Posts Tagged with gyereknevelés

10/52 és arról, hogy miért jó nekünk

9 hozzászólás 10/52 és arról, hogy miért jó nekünk című bejegyzéshez

Pár hete érlelődik, hogy írjak egy optimista posztot gyereknevelés témában, s úgy tűnik, a heti gyerekfotó kiváló apropó.Mert régen úgy volt, hogy a blog volt az a hely, ahol próbáltam öniróniává szépíteni a másfélórás szakaszokból álló éjszakákat, az étkezések körüli megpróbáltatásokat, az otthonlét ma már nosztalgikusan szépnek látott, de akkor fojtó bezártságát. Eltelt három-négy év és bár nem igaz, hogy minden rózsaszín, sőt, mégis sokkal könnyebb lett az élet. Ma már csak azért kell morcosnak lennem, mert hétvégén már negyed 8-kor ébresztenek (bár nem mindig, és inkább csak azt veszem zokon, hogy ha máskor el tudnak játszani kicsit későbbig, akkor most miért nem) vagy mert nem jó nekik két tojásból rántotta megfelezve, hanem külön akarják az egy-egy tojásost, hogy mindketten kerek rántottát kapjanak. Mi ez ahhoz képest, amikor kizárólag a gömbölyű ételeket volt hajlandó megenni Do és azt is csak házon kívül, babakocsiban és akkor se sokat. Szóval van fény az alagút végén, ezt csak azoknak mondom, akik épp most vannak a másfél órás éjszakák szakaszában.

És egyébként is: olyan örömök érnek, mint például rájönni, hogy a reggelente morcogós, rádiót bekapcsolni nem engedő fiú nem más, mint én minikiadásban. És hogy ő is délután hazaérkezve először kakaózni akar – pont ahogy én kávézni – s aztán már bármi jöhet, csak az a 15 perc fejből kifelé bámulás legyen meg.

És akkor itt van ő, akinek múlt héten először 134-es ruhát kellett venni, és akkor rájöttem, hogy ez egy határvonal, mert ez a méret már felnőtt divat kis méretben. És először fordult elő, hogy ami neki annyira tetszett, azt én nem tartottam fölösleges hülyeségnek, sőt, teljes egyetértésben voltunk, hogy ezt a leopárdmintás szürke-fekete spagettipántos overallt fogja viselni az áprilisi esküvőn, mert ez cool és mikor, ha nem 7 évesen. Ki tudja, hátha később ugyanolyan gátlásos lesz, mint én.
És bár együtt mentünk, gyakorlatilag egyedül korizott két és fél órán keresztül a barátnőivel és aztán apás program keretében majdnem végigbiciklizték a Donauinselt, pedig az elég hosszú, és egyedül lemegy a kertbe és cseveg az óvodásokkal a kerítés másik oldalán. Szóval most van az a valószínű rövid időszak, amikor már nem vagyunk összekötve, de azért még meg lehet ölelni időnként anélkül, hogy ciki lenne neki. Akkor most megállítanám az időt, ha lehet ilyet kérni.

A fiúról, aki nem fér bele semmiféle skatulyába

Minden gyerek más, ezt tudjuk és meg sem lepődünk rajta, de vannak, akik még annál is másabbak. Kristóf például olyan, hogy mutogatjuk neki a különféle skatulyákat, de egyikbe sem akar bemászni. Ott volt például a rajzolás. Valamikor, talán egy éve vagy kettő, írtam itt is, hogy nem és nem akar rajzolni. Aztán később nemcsak hogy elkezdett rajzolni és festeni, de olyanokat dobott fel kettő másodperc alatt a papírra, hogy simán szalon-képes lett, mégpedig az étkezőasztal fölött, fő helyen.
Aztán év elején – fellelkesülve a képeitől – be akartuk íratni az ovis kreatív kurzusra. Közben arra a is gondoltunk, hogy Do bezzeg járna mindenhova, úgy kell visszafogni, Kristóf meg, a szegény második gyerek teljesen háttérbe szorult, más középsős, és még nem jár semmire. Mi lesz így a tehetséggondozással.
Ehhez képest, az első kurzus után panaszkodott, hogy ő márpedig inkább aludna tovább délután és nem akar festeni menni. Sebaj, van későbbi csoport, átkértük abba. A későbbi csoport után találkoztunk a foglalkozásvezetővel, aki szerint Kristóf remekül szórakozott, jól érezte magát. Csak éppen nem festett semmit. Otthon pedig közölte – nem is egyszer – hogy ő nem akar oviba járni, mert ott van “Malkurs”.
Oké, semmi nem kötelező, így aztán az óvónővel egyetértésben kiírattuk a foglalkozásról.

