Most, hogy lassan kezdődik a nyári szabadságunk, menetrend szerint érkezik az esős idő is. Tavaly eléggé zokon vettem ugyanezt, idén megpróbálok pozitívabban hozzáállni ehhez a természeti törvényszerűséghez és kezdem előkészíteni a gumicsizmát meg az esőkabátokat, polárpulcsikat.
Már az esős időre való időtöltéseket is elkezdtük – igaz, tegnapelőtt a szobafogság oka betegség volt, nem a rossz idő – ez például egy kezdetleges millefiori technikával készült poháralátét. Mármint nem a technika kezdetleges, hanem a kivitelezés, mert ennél sokkal különlegesebb virágokat is ki lehet hozni, ha valaki sokat gyakorol. Itt például egy tutorial is található – biztos jó lett volna, ha előbb megtaláljuk, meg ha ilyen profi felszerelésünk van hozzá. Ehelyett mi egyszerűen csak hurkákat sodortunk, random egymás mellé raktuk kötegbe, aztán körben bevontuk egy réteg lapos sötétkék gyurmával. (Elárulom, hogy a lap se szabályos alakú, se egyenletes vastagságú nem volt és toldozgattuk is.) Aztán még kicsit hengergettük, majd amikor összetömörödött, felvágtuk kábé egyforma vastag szeletekre, egymás mellé tettük szabálytalanul és kisütöttük 30 percig 130 fokon. FIMO süthető gyurmát használtunk, ha jól számolom, öt színt, amelyek közül az egyik sötétben világít. A megmaradó anyagokból még két vagy három alátét is ki fog jönni, szóval kellő számú esős nap esetén mindenkinek lesz poháralátétje a családban. Azért jobban örülnék, ha nem.
Így világít.
Egyébként a világító gyurmának az az előnye is megvan, hogy miután a barkácsolás részt kipipáltuk, a gyerekek még ugyanannyi ideig bezárkóznak az ablaktalan fürdőszobába és élvezik, hogy foszforeszkál a sötétben.
Schönbrunn annyi programlehetőséget kínál, hogy akár két napot is el lehet tölteni itt. A vezetett kastélylátogatást inkább akkor ajánlom, ha gyerekek nélkül tudtok elszabadulni pár napra otthonról illetve ha olyan korban vannak, hogy már tanulnak történelmet. Kisebbekkel inkább a kastályparki séta, a gyermekmúzeum (Kindermuseum – csak hétvégén van nyitva egyéni látogatók előtt), az állatkert és a labirintus játszótér kínálja magát. Most pár képet hoztam a labirintusról, amit túlzás nélkül állíthatom, egy egész napig sem sikerült megunnunk. A parknak ez a része belépőjegyes, de ha elég időnk – legalább 2-3 óránk – van, akkor szerintem megéri az árát.
Található itt labirintus és útvesztő – ez utóbbiban tényleg rendesen el lehet tévedni, mert a sövények tényleg átlátszatlanok és nagyon magasak (az én testmagasságomhoz viszonyítva legalábbis), szóval a kisebb gyerekeket nem árt kézenfogva vezetni. Ha valaki eljutott a kilátóhoz (nekem másodszorra sikerült), akkor mindenféle erővel feltöltött köveket is ölelgethet – hogy ezt mennyire kell komolyan venni, azt mindenki eldöntheti magának.
Van még ujjlabirintus (tehát pici, ahol az ember ujjaival követheti a különböző típusú labirintusok vonalait), spirállabirintus, ahol középen meg is lehet pihenni és útközben feladatokat lehet megoldani. A klasszikus négyzetes labirintushoz a bejárat egy hídon át vezet, ahol forróságban a lábunkat zuhannyal hűsíthetjuk, a nagyon hosszú utat bejárva meg gondolkozhatunk az élet értelmén és hasonlókon.
A gyerekek biztonságos, körbekerített játszótéren élvezhetik a minden igényt kielégítő homokozót, repülhetnek a mozgó madármászókán, kipróbálhatnak hangtálakat és különféle hatalmas zeneszerszámokat. Ha pedig túl nagy a forróság, akkor a vizes játszótéren hűsíthetik magukat. A dress code szigorúan sarazós, nem a szép városnézős cucc. Van nap és árnyék, sok pad szülőknek, szóval minden, ami kell.
A görbe tükrökben minden önbizalomhiányban szenvedő látogató meggyőződhet róla, hogy igenis gyönyörű, hiszen bőven lehetne előnytelenebb, mint valóságban. Például fej nélkül és kétfelé álló lábakkal.
