Skip to content
  • Freeform horgolás
  • Receptek
  • Csináld magad – DIY tutorials
  • Bemutatkozás
nyito

Posts Tagged with gyereknevelés

Szakácskönyvek gyerekeknek

2014-08-232 hozzászólás Szakácskönyvek gyerekeknek című bejegyzéshez

Az idei év egyik legfontosabb gyereknevelési témája nálunk az önállóság. Valahogy ráébredtem, hogy a gyerekek sokkal több dolgot képesek lennének megcsinálni maguktól maguknak, csak éppen mindannyian megszoktuk, hogy készen kapnak mindent. Óriási a különbség aközött, ami az én gyerekkoromban volt normális elvárás és aközött, ami mostanában. Szerintem egyébként nemcsak nálunk, hanem az ismeretségi körömben úgy általában igaz ez, legalábbis az utóbbi hónapokban így vettem észre. Amikor én 8 éves voltam, egyedül bevillamosoztam a belvárosba, eközben többször átmentem úttesten, kisebb bevásárlásokat a kisboltban képes voltam elintézni, ehhez pénzt is kaptam és képes voltam megőrizni a visszajárót is. Nagymamámék kertjében simán le lehetett küldeni szedni egy csokor petrezselymet, és azt meg tudtam különböztetni a zellertől – és még rengeteg hasonló dolog. Most az úton való átkelés a sokkal több autó és főleg az utcákon mindkét oldalon parkoló autók miatt olyan feladatnak tűnik, amihez el kell érni a 140 centis testmagasságot, ha az ember biztosra akar menni. (És ha van, amiben biztosra akarok menni, akkor az a közlekedés.) Emiatt aztán az egyedül bevásárlás is lehetetlen, vagy legfeljebb úgy működik, hogy elmegyünk együtt a boltig, aztán Do bemegy egyedül egy-két dologért. Persze csak olyanokért, amik az alsó polcokon vannak. Nem az igazi. A kompromisszum az lett, hogy otthoni dolgokban próbálom mindkét gyereket önállóságra szoktatni. Meglepő módon kisebb az ellenállás Kristófban, ő gyorsan belenyugodott abba, hogy ha szombat hajnalban szeretne müzlit reggelizni, akkor azért nem szükséges felkeltenie a felnőtteket. Egy kisebb konyhai szekrényt átrendeztem, odakészítettem mindenféle edényből néhány darabot, hogy könnyen elérhessék a gyerekek. (Habár ha a csoki megszerzéséről van szó, akkor a magas szekrény sem akadály.) Így az olyan mondatokat, miszerint kérek vizet, már általában meg sem hallom. Persze újra és újra bepróbálkozik Do, és én is elfelejtem időnként, hogy már más időket élünk, de úgy összességében szerintem jól haladunk. Nemrég jött az ötlet, hogy főzni is jó lenne elkezdeni megtanulni – nehogy már a gyerek hamarabb tudjon varrni, mint elkészíteni egy egyszerű ételt. 🙂 Akkor már tudtam, hogy hamarosan gyerekeknek szóló szakácskönyveket fog kapni a keresztmamájától, s most végre sor is került az átadásra. Azóta Do – hozzám hasonlóan – hobbiszinten olvassa a szakácskönyveket.

Ebben a Bereznay Tamás-féle szakácskönyvben például sok és sokféle recept van. Tetszik, hogy találhatunk benne levest, pizzát, édességet és salátás-zöldséges ételt egyaránt. A receptek tényleg nagyon rövidek és áttekinthetőek, igazán gyerekbarát stílusban íródtak. Van egy pár, amit Do valami miatt nem szeret, azokat fogjuk a végére hagyni, de egy kevésbé válogatós gyereknek szerintem tényleg jól eltalált, életközeli receptválogatás.
Elvileg az lett volna az ötlet, hogy minden receptet egy kis történet vezet be – s ez nem is lett volna rossz. Valójában sajnos a történetek – meséknek semmiképp nem lehet nevezni ezeket – alulról súrolják az Annapeti színvonalát, ami azért elég súlyos. Így mondjuk a könyvre összességében három csillagot adnék az ötből, de a receptes illetve főznitanulós rész szerintem nagyon jól használható, csak a sztorik fárasztóak.

Egy másik könyvben csak burgonyás receptek találhatók, ennek ellenére abszolút nem unalmas.

Persze egy kicsit is főzni tudó anyuka simán megtanít egy krumplipürét fejből is a gyerekének, ez a szakácskönyv viszont tényleg a nulláról indul, úgyhogy bőven elég, ha anya vagy apa épp csak a lakásban van és lelki támogatást nyújt, mert a többit a gyerek teljesen egyedül meg tudja csinálni. Na jó, a krumplihámozásban lehet, hogy elkel egy kis segítség. A lapok vastagok és vízállóak, minden hozzávaló, a szükséges eszközök és a főzés lépései is le vannak rajzolva, az elkészítés menete azért betűkkel is ott áll, ha a kép nem lenne egyértelmű, bár szerintem az. Kevés hozzávalós, egyszerű ételeket készíthetnek a gyerekek ebből a füzetből: tepsis krumplit, parmezános krumplinudlit, krumplis palacsintát, ilyesmit. Szerintem nagyon jó választás ez a szakácskönyv, Do alig várta, hogy hazaérjünk a nyaralásból és megfőzhesse az első krumplis palacsintát (előreláthatóan holnap). Természetesen erről és egyéb önállóság-témájú vívmányunkról is tudósítok időnként. És nálatok hogy van ez az önállósággal? Hány éves korban milyen területeken önállósodtak?

Természetbúvár

2014-06-0510 hozzászólás Természetbúvár című bejegyzéshez

Hazajön Do az iskolából, felkarján véraláfutás. Hát ez meg mi.
Nemmondhatomel.
Második nekifutás otthon. Mégis hogy sikerült beszerezned ezt, édesem. Nemmondhatomelmertmérgesleszel.
Mondjad csak, bántott valaki.
Nemsenkicsakénvoltam.

 

(Hosszú szünet.)
Na de mondjad. Egy szülőnek tudnia kell, honnan van egy sérülés.
(Szünet. K vokált játszik: anyánaktudniakellhonnanvanasérülés)

Nem untatnék senkit a vontatott párbeszéd részleteivel, térjünk rögtön a lényegre.

Várj, segítek. Játszunk kikivelholmikormitcsinált. Az osztályban, az utcán, a kertben, a tornateremben.
Akertben.
Te, a Leonie, valamelyik agyatlan fiú.
Én.
Na jó, de mi történt.
Hátaszámbanyomtamakaromésszívtamésakkorilyenlett.
Na gratulálok, most az egész iskola azt hiszi, hogy a szüleid vernek, mert mondjuk az pont ugyanígy nézne ki.

