Amennyiben a világvége mégis elmarad, úgy december 22-én délután 4-kor remek program kínálkozik a Bécsben vagy környékén lakó magyarul beszélő kreatív lelkeknek. A Tunnelban (8. kerület, Florianigasse 39.) találkozunk egy kis karácsony előtti kávézásra, beszélgetésre, s ki tudja, talán nyilvános horgolásra is.
A FB-on Bécsi Kreatív Kör fantázianéven futó csoport tagjai eddig még nem túl sokszor találkoztak – én egyszer voltam ott, de volt még ezen kívül talán egy szervezkedés -, ezért aztán senki se féljen, hogy felbukkan idegenként egy jól összeszokott csoportban. Egyrészt nem eszünk idegeneket, másrészt nem vagyunk jól összeszokott csoport. De talán lehetünk, és ez a cél! A Tunnel egyébként személyes kedvencem, utolérhetetlen az arab reggeli műfajában. Viszont mivel mások is így gondolják, érdemes asztalt foglalni. Szóval bekiabálom az univerzumba: Hallo, kedves bécsi bloggerek és nembloggerek, akik elgyengültök egy gombolyag fonal, egy marék gyöngy, egy szép textília vagy más efféle láttán! Találkozzunk december 22-én 4-kor a Tunnelban! Előzetes jelentkezés nem feltétel, de azért örülök neki, ha tudom, ki mindenkinek lehet előre örülni és főleg, hogy mekkora asztalt foglaljunk.Belépő nincs, az árak diákpénztárca-kompatibilisek.
Az egész úgy indult, hogy megtetszett egy kötött wrap horgolt változata és Ninocskától megkaptam ajándékba. (Majd pár nappal később személyesen is megismerkedtünk, nagyon 21. századi történet ez. Köszi, Ninocska!) Komoly minta, egyrészt technikailag új volt, másrészt borzasztó sok és borzasztó vékony fonal kell hozzá. Gondoltam, hogy mielőtt ilyen komoly lépésre szánom el magam, kipróbálom, hogy egyáltalán értem-e a mintát. Olvasva nem értettem, de nem adtam fel, sokszor a horgolás közben világos lez, ami papíron nem.
A kísérlethez Cataniat használtam, bár tisztában vagyok vele, hogy nem ideális, viszont ebből volt több összeillő szín otthon. Meg Do úgyis a pamut sálakat szereti jobban, és az őszi kabátjához még úgysem volt passzoló sál, szóval szemet hunytam a fonal összetétele felett. Az eredeti minta 4 szakaszból áll. Az első egy egyszínű háromszög, a másik a háromszög folytatása csíkosan, a harmadik a háromszöghöz csatlakozó körülírhatatlan forma szintén csíkosan, a negyedik pedig egy hosszú csík. A háromszínű alkazatnál rövidített sorokat kell horgolni, amit bevallom én leírás alapján még horgolás közben sem értettem meg. Így aztán elkezdtem nézni a fotót, és igyekeztem valami olyasmit csinálni, amit láttam. Így már egész jól ment.
Persze, nem tartottam a szemszámot, így egy ponton a projekt átcsapott freeform horgolásba, és akkor már nem volt megállás. Folyt köv egyébként, még van vele egy-két nap munka.
Na de hogy a horgolás helyére is kitérjek: Bécs határától pár lépésre található a Himmelswiese. Elérhető a 38A-s busszal Cobenzl megállóig, onnan a vendéglő melletti kis úton indulva a Stadtwanderweg 2 táblát követve 10 perc sétára van az úgynevezett Oktogon am Himmel, egy kedves kis vendéglő kilátóterasszal. Szemben vele egy remek játszótér, itt piknikeztünk. Szóval ma a mennyei mezőkön horgoltam, úgy is érzem magam.
Do szerint túl erősen sütött a nap, így bemászott egy csőbe és előszedte a horgolását.
