Egyrészt sok észrevétlenül elillanó estét és álomszerű állapotban átvészelt nappalokat, amikor alig vártam, hogy végre újra visszatérhessek Kukockij eseteihez meg a megfelelnivágyó fiatal fiú vívódásaihoz – de ma nem ez a lényeg, hanem a csótányfóbia.
A Történetek állatokról és emberekről első meséjében a Csótány ugyanis szakértőként lép fel, s mint szakértő méltó megvendégelést is kap a Magányos Egértől (akivel később frigyre lépnek, de ezt ekkor még nem tudjuk). Félelmetes sebességgel pusztítja el a jobbnál jobb fogásokat és mindazt, ami az asztalon van, beleértve a gyertyatartót is. Az esti mese persze ezen a ponton átcsapott spontán környezetismeret órába, megbeszéltük, hogy a csótány a Nagy Túlélő, mit neki atomkatasztrófa, meg hogy a panelházak rettegett vendége. Hogy a csótányfóbiának némi határt szabjak – ami lefekvés előtt nem hátrány – megnyugtattam a gyerekeket, hogy 1. nálunk nincs csótány 2. nem is lesz, mert rendszeresen takarítunk. Tudom, hogy ez utóbbinak nincs sok köze a csótányok jelennemlétéhez, de az éjszaka nyugalma érdekében mégis muszáj volt csúsztatnom. A következő naptól fogva a Csak az Asztalnál Tányér Fölött Eszünk addig folyton ignorált szabályát sem volt nehéz betartatni, elég volt annyit mondanom, hogy “Akarjátok, hogy beköltözzenek a csótányok?” – és már spuriztak vissza az étkezőasztalhoz. Egyik reggel aztán, a szokásos káosz közepette látom, Kr. kisseprűvel, lapáttal az asztal alatt szedegeti a cantuccini morzsáit. A “mi a csudát csinálsz ott” kérdésre a válasz: “Összeseprem a morzsákat, nehogy beköltözzenek a csótányok.” Hála és köszönet Ljudmila Ulickajának.
Kész projektekkel mostanában nem tudok szolgálni – vagy hiányzik egy cippzárbevarrás (öt perc lenne, de nem szánom rá magam), vagy halad épp szépen, de még így is messze vagyok a végétől (kötött kendő, horgolt sál, japán virágos stóla). Van viszont kép növekvőben lévő személyről és dologról. A személy a képen épp túl van a kötelező iskolaorvosi vizsgálaton, ahol hivatalosan is elég nehéznek találtatott az iskolához, és egyéb téren is átugrotta a lécet. Egyedül azon csóválta a fejét a doktornő, hogy még nem tud úszni, de a hétvégén ebbe az irányba is jelentős lépéseket tett. De a legnehezebb feldat nem is ez volt, hanem hogy egy időpontütközés miatt döntenie kellett, hogy az óvodai ottalvós bulin szeretne-e részt venni s ekkor a család egy nappal később utazik el hétvégézni, vagy együtt megy mindenki már péntek este Semmeringbe. S bár elvileg az első verzió is megcsinálható lett volna, végül a család javára döntött. Tudatában vagyok a pillanat illékonyságának: már nagy, de még nem annyira, hogy a szülők nélküli buli legyen a nyertes. De nemcsak ő nőtt nagyot mostanában, hanem Kr is – a hétvégén döbbentem rá, hogy nyugodtan tudok ülni a vacsoránál és este társaságban, mert tudom, hogy nem csinálnak hülyeséget és ott lesznek, ahol megbeszéltük. Szóval ez az a fény az alagút végén, amiről mindenki beszélt a szülés utáni első nem épp könnyű hónapokban és években.
S aztán növekszik még ez a babatakaró is, és már tényleg reménykedem, hogy mire kigyógyulok a torokfájásból és meglátogathatom a Legkisebb Kristófot, addigra elkészül. S mert a hatalmas négyzet formával nem voltam kibékülve, egy bizonyos idő után a körben horgolás helyett elkezdtem soronként haladni. Az egyik irányban 9 sor már el is készült, most még a másik irányban jön ugyanennyi, aztán egy-két kör (fonaltól függően) körben a téglalapon, majd egy vagy két kör egyszínű sötétdrapp szegély. Egész belátható a projekt vége.
Mióta a magyar beszéd egzotikumnak számít a napirendünkben, még nagyobb hangsúlyt kapnak a jó mesekönyvek. Ezek jelentik az esélyt, hogy olyan témákról is rendszeresen beszéljünk magyarul, amelyek a vacsora-fürdés-lefekvés esti rutinjában nem jönnének elő maguktól. Így aztán ha hazamegyünk, alaposan feltankolunk mesekönyvből – és ez szerencsére könnyen megy, 4 éveseknek és idősebbeknek örvendetesen sok jó és esztétikus mesekönyvet adnak ki mostanában.