És el lehet ezt valahogy mulasztani?
Majd elmúlik magától, először kék lesz, aztán lila, rózsaszín, zöld, végül halványsárga. Kábé egy hét alatt el fog tűnni. Reméljük, addig senki nem értesíti a Jugendamtot.

K., aki eddig igyekezett kivonni magát a beszélgetésből ezen a ponton izgatott lesz: Tényleg zöld lesz és sárga? Mert akkor én azt akarom látni, végül is én természettudós vagyok, egy természettudósnak meg kell figyelni az ilyesmit.

Eseménytelen hétköznapok című adásunkat hallották.

Legalább a gyerekek – avagy hogyan kössünk le hatéveseket húsz percre

2014-05-176 hozzászólás Legalább a gyerekek – avagy hogyan kössünk le hatéveseket húsz percre című bejegyzéshez

(Kép is lesz, de meg kell dolgozni érte.)

Csend és hallgatás a Virág utcából, két hete még csak egy WIPszerdára se tellett tőlem. A még áprilisban elkészült csodálatos türkiz Thistle & Beads kendő blokkolására ma szántam el magam. A mai nap egyébként azért is jelentős, mert prímszám több hónapja készülök rá, hogy ma elkezdjek egy ehhez a szoknyához hasonlót közöshorgolni. Ehhez képest még az április elején elkezdendő kardigánhoz sem csináltam kötéspróbát – megvettem viszont egy halom fonalat hozzá, a molyok meg épp szaporodási fázisban vannak, szóval élethalálharc on, állás egyelőre döntetlen. Mondanom sem kell, hogy a tiritarka szoknya a távoli jövőbe prolongálódott, mondjuk akkorra, amikor majd újra látjuk a napot. Apropó, nap. Pont nyolc nap múlva lesz életem első futóversenye, amire eléggé készültem testileg-lelkileg. Viszont ismerem magam annyira, hogy szakadó esőben nem vagyok hajlandó kínozni magam futással, a futóverseny helyszínére való elzarándokolással és a startra való várakozással 30ezer másik emberrel együtt. Úgyhogy ha a nap nem is sütne jövő vasárnap, azért legalább ne essen, ez lenne a kérésem az univerzum felé.

Májusban egyelőre küzd egymással a kötelességtudó és a hedonista felem, a hedonista kötné a Lily Magnóliát ajándékba, a kötelességtudó vizsgára készül és beadandókat ír. De leginkább egyiket sem, mert a kötelességtudó ugyan nem annyira erős, hogy nyerjen, de legalább blokkolja a hedonistát, úgyhogy így aztán se tanulás, se kötés, vagyis csak feleannyi mindkettőből, mint lehetséges és szükséges lenne. Azért legalább a beadandók gondját letudtam tegnap, így bízom az áttörésben kötésfronton is.

Amíg én itt fetrengek a különféle pocsolyákban, úgy is mint lustaság, kialvatlanság, tétovázás, azért legalább a gyerekek boldogok és kreatívak. Mert ott van például az a délután, amikor rájöttem, hogy elfogyott a só. Rendes háztartásban nem fogy el a só, nálunk igen. Mondjuk volt még otthon egy zacskó kavicsjellegű tengeri só, amit vészhelyzet esetére tartok itthon. Vészhelyzet alatt azt értem, hogy fáj a füle valamelyik gyereknek és meleg sós zoknival kell borogatni. Kínomban aztán elővettem ezt az aranytartalékot és elkezdtem mozsárban porrá törni a sót. Nem is számítottam rá, hogy ettől az unalmas és fárasztó feladattól a gyerekeim egymással versengve fognak felszabadítani. Időbeosztást kellett csinálni, hogy ki mikor mennyit mozsarazik. Pár napig kitartott a lelkesedés, úgyhogy megint van itthon vagy három hónapra elegendő só. Ha akartok húsz perc nyugtot magatoknak, kedves megfáradt anyatársak, adjatok hatéveseteknek egy mozsarat nagyszemű sóval.

Ha a gyerek mégsem boldog, sőt, örök haragot deklarált – mert például anya egyetértett az óvónővel abban a kérdésben, hogy szabad-e az óvodában meztelen felsőtesttel rohangálni (nem) – akkor persze egy kis sómozsarazás nem elegendő a kibéküléshez. Ilyen esetekre ajánlom, hogy tartsatok otthon drótot és csípőfogót. Megteszik azok a műanyag bevonatos drótok is, amelyeket elektromos készülékekhez adnak, hogy a zsinórt összefoghassuk velük. Mondjunk néhány mondatot arról, hogy kizárólag az általunk e célra átadott drótokat szabad vagdosni, mert a többiben esetleg áram fut, és egyrészt jaj annak, aki töntreteszi a számítógépemet vagy varrógépemet, másrészt ezt nemcsak mondom, hanem a 220 gondoskodik a büntetésről. Szóval ezen rövid bevezetés után adjuk át a gyermekünknek a drótot és a csípőfogót és élvezzük a drót hosszától függően akár 20-30 percre is tehető szabadidőnket és készítsük fel színünket arra, hogy ennek leteltével a gyerek minket tart majd a legjobb anyának a világon és hajlandó megbocsátani korábbi botlásunkat a meztelen fesőtest tilalmával kapcsolatban.

A kreativitásnak egyéb nyomai is random felbukkannak a lakásban. Múlt héten például összekerestem egy nagyobb rendrakás közben a tangram mind a hét darabját. Úgy terveztem, hogy szombaton végre játszom vele egy kicsit, de az adott helyen csak öt elemet találtam.
– Gyerekek, hol van a tangram két hiányzó eleme?
– Hát, a lilát én sem tudom, de a másikból Kristóf éppen cápát csinált.
Cápát, naná. Itt is van.

És ha már keresgélés: egy pillanatra felbosszantott, hogy a múlt héten kisúvickolt szobában miért vannak már megint gyúrmabombák a könyvespolcra ragasztva. Miért nem lehet a dolgokat rendeltetésszerűen használni, de tényleg? Aztán közelebb menve megláttam, hogy ez a gusztustalan trutyi igazából egy kulcstartó. Nem is értem, miért vagyok annyira földhözragadt felnőtt.

Mivel pedig a rendrakást és játékszelektálást anya elintézte, a gyerekek az igazán fontos problémák megoldásának szentelhették magukat. Feltalálták például a majdnemfotocellát.
– Anya, feltaláltam egy ajtónyitót.
– Az nem a kilincs véletlenül?
– Nem. Mert csak megbököd a kilincset egész picit, és magától kinyílik az ajtó. Csak nagyon erősen kell feltekerni a zsinórt.

Roppant komplex szerkezet, az egész szobát elfoglalja.

Így végre a több hónapon keresztül készült körmöcske-zsinór is megtalálta élete értelmét.

