Az anyahajóblog online közösségében alig ért véget a 100kreanap kihívás, máris kezdődött egy következő, melynek témája 50 napon keresztül a nemhalogatás. Szeretem a kihívásokat, mert segítenek fókuszálni. A 100kreanap lényege az volt, hogy 100 napon keresztül minden egyes napon adjunk magunknak bármilyen kis időt az alkotásra. A mindennapos hobbizás sokunknak csak álom, egyszerűen túl sok mindent csinálunk ahhoz, hogy minden nap jusson idő, energia erre. Nekem is különböző hatásfokon sikerült az eddigi ilyen kihívásokban részt vennem. Ebben a legutóbbiban a napoknak majdnem egyharmadát passzoltam, ez kifejezetten rossz eredmény. Viszont ha úgy vesszük, mégsem az, hiszen sok olyan nap volt, amikor épp a kihívás és az abban részt vevő közösség adta meg a lökést, hogy mégis elővegyem a fonalakat. Szerintem ez a lényeg!
Az 50 nemhalogatós napnak nem célja, hogy minden nap alkossunk. Most arra figyelünk, hogy olyan projekteken dolgozzunk, amelyeket már jó ideje halogatunk. Lehet, hogy évek óta nézünk egy szép fonalat, de nem merünk belekötni. Lehet, hogy már csak az utolsó sorok vagy épp a szálak eldolgozása hiányzik egy projektből – és hónapok óta halogatjuk. Lehet, hogy egy mintát évekkel ezelőtt megvettünk, kinyomtattunk, de még mindig keressük a tökéletes fonalat hozzá. Vagy a tökéletes tűméretet.
Nem halogatni azt is jelenti, hogy a végtelen lehetőségek közül egyetlen mellett döntünk és amellett kitartunk. Nem könnyű 🙂
Az én terveim erre az ötven napra: öt ruhadarabot szeretnék hordhatóvá tenni. Ez lehet szőtt sál, aminek már csak a rojtozása hiányzik és lehet varrás is. Egy pólóhoz és egy nyári ruhához állnak itthon anyagok, be vannak avatva, részben már a szabásmintát is lemásoltam, szóval tényleg már csak az elszánás és a bátorság hiányzik, hogy belevágjak az anyagba. Horgolásügyileg pedig már egy ideje azon igyekszem, hogy a kendő-sál-sapka vonalról a pulcsi, kardigán, felső vonalra mozduljak el. Ennek jegyében elkezdtem egy rég kiszemelt horgolt kardigánt Drops Baby Alpaka Silk fonalból, ez látszik a képen. Azóta már haladtam egy jó 10 centit vele, és elmúlt a kezdeti bizonytalanság is. Ez a kihívás most különösen izgalmas, úgy érzem, lassan szintet lépek a hobbiban azzal, hogy a one size kiegészítőktől a méretezést és nagyobb pontosságot igénylő darabok felé mozdulok. És nektek mi jelent kihívást a hobbi terén? Gyertek, és meséljétek el a FB-csoportban!
A fonalas összegzés után jöjjön a könyves! Az 50 könyvet egy év alatt kihívásról itt és itt írtam már. Ahogy előre sejtettem, az 50 nem lett meg, mindössze 29 és még néhány félig elolvasott, jövő évre áttolódó vagy soha be nem fejezendő könyv. Na meg néhány gyerekkönyv valamint szakmai dolog, amiket ebbe a kihívásba nem számítottam bele.
Hogy izgalmasabb legyen, most azokról írok, amelyeket nem sikerült befejeznem.