Hozzáteszem, régebben mindig irígyeltem a német gyerekeket, mert igényesebbnél igényesebb könyvekből lehet válogatni: jó történetek, szép képek, tartós, strapabíró kivitelezés. És a kiköltözéskor az is átfutott a fejemen, hogy remek, végre elérhető távolságban lesznek ezek a könyvek és még érteni is fogják a gyerekek. De végül nem kaptunk rá a német mesélésre. Előfordul egyszer-egyszer, de jellemzőbb, hogy röptében fordítok (ami strapás) vagy ha németül olvasok is (néha külön kérik), valahogy fura érzés. Na de mindez csak zárójeles, a lényeg, hogy van néhány új felfedezésem.
Az első Szakács Eszter meséi Habakuk királyfiról. Ennek azért örültem meg, mert végre fiú a hőse, azaz Kristófnak is tetszhet. Szerettem volna, ha 4 évesen már kicsit továbblép, mint az Annipanni és Boribon. Nagyon szerette ezeket a könyveket – és még másokat, amelyek viszont mind kb. ugyanezen a nyelvi nívón voltak. A Habakuk királyfi azért nagy lépés, talán túl nagy is, nem mindig volt türelme az egész történethez. De Do végig élvezettel hallgatta – a fiú hős ellenére is. Nem mellékes, hogy én meg szívesen olvastam fel a vicces, mai részletek miatt. Hisztizős gyerekeknek az elcserélt királylányos mese különösen is fog tetszeni 🙂
Szintén a fiús könyvek közé választottam az Autósmeséket – ez egy antológia mai szerzőktől. Még nem vagyunk a végén, de eddig nagyon tetszett – és Krstóf nemhogy végig tudja hallgatni a meséket, de még a másodikat is kéri. Többet már én nem tudok egyhuzmaban olvasni, mert elmegy a hangom.
Maja tizenkét babáját Szegedi Katalin képei miatt vettem le a polcról, de a történet is nagyon bájos. Do pedig, aki mostanában fedezte fel a babázást, könnyen magára ismerhet Majában. Ráadásul a történet többgenerációs keretben van: a nagyi babáit visszaszelidíti az unoka, végül pedig a mamával is kibékülnek a féltékeny babák. Kedvencem!
A Királylány születik-ről sokat hallottam, s egyébként is Boldizsár Ildikó neve önmagában elég ok, hogy elolvassak egy könyvet. Ezzel a mesével kapcsolatban kettős érzésem van. Egyrészt nagyon tetszett mind a szöveg, mind a képek. Másrészt tényleg csak nekem tetszett, Do-t teljesen hidegen hagyta. Nem is csoda, szerintem ezt a könyvet 10-11 éves kortól érdemes lányoknak felolvasni, akár velük megbeszélni is. Nem tipikus mesekönyv, nem a sztori a lényeg benne, hanem amolyan útravaló a nővéváláshoz mesekönyv alakjában. Csak remélni tudom, hogy amikor a tartalom már érdekes lehet Do-nak, a forma még nem lesz túl kislányos számára.
Végül egy klasszikus, a Pinokkió kalandjai. Emlékszem, mennyire féltem ettől a mesétől gyerekkoromban. Épp ezért tett kiváncsivá a Holnap Kiadónál megjelent könyv, amelynek a képei egyáltalán nem voltak ijesztőek. És igen, ennyit tesz az illusztráció, Kristóf nagyon rákapott, képes addig hallgatni, amíg csak a hangom tart. A sztoriról most felnőttként azt gondolom, hogy igen, eléggé didaktikus, ugyanakkor jó olvasmány iskoláskor előtt, amikor egyre több dologban lesznek önállóak a gyerekek. Drámatanár fejemben rögtön megjelenik egy jó kis vázlat elsősöknek drámafoglalkozásokhoz.
p.s.: Minden képet a bookline.hu oldaláról vettem kölcsön.
Gyermek áll a tükör előtt, próbálja a most kapott pólót, felkiált: Ó, de schön! – Majd kijavítja magát: Wie szép! majd megrázza a fejét és látszik, hogy küzd a fejében lévő káosszal: Nagyon tetszik, mindig is ilyen pólóra vágytam!
A jelenet nem egyedi és még véletlenül sem “csinált”.