Hasonlóan kreatív hétvégét kívánok Nektek 🙂

WIPszerda: Tavaszi terítő és egyéb műhelytitkok

2014-04-298 hozzászólás WIPszerda: Tavaszi terítő és egyéb műhelytitkok című bejegyzéshez

– Gyerekek, hát csak engem zavar, hogy mindenfelé a lakásban dolgok vannak szétszórva a padlón?
– Sajnos attól tartok, igen. Esetleg még apát. 
(Jelenet egy elképzelt család életéből)

 ***
Pár hete volt egy kis eszmecsere FB ismerősök között arról, hogy egyeseket irritál, amikor bizonyos amerikai háziasszony-bloggerek azt a látszatot keltik, mintha náluk minden egyes nap lenne frissen sült hétrétegű torta, a gyerekek mindig színben harmonizáló stílusos ruházatban túrnák a homokot, de csak annyira koszolnák össze magukat, hogy az a maszatosgyerek-fotókhoz pont elég legyen, satöbbi, satöbbi. Mondjuk az életemben bőven van elég irritáló esemény ahhoz, hogy az ilyenek még nem érjék el az ingerküszöbömet – meg ebből a fajta blogból nem is túl sokat olvasok -, de egyébként is teljesen megértem, ha valaki a blogjába nem az egész életét teszi ki, hanem csak azt, amit vadidegenek előtt is vállalni tud. És valljuk be, még ha teljesen normális is, hogy odaég az ebéd, amíg egy nemvárt telefont intéz az ember, azért mégsem ez lesz a következő poszt témája. Persze, amikor az Anyahajó indult, még a horgolás előtti korszakban, rendszeresen írtam az anyaságnak azon élményeiről, amelyeket senki nem ver nagy dobra. Kaptam is érte hideget-meleget, többek között, hogy azért fogy a magyar, mert aki engem olvas, annak tutira nincs kedve szülni. Ezt meg nem szolgált bóknak vettem, mert közvetlen hatással lenni egy nép demográfiájára igazán nem semmi. (Mondjuk a blogger-statisztikák alapján nem valószínű, hogy alapja lett volna ennek a bóknak.)
 Aztán békésebb témákat választottam, részben meguntam a támadásokat, részben hozzászoktam ahhoz, hogy napi háromszor két óra alvással is működjek, aztán meg a gyerekek mégiscsak megtanulták átaludni az éjszakát, nem estek le minden nap a játszótéren valamiről, ha két másodpercre félrenéztem és már nem vártam el egy jó naptól, hogy kellemes félórás sétával végződjön kettesben andalogva Apahajóval. Harcedzett anya lettem, úgyhogy a blogban maradt a dolgok szép oldala, fonalak, horgolások, receptek, ilyesmi. Van viszont az a helyzet, amikor mégiscsak fel kell villantani, hogy mi van a kulisszák mögött. Különben nehezen érthető, hogy a tavaly decemberben elkezdett tavaszi terítő, amelynek első 65%-a néhány nap alatt készült el, miért van még mindig WIP-állapotban, mégpedig változatlanul 65 %-os készültséggel. Hát ezért:
Nálunk mostanság dúl a hatéveskori krízis. Nem tudtam volna amúgy, hogy van ilyen, ha nem meséltem volna néhány közeli barátnak arról az őrületről, ami úgy két-három hónapja tart és ők erre nem kérdeztek volna vissza mindent értő tekintettel, hogy ugye, pont most volt hat éves a Gyermek. Úgy látszik, hat évesen mindenki megkergül átmenetileg. Unják az ovit, a szülők kezdenek totál kínossá válni, és amúgy is, miért nem lehet kizárólag édességen élni. 
Hatévesünk egyik nap – még valamikor télen – a változatosság kedvéért nem úgy bőgött, mint amikor dühös, hanem mint amikor szomorú. Hát mi a gond. ÁÁÁÁ, ezt nem lehet elmondani. Ó, dehogynem, nekem bármit elmondhatsz. De haragudni fogsz. De nem. De igen. De megígérem, hogy nem. ÁÁÁÁ, nem merem elmondani. Na de tényleg és becsszó. Na jó, megmutatom, de tényleg ne haraguhudj. 
És akkor a gyerek odavezetett a nappaliban a kisasztalhoz és megmutatta a horgolt terítőn a lyukat, amelyet saját kezűleg vágott bele. Aztán amikor látta, hogy betartom az ígéretem és tényleg nem haragszom rá, sőt, még vigasztalni is próbálom, akkor odavezetett az étkezőasztalhoz és azon a terítőn is megmutatta a lyukat, amit saját kezűleg vágott bele. Mondjuk ez már jobban fájt, mert azt tényleg nagyon szerettem, de hát megígértem, hogy nem haragszom, szóval nem haragudtam. 
Tudod, ez bármikor előfordulhat, hogy valaki belevág a terítőbe, ezért szoktam mondani, hogy amikor barkácsoltok, vegyétek le a terítőt. De én ezt nem véletlenül csináltam, hanem szándékosan. 
Na paff. Ennyit a hatévesek frusztrációjáról, amelyet azzal vezetnek le, hogy az anyjuk sk horgolt terítőit vagdossák. 
Megnyugtatásotokra mondom, hogy az egyik terítőt nem annyira sajnálom, a másikat meg valamennyire sikerült megmenteni, azaz ha valaki nem tudja, hogy lyukas, akkor nem veszi észre, csak mondjuk mosógépbe már nem merem belerakni. A Gyermek teljesen meg volt hatva, hogy milyen hidegvérrel kezeltem a helyzetet és még én vigasztaltam az eset után őt. Amúgy ha valaki nyolc éve azt mondta volna nekem, hogy így fogok reagálni az esetre, nem hittem volna, szóval igenis, képes az ember a változásra, csak mondom. Viszont az akkoriban minden este öles léptekkel előrehaladó tavaszi terítőmet akkor félreraktam és azóta se nyúltam hozzá. Megvárom, amíg családilag túléljük a hatévesek krízisét.

Anyatigris bekeményít

2013-11-266 hozzászólás Anyatigris bekeményít című bejegyzéshez

Pár évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy azzal az anyával, aki nem örül annak, hogy a gyereke népszerű az osztályban, valami gond van. Én például egész általános iskolában nemhogy nem voltam népszerű, de kifejezetten kiközösített gyerek voltam és bármit, tényleg bármit megadtam volna, hogy kapjak egy szülinapi meghívást. Elsőben volt egy barátnőm, az ő szülinapján tényleg voltam, ők aztán másodikra elköltöztek és a barátság egészen addig szünetelt, amíg elég nagy lettem ahhoz, hogy egyedül buszozzak a városon belül. És volt még egy másik szülinap, amin részt vehettem, bár igaz, ott annyi gyerek volt, hogy szerintem csak ezért fértem bele a keretbe. Utolsó voltam a tornasorban, nem volt hosszú hajam, nem voltam ún. szép kislány, és csak egyszer rendezhettem szülinapi bulit, egész pontosan 7 éves koromban. Máig tudom, hogy kik voltak ott, pedig nem készült 80 fénykép az eseményről.