Paul William Young A viskó c. könyvének folytatása, magyarul Keresztutak címmel jelent meg. Én a német verziót olvasom, azaz inkább olvastam nagy várakozással. A viskóért odavoltam. A kerettörténetet ugyan érzelmileg nagyon megerőltetőnek találtam – melyik anya olvas könnyen olyan sztorit, ahol meggyilkolnak egy gyereket? -, de a teológiai rész szerintem nagyon jó lett, könnyen olvasható és sikerült neki az, hogy az elég bonyolult Szentháromság témát ájtatosságmentesen és elég progresszíven járja körül. A körüljárás nem is jó szó, mert az egész nem a “beszélek valamiről”, hanem a “beszélek valamiben” stílusban van megírva, nem elméleti fejtegetés, hanem a sztoriban van elrejtve az elmélet. Oké, lehet, hogy pár dolog kicsit merész, meg nyilván Istenről sosem lehet semmi biztosat mondani, de úgy összességében nekem A Viskó nagyon bejött. Valami hasonlót vártam a Keresztutaktól is. A német címe egyébként mindössze annyi, hogy Az út. Az eleje jól gördült, aztán kicsit megakadt, de még mindig vitt előre a kíváncsiság. Most 100 oldallal a vége előtt meg már az a hangulatom, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy ennyi unalmat elviseljek. Nem fogom befejezni, eldöntöttem.
Szintén nem fogom idén befejezni (hacsak nem a két ünnep között) Rüdiger Safranski Zeit című könyvét. Safranski írásaival először egyetem alatt találkoztam, már akkor is tetszett, de szerintem csak később nőttem fel hozzá igazán. Ez a könyv most a legjobbkor jött: idén az egyik fő témám az idő volt. Kevés vagy sok? Vagy pont elegendő? Arra jut, amire akarom vagy arra, amit elvárnak tőlem? Ura vagyok az időnek vagy az idő uralkodik rajtam? Ezekbe az elgondolkodásokba remekül illik ez a könyv, kicsit filozofikus persze, de teljesen jól érthető, nem csinál sportot abból, hogy túlbonyolítja a gondolatmenetet, csak hogy okosabbnak tűnjön. Olvastam repülőn, orvosi váróban, vonaton, kanapén és alig várom, hogy folytassam. Persze nem mindig van hangulatom ehhez a műfajhoz, ezért is haladok lassan vele, viszont ezt be szeretném fejezni.
A harmadik félbemaradt könyvem egy Ulickaja-regény: nem túl tipikus, hogy Ulickaját tolom magam előtt és nem egy szippantásra olvasom el. Az Imágó viszont nehéz, lassú, a rengeteg Olja-Ilja-Kolja-Kosztya között nehezen lavírozok, pláne, hogy a fejezetek lazán függnek össze és kell pár oldal, hogy rájöjjek, melyik korábbi fejezet folytatódik épp és hol tartunk a rengeteg idősíkban. Szóval már volt olyan is, hogy feladtam, de csak érdekel annyira a sztori, hogy azért szeretném végigolvasni. Erre még akár a téli szünetben is van esély, szóval csak kicsit fog átlógni 2017-be.
Ha most visszanézek erre a 29 könyvre, a kedvencem talán Bánki Zsuzsától a Schwimmer és legnagyobb konkrét hatással a hétköznapjaimra a Marie Kondo-féle Magic Cleaning volt. A legnagyobb kihívást egy önéletrajz jelentette, Stephen Hawkingtől a Meine kurze Geschichte – itt a vége felé már voltak olyan részek, ahol nagyon sajnáltam, hogy ennyire nem vagyok természettudományosan drótozva.
A kategóriák közül nagyrészt olyanok maradtak ki, amelyeket már első olvasásra is nehéznek gondoltam: például nem sikerült olyan szerzőt találnom, akinek a monogramja ugyanaz lenne, mint nekem. Szülővárosomban játszódó regényt sem találtam és nem nyomoztam ki azt sem, hogy mi íródott a születési évemben. A könyv, amiről rossz véleményeket hallottam kategória sem vonzott – egyrészt nem volt ilyen, másrészt ha lett volna, egész biztos nem fordítom ilyenre az időm. Ami viszont meglepő: a könyv, amit kizárólag a borítója alapján választottam ki, sem került sorra. Egész évben velem volt ez a szempont és kerestem és kerestem és végül mindent, amit borító alapján választottam, egy másik kategóriába soroltam. Na majd jövőre!
Egyébként a kihívást ebben a formában nem fogom folytatni szerintem, csak úgy, hogy amiket már fellistáztam magamnak, azokat elolvasom. Szeretnék a mesék felé fordulni 2017-ben és mesegyűjteményeket olvasni különböző népektől. Volt már egy ilyen évem, és most megint ez van soron.
