Van az a pillanat, amikor próbálom menteni egy SBS fotóját valami kifejezőbb néven, mint a napi dátum + sorszám. Legyen mondjuk a minta neve és a szín, zoldsbs, lilasbs, ilyesmi. A gond csak az, hogy általában azt a választ kapom vissza, hogy “Ilyen néven már található fájl. Írja felül a program?” Nem, ne írja felül, természetesen az a lilasbs nem ez a lilasbs. Számtalan SBS-t horgoltam már, szerintem egy szivárványt simán ki lehetne rakni belőle. Már vártam most is a hibaüzenetet, amikor beírtam, hogy pirossbs – de semmi. Ezek szerint ez az első piros? Nahát, épp itt volt már az ideje.
Saját fonású gyapjú – és bár nem tűnt olyan vastagnak, azért meghorgolva elég télies lesz. Még nem tudom, mire elég ez a majdnem 10 deka fonal, de mert amúgy is szakaszonként más a színe, még lehet, hogy kiegészítem valami más bordós színnel. Odavagyok a tapintásáért, nagyon puha, egyáltalán nem szúrós vagy érdes. És akkor még mutatok egy közelképet, a többit meg majd akkor, ha majd elkészül.
Zöldellnek a fák, süt a nap, én is két zöld projektbe kezdtem az elmúlt hetekben. Az élénkzöld fonás PIF ajándék lesz, egy gyönyörű Bluefaced Leicester szösz, ami nagyon kellemesen engedi magát fonni.
A minta az első sorok után nagyon jól adja magát, nem igényel különösebb gondolkodást, szóval ideális nyáresti fröccsözéshez barátokkal.
Volt még egy harmadik esetem is zöld fonallal, mégpedig az ezer éve készülő Color Affection. A linkelt képeken látható, hogy harmadik színként egy visszafogott almazöldet vezettem be. Becsszó megpróbáltam megszeretni. Gombolyagként nagyon odavalónak tűnt, de aztán ahogy csíkozódott egymás mellett a padlizsán, a mustársárga és ez a zöld, egyre kevésbé voltam vele megelégedve. Félretettem – néha segít, ha kivárok. Aztán előszedtem és még mindig úgy éreztem, hogy ez így túl sok szín. Végül internetes segítséget kértem a döntésben, mert néha a kötős lányok sokkal jobban látják, hogy mi milyen, bátorítanak szokatlan színkombinációk választásakor, és általában igazuk is van. Ez esetben viszont ők is majdnem egyhangúan azt mondták, hogy bontsak nyugodtan, jobb lesz az úgy. Így most itt állok újra a padlizsán-mustár csíkos kendővel, és gondolkodom, hogyan tovább. A Color Affection nagy álmom volt, nagyon tetszett, ahogy ez egyik csíkos rész és a másik találkozik. Meg akartam tanulni ezen a modellen a rövid sorokat. Tulajdonképpen ez sikerült is, elrontottam annyiszor, hogy mostanra nagyjából tiszta, melyik módszer a legjobb nekem. Most marad a hezitálás, hogy fejezzem be a kendőt. Három ötletem van: 1. Talán kötöm még egy darabig a sárga-lila csíkos részt, aztán csinálok egy sárga foltot a rövid soros technikával, aztán újra csíkos, végül sárga szegély. 2. Teljesen végigkötötm csíkosan, amíg a lila el nem fogy, aztán a maradék sárgából szegélyt. 3. A sárga-lila csíkos szakasz után elkezdem a rövidsoros részt ugyanezzel a két színnel, így megvan az effekt, amit akartam, de nem túl tarka. A lezárás ez esetben is sárga. Melyik legyen, melyik legyen?
És ti milyen színekkel foglalatosodtok mostanában?