A saját gyerekeimnek kábé ennek az ellenkezőjét kívántam tiszta szívemből és kész voltam áldozatokra is – amelyekre egyébként nem volt szükség, ment minden spontán. Do elragadó gyerek, szép, okos, vezéregyéniség, egyszerűen mindenki imádja. Az osztályfőnök ódákat zeng a koncentráló-képességéről, pont arról a tulajdonságról, amit én annyira hiányolok belőle. Ezek szerint otthonra már nem marad, mind az iskolában használja el. A napközis tanárnő a segítőkészségét dicséri, a furulyatanárnő a legigyekvőbb tanítványának mondja. Őszintén boldog vagyok emiatt, és időnként még biztatom, hogy nyugodtan elégedjen meg a 99,5%-kal és hogy nem kell lemásolni egy oldal leckét újra, ha van benne három szépséghiba. Ő azért leírja, mindent belead a dolgokba.

Nincs ez másképp az emberi kapcsolatokkal sem, ott is tiporja a szíveket. Nem, ez így olyan negatívan hangzik, mondjuk inkább így: mindenki szívébe belopja magát. Ennek aztán az az eredménye, hogy mindenki, aki él és mozog, meghívja a születésnapjára. Szeptember óta minden második hétre jutott egy születésnapi meghívás. Volt olyan nap, amelyikre kettő. Tavaly valamivel jobb volt a helyzet, de nem sokkal. A hétvégéink, de gyakran a hétköznapjaink is arra kihegyezve telnek, hogy hozzuk-vigyük a különféle szülinapokra. K. nem ennyire szociális, úgyhogy ő a nagy vesztes, mert családi program így nem lehetséges, neki meg nincs saját jogon bulija. Arról nem szólva, hogy aki a bulin van, az még hoz haza egy zsák édességet, K. ebből is kimarad. És nem, nem veszek neki is, mert legszívesebben nagy ívben nyomnám a kukába a rengeteg gumicukrot, robbanócukorkát és nyalókát. Egyébként összeszámoltam azt is, hogy többet költök egy év alatt más gyerekek szülinapi ajándékaira, mint amit a saját gyerekeimnek játékot veszek, beleértve karácsonyt és szülinapot és minden alkalmat. De ez igazából csak másodlagos és ha a többi gond nem lenne, ez se zavarna.

Az gondolkoztatott el, amikor egy – nem szülinapi – meghívás után Do megkérdezte, hogy tulajdonképpen hogy is volt, hogy ő a Benjihez eljött. “Miért, nem ti beszéltétek le Benjivel?” – így a meglepett anya, azaz én. A normál menet az ugyanis, hogy a gyerekek lebeszélik egymással és a szülők konkretizálják a helyet és időt. Itt meg az történt, hogy a gyerek megbeszélte a szülőjével, hogy meg kéne hívni Do-t és őt elfelejtették megkérdezni, hogy mit gondol. Igaz, én is elfelejtettem, ami tényleg gáz. Ő persze böcsülettel elment, játszott, aztán hazafelé megkérdezte, hogy miért is volt ez. Itt kapcsolt be nálam a vészjelző: a gyereknek nem mindenki barátja, aki vele barátkozni akar, de őbenne fel sem merül, hogy egy meghívást nem kötelező elfogadni. Pláne, ha már ritkaságszámba megy egy olyan nap, amikor iskolán és napközin kívül nincs semmi extra.

A december (és a június és a szeptember) híres arról, hogy extrasok extra van. Nem fárasztok senkit azzal hogy még egyszer felsorolom, lehet visszalapozni kettőt-hármat, ott a lista. Amikor jött még egy szülinapi meghívó tegnapelőtt, csont nélkül írtam vissza az emilt, hogy sajnos Emil szülinapján Do nem tud részt venni, de jó szórakozást kíván minden kedves vendégnek, az ünnepeltnek pedig boldog szülinapot. E-mama, aki egyébként nagyon kedves, erre visszaírt, hogy nem lehetne-e mégis. Erre visszaírtam, hogy sajnos nem, azon a héten minden este van valami, szívesen szabadon tartanám legalább ezt az egyet.

Most fél szívem büszke magamra, a fele meg bűntudatos. Mert ha ez így megy tovább, a gyermekem elveszti a népszerűségét és egyszer csak nem hívják meg többet. (Egy másik bulit is lemondtam már önhatalmúlag a félévben, amilyen szőrösszívű vagyok.) Ugyanakkor hahó, 8 éves lesz és már az a normális, hogy buliban van és máshol alszik és a leckeírás az utolsó, amire időt szakít? Számítottam rá, hogy jön ez még, de azt képzeltem, még van 7 évünk addig, és hogy egyelőre egy ádventi este eltelhet úgy, hogy sétálunk egyet és gesztenyézünk az utcán vagy simán csak döglünk a kanapén és kétszer elpróbáljuk a karácsonyi énekeket. Vagy még azt se.

Meg amúgy is: a sok extraprogram miatt csak a napi rutinra nincs idő. Augusztus végére már nagyon szépen olvasott, szeptember óta alig volt olyan nap, amikor egyáltalán leültünk együtt olvasni vagy ha mégis, csak keveset. A hétvégén eléggé lesokkolt, hogy mennyire lelassult a tempója és hogy mennyire gőze nincs arról, hogy mit olvas. (A kettő nyilván összefügg.) A magyar gyakorlásra is kábé azóta nincs idő, mióta elkezdett járni a magyar iskolába. Na de még ez is másodlagos. Azt hiszem, az zavar a legjobban, hogy olyan időnk nincs a Do népszerűsége okán, ami az egész családot összehozza. Mindig ketté kell válnunk, valaki Do-val, valaki K-val, és folyton rohanunk, még hétvégén is, mert időre kell menni a különféle bulikba. Ahol aztán rengeteg gyerek összejön és csak a feszültség van. Nem egyszer sírva találtam ott, meg veszekedések közepette. Olyan érzésem van, hogy a mostanában divatos 15-20 fős gyerekbulik valami divatos akcióhelyszínen teljesen túlfárasztják és túlingerlik a gyerekeket. A magam módján próbálom védeni, de úgy érzem, ez kábé olyan energiát emészt fel, ami egy végvár védelméhez is elég lenne. És egy-két anyukán kívül nem érti senki, hogy mire gondolok és miért nem örülök minden meghívásnak. Ezek pont azoknak a gyerekeknek az anyukái, akikkel amúgy sokkal többet is szeretne a Do találkozni, mert ők tényleg a barátai és hetek, hónapok telnek el mégis két együttjátszás között – a rengeteg irreleváns gyerek irreleváns szülinapi meghívása miatt.