És nektek milyen volt könyves szempontból a 2016? És vannak terveitek 2017-re?
Az év eddigi kedvence nálam az Alberto elveszett születésnapja (gyorsan fordítsa le valaki!) Nem árulhatom el, hogy melyik kategóriába soroltam, mert akkor lelőném a poént, ami amúgy csak a regény vége felé bontakozik ki szép lassan – és ez a lassú kibontakozás a könyv lényegi része. A kiindulási helyzet az, hogy Alberto, a nagypapa, nem ismeri a születésnapját. Gyerekkorában, a spanyol polgárháború idején került árvaházba, de hogy pontosan mi történt, azt nem tudja, semmi emléke nincs az árvaház előtti időkből. Amikor unokája egy családi baleset miatt rövid időre Albertohoz kerül, a kisfiú rábeszélésére elindulnak ketten megkeresni az elvesztett születésnapot. Az utazás közben lépésről lépésre kerülnek közelebb Alberto gyerekkorának történetéhez. Lassan visszatérnek az emlékek és Alberto megtudja, ki is ő, találkozik rég elfelejtett számára fontos emberekkel és még a születésnapját is megtalálja.
Az egyik legkeményebb diónak a „karácsonykor játszódó könyv” kategóriáját gondoltam. Nem volt kedvem a Karácsonyi énekhez, se semmi szirupos, megható történethez úgy általában a szeretetről. Allan és Barbara Pease Karácsonyi fegyverszünet című könyve épp kapóra jött. Ők ugye az szerzőpáros, akik a Testbeszéd könyvet is írták meg még sok kommunikációs témájút. Mondjuk nem lopták magukat a szívembe a végletekig férfiközpontú életszemléletükkel, de kíváncsi voltam, mit tudnak kihozni a karácsony témából. Az irritáció olvasás közben is végig megmaradt, és el is határoztam, hogy több esélyt nem adok nekik. Emellett a téma érdekes és egész biztos sok család van, ahol a megnevezett konfliktusok tényleg előfordulnak, különösen, ha az a szokás, hogy karácsonykor az egész nagycsalád együtt tölti az időt, akár jól érzik magukat, akár nem. Szóval egynek nem rossz, akár még gondolatindító meg családi beszélgetéstéma is lehet, csak tudni kell, hogy hol érdemes előszedni az emberben rejtőző, kritikusan olvasó feministát.
A „nem az anyanyelvemen íródott” kategóriában Daniel Kehlmann Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) című könyvet indítottam, ami egyébként a barátom ajánlotta kategóriára is esélyes lett volna, sőt, Apahajó bebizonyította, hogy az „egyetlen nap alatt elolvasható” kategóriára is. Nekem azért jóval tovább tartott, szép lassan fogyasztottam. Ennek egyébként az egyik oka a könyv felépítése. Két tudós élettörténete egyébként a regény, és fejezetenként változik, hogy épp kiről van szó. Zseniálisan meg van szerkesztve minden, a fejezetek mindig válaszolnak egymásra. Ugyanakkor pont a fejezetenkénti ugrálás a személyek között engem megakadályozott abban, hogy igazán belemerüljek és sodortassam magam az eseményekkel. Olyan volt, mintha mindig, amikor már épp megszoktam volna az uszodavíz hőmérsékletét, erőszakkal átvittek volna egy másik medencébe, másik hőfokkal. Gyakorlatilag egy nap egy fejezetet tudtam olvasni és kifejezetten mérges voltam, hogy megszakad a mesélés szála. Aki az efféle frusztrációt jól bírja, annak viszont szerintem remek olvasmány.