Fonós kalandjaim folytatódtak: most először dolgoztam merinó gyapjúval. Ez a fajta sokkal finomabb tapintásra, mint a korábban font Shetland gyapjú, ami miatt valószínű kellemesebb viselet, viszont a szálak nem kapaszkodnak annyira segítőkészen egymásba, mint a hosszabb szőrű, tapadósabb Shetlandnál. Ehhez mérten a fonás kezdetén majdnem feladtam a dolgot, annyira nem ment, szakadt, csúszott a szál. Egyébként ugyanezt tapasztaltam a kéziorsós fonásnál is, azt valóban félretettem elég rövid próbálkozás után, mert azt éreztem, hogy a bénázással csak tönkreteszem ezt az egyébként gyönyörű szöszt.
Szerencsére azért kis idő múlva belejöttem ebbe is, így igazán érezhetően szebb és egyenletesebb lett a második spulni, de már az első spulni második fele is, mint a legeleje. A végén már kifejezettem vékonyra sikerült fonni a szálat, annyira, hogy cérnázott állapotban is fingerin-light fingering vastagságúnak nézett ki. Végül három gombócka jött ki, a legkisebb a legelső orsós fonás és az első spulni eleje, tehát a kezdő fokozatú fonalak. Ez olyan lett, amilyen, néhol bumszli, máshol annyira vékony, hogy szakadt a szál és meg kellett csomózni. Ezt freeform horgoláshoz fogom használni, ott kifejezetten érdekes egy ilyen textúra. A másik kettő kb 45-45-gramm. A sötétebb az első és a második spulni második feléből van, erre a fonalra kifejezetten büszke vagyok. Egyenletes általában, még ha nem is 100%-ban, de a legfontosabb, hogy nincs túlsodorva, olyan kiegyensúlyozott, már emlékeztet a boltban vett fonal kiszámíthatóságára.
A másik gombóc se rossz, de azért ott vannak időnként még farkincák, amik a túlsodrottság miatt alakultak ki. Ennek ellenére ez már olyan fonal, hogy kifejezetten kellemes, könnyű kendőt is lehet majd kötni belőle. Így néz ki mind a három együtt.
Arra is egyre jobban kezdek ráérezni, hogy a fékkel hogyan lehet játszania rokkán, meg arra, hogy ha ez az aprócska alkatrész rosszul van beállítva, akkor teljesen letaglózó eredményt kapok, szakad a szál vagy épp nem húzza be a rokka.
Még maradt valamennyi ebből a fonalból, amit már nem tudtam semmivel összecérnázni, úgy hogy kitaláltam, hogy ezen fogom elkezdeni begyakorolni a navajo módszert.
A félbehagyitisz komoly betegség, a fonalasok táborának egy részét rendszeresen felkeresi, teljesen kigyógyulni belőle, ha valaki egyszer elkapta, szinte lehetetlen. Persze nem halálos, csak éppen kellemetlenné teszi az életet. A benne szenvedők rendszeresen beleülnek egy-egy horgoló- vagy kötőtűbe. Mások egészen leszoknak az ülésről, mert egyszerűen nincs szabad vízszintes felület, ahova egyáltalán leülhetnének, mindenütt félbehagyott projektek hevernek szanaszét. A félbehagyitisztben szenvedő betegek családtagjai is elkezdtek önsegítő csoportokba tömörülni és próbálják egymásban tartani a lelket, valamint egészségre ártalmatlan, vegyszermentes molyriasztási módszereket osztanak meg egymással – mert erre van a legnagyobb szükségük. Idővel ők is megtanulnak együtt élni a megváltoztathatatlannal: hogy ha bármilyen szekrényajtót kinyitnak, rájuk dől egy adag fonal vagy lábukra esik egy mappa kinyomtatott és soha meg nem kötött kötésmintákkal.
Már vagy két hónapja engem is különösen erősen támad a kórság. Akkor csapott le, amikor befejeztem egy Cameo kendőt. Azaz majdnem befejeztem, a szálak elvarrását azonban holnapra hagytam. Aztán újra holnapra. És azóta minden nap holnapra. De azzal a lendülettel elkezdtem egy tunikát. Két nap alatt meghorgoltam a nagyját, további egy hét alatt ráhorgoltam egy szélcsipkét és a gomblyukakat. Aztán megint elkapott a félbehagyitisz, és azóta húzom az időt, nehogy véletlenül rávarródjon három darab gomb. A piros gyapjú sem járt jobban, az már március eleje óta várja, hogy felcsavarodjon.