Simán lehet, hogy nincs igazam és túlreagálom az egészet. Azért a végén még mondom, hogy a témáról már régóta akartam íri, mégpedig egy könyv, az Egyszerűbb gyermekkor kapcsán, ami többek között ezzel a problémával is foglalkozik és ahol tök jó olvasni, hogy talán mégsem egyedül vagyok UFO, amikor úgy érzem, hogy nem kell minden nap kaviár. Talán majd írok egyszer objektívebben is a könyvről, megérné tényleg, most maradt a felkavart anyatigris stílus, nézzétek el nekem.

Egy kétnyelvű anya örömei

2013-11-218 hozzászólás Egy kétnyelvű anya örömei című bejegyzéshez

Külföldön élő magyarként persze időről időre téma nálunk, hogy vajon hazamegyünk-e egyszer vagy maradunk. Egyáltalán: hol vagyunk otthon igazából? A válasz már csak azért sem egyszerű, mert nekünk a legutóbbi magyar lakhelyünk, Budapest is csak lakhely volt. Nem ott voltak a gyökereink, és nincs is olyan hely, ahol mindannyian egyformán otthon éreznénk magunkat a többiektől függetlenül. Ott vagyunk otthon, ahol együtt vagyunk. Különösebb hazafiassági érzéseim nincsenek, számomra magyarnak lenni evidencia, nem valami olyasmi, amit külön hangsúlyozni kell. Nem tudok nem magyar lenni, de azt se érzem, hogy van jelentősége annak a magyarságom szempontjából, hogy hol élek. Vagy ha igen, akkor leginkább annyiban, hogy külföldön nehezebb beszerezni magyar nyelvű könyveket folyamatosan emlékeztetnek rá, hogy magyar vagyok. Akármikor bemutatnak valakinek, a nevem után a második mondat, hogy Magyarországról jöttem, úgyhogy ha nem lenne elég erős valakinek a magyar identitása, csak távozzon külföldre pár hónapra, jót fog tenni.

Na de visszatérve az örömökre, vagy inkább az örömteli meglepetésekre: A gyerekek általában hangoztatják, hogy ők nagykorukban Magyarországon akarnak élni. Nem csoda: Ausztriához a hétköznapokat kötik, az iskolát, kemény tanulást, ovit, és azt, hogy a szülők dolgoznak, rohannak és minden második mondat az, hogy várj egy kicsit. Magyarország a nyaralás, telelés, szabad hétvége, a nagyszülői, keresztszülői kényeztetés helye, és amikor ott vagyunk, akkor még anya és apa is ráérnek. S persze a gyerekek nem olvasnak híreket, gőzük nincs például arról, hogy mekkora szerencséjük van, hogy egy viszonylag kiforrott és bevált, gyerekbarát oktatási rendszerben kezdik meg a tanulmányaikat. Meg azt sem tudják még – mint ahogy én sem látom előre – hogy mennyire lenne nehéz nekik beilleszkedni egy esetleges visszaköltözés után, s ahol valószínű ugyanúgy idegennek éreznék magukat egy ideig, mint bármilyen másik országban – egyszerűen azért, mert nyaraláskor nem lehet megismerni egyetlen helyet sem igazán, még azt sem, amelyiknek a nyelve véletlenül épp az anyanyelvünk.

Mindezzel a rengeteg fenntartással együtt azért örömteli meglepetés, ha ilyen beszélgetések hangzanak el a vacsoraasztalnál:
– Ha nagy leszek, Magyarországon szeretnék élni.
– És mit fogsz ott csinálni?
– Megházasodok egy magyar lánnyal.
(A többi meg majd kialakul…)

A lemez másik oldala talán még nagyobb örömmel tölt el. Kétnyelvűként mindig ott van a kalapban a kétség: elég jó-e a gyerekem a környezet nyelvén. K-nál különösen is, hiszen hamarosan kezdődik az iskola és ha magyarul annyi hibával beszélne, mint németül, akkor azt gondolnám, hogy nem iskolaérett még. Ausztriában viszont olyanok a kritériumok, hogy már két évvel ezelőtt is mindent teljesített a testsúlyon és testmagasságon kívül, ami az iskolához szükséges, s amúgy sem maradhatna tovább az oviban. Örültem tehát, amikor meghallottam, hogy van az oviban kifejezetten külföldi gyerekeknek iskolaelőkészítés, ahol a németjüket csiszolják. Attól meg kifejezetten elérzékenyültem, amikor kiderült, a gyerekeknek ezt nem úgy tálalják, hogy “ide azok járnak, akik nem tudnak elég jól németül”, hanem hogy “azok, akik a németen kívül egy másik nyelvet is beszélnek”. Apróság, de egy kétnyelvű anyának megfizethetetlen érzelmi muníció.

Ki hozza az ajándékot?

2013-11-053 hozzászólás Ki hozza az ajándékot? című bejegyzéshez

Nyolc évvel ezelőtt még nem volt kérdés a kérdés, mert az volt a karácsonyfa alatt a kis háromhetes csomag, akinek aztán egy évvel később már elő kellett adni a Sztorit. Nem a karácsonyi történetre gondolok, azzal kapcsolatban nem volt sok játéktér, maradtunk az eredeti történetnél. A Mítoszt kellett kitalálni, amire majd mindig szívesen gondolhat vissza, amikor már nagy lesz és már csak úgy tesz, mintha nem tudná, ki rázza a csengőt december 24-én. Hát bevallom, csúfos kudarcot vallottunk a gyereknevelés e területén.