Amikor másfél éve Bécsbe költöztünk, egyik gyerek sem tudott németül egy szót sem. Na jó, talán egy szót. Költözés előtti hetekben elkezdtem nekik képeskönyvet nézegetve állatneveket tanítani. Nem mintha nem lehetne élni álltanevek nélkül, de gondoltam, nem árt egy kis sikerélmény meg az, hogy legalábbis felkészítsem őket arra, hogy mit is jelent, hogy nem mindenki egy nyelvet beszél. Persze elvileg tudták ezt, mert hallották a családot különböző nyelveken telefonálni (tolmácsapukával nem kunszt) meg tudták, hogy apa oroszra megy, de persze ez még nem vérre ment. Meg az első ovis nap előtt azt is megtanítottuk nekik, hogy mit kell mondani, ha WC-re akarnak menni – nehogy már nekik is az legyen a felejthetetlen élmény, hogy állnak valahol külföldön és nem tudnak kikéredzkedni. Na de ezzel együtt: nem tudtak németül.
Mindenki jött a szokásos szöveggel, miszerint a gyerekek könnyen tanulnak – ezen már akkor is mosolyogtam, mert olyan nincsen, hogy “a gyerekek”. Meg mi az, hogy “könnyen” – ha valaki mondjuk nagyon gyorsan tanul és már három hónap alatt eljut egy alap kommunikációs szintre, az még akkor is kilencvenszer úgy kel fel reggel, hogy “ma sem fogok semmit érteni és ma sem fogok senkivel beszélgetni tudni az oviban”. Na jó, hétvégén nem, de ez még akkor is brutálisan sok még egy felnőttnek is, gyereknek meg főleg. Szóval már az elején is tudtam, hogy kemény feladat elé állítjuk a gyerekeket, pedig akkor még nem is láttam a dolgok részleteit.
És tényleg, az csak egy városi legenda, hogy a gyerekek könnyen tanulnak nyelveket. Inkább azt mondanám: a gyerekek a felnőttekhez hasonlóan nagyon különbözőképp tanulnak nyelveket. És leginkább akkor, ha van motivációjuk. Mert ott van pl. Do, aki mindenhova becsöppenve 5 perc alatt középpontba kerül és folyton van mondanivalója. Természetesen így kellett lennie ennek az új oviban is, ahol németül beszélnek, így nem volt mese, beszélni kellett. Hogy az első napokban a kommunikáció kimerült abban, hogy minden játékban azt kiabálta, hogy Stop? Hát igen, ez egy közös szó volt, beszélni pedig kell, tehát stoppolt. Fél év múlva aztán, amikor egy német barátnőm jött vendégségbe és képeskönyvet hozott nekik ajándékba, döbbenten hallgattuk, hogy a képek alapján elmeséli németül a hét kecskegida meséjét és lazán cseveg a barátnőmmel. (Azért döbbentünk meg, mert otthon nyilván magyarul beszélünk és nem derül ki, hogy mennyire tudnak németül.)
És aztán ott a másik véglet, K., aki köszöni, remekül eljátszik magában, a többiek inkább csak akadályozzák (oké, mostanra ez változott, de két és fél évesen még tényleg nem volt egy nagy csapatmunkás, ráadásul magyarul se nagyon akart beszélni, azt is rémesen selypítve.) – nem meglepő, hogy hónapokig nem jutott túl a túléléshez feltétlenül szükséges szavak megtanulásán. És mert a túlélést más módon is el lehet érni, mint beszéddel, ezért még a felfokozott agresszió problematikájával is meg kellett küzdenünk. Mondtam is az óvónőnek, hogy ne gondolja, hogy a gyermek ennyire durva, agresszív és ilyen csúnyán beszél. Magyarul szelíd, kenyérre lehet kenni, csak épp németül az oviban tanul, ott meg ez a stílus a gyerekek között. Úgy egy év és néhány hónap után már az ő némettudása is egész sokat fejlődött, bár korántsem olyan jó, mint Do-é.
Van viszont egy probléma, amivel nem számoltunk előre, ez pedig a magyartudás. Mert nem úgy van, hogy a kétnyelvű gyerekek a fő nyelvhez megtanulnak egy másodikat, hanem sajnos a második nyelv az első rovására is fejlődik. Egyszerűen azért, mert a nap nagyobb részében nem hallják a magyart, és véges azoknak a témáknak a száma, amelyek egy normál esti rutinban előkerülnek. Az meg csak hab a tortán, hogy nekünk is több germanizmus csúszik ki a szánkon, mint otthon – pedig próbálunk odafigyelni.
A téma kimeríthetetlen, úgyhogy ígérem, folyt. köv.!
Hosszú szünet után végre ismét visszatérek az okos játékok témájára. Némi öniróniával azért azt is hozzá kell tennem, hogy az a tény, hogy az ember okos játékokat játszik a gyerekeivel, nem jelenti azt, hogy ők aztán okosan viselkednek, nem verik szét egymást ok nélkül és az asztalnál lemondanak a WC-vel kapcsolatos szavak használatáról. De legalább az okos játékok ideje alatt megvan az embernek az az illúziója, hogy a nevelés az egy értelmes dolog.