Otthon persze továbbra is festett, rajzolt és barkácsolt, sőt, a lego segítségével meghódította a harmadik dimenziót is. A témái eléggé sajátosak: háború (néha csillagközi), gonoszok és jók összecsapása, masinák, űrhajók, starwars, ninják. Nem emlékszem, hogy rajzolt volna valaha házat kerítéssel, füstölgő kéménnyel, nyivákoló kiscicával – szóval semmi olyasmit, amit a lányok tonnaszámra ontanak magukból. A másik különlegesség, hogy a rajzolás számára olyan, mint a terepasztal-építés. Meséli a harcot, és közben rajzolja, amit mesél. 

Nemrég egy homeopátiás szer kiválasztása kapcsán a következő párbeszédet folytattuk le:
– Kristóf, emlékszel még a K. anyukájára? Amikor a múltkor K. vigyázott rátok, ő is ott volt.
– Igen, tudom.
– Most azt szeretné a K. anyukája, hogy rajzolj neki egy fát, egy házat és egy embert.
– Hát, embert azt nem tudok olyan jól, csak ninját.
– Nem baj, a ninja is ember.
– Fák vannak ott, ahol a ninják élnek, de házak nem, csak kolostorok.
– Nem gond, kolostort is rajzolhatsz.
– De a kolostor a kapu mögött van.

És akkor lerajzolt egy fát, egy kaput és egy ninját nagy lézerkarddal a kezében.

– Figyelj, esetleg le tudnád rajzolni a kolostort, ami a kapu mögött van? Szerintem K. anyukája nem tudja, hogy néz ki egy kolostor.
– Na jó, ha akarod.
Két mozdulattal lefirkantott egy házat, amin a körvonalakon kívül csupán egy ajtó volt. Erősen stilizált. Ablak, kémény, pláne füst, ami ugye olyan sokat mond egy gyerek lelki világáról és hogylétéről, a kanyarban sem. Sebaj, elküldtem a képet.

Pár nap elteltével a gyerekek mutatják, milyen csodás képet rajzoltak együtt. Kristóf többek között egy pálmafát. Korrekt módon kidolgozva, kókuszdiókkal. Pedig a kezelést még el se kezdtük, égen-földön nem lehet kapni a megfelelő golyócskákat.

Ma reggel – mert nálunk minden érdemi dolog reggeli előtt és közben történik, a farsangi jelmezről beszélgettünk. Zöld ninja akart lenni eddig, amivel csak az a gond, hogy zöld felsője ugyan van, de se zöld nadrág, se zöld harisnya nincs és az elmúlt két hétben nem is láttam a boltokban megfelelőt. És nem, varrni nem fogok, mert anyagom sincs.
– Kristóf, mi lenne, ha nem zöld ninja lennél, hanem kék? Ahhoz lenne kék nadrágod.
– Nem, én valami félelmetes akarok lenni, amitől a többi gyerek megijed.
– A kék ninja nem félelmetes?
– Nem.
– Akkor esetleg szörnyeteg? Azt meg tudnánk csinálni.
– Nem, akkor inkább leszek gyertya, és ha meglátnak, megijednek, hogy tűz lesz.

Ilyenek vannak: nagyobb ez a gyerek, mint bármilyen skatulya.
 

F mint fenyőfa

4 hozzászólás F mint fenyőfa című bejegyzéshez

A fenyőfadíszítési dilemmánk továbbra sincs még megoldva, de most nem akarlak titeket ezzel untatni. Inkább egy másik f betűs kihívással, a karácsonyi főzőcskézéssel.