 
Meister Francke: A Háromkirályok imádása
 


A Jézuska-verziót eleve elvetettem, kiráz a hideg már a névtől is. Kínálta magát a Háromkirályok, mégiscsak ők voltak az evangéliumban is azok, akik ajándékot hoztak. Barátaink, akiknek volt 5-6 év előnyük gyereknevelésben, szintén ezt a mítoszt választották mégpedig úgy, hogy a varázslatban való hit szükségszerű elvesztése se legyen annyira sokkoló. A Háromkirályok ugyanis csak azoknak hoznak ajándékot, akik hisznek bennük. Emellett viszont mindenki mindenkit megajándékoz, felnőttek egymást, a gyerekeket is, gyerekek a szülőket és testvéreket is. A Háromkirályok pedig pontosan tudják, hogy melyik gyerek hisz bennük és ha ez a hit elmúlik, akkor marad az egymás megajándékozása.
Egyszerűen tökéletes a sztori, nincs gyenge pontja, úgyhogy mi is megpróbáltuk ezt átvenni. A hangsúly azon van, hogy megpróbáltuk. A Nagyvilágnak ugyanis fogalma sem volt erről a kerek sztoriról, így folyamatosan olyan kérdésekkel bombázták az egykori karácsonyi ajándékunkat és kistestvérét, hogy mit kértek a Jézuskától, Angyaltól, Kisjézustól és a Mikulástól. A Háromkirályokról senki se hallott, így ragaszkodásunk ellenére elhalványult ez a sztori és visszament oda, ahonnan jött, Máté evangéliumába.
A felmerült nevek közül még mindig leginkább az angyalok voltak szimpatikusak, akik valami jót hoznak az embereknek, akár még karácsonyi ajándékot is. Ráadásul nemcsak a karácsonyi történeten szerepelnek, hanem még van Kaláka-dal is velük kapcsolatban. Minden tökéletes, a gyerekek is nagyjából magukévá tették a sztorit és a kívánságlistájukat is az Angyalnak címezték – egészen addig, amíg Ausztriába nem költöztünk.
2010 karácsonyán úgy emlékszem, még nem volt elég erős az osztrák befolyás, 2011-re már nem emlékszem, de tavaly télen egész biztos, hogy a Christkindl-nek ment a posta november közepén.
A Christkindl nem sokkal jobb szereplő, mint a Jézuska, mivel hála a bécsi hagyománynak, ő egy minden évben megválasztandó nagyjából 17-19 éves szőke, hosszúhajú, csinos fiatal lány, a karácsonyi vásárok mosolygós arca. Ha valahogy teljesen tönkre lehetett tenni a karácsonyi tikos-misztikus hagyományt a gyerekek fejében, akkor ez a Christkindl mint szőke, nőnemű szépség, tökéletes módszer volt. Bár az is lehet, hogy a gyerekek ebből semmit nem tudnak és fejben egyszerűen egy kisgyerekre gondolnak, akinek valami halovány köze van Jézushoz, amikor még kicsi volt? (Ő az vagy ismerte ő, vagy ismert olyat, aki már hallott valakiről, aki ismerte.) Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy ez az egész problémázás az ajándékhozó körül hamarosan megszűnik. Do tegnap játékbolti katalógust nézegetett és tőlem kérdezgette, hogy milyen játékok nem mennek át a szigorú szűrőmön, tehát szerintem ő már tudja, amit még nem mondott ki. K pedig kitalálta, hogy varázspálcát fog kérni a Christkindl-től, amivel minden kívánságát teljesítheti. Szóval legkésőbb december 24-én kiderül a kiábrándító igazság, már ami az ajándékok leszállítóját illeti.

Nagycsoportos a családban, avagy újra jönnek az okos játékok

2013-10-181 hozzászólás a(z) Nagycsoportos a családban, avagy újra jönnek az okos játékok bejegyzéshez

Most másodszorra van nagycsoportos a családban és én kifejezetten szeretem ezt az évet. Egy nagycsoportos már elég okos ahhoz, hogy kicsit nívósabb társasjátékokat lehessen vele játszani, mint a Csigafutam vagy a Bob mesteres zsetongyűjtős. A nagycsoportos már érdeklődik, kacérkodik a tudással, de a tanulás még nem kötelesség és nincs igazi tétje.
Igaz, hogy a nagycsoport már szeptember elején elkezdődött, de olyan igazi érdeklődő, lelkes, kíváncsi nagycsoportosunk úgy három hete van. K. tényleg úgy változott meg, hogy reggel felkelt és közölte, hogy most titkosírást készít. Előtte héten még közölte, hogy ő ovis, a játszás a dolga és nem érdeklik a betűk, mert az iskolás dolog. Tavaly még tiltakozott, amikor be akartuk íratni az ovis festőkurzusra, most meg reklamál, hogy csak dobolni járhat, kórusba nem. (Járhatott volna, ha időben szól, mert ilyen jófejek vagyunk. Remélem, januártól majd beveszik.)

Elkezdték érdekelni a számok is, úgyhogy kapóra jött a Vigyáz(z)6 kártyajáték. A full verziója inkább Do tudásszintje, de az a jó, hogy a kártyákat saját szabályok szerint is lehet használni.
Az eredeti játék lényege, hogy midig öt sorban növekvő számsorrendben kell lerakni a lapokat. Van benne szerencsefaktor is és persze vetélkedés a játékosok között, de a taktikázás még másodikos sorban nem várható el. Egyelőre azt tanuljuk, hogy melyik szám a nagyobb. Most lehetne azt mondani, hogy ez nem valami nagy szám, de kétnyelvű gyerek esetében ez sem olyan egyértelmű. Do ugyanis  jobban beszél magyarul, mint németül, viszont németül számol és fejben magyarra fordítja az eredményt. De amíg magyarul az első számjeggyel kezdjük a kiolvasást és a másodikat másodszorra mondjuk, addig németben ez pont fordítva van. Így lehet, hogy bár pontosan tudja, hogy 14+14 az 28, de 82-t mond, ha gyorsan vágja rá. Szóval ez a melyik nagyobb, melyik kisebb, pláne, hogy ki kell mondai hangosan a számot, jelent némi kihívást.

Hogy K. mikor tanulta meg, hogy mikor nagyobb és mikor kisebb egy szám, az se én nem tudom, se ő.
(- Te ezt honnan tudod?
– Hát, az óvodában nem tanultuk.
– Akkor magadtól?
– Nem tudom, nem vettem észre, csak tudom.)
Azért bőven vannak még tévedések, amelyek egyébként arra vezethetők vissza, hogy ovis korban még nem tulajdonítanak a gyerekek jelentőséget annak, hogy valami jobbra vagy balra, felfelé vagy lefelé áll. Így pl a 25 és az 52 a kártyákon használt betűtípussal ugyanaz, csak fejjel lefelé és tükrözve, tehát K. szerint egyforma számok.

Kétféle light-szabályt találtam ki a Vigyázz6 kártyáihoz, mindkettőnek az a lényege, hogy el kell dönteni, két szám közül melyik a nagyobb.

Az első verzióban én mutatok két lapot, mindkettőn egy szám van. K. kiválasztja a nagyobbat és viszi, én pedig megkapom a kisebbet. Így neki lesz több pntja, tehát nyer, aminek ő örül, engem meg nem zavar.

A második verzió már kétesélyes és kell hozzá szerencse is. Kiosztunk mindkét játékosnak mondjuk 20 lapot. Mindenki hátoldallal felfelé, kupacban tartja a kezében a lapokat és a legfelsőt rakja ki. A nagycsoportos eldönti, hogy melyik lap a nagyobb és aki azt rakta, az viszi mindkét kártyát. A vitt lapokat külön gyűjtjük, s a végén megszámoljuk, hogy kinek van több lapja.