A következő játékokhoz semmilyen eszközre nincs szükség és bármilyen rövid idő áll rendelkezésre, érdemes elkezdeni. Hosszú autóutak strukturálására is tökéletesen megfelel.
1. Szótagtapsolás: Anya/apa mond egy hosszú szót, a gyerek pedig újra kimondja szótagolva, s minden szótagra tapsol egyet. Végül azt is megmondja, hány szótagú volt a szó. Kezdjük két-három szótagú szavakkal és fokozatosan vegyünk egyre hosszabbakat. Ez egyébként a szülőnek is kerül némi agymunkába, pláne, ha magunknak kiszabjuk azt a nehezítést is, hogy csak egy bizonyos témában mondunk szavakat.
2. Hangdetektív: Hol hallod a “t” hangot? Szó elején, végén vagy szó közben? – kérdezi a felnőtt és mond olyan szavakat, amelyekben szerepel “t”. A gyerek minden szó után megmondja, hol hallotta a feladatban szereplő hangot. Persze lehet nehezíteni is, például olyan szót mondani, amiben nem szerepel egyáltalán, vagy olyat, amiben csak hasonló hang szerepel (esetünkben “d”). Ekkor aztán be is lehet vezetni a zöngés-zöngétlen mássalhangzópárokat is azzal, hogy a torkunkra tesszük a kezünket a két hang kimondása közben és érzékeljük a különbséget. Na de ez már igazán szorgalmi feladat, a lényeg, hogy a hang helyét megérezze a gyerek. Nem is olyan egyszerű, mint felnőtt fejjel gondolnánk. Persze ha egy hanggal végeztünk, rögtön jöhet a következő. Mássalhangzót és magánhangzót egyaránt kereshetünk.
3. Kezdőhang: Milyen hanggal kezdődik a “kutya”? Persze K-val. De eleinte nem kell meglepődni, ha a gyerek az első magánhangzót gondolja kezdőbetűnek. Így csak türelem, gyakoroljuk ezt is, s ha meguntuk, térjünk át az utolsó hang keresésére. Ez már jóval bonyolultabb az ovis korosztály számára. Mindhárom játék az írástanulást segíti majd a maga idejében, de már nagycsoportban is játszható.
Az átmeneti egykeség csak lábjegyzet az okos gyerek témához. Ahány egyedüli gyereket ismerek ugyanis, mind rettentő intelligens. Az első gyerekek is valahogy okosabbnak tűnnek, mint a másodikak. Saját gyerekeimnél is az a benyomásom, hogy Do ugyanannyi idősen sokkal többre volt képes, és gyakorlatilag mindenben jobb, mint K. Nem zavart ez a tény, de attól még ott volt és úgy tűnt, hogy tény. Múlt héten először életemben K-val két napot kettesben töltöttünk. Azaz nem teljesen kettesben, de legalábbis a Bécs-Bp vonatúton kétszer három órát és később még pár órát kettesben voltunk. Eközben rá kellett jönnöm, hogy a gyerekem abban a pillanatban, hogy kivesszük a kisebb testvér szerepéből és kvázi egyke lesz, éveket ugrik beszédben, gondolkodásban, viselkedésben. Nyoma sincs a dacnak, hisztinek, raplinak, nyugodt és jókedvű lesz, cseveg a vonaton, udvarias, végig játszik – Ausztriában németül, a határt átlépve magyarul szövegel, empatikus, folyékony, értelmes mondatokban telefonál (egy héttel azelőtt is még bármely dadaista költő megirígyelhette volna a telefonon lenyomott szövegeit.) és úgy általában: pontosan olyan érett, mint Do volt ilyen korában. Ez az állapot egészen addig tartott, amíg újra haza nem értünk és újra be nem csúszott a kistestvér szerepébe. Megnyugtat azért a tény, hogy nem az én hatásomra történik a visszafejlődés, hanem Do megjelenésének hatására. Nincs csattanó, hiszen az egykeség már nem opció és elválasztani sem fogom emiatt rendszeresen a gyerekeket. De legalább már tudom, hogy a látszatnak K. esetében semmi köze ahhoz, amit ő valójában tud és amilyen ő valójában.
Van egy bibliai tanács, amit nem esik nehezemre betartani: “Ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal.” Hogy ennek mi köze az okos gyerekhez, az alább ki fog derülni.