Jelenleg épp ott parkol a projekt, hogy megfontam a két szálat, elkezdtem cérnázni is, de betelt az orsó és most fel kellene gombolyítani, aztán a maradékot is cérnázni. Egyetlen fronton sikerült győznöm. A granny terítő, amit az új asztalhoz horgoltam, mindössze egyetlen hétig várt a szegélyre, aztán egy este alatt befejeztem, sőt, még a szálvégeket is elvarrtam. Most aztán jól eldicsekszem vele, hátha aztán megjön a kedvem a többi projekt befejezéséhez is. Vesszen a félbehagyitisz!
p.s.: a terítő rögtön fel is kerül a 15/2015-ös listára a lakberendezési holmi kategóriába.
A februárban elkezdődött rokka-sztori márciusban is folytatódott, és az az érzésem, hogy hasznos lesz a tanulás szempontjából egy kis jegyzőkönyv-féleség. Az első gombóc, ahogy annak lennie kell, túl lett sodorva. Örültem, hogy egyáltalán valahogy kihúztam a szöszkupacból egy adagot, a mennyiség és a tempó nem számított. A két szál cérnázásakor nem lett rossz a sodrás sűrűsége, viszont a fonalnak sok helyen lettek farkincái, azaz az egyik szál időnként önmagával is megsodródott. A fonal tapintásra inkább kötél, mint fonal, szerintem épp a túlsodrás teszi ezt. A második eresztésnél az egyes szálak vastagsága egyenletesebb lett. Rájöttem, hogy ha a szöszt nagyon alaposan fellazítom, akkor sokkal könnyebb a megfelelő mennyiséget kihúzni a kupacból. Arra is rá kellett viszont jönnöm, hogy a cérnázáskor azért többet kell tenni, minthogy a kezemmel vezetem a két szálat. Befolyásolható az is, hogy mikor engedem behúzni a fonalat: ha gyorsan engedem, nem fog annyira összesodródni, ha tovább hagyom kinn, akkor sűrűbb a sodrás. Sajnos csak a gombolyag végére jöttem rá erre, a nagyobb része emiatt alig sodrott. Ebből a gombolyagból szerintem nem lett volna igazán szép a kötés, úgy nézett volna ki, mintha két szálat összefogva kötne az ember. Ezért úgy döntöttem, hogy egy neszit horgolok ebből a gombócból, és kipróbálom rajta a mosógépes nemezelést.
Ilyen lett a neszi: igazán szép, de szerintem még így is nagyon látszik, hogy rossz a cérnázás. A mosógépben szépen nemezelődött, de ahogy az lenni szokott, a színek összemosódtak, valahogy tompább lett az egész. Majd erről is lesz kép, miután bevarrom a cippzárt – remélhetőleg hamarosan.
A zöld-narancs és a zöldes-feketés fonal a két utolsó elkészült gombolyag ebből a szöszből. A sötétzöldnél már határozottan éreztem, hogy van némi befolyásom a fonásra és a cérnázásra. Az eredmény is szép, kiegyensúlyozott sodrású fonal lett, alig várom, hogy megkössem. A narancs-zöldre kíváncsi vagyok: a fonalvastagsággal már elégedett vagyok, még ha nem is teljesen egyenletes mindig, de legalább általában azt a vastagságot adja ki, amit a legjobban szeretek kötni, olyan DK és annál kicsit vastagabb.
A zöld alig került le az orsókról, Do azonnal jelentkezett, hogy ő is meg szeretne tanulni fonni. Vak vezet világtalant – hogyan is tanítsam, amikor még én is csak az elején vagyok? De azért nekiestünk – elsőként egy színtelen, nagyon kezdőbarát gyapjúval, amit a Waldorf-baba kitöméséhez használtam. Meglepő módon épp a tanítás közben éreztem rá, hogy mennyi mindent megtanultam és kikísérleteztem már néhány hét alatt. Azért Do is szépen gyakorolt pár napig, és szerintem még többet is fonna, ha lenne még egy orsó. Így sokszor mindent blokkolok, neki pedig nem marad hely a kibontakozásra.