A harmadik verzióban már taktikázni is lehet, ez a haladó szint. Mindenki ugyanannyi lapot kap (mondjuk 15-öt, lényeg, hogy tudja tartani a nagycsoportos is kézben.) és látja is, hogy milyen lapjai vannak. Szintén minden körben két lapot játszanak ki a játékosok, de ők választják ki, hogy melyiket. Amit kijátszanak, azt először hátlappal felfelé teszik az asztalra, majd egyszerre felordítják. Nagycsoportos kiválasztja, hogy melyik a nagyobb lap és aki azt rakta, viszi mindkettőt. A taktikázás ott van benne, hogy egy 18-as lappal is lehet nyerni, ha a másik 9-est rak és egy 98-as is veszt, ha a másik 103-at tesz. Ha tehát észreveszi az ember, hogy a másik először a nagy lapjait teszi ki, akkor értelemszerűen a legkisebbeket fogja kirakni és egyúttal elveszteni is. Bár igaz, ha a másik random dobálja a kártyákat, akkor nem nagyon működik a taktika.

A játék előnye, hogy mivel nem az összes lappal játszunk, akár 5-10 perces köröket is csinálhatunk. Persze ha van kedve a nagycsoportosnak, akkor akár egy fél délutánt is el lehet így tölteni. Már ha a szülőnek nem lesz addig kiütése az unalomtól, ami engem úgy 25 perc után fogott el.

Nyaklánc, de ez mellékes

2013-06-103 hozzászólás Nyaklánc, de ez mellékes című bejegyzéshez

2013 a gyereknevelési kihívások éve számomra.Az első feladatom, ami úgy január közepe óta van napirenden, az a Kristófhoz való belassulás. Ő ugyanis nem értékeli a sürgetést, a türelmetlenséget. Persze ez természetes, de az a tempó, ahogyan ő él és amit tőlünk is elvár, elég nehezen összeegyeztethető a mindennapi élet gördülékeny szervezésével és az én személyiségemmel. Hogy csak egy példát mondjak, a vacsora tálalásától számított 40 percen belül mindenki befejezte az evést, neki jó esetben már fogyott két harapás a kenyeréből. Ha pedig sürgetjük, akkor jaj nekünk. Ez most csak annyiban fontos, hogy érthető legyen, miért élünk számomra eddig elképzelhetetlen mértékű testvérféltékenységi hangulatban. Ha ugyanis a családnak ilyen mértékben kell alkalmazkodni az egyik családtaghoz, akkor a másik méltán gondolja, hogy ő itt nem is számít.
A féltékenység már odáig fajult, hogy az esti puszikat darabra kell adni, az ölelések időtartamát stopperral mérni, de még ez is hiába van, mert bárkinél kezdem, a másik balhézni fog, hogy miért nem ő az első.A felváltva elsőség sem megoldás, próbáltam.

A másik kihívás, amivel idáig még nem tudtam sokat kezdeni, az a két gyerek két különböző szeretetnyelve. Dóráé ugyanis az ajándékok. Hörcsög módjára gyűjti a tárgyakat és folyton kapni akar valamit. Egy bizonyos fokig bele is megyek ebbe, közben meg állandóan ott a rossz érzés, hogy ő folyton kap valamit, Kristóf meg nem, most ez meg hogy néz ki. Legutóbb például gyöngyöt szeretett volna kapni. Ki is választotta azt, amit már régebben megcsodált – és még sok más dolgot is. Végül kötöttünk egy megállapodást: a drágábbat megveszem neki, az olcsóbbat ő megveszi a zsebpénzéből, ha akarja. Mérföldkő volt ez, hiszen eddig soha nem költötte el a zsebpénzét, csak gyűjtötte. Kertes házra, autóra, tanyára, ahova majd kiköltözünk. Heti egy euró a zsebpénze, ez is csak két hónapja, szóval a gyűjtögetés még tartott volna egy darabig ilyen kaliberű célokkal, még akkor is, ha a fogtündértől is csurran-cseppen néha.
Az alkuba belement, aztán pár órával később ott volt a lelki probléma, hogy akkor most milyen kevés zsebpénze maradt. Elbeszélgettünk kicsit, hogy szerintem mennyire jól használta a zsebpénzét, hogy nem csokit vett, amitől úgyis csak elromlik a foga, meg nem valamilyen babát, mert azt úgyis megkaphatja tőlünk valamikor. És hogy szerintem hobbialapanyagra költeni a zsebpénzt a legjobb, mert akkor egyszer örülsz, amikor kiválasztod, egyszer meg amikor hobbizol. Nem győztem meg – természetesen. Egészen addig, amíg elő nem szedtem néhány ékszeralkatrészt, fülbevalóalapot, szerelőpálcákat, fogókat. Készítettünk együtt két pár gyöngyös fülbevalót: egyszerűeket, mert ugye én se értek ehhez a műfajhoz annyira. A végére már ragyogott, pedig ez a legritkább mostanában, és este mondta is, hogy tényleg igazam volt (!!!), jó döntés volt a zsebpénzt alapanyagra költeni és ezután is mindig ilyesmikre gyűjt majd. (A gyereknevelés kivételes pillanatai közül az egyik, felírom, megjegyzem.)
  

Lassan de biztosan eljutottam végre a címben említett nyaklánchoz. Hogy persze beszippantott minket a gyöngyözés és az ékszerek, nyilván azóta nem az ő zsebpénzéből veszem a különféle kütyüket, hanem a sajátomból. Meg is állapítottam, hogy a horgolás nem is olyan drága hobbi, mint ahogy azt elképzeltem, a gyöngyhöz képest legalábbis nem, de most nem hagyom, hogy ez elvegye a kedvünket. Hogy ellensúlyozzam a Kristófnak szánt extra figyelmet, beiktattuk a gyöngyözést a közös elfoglaltságok közé és ezt egyáltalán nem bánom. Lett például egy anya-lánya nyakláncunk tenger témában: kékek és fehérek meg néhány ezüstszínű izé, hasonló, de mégsem egyforma. Kedves rokonok és barátok, ne lepődjetek meg, ha a gyereknevelési krízis megoldásáig tömegesen fogtok tőlünk ékszereket kapni ajándékba! Színkívánságokat a készlet erejéig elfogadunk.

Mennyi TV-t nézzen egy óvodás gyerek?