A játszótértől már csak pár lépés a Lebensbaumkreis (életfakör). Az ír hagyomány szerint az év minden szakaszához egy fa kötődik. Nem havonta, nem is hetente, hanem teljesen random módon elosztva. És attól függően, hogy mikor született valaki, más fa az ő személyes életfája. Nem ástam bele magam túlzottan a témába, csak a helyszínen lévő táblákat olvastam, de van néhány egészen mulattató hasonlóság a családtagok és a születésnapjukhoz tartozó életfa jellemzése között, egyikünknek például, aki történetesen tolmács, a hárs a fája, az pedig állítólag kommunikáció, meg antenna, meg társaság középpontja. Rólam, illetve a fámról pedig olyan csodaszépeket írtak, hogy zavaromban ide se merem írni. Szóval ha valakinek szüksége van kis egósimogatásra, tegyen ide egy kiruccanást.
Ha valaki már kipipálta a kötelező látványosságokat Bécsben, akkor ezt a kis kirándulást is szívből ajánlom Cobenzlre. Gyerekeknek a játszótéren kívül még a Bauernhof is érdekes lehet, amely a buszmegállótól csak pár lépésnyire van, felnőttek (és a mieinknél sportosabb gyerekek) pedig ha bírják, és nem ragadnak le a helyi vendéglőben, akkor még utazhatnak pár megállót Kahlberg felé a 38A-val, onnan pedig indulhat a gyalogtúra.
Semmi kifogásom az EU-konform játszóterek ellen, de az tény, hogy egy mai városi gyereknek viszonylag kevés lehetősége van arra, hogy megtanuljon bánni a veszéllyel. Biciklissisak, autósülés, térd- és könyökvédő, esésgátló – minden azért van, hogy ha baj van, se legyen baj. Nem mintha visszasírnám, hogy a Lada combi hátuljában henteregve utaztunk, meg hogy úgy másztunk fára a kertben, hogy egyetlen felnőtt se volt látótávolságban, mert jobb dolguk is volt, mint állandóan felügyelni ránk (szüreteltek), de azért volt ennek valami bája. És igen, estünk mi is, sőt, meg is ütöttük magunkat, volt egy-két kórházlátogatás is ezzel kapcsolatban, de azért jelent egyfajta szabadságot, ha az ember nincs mindig túlvédve. Épp ezért tetszik nekem annyira a Robinson Insel Spielplatz a 19. kerületben, ahol tegnap szülinapi bulin voltunk.
A játszótéren egyetlen készen vásárolt játék sincs. A fedett terület egy kiszuperált vonat, amit gyerekekkel dekoráltak ki. Eső esetén ide lehet behúzódni, és itt vannak néha kézműves foglalkozások is.
A játszótér tkp egy bekerített erdő, amit azért nem építettek be a jó fekvése ellenére sem, mert agyagos a talaj. Az agyag persze kapóra jön a játékhoz: a gyerekek nagy agyagszobrokat is építettek már, s jelenleg épp egy pizzakemence szárad, ezt is kis felnőtt segítséggel főleg gyerekek csinálták. Ezenkívül annyi búvóhely van a fákon és a földön, hogy ha egy gyerek nem akarja, hogy a felnőttek megtalálják, akkor nem is fogják megtalálni.
Ez egyébként a koncepció fontos része: a gyerekeknek szükségük van rá, hogy ne legyenek állandóan kontroll alatt. Egyébként az animátor szerint ebből még nem volt probléma. Pont a veszélyek miatt van pár alapvető szabály, amit a szabadságért cserébe minden gyerek betart. Például, hogy nem rongáljuk a játékokat, mert azokkal mások dolgoztak. Vagy hogy a nyulak ketrecébe csak két gyerek lehet egyszerre.
Kedvenceim a lombsátorkuckók és az indiánsátor.
Lehet ezen kívül lazulni a különféle függőágyakban, gyakorolni a slackline-on, mezítláb kipróbálni, milyen érzés a különféle felületeket járni (kövön, szalmán, homokon, faágakon, stb.)
A sok különböző Baumhaus (mi ez magyarul?) néha össze is van kötve függőhíddal.
De nemcsak a gyerekeknek van itt búvóhely, hanem darazsaknak, méheknek, nyulaknak, kacsáknak és a kis tóban mindenféle vízi növényeknek.