A horgolt neszi után – hogy ne csak termeljem a fonalat, hanem használjam is – elkezdtem egy háromszögkendőt kötni, legközelebb ezt mutatom be a fonósnaplóban.
Ha már egyszer- nem számítva az időzített bejegyzést – két hete a blog felé se néztem, meg úgy általában semmi felé, ami nem ággyal, forró teával és torokcukorkával kapcsolatos, akkor már illő, hogy valami igen nagy durranással jöjjek a szünet utáni első bejegyzésben. Ebben a két hétben megérkezett a rokkám, az én kedves kis rokkácskám, amire már olyan rég vágytam. Én meg köszönés helyett, mert hangom, az nem volt, vetettem rá egy pillantást, és visszaaludtam. Két nappal később már javult annyit az állapotom, hogy elkezdjek fonós videókat nézni a telefonomon, majd rövid időre a rokka mellé is ültem. Persze kész katasztrófa volt, mert azt hittem, hogy a fonás alaptechnikáját nagyjából tudom, de arra nem gondoltam, hogy egy vadiúj rokkánál az alapvető beállításokat is el kell végezni, különbön nem húzódik be a gyapjú. Hála mindenféle online segítségnek, végül sikerült fonalhoz hasonló valamit létrehoznom abban a fél órában, amit ébren töltöttem aznap, majd szünet következett.
Nem nyúltam a rokkához egész addig, amíg Do pénteken kórházba nem került vakbélgyulladással. A Gyerek életében először kórházban, az anyja meg otthon influenzával, azaz alkalmatlan arra, hogy ott legyen, ahol ilyenkor lennie kellene, a műtő ajtajában körömrágva meg a gyerek ágya mellett fejet simogatva, amíg magához tér az altatásból. És akkor ahogy az már nálunk szokás, megint Apahajó volt ott, ahol minden rendes családban az anya, én meg otthon izgultam szigorúan hang nélkül kommunikálva a másik, egyelőre egészséges gyerekkel. És mert ideges voltam, beszélni nem tudtam, inkább leültem a rokkához és fontam egyet. Egészséges gyerek meg lerajzolta a rokkát – így múlattuk az időt, amíg a másik gyereket megszabadították gyulladt vakbelétől. (Anya, és ha valakinek tüdőgyulladása van, akkor kioperálják a tüdejét?)
Végül a vakbélműtét sebe is behegedt és belém is visszatért a lélek meg a hangom, még ha kicsit rekedtes is, úgyhogy ennek örömére tegnap este több, mint egy órát pedáloztam a rokkán és megfontam az összes barna szöszt. Gondolom, ennek a pedálozásnak köszönhetem, hogy éjjel bicikliversenyről álmodtam, ahogy egyébként az előkelő második helyen voltam épp, amikor reggel szólt a vekker. Új dimenziókat hoz ez a rokka az életembe, már látom. Amint látszik, néhol kis narancssárgát is próbáltam a barna közé rakni, ami korlátozottan sikerült, de így is jó. Azért akartam a narancsszínt keverni a barnával, mert valahogy túl rikító és világosnarancs az a másik szösz, a barna pedig szépen ellensúlyozta volna. Ha nem is pont olyan lett, mint akartam, de végül bizonyos helyeken vannak narancs szakaszok az egyik szálban és a cérnázáskor csak keveredett a barnával, szóval így is meg vagyok elégedve.
Felbuzdulva az első sikeren, előszedtem a zöld szöszt is és kitaláltam, hogy majd ezt kombinálom a naranccsal. Amúgy is elkezdtem már nyáron kéziorsón fonni, csak annyira lassan ment, hogy félretettem a rokka érkezéséig. Most az a tervem, hogy mindhárom színt külön megfonom, még van valamennyi a barnából, azt összecérnázom a naranccsal, aztán a narancs másik felét a zölddel és a maradék zöldet önmagával. Így lesz valamennyi melange jellegű fonalam, meg a barnából és a zöldből egyszínű, és majd ezekből lépcsőzetesen fogok kötni valamit.