2013-04-225 hozzászólás Mennyi TV-t nézzen egy óvodás gyerek? című bejegyzéshez

A téma úgy 5 és fél éve van jelen nálunk – de igazából még régebben. És be kell vallanom a legelején, hogy mostanra kicsit kevésbé kocka a véleményem, mint régen.
Mióta 18 évesen kollégiumba költöztem, a TV-nézés teljesen kiszorult az életemből. A nyári szünetekben  hazajárva még előfordult, hogy szokásból néztem valami műsort, de igazából ritkán élveztem – főleg, hogy ülve kellett maradni közben olyan sokáig. Persze filmeket néztem: moziban, ott nem zavart a röghöz kötés. Sokat, volt olyan idő, hogy hetente kettőt-hármat is. De mert a filmízlésem nem esik a mainstream-be, a TV gyakorlatileg kikopott az életemből. Mire saját lakásba költöztem – azaz saját albérletbe, már nem is szerepelt a beszerzendő holmik listáján a tévé, s ez máig sem változott. Így tulajdonképpen nem kellett volna problémát jelenteni, hogy a gyerekek se szokjanak rá a tévézésre – ami esetünkben DVD-t vagy youtube-os gyerekfilmek nézését jelenti, tehát legalábbis valamiféle válogatott és reklámmentes anyagot.
De mert nem lehet teljesen lezárni a külvilágot, és azért se, mert egyszerűen szerintem a mesefilmek a gyerekkorhoz elválaszthatatlanul hozzátartoznak, mégis elég hamar elkezdtünk mesefilmeket vetíteni: apránként, egyszerre keveset, az elején együtt nézve. Később aztán az együttnézést – pedagógiailag bármennyire tanácsos is – feladtam. Oké, hogy vicces volt egyszer megnézni a gyerekkori Kisvakondot és egyebeket, de ezzel kábé ki is futott az élvezet. Na meg a bébiszitterhatást is ki kellett használni – szerintem aki azt mondja, hogy ne használjuk bébiszitternek a mesefilmeket, annak sosem kellett egyedül, nagyszülői és bébiszitteri-takarítónői segítség nélkül ellátni háztartást és gyerekeket. Persze időkorlátok voltak mindig is, bár önkritikusan meg kell jegyeznem, hogy az első gyereknél még az elveim szabták az időkorlátot, a másodiknál már leginkább a praktikum. De legalább annyiban nyugodt volt a lelkiismeretem, hogy a gyerekek tőlem mindenféle szabadidő-eltöltési módot láthattak, de azt, hogy tévé előtt ülök, biztos nem. (Hogy a számítógép előtt ülés mennyivel jobb, azt nem tudom – abból mondjuk bőven volt, úgyhogy már várom is, mikor akar Do elkezdeni blogolni.)

Ezt a témát viszont nem azért vetettem most fel, hogy még valaki írjon egy véleményt arról, hogy káros-e a tévézés a kicsikre, hanem mert az utóbbi másfél évben olyasmit tapasztaltam a gyerekeknél, amiről máshol még nem olvastam és ami nagyon engedékennyé tett, ami a tévénézési időket illeti. Kristóf ugyanis teljesen másképp néz filmeket, mint Dóra és másképp, mint amit eddig bárki mástól is hallottam. Dóra például nagyon szerette az egyszer volt, hol nem volt az ember c. sorozatot. Úgy négy éves volt, amikor csak és kizárólag ezt akarta nézni és betéve tudta a világtörténelmet a rajzfilm szintjén. De aztán ha kikapcsoltuk a DVD-t, akkor már nem volt téma. Kristóf ezzel szemben bármit néz, utána elvonul egy sarokba, fogja a legóit, a playmobil figurákat, a fakockákat, bármit, ami a keze ügyébe kerül, és eljátssza a filmen látott sztorit. Teljesen mindegy, hogy a Dinóvonat, a Ninja vagy Az egyszer volt, hol nem volt az élet. Mindegy, hogy ún. békés vagy ún. agresszív mese, teljes átéléssel végigjátssza. Nála is úgy van, hogy hetekig ugyanaz a téma, ugyanaz a film van porondon. Mindig pontosan tudja, hogy melyik részt akarja aznap megnézni – feltételezem, hogy ez a szándékosság összefügg azzal, amit utána játszani akar.

Persze feltettem már ezerszer a kérdést, hogy az agressziója mennyiben vezethető le a verekedős-fiús mesefilmekből. Aztán valahogy mindig arra jutottam, hogy a filmek nem állnak elszigetelten és hogy az óvodás barátok hatására így is, úgy is megismerné a sztorikat és úgyis csillagok háborúját játszanak egész nap. A Starwars szereplőit már akkor betéve tudta, amikor még egyetlen részt sem látott a LEGO-Starwars feldolgozásokból, és eszembe sem jutott volna megmutatni neki ezt a filmet, ha az ovi miatt nem kérdezte volna, hogy mi is ez tulajdonképpen.

Egy szó mint száz, mostanában nem vagyok már olyan tévézésellenes (azaz DVD- és youtube-ellenes), mint korábban, legalábbis akkor, ha látom, hogy előtte vagy utána belefolyik a játékba a film tartalma. Ti hogy vagytok ezzel? Van nálatok időlimit s ha igen, hány évesen kábé mennyi a megengedett mennyiség? Mi van, ha olyan filmet akar megnézni a gyermek, amit korainak gondoltok még (pl nekem a starwars volt ilyen sokk, hogy nem igaz, hogy már az oviban is)? És hogy álltok a mesefigurás tárgyak sokaságával? Engedtek a kérésnek, ha úgy adódik?

Older PostsNewer Posts
Facebook Round Instagram round Pinterest round

Mit keresel?

Search for:

Mi az Anyahajó?

 

profilkép

Dávid Adél vagyok, 2008 óta írom az Anyahajót. Ha lázba hoznak a fonalak, ha értékeled a saját készítésű tárgyakat, a gyapjú illatát, akkor jó helyen jársz. A kötés, horgolás, fonás, freeform horgolás mellett gyorsan, egyszerűen elkészíthető egészséges ételek receptjeit is olvashatod itt – tudod, hogy a család is jóllakjon, de a hobbidra is jusson idő. Köszönöm, hogy itt vagy, nézz körül, olvasgass és gyere máskor is! A blog mostanában rendszertelenül frissül.

Archívum

Címkék

15/2015 2013 ajándék ausztria barkácsolás gyerekkel blog bécs catania evésivás fonal fonalfaló fonás fonósnapló freeform crochet Freeform horgolás granny gyerek gyerekdivat gyereknevelés gyereknevelés gyerekprogram horgolt horgolt kendő horgolt sapka horgolt sál horgolt takaró horgolt terítő horgolás horgolós könyvtár hétfőzz játék karácsony kendő konyha könyv kötés kötés recept SBS süti TCM tutorial varrás wipszerda ötelemes főzés

Kedvenc Bejegyzések:

A teljes bejegyzés eléréséhez KATTINTS a KÉPRE!

Indul a sütőtökszezon!

Sütőtök darált hússal

Gyerekkoromban ki nem állhattam a sütőtököt, aztán rájöttem, hogy egy kis fűszerezés csodákat tesz. Azóta a heti két-három sütőtökös étel a minimum...

Legutóbbi bejegyzések

  • Kísérletek makraméfonallal 2022-12-01
  • A lépcső-küldetés 2022-09-26
  • Kalandjaim krétafestékkel 2022-09-12
  • Hahó, van itt valaki? 2022-09-07
  • Kis lelkizés a 100kreanap végén 2022-04-12
Load More...Follow on Instagram
Honlapdesign: KatBo Design
Copyright © 2023 Anyahajoblog. All rights reserved.