Szintén nagyon lassan haladtam az „ijesztő” kategóriájú könyvvel. Bár nem várná az ember pont ennél a témánál, de Thomas Glavinic Die Arbeit der Nacht (Az éjszaka munkája) című könyvének mindössze egyetlen szereplője van. Ez pedig Jonas, az egyetlen ember a földön. A többiek ugyanis, tényleg mindenki, sőt minden állat is, egy éjjel nyom nélkül eltűntek. Nem volt atomkatasztrófa, semmiféle fenyegető előjel, amikor az eset történt. Jonas ott marad a teljesen kiürült Bécsben és próbálja megtudni, mi is történt. Ki akarja deríteni, hogy tényleg mindenki eltűnt-e. Közben harcol a túlélésért és a megbolondulás ellen, és teljesen egyedül marad abban a döntésben is, hogy hogyan kellene ezután kitölteni a napjait, amikor munkába járni gyakorlatilag értelmét vesztette. A regény hangulata durván lenyomott, majdnem fél évig olvastam, annyira kis szeletekben bírtam csak befogadni és mindössze azért tartottam ki végig, mert izgalmas gondolatkísérlet volt ez a magányban élésről, ráadásul tényleg érdekelt a végkifejlet. Természetesen azt nem árulom el, olvassátok el, ha hozzájuttok, de szigorúan csak akkor, ha nem vagytok depresszióra hajlamosak.
Nemrég beszélgettem egy blogos barátnőmmel, és megemlítettem neki, hogy mennyire tetszik nekem ez az 50 könyves kihívás. Na de hogyhogy nem írsz róla akkor a blogban? – kérdezett vissza, és milyen igaza volt. Mivel sokan vannak, akik főleg nyári szabi alatt tudnak olvasni a legtöbbet, ez a tökéletes pillanat mesélni az idei évben felfedezett könyveimről.
A kihívás egyébként 2015-ben volt népszerű, én ezt is, mint sok mást, csak fáziskéséssel fedeztem fel magamnak. Az a lényege, hogy egy év alatt meghatározott szempontok alapján 50 könyvet kellene elolvasni. Azzal első pillanattól tisztában vagyok, hogy 50 könyv számomra nem reális, pláne, hogy egy trilógiának is benne kell lenni. De szerencsére már nem vagyok az iskolapadban, hogy bárki leejnyebejnyézne, ha csak negyvenig jutok. Ha egyáltalán, mert félidőben az állás mindössze 18 könyv. A kihívás listáját itt találjátok egyébként.
Azt a stratégiát választottam, hogy azt olvasom, amit amúgy is szeretnék, és amikor kész vagyok, megpróbálom a lehető legelőnyösebb kategóriába helyezni, azaz abba, amibe nehezebb passzolót találni. Így például Bánk Zsuzsa első könyvét, az Úszót nem a “Női szerző” kategóriához rendeltem hozzá, hanem a “Népszerű szerző első műve” kategóriához.
És akkor már rögtön bele is vágok a közepébe: Hogy mennyire népszerű szerző Bánk Zsuzsa? Bevallom, én nem ismertem egész addig, amíg egy német anyanyelvű, Hollandiában élő barátnőm rám nem írt egy rejtélyes mondatot: Olvastál valamit Bank Szuszától? (Nincs könnyű dolguk a külföldieknek a magyar nevekkel) Aztán amikor visszaírtam, hogy nem, akkor pár hét múlva, pontosan a szülinapomon befutott egy kis csomagocska, benne az Úszó című regény – természetesen németül, ami egyébként a könyv eredeti nyelve. Tehát német nyelvterületen ismerik, a Frankfurti Könyvvásáron díjat is kapott, ez azért többet mond, mint hogy én pont nem ismertem. Biztos, hogy ezek után a többi könyvét is el fogom olvasni.
Ezt a regényt vittem magammal a nyaralásra, habár tudtam, hogy nem épp vidám olvasmány. Az elbeszélő egy nő, aki kislányként teljesen váratlanul apjával és testvérével magára marad, amikor anyja búcsú nélkül disszidál. A család ekkor elindul otthonról és hol egyik, hol másik rokonnál húzzák meg magukat. Van ahol csak rövid ideig maradnak, máshol évekig. Minden bizonytalan, a gyerekek teljesen gyökeret vesztve élnek, eközben próbálnak megbirkózni azzal a ténnyel, hogy az anyjuk képes volt elhagyni őket, az apjuk pedig – hogy emiatt-e vagy amúgy is – depresszióban és teljes apátiában éli a napokat egymás után, cél nélkül. Nem lövöm le a poént, olvassátok el, nagyon szép könyv, még ha tényleg szomorú is és hűen visszaadja a kommunista Magyarország, ezen belül is a vidék hangulatát anélkül, hogy nagyon sok történelmi konkrétumot említene.