Na jó, egy kis nyúlás nem ártana, de azért inkább alacsonyan, fejjel, mint magasan, de fej nélkül.
Meg azon is el lehet gondolkozni, hogy merre az arra,
meg hogy melyik is vagyok én valójában.
Éhség és szomjúság esetén normál bécsi árfekvésű büfé áll a rendelkezésünkre, de szinte minden játszóterező vendég saját vizet, ételt is fogyasztott. Ez elvileg tilos, viszont senkit sem érdekelt. WC, vizesblokk van, tehát a nyakig sáros gyerekeket ki lehet mosdatni, ha újra ki akarunk merészkedni a civilizációba. Jó szórakozást 🙂
Ritkán horgolok fiúholmit – ennek egyik oka szerintem, hogy a fiús, visszafogott színeket másoknál csodálom, sőt, néha hordom is, de valahogy horgolni – és eközben órákig nézni – nem annyira szeretem. Most mégis kivételt tettem az egyik ovis csoporttárs kistesójának kedvéért, aki május végén született.
Az ex Barka Kabala, most már Alize Bella fonal tökéletes ehhez a kicsi babatakaróhoz. Igaz, hogy pamut, de a laza sodrás miatt annyira könnyű és hajlékony. Remélem, a mosást is bírja majd. A mogyoróbarnás árnyalatok pedig annyira finoman változnak, hogy mégsem unalmas horgolni még ezt a színt sem. (Nagy önmérséklet kellett, hogy ne egy türkizes-zöldes árnyalatot válasszak, de már nem bánom.)
Ez a kendő szintén Barka és szintén ex – már nem kapható ez a fajta, talán Naptánc volt a neve. Igazából nem tudtam kibékülni a színével, másnak láttam a színt a monitoron rendeléskor, ráadásul horgoláskor furák voltak a színátmenetek is, szóval már azt se tudom, hányszor horgoltam-bontottam. Most rászántam magam egy kísérletre: egy egyszerű, lusta kötéses vállkendőt kötök belőle. Ez lesz az első kötött kendőm, ezen gyakorolom be a ráhajtást meg azt, hogy van egy fityegő izé a tűn, amit szemjelölőnek neveznek. Fura ez nekem, na, de majd belejövök. A minta egyébként a Knit Simple aktuális számából van – ebből is látszik, hogy nagyon elszánt vagyok, kizárólag kötött modelleket tartalmazó újságot vettem csupa egyszerűnek tűnő csipkével. Lehet fogadásokat kötni, hogy mennyire leszek kitartó a csipkekötésben, azaz mikorra fejezem be az első csipkestólát. 🙂
De nemcsak a fonalas projektekben látom most hirtelen szépnek a natúr színeket. Ma Laxemburgban jártunk a kastélyparkban, és a sok élénkzöld mellett keserstem pár barna-natúr motívumot is. Lehet, hogy kibékülök ezekkel az árnyalatokkal is?
Egyébként Laxemburg csodaszép, sokkal jobban tetszik, mint pl. Schönbrunn, nagyobb a hely sétálni, nem annyira vonalzóval metszett, óriási csónakázótó van a közepén, és az egész hangulat annyira pihentető. Biztos, hogy máskor is kiugrunk még, és akkor már pikniktakarót is viszünk.
Az időjárásnak köszönhetően kicsit több városi programot csináltunk végül a nyaraláson, mint ahogy eredetileg terveztük. Szerencsére Linz nagyon közel volt a szállásunkhoz, így közel három napot töltöttünk ott. Kellemes meglepetés, hogy bőven volt mit megnézni, egy percig se unatkoztunk, és még mindig van miért visszamenni. Például egy finom linzer tortáért, amit napsütéses időben egy főtéri kávézó teraszán fogyaszthattunk volna el – abban az esetben, ha az esőfelhők más tartózkodási helyet találtak volna maguknak. De így se panaszkodunk, Linz remek város! Ott van például a Höhenrausch nevű program. Csak annyit tudtam róla, hogy van egy fából készült folyosórendszer néhány belvárosi épület, öztük egy templom tetőzetén, és onnan fentről lehet látni a várost. Ehhez képest kiderült, hogy egy tematikus kiállítás is: a vörös fonal a víz, ezen belül mindenféle kortárs művészet alkotás található. (Na jó, festmények a legkevésbé, de van például vízzel elárasztott parkettás szoba, ahol a tükröződést kell nézni, meg videok, meg szökőkút, meg ilyesmi.)
Valamint a tempolom tetőszerkezetén belül egy fénycsövekből készített mozgó szobor, ami olyan, mintha hullámzó víztükör volna. Mellesleg nagy élmény felülről lépkedni egy kupolán.