Az ötleteket egyelőre gyűjtöm, itt van például egy Pinterest boardom is a témában. Kb 30 dekányi lesz a végeredmény, s ahogy az már lenni szokott az első fonásokkal, a vastagsága enyhén szólva messze van az egyenletestől. De ha csak az eredményt nézzük és nem a szándékot, akkor nagyképűen még art fonalnak is nevezhetjük, az meg milyen jól hangzik. Kívánok nektek jó hétvégét és fő az egészség!
Azt mondják az okosok, és van is ebben valami szerintem, hogy ha valamit igazán szeretnél, ne beszélj róla senkinek, mert azzal a valóra váltáshoz szükséges energiát pocsékolod. És tényleg, van az a fajta pozitív feszültség, ami egy el nem mondható vágynál keletkezik, és amely vihet a megvalósítás felé, legalábbis magamnál így tapasztaltam. Meg az ellenkezőjét is, hogy amikor egy tervemről beszélek másoknak, sokszor apad a lelkesedésem. Hogy a csökkenő feszültség miatt, vagy mert akkor a másik rögtön mond pár kiábrándító adatot és ellenérvet, hogy miért irreális, amire vágyom, azt nem tudom. Mindenesetre 2009 kezdetén volt pár olyan tervem-vágyam, amiről beszélni sem mertem senkinek. És bár még csak november van, nem tudom megállni, hogy vissza ne nézzek, decemberben úgyis ezer más feladat lesz, és mert a két legnagyobb titkos vágyam szerintem megvalósult, úgyhogy juppijupp.
Először is szerettem volna kipróbálni a fonalfestést. Ez nem volt teljesen titkos, hiszen pár, hozzám hasonlóan őrült nőnek meséltem róla, és vártam, hogy majd összeülünk egy festősessionre. Aztán október végén már nem vártam tovább, fenyegetően közeledett az évvége, festés meg még sehol, úgyhogy belevágtam. Azóta már egy kávés festésen is túl vagyok, erről még tervezek fényképes beszámolni is.
A másik, a szupertitkos vágyam ennél őrültebb volt: a fonás. Nem mintha nem lenne elég nagy választék fonalból, pláne ha a külföldi felhozatalt is beleszámítjuk. Csak éppen van nekem az a már-már megszállott vágyam, hogy a dolgokat a kezdetekig szeretem visszakövetni. Vagy amennyire lehet, a kezdetekig. Tudom, ez nagyon lassú életformát hoz magával, és csomó mindenről tényleg lemaradok így, de nem zavar. A bolti kész holmi árnál drágábban veszem a horgolt cuccokhoz a fonalat, de sebaj, mert én készítem, és ez jó érzés. És most még tovább vittem ezt a dolgot: előfonalat illetve gyapjúcsíkokat vettem, meg orsót, és magam fonom meg a gyapjút. Még csak az elején vagyok, de máris imádom ezt az érzést. Különösen azt, hogy így magam döntök arról, milyen vastag fonal lesz a végeredmény, sőt, az általam annyira kedvelt változó vastagságú fonalat is könnyedén elő tudom állítani. Ööö, hogy pontosabb legyek – egyelőre csak változó vastagságú fonal előállítására vagyok képes.
A fonás egyébként eléggé monoton és brutálisan lassú művelet, tehát nem hiszem, hogy az összes fonalszükségletemet így fogom előteremteni, de az biztos, hogy a legkülönlegesebb holmiknak ebből a szempontból is meg fogom adni a módját.
És amit nem mondtam még, pedig a legfontosabb, az egésznek van egy misztikus íze is, hogy van a Nagy Női Hagyomány, amit az utóbbi időben szinte elfelejtettünk, és most belemerülök ebbe a kútba, és dacolva a mindent minél gyorsabban életelvvel, egyszerűen megengedem magamnak, hogy fonjak meg fonalakat főzögessek órák hosszat kondérban, festőlében. Falura kéne költözni, hogy még a festőnövényeket is én szedegessem össze. Na de erről nem is beszélek, nehogy eltűnjenek az energiáim.