A szülinapokon szokásos kincskeresés itt különösen izgalmas, valódi kaland, valódi kincsesláda, valódi kincskereső térkép tartotta izgalomban a gyerekeket – olyannyira, hogy hazaérve is folytatni kellett a kincskereső térképek rajzolását. És ha valaki megéhezik, lehet grillezni is valódi tűzzel, és a gyerekek is közel mehetnek. Jelentem minden gyerek megúszta minden baj nélkül ezt a veszélyekkel teli kirándulást.
A játszótér nyaranta délután 2 és 6 között van nyitva (belépő nincs, de mert mindig építenek valamit, adományokat elfogadnak), hétvégente szülinapi bulikra lehet kibérelni, iskolaidőben pedig elsősorban ovis és iskolás csoportok látogathatják.
Talán sikerült a kerület legrondább utcáját kifognotok – mondta Th, elkötelezett kerületi lakos, amikor segített nekünk a költözésnél. És igen, kockaház követ kockaházat, nyolcvanas évek feeling mindenütt.
Azért vannak üde színfoltok – például ez a kapu kifejezetten jót tesz az önértékelésemnek.
Schönbrunn annyi programlehetőséget kínál, hogy akár két napot is el lehet tölteni itt. A vezetett kastélylátogatást inkább akkor ajánlom, ha gyerekek nélkül tudtok elszabadulni pár napra otthonról illetve ha olyan korban vannak, hogy már tanulnak történelmet. Kisebbekkel inkább a kastályparki séta, a gyermekmúzeum (Kindermuseum – csak hétvégén van nyitva egyéni látogatók előtt), az állatkert és a labirintus játszótér kínálja magát. Most pár képet hoztam a labirintusról, amit túlzás nélkül állíthatom, egy egész napig sem sikerült megunnunk. A parknak ez a része belépőjegyes, de ha elég időnk – legalább 2-3 óránk – van, akkor szerintem megéri az árát.
Található itt labirintus és útvesztő – ez utóbbiban tényleg rendesen el lehet tévedni, mert a sövények tényleg átlátszatlanok és nagyon magasak (az én testmagasságomhoz viszonyítva legalábbis), szóval a kisebb gyerekeket nem árt kézenfogva vezetni. Ha valaki eljutott a kilátóhoz (nekem másodszorra sikerült), akkor mindenféle erővel feltöltött köveket is ölelgethet – hogy ezt mennyire kell komolyan venni, azt mindenki eldöntheti magának.
Van még ujjlabirintus (tehát pici, ahol az ember ujjaival követheti a különböző típusú labirintusok vonalait), spirállabirintus, ahol középen meg is lehet pihenni és útközben feladatokat lehet megoldani. A klasszikus négyzetes labirintushoz a bejárat egy hídon át vezet, ahol forróságban a lábunkat zuhannyal hűsíthetjuk, a nagyon hosszú utat bejárva meg gondolkozhatunk az élet értelmén és hasonlókon.
A gyerekek biztonságos, körbekerített játszótéren élvezhetik a minden igényt kielégítő homokozót, repülhetnek a mozgó madármászókán, kipróbálhatnak hangtálakat és különféle hatalmas zeneszerszámokat. Ha pedig túl nagy a forróság, akkor a vizes játszótéren hűsíthetik magukat. A dress code szigorúan sarazós, nem a szép városnézős cucc. Van nap és árnyék, sok pad szülőknek, szóval minden, ami kell.
A görbe tükrökben minden önbizalomhiányban szenvedő látogató meggyőződhet róla, hogy igenis gyönyörű, hiszen bőven lehetne előnytelenebb, mint valóságban. Például fej nélkül és kétfelé álló lábakkal.
Na jó, egy kis nyúlás nem ártana, de azért inkább alacsonyan, fejjel, mint magasan, de fej nélkül.
Meg azon is el lehet gondolkozni, hogy merre az arra,
meg hogy melyik is vagyok én valójában.