Nem elég, hogy származási családjaink meglehetősen különböző karácsonyi étkezési szokásokkal rendelkeznek (he: karácsony = rácponty élő halból, she: karácsonykor élvezni kell az evést, nem szálkákat szedegetni, ami amúgy az év minden más napjára is vonatkozik). Van egy további nehezítő tényező is:  gyerekek. Ha eddig még nem meséltem volna – amit csodálnék -, gyerekeink kedvenc étele a főtt tészta üresen, jobb esetben tejföllel, esetleg kecsappal, de csak akkor, ha megfelelő szögben döntjük meg a flakont és adott méretű pöttyöt nyomunk ki belőle adott helyre, de akkor se sok. Időnként vannak étkezések, amikor elfeledkeznek arról, hogy az ételeket utálni kell, de ez ritka és nem is lehet előre kiszámítani, hogy mikor. (Dehogynem: vendégségben.) És nem, karácsony miatt sem tesznek kivételt. Pláne, mert még mindig van a mikulásra kapott csokikból, amikre rájárnak és úgysem éhesek. (Viszont nem vehetem el tőlük az ő csokijukat, mert akkor ők is elvennék az enyémet, szóval patthelyzet.) Így fapofával megyek neki az ünnepeknek főzőcskét tekintve és mindenféle stressz nélkül, mert úgyis tudom, hogy négyből két fő bármilyen terítés és feltálalt étel ellenére fintorogni fog. S az egyik gyerek elfelejtené, a másik úgyis figyelmeztetni fogja. Ilyen az élet, nem mint a karácsonyi magazinokban mutatják.

Azért egy esélyt mégis adok nekik karácsony valamelyik napján, azt hiszem. Megsütöm ezt a karácsonyfa alakú pizzát. Szigorúan hagyma nélkül, persze, hiszen ha nem tudnátok, a hagyma bármilyen formában emberi fogyasztásra alkalmatlan.

Amúgy azzal vigasztalom magam, hogy ez is csak egy korszak, elmúlik, mint minden rémség a gyereknevelésben.

Mire jó még a fonal?

14 hozzászólás Mire jó még a fonal? című bejegyzéshez
A gyerekek lefeküdtek, anya/ apa meg végre elkezdené élvezni a nyugalmat. Teát főz/ tölt egy pohár bort magának és a bögrével/ pohárral kezében elindul a kanapé felé. A második lépés után felüvölt, leejti a csészét/  kiönti a bort – egy mini legokockába lépett ugyanis. Megvan az életérzés? 
Amikor elegem lett a hasonló kellemetlen meglepetésekből, előszedtem egy gombolyag fonalat és egy kevés dekortapaszt és kijelöltem a padlón egy kb. másfél négyzetméteres területet, amelyen belül lehetnek különálló legodarabkák. Hihetetlen, de igaz: a fonalat ugyan szükség szerint átragasztották a gyerekek, de a kijelölt területen kívül soha nem került lego. És amikor a dekortapasz már nem ragadt jól, cserét kértek, hogy egyértelműsítsék a helyzetet. 
A hétvégén vendégeink voltak, összeszedtem a legot és felszámoltam a fonalkarámot is. Ma reggelre a hosszúszőrű szőnyeg tele volt alattomosan éles és láthatatlan legoval. Összeszedtem és dobozba raktam, majd végignéztem, ahogy K. 10 perc múlva kiönti ugyanoda. Nem épített, csak kiöntötte. A kiöntés már maga a játék. Aztán megint beleléptem egy minikockába, megint a legrosszabb pillanatban. Azt hiszem, holnap újra előveszem a gombolyagot. Még szerencse, hogy fonalból nálunk sosincs hiány.

Őszinte

2 hozzászólás Őszinte című bejegyzéshez

– Na és hiányoztunk neked? – kérdeztem, amikor először aludt a barátnőjénél.
– Egy kicsit. De igazából nem.
(szünet)
– Most miért röhögtök???

(Mint már mondtam, naponta érkezünk mérföldkövekhez.)

Pénzszámolósdi

8 hozzászólás Pénzszámolósdi című bejegyzéshez

Hosszú eszmefuttatás gyereknevelésről, és még kép se lesz. Szóltam. 🙂 

Az iskolakezdés rengeteg kihívás elé állítja a családot. Naponta jönnek új témák, döntéseket kell hozni – a közös nevező általában az önállóság illetve az elengedés. Hogy mellesleg számolni és írni-olvasni is tanulnak az iskolában? Hát igen, de ami ezen túl van, az több fejtörést okoz.

Ott van például a pénz. Amikor elsős voltam, emlékeim szerint már előfordult, hogy elküldtek a közeli kisboltba egy-két dolgot venni. Megkaptam a pénzt kiszámolva (ó, azok a régi szép idők, amikor lehetett tudni, hogy pontosan mennyi lesz a tejföl meg a zsemle!) és egyedül bevásároltam. Oké, nem kellett átmenni úton, ismertek a boltosok, nem volt 20 fajta zsemle, tehát az egész nagyon védett környezet volt – mégis nagy dolog volt az első bevásárlás. Zsebpénzt ekkor még nem kaptam, ha jól emlékszem, negyedikes voltam, amikor ezt bevezették a szüleim. Azelőtt csak takarékbélyeg volt, és sokat elmond a pénzkezelési érzékemről, hogy elcseréltem a 10 forintos bélyeget kétforintosra, mert a kettesen szebb volt a kép. (10 forint 4 gombóc fagyi ára volt, szóval komoly tételekről beszélünk itt.)