Az „egy könyv, amit egy barátom ajánlott” kategóriában Irvin D. Yalom A Schopenhauer-terápia című könyvét indítottam. Évekkel ezelőtti ajánlás volt egyébként, valószínűleg csak azért most érett be, mert a pszichodráma képzésben, amit már évek óta csinálok, januárban léptem egy szinttel feljebb, azaz előtte kellett hoznom egy döntést, hogy igen, ezt akkor tényleg komolyan gondolom és ezzel szeretnék foglalkozni.
A könyv egyébként remek választás akkor is, ha nem terápiával nem foglalkozik valaki, csak épp az élet végessége, halál témáról szeretne elgondolkodni. A könyv főszereplője, egy csoportterapeuta megtudja, hogy rákja van és már csak egy éve van hátra, amit nagyjából panaszmentesen tölthet. Ennek hatására elgondolkozik, mit is szeretne ebben az évben csinálni. Itt jött egy szerintem nagyon izgalmas gondolat: akkor él jól az ember, ha az utolsó évében is pont azt szeretné folytatni, amit addig is tett. Ha valami gyökeresen másra vágyik, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem úgy élt korábban is. Elég húzós, igaz? Rájöttem, hogy ha én egy ilyen diagnózist kapnék, azonnal elkezdenék utazgatni a nagyvilágban és marhára nem érdekelne, hogy az elkezdett íróasztali projektjeimnek a végére érjek, nem vonz, hogy plusz egy könyvnek a borítóján legyen rajta a nevem. (Ha, akkor legfeljebb a horgolásaim egy részét próbálnám befejezni.) Ez a felismerés annyira meglepett, hogy gyorsan el is kezdtem a vágyott úticéljaimat gondolatban összegereblyézni és már az idei nyarat is úgy terveztük, hogy legyen benne a listáról valami. Sajnos az utazás mint fő elfoglaltság a gyakorlatban nem kivitelezhető, bármennyire szeretném is. 🙂 A könyvben egyébként ez a gondolat nem túl központi, igazából csak a kiindulópontja a többi eseménynek. A terapeuta tehát tovább vezeti a csoportját, ahova elhívja egy régi kliensét, akivel annak idején nem sikerült igazán haladást elérni. És az év során mindketten, valamint a többi csoporttag is kölcsönhatásban fejlődnek és persze mindez nem független attól a ténytől, hogy a vezetőnek fogy az ideje. Mivel egyes fejezetek hosszasan fejtegetik Schopenhauer gondolatait a halálról, így kell egy adag filozófiai érdeklődés ahhoz, hogy elolvassa az ember a könyvet, de szerintem még azon a határon belül van, ami nyelvileg érthető és nem túlontúl megerőltető. Ha nem is tengerparti olvasmány, de hosszú téli estékhez kifejezetten passzol.
Azért strandra való könnyed sztorit is ajánlok, amit egyébként mi esti mesének olvastunk nemrég, de felnőttnek is élvezetes: a könyv, amiből film is készült kategóriához a Doktor Proktor pukiporát. A könyvet egyébként egy régi lakótársam fordította, ezért különösen közel áll a szívemhez, de nemcsak ezért. Végre egy gyerekkönyv, ami a gyerekek világát idealizálás nélkül mutatja meg. A szórakozáson túl arra is ad apropót, hogy a mobbingról vagy a bosszúállásról is beszélgessünk a gyerekekkel.
Szerintem már így is szétfeszítettem az átlag blogbejegyzés terjedelmi korlátait, úgyhogy most befejezem. Ha érdekel titeket, mit olvastam még, írjátok meg kommentben. És ha van tippetek, hogy az „idén jelent meg” és a „több, mint 500 oldal” kategóriában mit olvassak el, akkor annak is nagyon örülnék.