Éhség és szomjúság esetén normál bécsi árfekvésű büfé áll a rendelkezésünkre, de szinte minden játszóterező vendég saját vizet, ételt is fogyasztott. Ez elvileg tilos, viszont senkit sem érdekelt. WC, vizesblokk van, tehát a nyakig sáros gyerekeket ki lehet mosdatni, ha újra ki akarunk merészkedni a civilizációba. Jó szórakozást 🙂
Hála a rengeteg Budapestről késve érkező vonatnak, volt időm felfedezni a fonalas szemmel nézve talán legjobb bécsi újságost. A Westbahnhof csillogósra újított és bővített épületének a központi részében található, közvetlenül a főbejárattal szemben, a földszinten, tehát ahol akkor megy ki az ember, ha a villamosokra szeretne felszállni. Persze a rétegmagazinok az L alakú üzlet hátsó csücskében találhatók, de ott vannak, és a választék lenyűgöző. Még olyan címeket is tartanak, mint a Verfilzt und zugenäht – ebben egyébként már Corinna Nitschmann is szerepelt, de találhatunk magazinokat mackógyűjtőknek, babakészítőknek, s persze kötős-horgolós-varrós témákban jóval többet, mint amennyira valaha is szüksége lehetne az embernek.
Az a stratégiám, hogy időnként odamegyek és nem veszek semmit, csak nézegetem a kínálatot. Aztán úgy pár napig hagyom érni a dolgokat és végül azért megyek vissza, amit nem bírtam kiverni a fejemből. Más választási módszer egyszerűen nem működik, mert első ránézésre minden annyira csábító.
Legutóbb két ilyen felejthetetlen újságot találtam, az egyik a KnitSimple tavaszi-nyári száma. (Kattintásra bele is lehet lapozni)
Ebből elsőnek a nagyon egyszerű kötött kendőt készítem (nem túl élénk FB csoportja itt, de fenn van a Ravelry-n is). Azt szeretem a mintában, hogy nemcsak egyszerű, de egyszerűen van leírva is, ami egy autodidakta kezdőnek nagyon fontos. Ugyanezt a kendőt (más széllel, de ugyanezzel a testtel) máshol is megtaláltam ugyan, de három sor helyett nyolccal és egy szemjelölő helyett kettővel volt leírva – tudom, ez nem számít akkor, ha valaki már a nyolcadik kendőjét köti, na de ha az elsőt, akkor nagyon.
És mert igazából a csipkekötés az, ami már jó ideje nem hagy nyugodni, annak is nagyon örülök, hogy van néhány különböző – de még nekem is reális – nehézségű csipkesál, amin be lehet gyakorolni az alapokat anélkül, hogy egyből pulóvert kellene kötni vagy bonyolult kendőt 400 szemmel a tűn.
Látszik egyébként, hogy a célcsoportban benne vagyok én is – azaz aki horgolni tud és irígykedik a kötőkre. Vagy ugyanis egy szellemes horgolt poncsó-pulcsi minta is a füzetben, gondolom azért, hogy ha beletörik a bicskánk a kötésbe, legalább egy horgolásmintával kárpótoljuk magunkat.
Az újság persze kábé fele részben reklámfelület, kötős könyvek, újságok, fizetős minták, kötős-horgolós megvásárolható kütyük sokaságát is hozza, de mert a minták szerintem jók, még ez is megbocsátható. Ha meg valaki tájékozódni akar, akkor külön jó is.
Erre is igaz az, hogy a lap fele kábé reklám, és elég türelmetlen lettem, mire eljutottam az olyan modellekig, amelyekhez leírás is van (ezt is hátulról érdemes kezdeni olvasni). De ha ezt a frusztrációt legyőzzük, akkor néhány szokatlan technikai megoldással készült ruhadarabot is találunk, s persze sok jól kinéző, de technikailag semmi különöst. Sajnos olyanra is van példa, amit igazából nem értek, mert se technikai extra, se csinos (nagyi négyzetből készült kabát), de ahány ember, annyi stílus, belátom.