Nyáron én is elgondolkoztam a zsebpénz témáján, mert valahogy benne van a levegőben, hogy elsőtől már jó elkezdeni a gyerek gazdasági nevelését. Eddig onnan volt pénze Do-nak, hogy egyrészt a fogtündértől csurrant-cseppent (20 cent-1 euroig, ahogy éppen esett), másrészt amikor túlburjánzik a pénztárcámban az 1-2 centes, akkor azt oda szoktam neki adni. Nyáron már lett annyi egycentese, hogy tele lett a malacpersely. Felajánlottam, hogy beváltom neki “nagy” pénzbe és az aprókat meg odaadjuk egy olyan perselybe, ami pl. bankokban szokott lenni és kifejezetten a visszajáró aprókat gyűjtik valamilyen alapítványnak. Üssünk két legyet egy csapásra, gondoltam, tanuljuk meg, hogy a sok egycentes egyenlő egy darab egyeuróssal és neveljük a gyereket adományozásra.

Persze a gyakorlat másképp nézett ki. Összeszámoltuk az aprókat – pipa. Odaadtam a “nagy pénzt” 1 euró valamennyit – pipa. El akartam venni az aprókat – sírás, kiabálás, üvöltés. Merthogy odaadok három pénzdarabot és elveszem ezt a rengeteget, én szörnyeteg, hát nincs nekem szívem! Az eset után úgy döntöttem, hogy a zsebpénz bevezetését határozatlan időre elhalasztom.

Tegnap már vagy harmadszor vetette fel Do, hogy hittanra kellene pénzt vinnie. Valamit mondott arról, hogy “sparen”, meg hogy “1 Euro”, meg hogy “arme Kinder”. Gondolom, a hittantanár azt akarta elérni, hogy a gyerekek a zsebpénzükből spróroljanak egy eurót és vigyék be az iskolába valami gyűjtésre szegény gyerekeknek. Az egésszel kapcsolatban nem volt túl jó érzésem, mert egyrészt a gyereknek nincs zsebpénze, másrészt ahhoz képest, hogy mennyi pénze van egycentesekből, egy euró hatalmas összeg, viszont a szegény gyerekeknek nem segít túl sokat. Meg amúgy is, ha a hittantanárnő gyűjtést rendez, írja be az üzenő füzetbe, hogy a szülők is tudjanak róla. Már épp azon gondolkoztam, hogy hogy fogok kikerülni ebből a nagyon hülye helyzetből – mert ugye mégsem üzenhetem vissza a gyerekkel, hogy nem fogunk tudni egy eurót adni “a szegény gyerekeknek”. Legszívesebben személyesen beszélgettem volna a hittantanárral, csak ez órarendi okokból nem lehetséges szabadság kivétele nélkül. Így a bonyolultabb megoldást választottam: még egyszer nekifutottunk a pénzbeváltási kísérletnek. Mert az ötletet, hogy a gyereket neveljük adakozásra, továbbra is jónak tartottam, de ezzel együtt meg vagyok győződve, hogy az adakozást csak az tudja értelmezni, akinek 1. van bevétele, amiből adakozhat 2. van fogalma arról, hogy mit ér a pénz, amit ad. És ugye Do-nál egyik eset sem áll fenn.