Ott kezdődött az egész, hogy Do-t beírattuk az oviban tartott, de nem kötelező iskolaelőkészítő kurzusra. Az előző oviban ez a kurzus nem volt valami nagy szám. (Ennek ellenére oda is járt, mert nagyon menő Vorschulkindnek lenni.) Kicsit szkeptikus voltam, hogy valóban kell-e ezt erőltetni az új oviban is, ahol az alapprogramban is benne van az iskolaelőkészítés és az óvónők tényleg foglalkoznak a gyerekkel – s nemcsak a fizetős kurzusokon. Apahajó viszont ott volt az első órán és a – tőle szokatlan – lelkesedése meggyőzött. Azt állította, hogy a pedagógus tudta, hogy mit akart és azt is tudta, hogy ezt hogyan éri el. Ráadásul az első foglalkozáson megtanította a méhek életét a gyerekeknek, amit én tagadhatatlanul nem tudnék németül megtanítani.
A Vorschulkurs avagy az iskolaelőkészítő egyébként szórakoztató is volt, Do általában lelkesen mesélt róla, és még azt is megtanulták, hogyan halnak meg az elefántok. (Ha érzik, hogy közel a vég, bemennek egy barlangba, ahova a kiselefántok nem mehetnek be, aztán várnak, végül meghalnak.)
Két hete levelet kaptunk a kurzusvezetőtől, hosszan, majdnem két sűrűn telegépelt oldalon részeltesen leírta, hogy milyennek látja Do képességeit, hol fejlődött, hol vannak még hiányosságok, mit tervez a második félévben. Bár szerintem elég jól ismerem mindkét gyerekem, mégis megtudtam pár újdonságot – például a némettudását illetően. Meg azt is, hogy nehézségei vannak a jobb-bal felismeréssel és megnevezéssel. Ez a jobb-bal téma nálunk elég érzékeny, hogy pozitívan foglamazzak, ez az a terület, amit a gyerekkel együtt fogok megtanulni. Már ha sikerül.
Na de nem is ezért írtam ezt a posztot, hanem mert a levélben feltűnt a következő: “Do ist ein perfekt gefördertes Kind.” Azaz tökéletesen fejlesztett – mondják ezt így magyarul? Vicces, mert amikor megszületett, épp rettentő divatos volt mindenféle kurzusokra hordani a gyerekeket, ilyen fejlesztés, olyan, zene, mozgás, babaangol, Gekko. Az egy dolog, hogy anyagilag sem engedhettük meg magunknak az ilyesmit, de valahogy ezen túl is volt bennem egy gát: valóban kell a gyerekeket (és most nem a koraszülött vagy más okból valóban fejlesztést igénylő gyerekekről beszélek, hanem az átlagosakról) már az első hónapoktól, évtől intézményesen fejleszteni? Nem inkább szeretni kell ket egyszerűen és élni hagyni?
Még a terhesség alatt megvettem egy könyvet, ami arról szól, hogy mit mennyi idősen kell tudni a gyerekeknek és mit tehetünk ezért otthon. Aztán amikor Do megszületett, kisebb gondom is nagyobb volt a könyv olvasásánál pláne hogy “átvegyük az anyagot”. Sok parám volt, az tény, de pont az, hogy időben csinál-e dolgokat, valahogy nem merült fel. Később aztán elővettem az említett könyvet és megállapítottam, hogy bizonyos dolgokat, amiket aktuálisan tudni kellene nem tud, másokat meg már rég.
Hogy jött ki mégis egy tökéletesen fejlesztett gyerek – akiről egyébként is egy bekezdésen át szuperlatívuszokban írt a kurzusvezető? Őszintén szólva gőzöm sincs. Én nem csináltam semmi különöset. Ha fáradt voltam az első években, az biztos, hogy nem a nappali fejlesztésben fáradtam ki – inkább az éjszakai riasztásokban. És akkoriban tanultam meg horgolni, szóval bőven nem volt nonstop közös foglalkozás.
Visszatérve a Vorschule-ra: a pedagógus feljánlotta, hogy egy workshop keretében mutat nekünk játékokat, amelyek segítenek azoknak a részképességeknek a fejlesztésében, amelyek nem olyan erősek és az iskolai életben szükségesek. Ma volt a workshop és rettentő lelkesen jöttem haza. Mert tulajdonképpen kiderült, hogy mégis fejlesztettem én, csak nem tudtam róla – ösztönösen és józan ésszel okos játékokat vettünk és játszottunk általában. Meg azért is, mert az otthoni játékokról most már tudom, hogy mi miért és mire jó, és vagy egy tucat jó játékot megismertem. Még olyat is, amivel állítólag felnőttek is képesek megtanulni a jobb-bal különbséget. Ó, hűha!
A játékok többnyire közismertek, sok háztartásban megtalálhatók, sok otthon is elkészíthető, ami pedig nem, azt még mindig ki lehet kölcsönözni vagy használtan megvenni Vaterán, szóval nem feltétlenül kell bankot robbantani miattuk. Most nagyon lelkes vagyok, ha van érdeklődés, szívesen írok pár posztot okos játékokról. Mit gondoltok?