A címlapon látható csoda vicces módon nem sál nem is stóla, hanem egy “throw” – avagy semmire nem jó, de ha rádobod egy kanapéra és épp jön hozzád a Lakáskultúra fényképezni, akkor nagyon cool lesz. Na jó, szigorú voltam, beismerem, úgy kellett volna fogalmaznom, hogy nagyon kis szellemes motívumokból álló takaró ez, amelynek egyes motívumait még akkor is kreatívan felhasználhatjuk, ha – hála kiskorú gyermekeinknek – a kanapénkra már annyi minden van rádobálva, hogy egy újabb cucc fel se tűnne.
A kedvenc modelljeim a füzetből: Egy egyszerű ujjatlan felső, amelyet a nyaka és ujja körül sok virág díszít, és az egész mégsem túl elszállt, simán hordható még olyan konzervatív körökben is, mint amilyenekben én mozgok. Asszem. Majd kiderül.
Aztán ha átlapozunk két horgolt maxikabátot, amit meghorgolni sose lenne időm, aztán meg felvenni se nagyon tudnám sehova, akkor következik egy vállra teríthető valami – törékeny, légies, kidsilk jellegű fonalból – ezt is lenne kedvem elkészíteni. Van még csipkemotívumokból készült átlapolós tunika-kardigán, bogyós pénztárca, nyári top csak karcsúknak, sál, szoknya, csipketérdzokni (olyan szép, hogy azt kívánom, bár hordanék ilyet), mindenféle pulcsik főleg nyárra (az egyik nagyon projektgyanús nálam), horgolt ékszerek, a már említett nagyinégyzet variációk, amelyek mondjuk nem annyira az én világom, és a legjobb: egy freeform csipkefelső. Ez leginkább azért érdekel, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogyan lehet egy ennyire szabálytalan mintát leírni. A technikai izgalmak tovább folytatódnak két olyan kardigánnál, amelyet gyakorlatilag egy darabból kell horgolni, és a megfelelő helyeken hajtogatni, összevarrni. Igazi intellektuális kihívás. Azért aki hagyományos mintát keres, az is talál legalább öt jó csipkepulcsit, aki pedig a broomstick lace-t és a tuniszi horgolást akarja egy modellen belül begyakorolni, az egy csinos, hordható kardigánt készíthet el. Őszre-télre is lehet már készülni, vastag poncsó, gombolós sál, bogyós sapka és egy annyira vidám körmotívumokból álló stóla található még a füzetben. Összesen 42 modell, szóval nagyon megéri az árát szerintem (9,80 Eur). Olvasnivaló is van benne bőven, híres horgoló művészekről, köztük egy magyarról is. Ez megér egy külön bejegyzést is, úgyhogy mára búcsúzom, megyek vissza a horgolótűmhöz. És ne felejtsetek el benézni ebbe a kincsesbányába a Westbahnhofon, ha legközelebb vonattal jöttök Bécsbe! 🙂
Ritkán horgolok fiúholmit – ennek egyik oka szerintem, hogy a fiús, visszafogott színeket másoknál csodálom, sőt, néha hordom is, de valahogy horgolni – és eközben órákig nézni – nem annyira szeretem. Most mégis kivételt tettem az egyik ovis csoporttárs kistesójának kedvéért, aki május végén született.
Az ex Barka Kabala, most már Alize Bella fonal tökéletes ehhez a kicsi babatakaróhoz. Igaz, hogy pamut, de a laza sodrás miatt annyira könnyű és hajlékony. Remélem, a mosást is bírja majd. A mogyoróbarnás árnyalatok pedig annyira finoman változnak, hogy mégsem unalmas horgolni még ezt a színt sem. (Nagy önmérséklet kellett, hogy ne egy türkizes-zöldes árnyalatot válasszak, de már nem bánom.)