Kiöntöttük a malacperselyt az íróasztalra és elkezdtük rendszerezni. Megszámolt 10 egycentest és egymás mellé rakta. Aztán addig rakosgatta sorokba az első sor alá az egycenteseket tizesével, amíg el nem fogyott mind. (4 sor és maradt még 5=45 cent)
Aztán a kétcentesek következtek. Szerencsére kettesével számolni már tanultak, így könnyen kiszámolta, hogy kettesből 5 darab kell ahhoz, hogy 10 legyen. Életében először felfogta és elfogadta, hogy az egyik sorban lévő 10 pénzdarab ugyanannyit ér, mint a másik sorban lévő öt. Ez már jó alap volt, úgyhogy tovább haladtunk. Szortíroztuk az ötenteseket és a tízcenteseket is, minden sor után összeadtunk – komoly matekóra volt. 1 euro 83 centet számoltunk össze a végén csupa aprópénzekből, és még egy húszcentessel kiegészítettük, hogy kettő legyen. Kicsit izgultam, mert ezután jött a nagy lépés, a beváltás. És igen, most sikerült a csere, a rengeteg pénzdarab helyett adtam neki két egyeuróst, és elfogadta józanul, hogy igen, ennyit ér az a rengeteg, malacpersely keretei szétfeszítő kis fémpénz. Megállapodtunk, hogy az aprókat egy kis zsákba tesszük és nem az iskolába viszi be, hanem alkalomadtán odaadja annak a nőnek, aki a metrómegállóban szokott énekelni gyönyörű délszláv dallamokat. Azért bámulatos, hogy két és fél hónap matektanulásával idáig eljutott! Láttam rajta, hogy ő is nagyon büszke magára, hogy megértette azt, amit nyáron még nem értett meg. Olyan felnőtté válás hangulata volt a pillanatnak.

Időutazott-e Lázár Ervin? (37.)

Szerintem igen. Hogy miből gondolom?
Vegyük például Kisfejű Nagyfejű Zordonbordont. Időnként jön. Döng belé az erdő. Még nem is látják a többiek, mar félnek, hogy mi lesz itt. (Pedig mindig pontosan ugyanaz lesz.) És megjelenik. És mindenki próbálja legörbíteni a száját, nehogy csak egy kis nevetés is látszódjon. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ugyanis úúútálja, ha valakinek jó kedve van. Ha neki rossz (és mindig rossz!), legyen másnak is.
Vagy ott van Bab Berci a kis aranyszelencéjével. Ahelyett, hogy örülne, mert a) megjelent neki egy tündér b) még adott is neki valami ajándékot, inkább azon kezd el agyalni, hogy lépfeneátokszörnyűséggonoszdzsinn van a dobozban. Meg hogy a tündér nem is tündér igazából, hanem boszordér. Vagy tünkány. És behajítja egy tóba. Mármint a szelencét. Aztán persze megbánja, utánamegy, keresi, nem találja, de aközben még a telire gyűjtött gesztenyéit is elcsórja valaki. Se gesztenye, se szelence. És hogy még ennél is rosszabb legyen, Bab Berci még hosszan önostoroz is, hogy ilyen pechje is csak neki lehet.
Ilyen alakokat csak tapasztalati úton lehet kitalálni. Az lehetett, hogy Lázár Ervin egy időgéppel elrepült hozzánk 2012-be és titokban jegyzetelt. 
Mondjuk a kamaszkor még rosszabb lesz, azt mondják. 

Történetek az időről (21.)

9 hozzászólás Történetek az időről (21.) című bejegyzéshez

A Hol lakik az idő? című képeskönyvet vakon rendeltem meg valamelyik karácsonyra, csak mert a borítón lévő kép megtetszett. A mese egy kislányról szól, akire senkinek nincs ideje, pedig pont arra a kérdésre keresi a választ, hogy hol lakik az idő. Végül maga indul felfedezőútra egy este – jellemző, hogy a szülők észre se veszik, hogy elmegy otthonról – mégpedig a város nagy toronyórájához. Ott minden bátorságát összeszedve felmegy a toronyba, találkozik az órásmesterrel, akit először mesealaknak vél, s vele beszélget el arról, hogy az idő tényleg egy szörnyeteg-e.
A történetet már egy négyéves gyerek is pontosan érti és olvasás közben szülőként én is nézőpontot tudtam váltani és beleképzeltem magam a gyerekek helyébe, akik épp reggel és este, amikor legtöbbet együtt vagyunk, napi minimum harmincszor hallják a siess, ne vacakolj annyit, nincs idő, majd később és efféle mondatokat.

A másik kedvenc könyvem az időről Michael Ende Momo című meseregénye. Nem gyerekkoromban ismertem meg, de később, amikor hetedikeseknek tartottam róla drámaóra-sorozatot, magam is meglepődtem, hogy mennyire hipp-hopp beszívta a gyerekeket a történet és többen el is olvasták az osztályból a könyvet, pedig nem volt kötelező. Tavaly karácsony előtt – mert szerintem nagyon karácsonyi a hangulata akkor is, ha a történetben semmi utalás nincs erre – megpróbáltam felolvasni a gyerekeknek, de mert a könyv nem színes, képek alig vannak benne, még az első fejezetet sem bírták végig, úgyhogy félretettem későbbre.

