez a tészta valóban rettentő zsírosnak és lágynak tűnik készítés közben. Cserében viszont akár 5 napig is friss marad. Természetesen mi dupla adaggal dolgozunk, ez a negyed kiló lisztből készült igen kis eséllyel bírja tovább két napnál. Ja, és mondtam, hogy nemcsak karácsonykor finom?
Lábjegyzet Nr2 pedig roller blogjára vonatkozik: szóval hogy eléggé el nem ítélhető módon ritkán frissíti, na de akkor igazán remek dolgokat ír. Ugye, már unásig linkeltem a Tökéletes Mézes receptjét, valamint az Év Kerti Partyjának mártogatósát és csokis cookie-ját is muszáj megemlítenem, és akkor ott a többi, csemegézzetek csak. Mondjuk én mákos vagyok, nekem nemcsak a leírásból jutott, hanem konkrétan a testet öltött bonbonból is, úgyhogy jó nekem.
Amikor már nem volt olyan nap, hogy valaki meg ne kérdezte volna, hogy beoltatom-e magunkat és a gyerekeket az új influenza ellen, elkezdtem komolyan elgondolkozni a dolgon. És elkezdtem én is kérdezgetni az embereket – tovább gerjesztve ezzel is a pánikot.
Nehéz ügy, mert soha nem kértem normál influenza elleni oltást, valahogy nem érzem olyan súlyosnak, hogy egy télen egyszer egy hetet pihen az ember, hogy ennek elkerüléséért még meg is szúrassam magam. (Amúgy is inkább náthásak szoktunk lenni.) Igen, a gyerekeimnek mindahányszor beadagolom, hogy az oltás csak egy apró szúrás és egyáltalán nem is fáj, de én rettegek tőle, mint tűztől. Köszönhetően egy 10 éves koromban kapott TBC oltásnak, amely után hónapokig fájt és gennyedzett a vállam, és még egy év múlva is durván ronda volt a szúrás nyoma. Megjegyzem, senki más nem járt így az osztályból, csak én. Azt meg el lehet képzelni, hogy egy amúgy is önértékelési zavarokkal küzdő tízéves kamaszlány mekkora cikinek tartja, hogy nyáron fertelmesen ronda vállakkal kell mutatkoznia az utcán.
Na jó, szóval félek, ez van. Nem az influenzától, hanem az oltástól. Meg attól is, hogy mindig hallani oltási mellékhatásokról. Én meg úgy vagyok vele, hogy abba könnyebben belenyugszom, ha egy betegségnek van káros hatása – akár tragikus -, mintha a betegség megelőzésének. Ettől függetlenül persze izgulok, mert ha tényleg baj lesz, akkor nemcsak magamért vagyok felelős, viszont egyelőre még nemmel szavazok az oltásra.
Nem tétlenkedem viszont, immunerősítő szereket adagolok magunknak, ráadásnak tegnapelőtt – talán picit hamarabb, mint máskor szoktam – előszedtem a csíráztató edényemet. Volt pár sikertelen csíráztatási próbálkozásom régebben, ezért egy ideig hanyagoltam, és inkább megvettem készen. De amilyen mennyiséget mi telente fogyasztunk, egy idő után gazdaságosabbnak láttam megtanulni a helyes technikát.
Sajnos a kistányéron csíráztatás nekem nem jött be. Az egyébként rendkívül dekoratív és természetes agyagedényben való csiráztatás sem. Az elsőben bepállik, a másodikban kiszárad a mag. Ronda, de finom – végül műanyag emeletes csíráztatót választottam. Nem a konyha dísze, viszont működik. Ez négyemeletes, alul van egy átlátszatlan tál, felette két átlátszó, azon egy átlátszatlan, a felső három alul furfangosan lyukacsos – a víz lefolyik, a mag nem. Fogyasztói ára bioboltokban nagyjából 800 forint, szóval ha az ember komolyan gondolja, akkor két hét alatt megtérül.
Először meg kell mosni a magot, és az alsó, átlátszatlan nem lyukacsos edényben beáztatni vízbe, a torony többi részét rá lehet helyezni. Egy éjszakát javasolnak, de ez a mag fajtájától függ. Akkor jó, ha láthatóan megnagyobbodott a mag, ez kisebb magoknál akár 4 óra alatt is megtörténik. Ekkor a magokat át kell önteni az egyik átlátszó lukacsosba, folyó vízzel átmosni. Alulra a sötét – ebbe csöpög a víz -, rá amiben a mag van, rá pedig az átlátszatlan lukacsos. A magoknak először ugyanis szüksége van egy kis sötétségre. Ebben a fázisban úgy szoktam, hogy amikor eszembe jut, de napi kétszer minimum, átmosom a magokat, kezdődő csírát. Így meg lehet akadályozni a beposhadást, büdösödést. Az egész pár perc, hiszen a magok maradhatnak a helyükön, a lukacsos aljú átlátszó edényben. A nagykönyv szerint két nap sötétség után már jöhet a fény, azaz az átlátszó réteggel lehet letakarni a magokat és fényes, de nem direkt napfényes helyre rakni. Az átmosást továbbra is napi kétszer minimum elvégezzük. Magtól függően négy-öt nap alatt remek csirákat kapunk, amelyet hűtőben több napig is eltarthatunk. És ami hihetetlen, majdnem olyan lesz, mint a sareptai özvegy korsója, hiszen a csírák tovább nőnek, szóval nem fogy olyan ütemben, mint indokolt volna. Egy idő után elfogy, persze 🙂
Két-három nappal azután, hogy elkezdtem a csíráztatási procedúrát, már egy másik adagot is elkezdek készíteni. Végülis van két átlátszó “emelet”. Ha ennek következtében felül átlátszó helyett átlátszatlan lyukas tálka lesz, az sem nagy gond, ha amúgy világos helyen van az edény.
És hogy melyik csíra mire jó pontosan, arról itt részletes leírást lehet találni. Még van egy másik előnye: a téli hónapokban annyira drága – és ki tudja honnan származó – paprika, paradicsom kiváló helyettesítője. Mi az esti szendvicseinkhez szoktuk enni, de van, aki joghurtba keveri, salátákhoz adja. Krémlevesekhez betétnek is szép és finom. Volt olyan időszak, hogy a gyerekek is ették, kíváncsi vagyok, idén télen mi lesz a véleményük.