Azt a címet is adhattam volna a bejegyzésnek, hogy 24 ötlet, amit szeretnek a gyerekeim – és hátha más gyerekek is. Tudom, tudom, a realitás az, hogy úgysem jut minden decemberi napon idő valami nagyszabású programra, ami megkönnyíti a várakozást. De a kicsiknek néha annyira kevés is elég (az enyémeknek legalábbis – biztos mert mióta dolgozom, csak a bázis anyacsomagot kapják.)
Íme, a 24 kedvenc tevékenység:
1. Villamosozni úgy, hogy ők mondják meg, melyikre szálljunk fel és meddig utazzunk. 2. Régi fényképeket nézegetni, amelyeken még babák voltak. (közel sincs minden fontos kép kinyomtatva, úgyhogy részben számítógépen nézzük. Bónusz, hogy közben pár rossz képet még ki is lehet gyomlálni.) 3. Forró kakaót inni vacsora után gyertyafényben. 4. Mézest sütni, szaggatni, díszíteni. Egyszerre készítek elő egy nagy adag tésztát, így akár fél óra szabadidőben is kisütünk egy-két tepsi sütit. 5. Köveket gyűjteni és kifesteni ezüst és arany lakkfilccel. (A lakkfilc az új nagy felfedezésük, akár fél óráig is elszöszölnek ezekkel.) 6. Lakkfilccel befőttesüveget kidekorálni – ez később mécsestartó lesz – szuper ajándék nagyszülőknek. 7. Korcsolyázni menni. 8. Sült gesztenyét enni az utcán. 9. Sötét szobában zseblámpával játszani. 10. Természettudományi múzeumot berendezni a plüssállatokból, aztán a szülőknek tárlatvezetést tartani. 11. Üres papírdobozba ülve autózást játszani. (Ne felejtsünk egy övet is rendelkezésre bocsátani, nagyon KRESZ-tisztelők a biztonsági ülésben szocializálódott gyerekek!) 12. meghívni egy ovistársat játszani. Az anyukája is hálás lesz, pláne, ha a sütisütéssel kombináljuk és egy doboz kekszet is küldünk a gyerekkel. 13. Egyedül feltörni a tojást és rántottát sütni. 14. Lenyalni a fakanalat sütikészítés közben. 15. Böngészőt nézegetni, főleg ha karácsonyi vagy téli témájú. 16. Krumpli- és ujjnyomdázni temperával. 17. Képeslapot “írni”, azaz tollba mondani. Nem ám a szokásos karácsonyi közhelyek fognak kijönni, hanem olyanok, hogy “Kedves Nagypapa, képzeld, megtanultam fütyülni!” 18. Illóolajat párologtatni a szobában meseolvasás közben. Különösen a narancsot és a fahéjat szeretik, de ha megfázás lóg a levegőben, akkor mentát is szoktunk. 19. Ha olyanokat mesélek, amik az én gyerekkoromban történtek – például, hogy milyenek voltak karácsonyok. 20. Ha ők fényképezhetnek. 21. Megnézni a városban felállított karácsonyfát vagy betlehemet. 22. Este sötétedés után sétálni és nézni a díszkivilágítást. 23. Ha hosszabb mesét olvasok lefekvés előtt, mint szoktam. 24. Lerajzolni, mit kérnek karácsonyra, borítékba rakni, megcímezni és bedobni egy igazi postaládába.
Ha a kérdésre igen-nem választ tudnék adni, akkor nem pazarolnék a témára egy posztot. Szóval előre szólok, a kérdés a végére is kérdés marad. Ritkán írok mostanában gyereknevelésről – de talán van még itt, akit ez is érdekel. (Van?)
Tudományos körökben persze azzal kellene kezdeni, hogy definiáljuk, mi is a kreativitás. Én most – tudva azt, hogy még biztos sok mást is jelent – csak arra gondolok kreativitás alatt, hogy valakinek a fejében a megélt hétköznapi dolgok, események hatására kialakul egy kép, egy idea és azt – ha akarja – létre tudja hozni úgy, hogy mások is megközelítőleg azt lássák, amit az illető a fejében. Azt gondolom, hogy ez több, mint kézügyesség. Sőt, még olyat is el tudok képzelni, hogy valakinek csak az idea van meg, s esetleg nem tudja ugyanazt létrehozni, megláttatni, ennek ellenére kreatívnak nevezem, ha legalábbis megvan benne ez az igény és meg is próbálja. Ha ugyanis ez stimmel, és csak a megvalósítási képesség hiányzik, akkor valószínűleg egy idő után a megvalósítás is sikerül. Abban ugyanis szinte teljesen biztos vagyok, hogy a kézügyesség, tehát a technikai rész tanítható és tanulható.