Nemrég megvettem dvd-n és tegnap megnéztük a filmes változatot. Nem voltam biztos benne, hogy nem túl korai-e még, és Kristófot (4,5) még valóban nem kötötte le túlságosan – leginkább azzal volt elfoglalva, hogy a szereplőket betegye a számára releváns fiókokba (gonoszok és jók). Do viszont (6,5) teljesen a történet hatása alá került, s az esti lefekvésnél még vagy 20 percig mesélte újra és újra a sztorit illetve a számára legizgalmasabb részleteket.
Hasonlóan a Hol lakik az idő-höz ez is egy olyan mese, amelyik a felnőttek világának abszurditását mutatja meg a gyerekek szemüvegén keresztül. Nincs benne semmi kioktató hangnem vagy olcsó tanulság, de csodálkoznék, ha valaki úgy tudná végignézni/olvasni, hogy nem gondolkodik el azon, ahogyan az időhöz hozzááll: gazdálkodik az idővel vagy hagy időt magának csak úgy. Egymás mellett és egymással szemben áll a mérhető idő és a kitüntetett pillanatok, a haszonelvű hozzáállás, az időkihasználás és az ünneplés, az idő nagyvonalú pazarlása azokra a dolgokra és emberekre, amelyek és akik fontosak számunkra.

Persze az élet nem olyan fekete-fehér, mint a mesék, és az időt beosztani épp gyerekek mellett nem hogy nem bűn, de életfontosságú, de ugyanilyen fontos szerintem az időt nyugodt szívvel elpazarolni tudni.

Kedves Nézőink, szünidei emelkedett gondolatok című különkiadásunkat láthatták 🙂

Foxtrott! (18.)

3 hozzászólás Foxtrott! (18.) című bejegyzéshez

Amikor valaki először lép be a lakásunkba, az első mondata általában arra vonatkozik, hogy milyen kevés a bútor. Hogy mindezt milyen hangsúllyal, inkább értetlenséggel vagy inkább elismeréssel mondják, az teljesen változó, és néha az a érzésem, hogy még az elismerés mögött is bújkál valami kis hitetlenkedés, olyasmi, hogy élhet-e, akarhat-e élni civilizált ember ennyire üres lakásban. Na most, hogy üres vagy nem üres, az rettentő relatív és amikor a költözködő cégeket fizetjük ki átlag kétévente, akkor mindig az az érzésem, hogy mégsem túl kevés, hanem inkább túl sok bútorunk van – de most nem erről akartam írni. Hanem hogy mérlegeltük ugyan, hogy vegyünk még egy kanapét a nappaliba, hogy mondjuk több, mint négy ember le tudjon ülni (például a vendégeink), de aztán elvetettük. Mert akkor hol táncolnánk.

Mert az úgy van, hogy ha szombat reggel Apahajó jókedvűen és kipihenten ébred – kábé három órával a gyerekek után és két és fél órával azután, hogy én nem bírtam visszaaludni a gyerekzajtól – akkor odamegy a rádióhoz, megkérdezi, hogy bekapcsolhatja-e (ekkora tapintatért soha nem tudok majd elég hálás lenni neki), persze azt mondom, hogy igen (amit remélhetően ő is kellőképp értékel, mert ilyen apróságokon múlik a házasság sikere), és akkor bekapcsolja és felkiált, hogy szamba! cha-cha! vagy ma éppen foxtrott! És ez azt jelenti, hogy le kell tennem a kávésbögrémet és a könyvemet és táncolni. Akkor is, ha a történet dramaturgiája épp nem támogatja a félbeszakítást. Ilyenkor arra gondolok, hogy hány feleség lenne hálás, hogy a férje táncolni akar vele és áthangolom magam pozitívra és táncolunk. Ami amúgy tök jó. Csak egy dologgal nem számolunk: ahhoz, hogy Apahajó jókedvűen és kipihenten ébredhessen három órával azután, hogy a gyerekek felkeltek, és hogy így egyáltalán elhangozhasson a foxtrott! felkiáltás, ilyen állapotoknak kell uralkodni a padlón. Ami amúgy még mindig elég jó ahhoz képest, hogy három órája játszanak a gyerekek relatíve normálisan.

És aki ismeri a foxtrottot, az tudja, hogy ez miért baj. Ennyi erővel akár vehetnénk is még egy kanapét – akkor legalább a vendégek le tudnának ülni.

Older PostsNewer Posts