Szappanbuborékfújó automatával is lehet játszadozni.
Nem rossz a kilátás, ugye? Persze a keskeny hidakon két viselkedni nem akaró gyerekkel voltak kemény pillanatok, amikor kérdeztem magamtól, hogy komolyan gondoltuk-e, hogy x méter magasságban sétálgatunk (rohangálunk utánuk), de amikor épen landoltunk, akkor már úgy éreztem, akár még egyszer is felmennék, annyira nagy élmény volt.
Itt is a templom tetejénél vagyunk, a spirált meg lehet fogni és hú, de hideg!
És két kép a változó szökőkútról. Random változik, hogy melyik vonalon jön a víz, ezáltal olyan, mintha elvarázsolt kastélyban lenne az ember, mindig más tér látszik.
Itt kezdtük a linzi városnézést, és nekem ez a program tetszett leginkább. Az ár-érték arány is remek szerintem, gyerekekkel pedig családi jegyet lehet venni
Az útikönyvek szerint kihagyhatatlan a Pöstlingbergi hegyi vasút, amivel a Grottenbahnhoz (mesevasút) lehet feljutni a városból. Na, ez az a pont, ahol vitatkozom az útikönyvekkel. A hegyi vasút kész stressz, ugyanis minden kisgyerekes turista, meg még nyilván csomó helyi erő is ezen akar utazni. Fél óránként jár, el lehet képzelni a rajta lévő tumultust. Kábé azért harcol az ember, hogy levegőt kapjon, a kilátást élvezni szóba se jön. Ehhez képest viszont nem olcsó, négyen 18 euro körül fizettünk az oda-vissza jegyért, na ezt szerintem inkább költsétek linzer tortára, ha Linzben jártok. Fel is lehet sétálni ugyanis a hegyre, ami nyilván sokkal nagyobb élmény.
A Grottenbahn célcsoportja nagyjából a 2-4 éves korosztály. Kristófot alig lehetett elvonszolni onnan, és akart menni még egy kört, Do viszont a maga 5 és fél évével már egyértelműen az Ars Electronica Centert értékelte jobban. A program két részből áll: az elején egy normál barlangvasútat kell elképzelni, a vonatsínek mentén mindkét oldalon mesefigurák illetve jelenetek mesékből láthatók. Három kört megy a vasút, tehát mindent van idő megnézni. Bámulatos, mennyire más a német nylevterület mesekincs, mint a magyaré, legalábbis én alig ismertem a kiállított mesék közül párat. (Vagy csak más címen? Mindenesetre nem jöttem rá soknál, melyik mese lehet.) A második részben egy kis mesevárost építettek fel.
Linz belvárosából egy kicsinyített másolat – a gyerekek élvezték, hogy minden ilyen kicsi, a felnőttek meg hamar átláthatják, hogy az egész egy reklámfelület. (Bocsánat, a kép nagyon sötét, de legalább elképzelhetők a méretarányok.) Itt is vannak nagyobb felépített mesejelenetek. Az itteni meséket már inkább ismertem, mint a fentieket, meg itt olvasható is egy rövid leírás minden meséről. Mindez nem feledteti a tipikus pince- és porszagot. Mondjuk úgy, hogy 2-4 éves gyerekkel valószínű jó választás, de idősebbekkel már simán kihagyható. Helyette viszont ajánlom az Ars Electronica Centert, ami egy remek természettudományos interaktív kiállítás. Vannak benne robotok, lehet 3D-ben rajzolni, van csillagászati témájú 3D mozi, meg úgy általában a 3D animációkról is mesélnek – miközben persze mutatják is a filmeket. Gyerekek építhetnek hatalmas legoszerű kockákból várost, mialatt a felnőttek megismerkedhetnek Linz digitális térképével. Az infotrainerek (az ántivilágban megszokott teremőrök modern változatai) magyaráznak, bemutatnak, segítnek kipróbálni, ami kipróbálható, mindezt gyerekeknek gyerekszerűen, felnőtteknek meg felnőttszerűen. Több órát töltöttünk itt, és még nem láttunk mindent. Kipihent gyerekekkel reggel érdemes kezdeni és egy egész napot rászánni, vagy korai ebéd után egész délutánt ott tölteni.
p.s.: néha az az érzésem, hogy a blog kezd elmenni ausztriai turizmus irányba. És még van vagy öt bejegyzéstervem ebben az irányban. Érdekel ez titeket? Vagy nyissak erre külön blogot, ne terheljem az anyahajót? Előre is köszi a visszajelzéseket!