Elmondom azt is, miért foglalkoztat mostanában a téma. A gyerekszobai rendrakás mindennek az oka. Egy átlagos este úgy néz ki nálunk, hogy minden szét van szóra, de a minden igazából nem sok. (Vendégek szoktak csodálkozni, hogy csak ennyi játékunk van otthon, én meg másoknál szoktam csodálkozni, hogy uramatyám, mennyi játék, ebben mi biztos megfulladnánk.) Nálunk a duplo és a favonat a favorit Kristóf oldalán, Do pedig nagyjából minden szabadidejében rajzol. Na jó, az utóbbi hónapokban a társasjátékok is érdeklik, de azok csak egy ideig. A rajzolás illetve egyéb alkotás viszont mindent visz. Minden este annyi használt rajzlapot és egyéb alkotást szedek össze, hogy ha egy hétig nem raknám el ezeket, akkor bokáig gázolnánk rajzokban. Már nem nagyon van olyan polcfelület, ahova még lehetne újabb 3D alkotásokat elhelyezni. Kidobni nincs szívem, elrakni nincs hely – patthelyzet. Na de ez most nem lényeg. A lényeg az összehasonlítás: Do rajzol, barkácsol, alkot, Kristóf alig. Ha, akkor persze élvezi, de korántsem annyira fontos kifejezési mód ez számára, mint Do-nak az ő korában (vagy mondjuk azóta, hogy ceruzát fog a kezébe szinte állandóan).
Miből tudjuk, hogy élvezi, ha rajzol? Abból, hogy pl. a Collegium Hungaricum festős játszóházán nagy odaadással festett ki egy gipszmaszkot először bordóra, aztán feketére, végül bronzosra. Ugyan az alsó rétegeket nem lehetett látni végül, de nagyon fontos volt, hogy minden réteg tökéletes legyen. Vagy olyan is többször előfordult, hogy hétvégi különprogramon (amikor tudatosan csak én voltam csak vele otthon) festést kért. Ilyenkor leginkább a technika érdekli: nyomdázni akart parafadugóval vagy krumplival, ujjfestékezni, fűzni. Nem az volt a lényeg, hogy valami eszébe jutott és azt le akarta rajzolni, hanem a technika. Amikor tehát azt mondom, hogy a kreativitást nem lehet tanulni, akkor arra gondolok, hogy megmutathatok én sok-sok technikát, mit kezdjünk a festékkel, a zsírkrétával, mi mindenre jó a színes papír, sőt a különböző papírok, a ragasztó, egyéb anyagok – ez még nem hozza magával azt, hogy a gyerek (vagy felnőtt) akarjon bármit is rajzolni vagy létrehozni. A “na de mit rajzoljak, nem jut eszembe semmi?” kérdés a jellemző erre az állapotra. Meg az is, hogy ha valakinek megmondjuk, hogy mit csináljon és megmutatjuk a technikát, akkor nagyon szép dolgokat is képes készíteni. (Ezen a fokon aztán sokan felnőtt korukban is megragadnak, ezt nevezzük másolás-biznisznek, de ez csak mellékszál.)
Rudolf Seitz Kreative Kinder c. könyvében azt írja, hogy a gyerekek kreativitását leginkább azzal fejleszthetjük, hogy hagyjuk őket élni, mégpedig úgy, hogy minél több észlelési lehetőséget adunk nekik. Azaz: ha a gyereket elvisszük állatkertbe, jó eséllyel lesz kedve utána állatokat rajzolni. Jó eséllyel – de nem feltétlenül. Ahogy ez esetünkben is történik. Kristóf ugyanis az állatkert után mesél az állatkertről, azt mondja, hogy állatkertről álmodott (ami nagy szó, mert amúgy mindig, kivétel nélkül a Mikulásról szokott, legalábbis ezt állítja.), de még véletlenül se rajzol állatkerteset.
Félreértés ne essék, nem esik nehezemre elfogadni a tényt, hogy Kristóf nem az a rajzolós típus. Inkább csak csodálkozom, mert nem ehhez vagyok hozzászokva. Meg felteszem magamnak a kérdést, hogy kell-e ezzel foglalkozni, fejleszteni (például azért, hogy az írás majd könnyebben menjen neki az iskolában) vagy egyszerűen tudomásul vehetem, hogy ő másban erős. De könnyebb lenne neki, ha erősebb lenne belső képek külső kifejezésében? Vagy egyáltalán kell törekedni arra, hogy könnyebb legyen? Tudná, ha akarná, csak nem akarja, mert elég neki a belső kép is? (Ez a verzió egyébként nem lenne elképzelhetetlen a személyiségét figyelembe véve.)
Do esetében teljesen más a helyzet. Nála is azt látom, hogy a kreativitás nem tanítható – de nála azon, hogy egyértelműen kreatívabb, mint én. Nemcsak az, hogy két éves kora körül gyakorlatilag lerajzolt egy képet, ami vonalvezetésében és kompozíciójában megtévesztésig egy Chagall-grafikára hasonlított. És amit egyébként soha nem látott előtte, tehát az ő fejéből pattant ki a gondolat. De az utóbbi időben tényleg meglepő, hogy mi mindent kitalál és meg is valósít. Tütüszoknyát papírból. Táskát. 3D képeket mindenféle tárgyak felragasztásával. Térképet. Szabásmintaívet. Szárnyas oltárt. (Hozzáteszem, a templom, ahova járunk, inkább modern és egyáltalán nincs oltárkép, de az ő szárnyas oltárján még angyalok is vannak fenn, valamint az egész szárnyas (a szárnyak a bevágások, lásd a bejegyzés első képét) és a kép hátulról van beleragasztva a keretbe.) A végeredménynek nem mindig “szép” a kivitelezése, azaz nem mindig elégedett vele. A fejében nyilván még sokkal tökéletesebb, mint ahogyan végül sikerül. De engem már a gondolat is lenyűgöz, amit eszébe jut megvalósítani. Nekem nincsenek ilyen gondolataim, következésképp nem is tudom megtanítani neki. Újabb bizonyíték arra, hogy a kreativitás nem tanítás kérdése, hanem van vagy nincs.
Mondom ezt úgy, hogy bár ezek az érvek kétségkívül érvek, azért nem vagyok biztos benne, hogy a másik oldal mellett nem szólnak-e ugyanúgy tapasztalatok. Ti hogy látjátok? Tanítható a kreativitás? Vagy: melyik része tanítható, melyik nem? Mivel lehet segíteni, hogyan lehet fejleszteni otthon? Ti hogy csináljátok?
Rég írtam már ide gyerekszáj jellegű bejegyzést, de ezt most képtelenség kihagyni. Nem az, hogy cuki – persze de -, hanem inkább azon döbbenek meg mindig, mennyire pontosan látja Do a helyzeteket. Épp erről leveleztünk minap egy barátnőmmel: olyan, mintha a lányaink – az övé három, az enyém öt évesen – szinte már-már készen lennének. Persze, még meg kell tanulniuk csomó praktikus dolgot, hogy elboldoguljanak a világban, írni, meg hogy miért világít a lámpa és hogy a szalvétát nem kell sajnálni arctörlésre használni. De az igazán lényeges dolgok már készen vannak bennük. Sőt, néha az az érzésem, hogy tőlem ill. más családtagoktól függetlenül vannak készen, annyira mások, mint mi.
A minap csak ketten ültünk az asztalnál, ő kezdte a beszélgetést. – Anya, mikor fogok már férjhez menni? – Ó, hát még sokára. De szerintem ne is siettesd nagyon. – De miért? – Hát, mert például miután férjhez mész, csomó házimunkát kell végezni. (Jó, jó, tudom, előtte is, de nekem az az érzésem, hogy utána sokszorosát) – De ha majd gyerekek is lesznek, akkor nem. – ???!!! Ismét ő, nagyon elgondolkodva:- Csak az a baj, hogy a gyerekek nem jönnek azonnal, ugye, arra várni kell kicsit. (Felsóhajt, hogy akkor már világos a probléma) Én: – Hogy érted azt, hogy amikor gyerekek jönnek, akkor nincs sok házimunka? – Hát hogy akkor már az apa is segít.
Ja, hát ha ő így látja, akkor biztos úgy is van, és majd mielőtt legközelebb konfliktusba keverednék Apahajóval a háztartási munkák igazságos és testvéries felosztásáról, akkor jól a fejembe vésem, hogy gyerekszemmel nagyon is könnyű, mi több irigylésre méltó dolgom van.
Informátoraim szerint a kérdésen már túltette magát, most már a szülési fájdalom kérdéseit boncolja. Ha jól emlékszem, én is épp középsős voltam, amikor Emesével azon törtük a fejünket, hogy lehetne gyereket szülni úgy, hogy mégse kelljen felvágni a hasunkat, mert az nagyon fájhat. (Más szülési módról akkor még nem tudtunk.) Az ötévesek problémái, úgy tűnik, 28 év elteltével is ugyanazok maradnak.
A konfliktuskutatási intézet ajtaján a firkafelirat: szeretet.
A felállványozott Akakikonál pedig azt írták ki: Zavartalanul üzemel. Felvetődött valamelyik szombaton, hogy esetleg ott ebédeljünk négyesben, aztán ahogy megláttuk a feliratot, Apahajóval egyszerre röhögtünk fel és fordultunk sarkon. Ha mi bemegyünk oda gyerekkel, szedhetik le a molinót – ezt azért igazán nem kívánhatjuk az Akakikotól, bármilyen jó is szusiban.