Ideális esetben az ember nyaralás előtt két napig otthon fekszik és pihen, mélázik, álmodozik, hogy ne az utazás első pár napját töltse félkómás állapotban. Ez az ideális helyzet nekem nem adatott meg, így aztán el tudjátok képzelni, mennyire örültem, amikor kirándulásunk első délelőttjén véletlenül felfedeztem a nyugalom kertjét a Néprajzi Múzeum udvarán. Kis kirándulás az időtlenségbe: a belépés ingyenes, az élmény megfizethetetlen. Ráadásul épp sütött a nap is – némi kis esőcsöpögéssel tarkítva, de ezt megbocsátjuk.
Három függőágy várja a ringatózni vagy aludni vágyókat.
Egy fallal körülvett ágyban minden mást kizárhatunk a külvilágból, és nézhetjük az eget. Na jó, és hallgatózhatunk tenger zúgását a hatalmas kagylókat a fülünkre téve.
Ilyen a keleti kényelem – akinek van otthon kertje, annak ez talán semmi különös, nekem maga a Paradicsom.
Az illatboxban ülve levendulát és egyéb illatos növényeket szagolgathatunk.
Íme a művészettörténet egyik legértékesebb alkotása – a függőágyban fekve szemlélhetjük.
És még társasozni is lehet az asztaloknál.
Az itt töltött másfél óra volt az egyik olyan program a három közül, amit Do is láthatóan szeretett. (A fiúk sajna lemaradtak róla, mivel ezt a felfedezést a fiúk fiúkkal, lányok lányokkal című programpontunk alatt tettük.)
P.s.: Ha van a hétvége folyamán két szabadon felhasználható órám, akkor megnéztem volna még a múzeum állandó kiállítását, a Mindennapok kincseit is.
Találós kérdés: vajon hol készült ez a kép? Talán Afrikában? Vagy Olaszországban? Megfejtés a kép alatt.
“Nem, nem, nem lakunk mi olyan messze” – idézhetnék gyerekkori kedvenc mesekönyvemből. Nem, dehogy voltunk Afrikában vagy Olaszországban, sem más egzotikus tájakon. Csak kiugrottunk a Donauinselre, egész pontosan ide.
A Wasserspielplatz egyesíti a tengerpart és a kertes ház előnyeit, kiegészítve még a gazdaságosság tagadhatatlan vonzerejével. Az utazás ugyanis lakástól a helyszínig kábé 35 perc, metróval elérhető – erős idegzetűek biciklivel érkeznek. Az időjárás ugyan némileg rizikós, esetünkben délelőtt tavaszias, délután viszont augusztusi hőség, tehát ha átlagolunk, egy kellemes június végi napot kapunk. Adott a homokos part, egyes részeken a kiskavicsos meder, vannak pálmafák, a víz pedig garantáltan fulladásbiztos még bébiknek is. Éljen a szülők stresszmentes pihenése – ehhez képest mi az, hogy a beúszásokról le kell mondani.
Ha van ilyen pumpálni- vagy tekernivaló, akkor Kristóffal egy darabig biztos nincs különösebb tennivaló.
Anya pedig nyugodtan fényképezhet kavicsokat.
Ha ezen a fémizén ugrál valaki, akkor két dolog történhet. Ha elég nehéz az illető, akkor a ráugrástól víz fog feltörni. Ha meg nem, és elcsúszik a vizes fémen, akkor napokig sivít, hogy fáj a feneke.
Ez a híd is remek, igazi dzsungelfíling, s ha többen másznak rajta, akkor dübög rendesen. Két végén létra van, azon is remekül le lehet esni, teszteltük.
Aztán van még a tutaj, amit kézi erővel lehet hajtani, s bár a gyerekek erre a feladatra szívesen alkalmaznak felnőtteket, de ez igazán szükségtelen, gyerekek is meg tudják oldani a feladatot. És ha véletlen beleesnek a vízbe, az se veszélyes, itt is csak vagy térdig ér. A vicces harcsaszoborból időnként szökőkút lesz, háttérben pedig a Duna. Aztán van még sok más játék is, például egy óriási homokozó, amelynek vízellátása is van, meg az egész piramisalakú, hogy jól lehessen mindenféle vadvízi tájat kialakítani. Ahogy azt már Bécsben megszokhattuk, ez a program is ingyenes. Az viszont, hogy mindezt – meg még sok kulináris finomságot – félig ismeretlen bécsi magyar bloggerekkel, Nikollal, Notburgával valamint Nils Holgerssonnéval és Táltos Bandival próbáltuk ki: megfizethetetlen.
További képek Nikolnál, akinek ezúton is köszi a szervezést és a remek ötletet!