Ez a kendő szintén Barka és szintén ex – már nem kapható ez a fajta, talán Naptánc volt a neve. Igazából nem tudtam kibékülni a színével, másnak láttam a színt a monitoron rendeléskor, ráadásul horgoláskor furák voltak a színátmenetek is, szóval már azt se tudom, hányszor horgoltam-bontottam. Most rászántam magam egy kísérletre: egy egyszerű, lusta kötéses vállkendőt kötök belőle. Ez lesz az első kötött kendőm, ezen gyakorolom be a ráhajtást meg azt, hogy van egy fityegő izé a tűn, amit szemjelölőnek neveznek. Fura ez nekem, na, de majd belejövök. A minta egyébként a Knit Simple aktuális számából van – ebből is látszik, hogy nagyon elszánt vagyok, kizárólag kötött modelleket tartalmazó újságot vettem csupa egyszerűnek tűnő csipkével. Lehet fogadásokat kötni, hogy mennyire leszek kitartó a csipkekötésben, azaz mikorra fejezem be az első csipkestólát. 🙂
De nemcsak a fonalas projektekben látom most hirtelen szépnek a natúr színeket. Ma Laxemburgban jártunk a kastélyparkban, és a sok élénkzöld mellett keserstem pár barna-natúr motívumot is. Lehet, hogy kibékülök ezekkel az árnyalatokkal is?
Egyébként Laxemburg csodaszép, sokkal jobban tetszik, mint pl. Schönbrunn, nagyobb a hely sétálni, nem annyira vonalzóval metszett, óriási csónakázótó van a közepén, és az egész hangulat annyira pihentető. Biztos, hogy máskor is kiugrunk még, és akkor már pikniktakarót is viszünk.
Gyermek áll a tükör előtt, próbálja a most kapott pólót, felkiált: Ó, de schön! – Majd kijavítja magát: Wie szép! majd megrázza a fejét és látszik, hogy küzd a fejében lévő káosszal: Nagyon tetszik, mindig is ilyen pólóra vágytam!
A jelenet nem egyedi és még véletlenül sem “csinált”.
Amikor másfél éve Bécsbe költöztünk, egyik gyerek sem tudott németül egy szót sem. Na jó, talán egy szót. Költözés előtti hetekben elkezdtem nekik képeskönyvet nézegetve állatneveket tanítani. Nem mintha nem lehetne élni álltanevek nélkül, de gondoltam, nem árt egy kis sikerélmény meg az, hogy legalábbis felkészítsem őket arra, hogy mit is jelent, hogy nem mindenki egy nyelvet beszél. Persze elvileg tudták ezt, mert hallották a családot különböző nyelveken telefonálni (tolmácsapukával nem kunszt) meg tudták, hogy apa oroszra megy, de persze ez még nem vérre ment. Meg az első ovis nap előtt azt is megtanítottuk nekik, hogy mit kell mondani, ha WC-re akarnak menni – nehogy már nekik is az legyen a felejthetetlen élmény, hogy állnak valahol külföldön és nem tudnak kikéredzkedni. Na de ezzel együtt: nem tudtak németül.
Mindenki jött a szokásos szöveggel, miszerint a gyerekek könnyen tanulnak – ezen már akkor is mosolyogtam, mert olyan nincsen, hogy “a gyerekek”. Meg mi az, hogy “könnyen” – ha valaki mondjuk nagyon gyorsan tanul és már három hónap alatt eljut egy alap kommunikációs szintre, az még akkor is kilencvenszer úgy kel fel reggel, hogy “ma sem fogok semmit érteni és ma sem fogok senkivel beszélgetni tudni az oviban”. Na jó, hétvégén nem, de ez még akkor is brutálisan sok még egy felnőttnek is, gyereknek meg főleg. Szóval már az elején is tudtam, hogy kemény feladat elé állítjuk a gyerekeket, pedig akkor még nem is láttam a dolgok részleteit.
És tényleg, az csak egy városi legenda, hogy a gyerekek könnyen tanulnak nyelveket. Inkább azt mondanám: a gyerekek a felnőttekhez hasonlóan nagyon különbözőképp tanulnak nyelveket. És leginkább akkor, ha van motivációjuk. Mert ott van pl. Do, aki mindenhova becsöppenve 5 perc alatt középpontba kerül és folyton van mondanivalója. Természetesen így kellett lennie ennek az új oviban is, ahol németül beszélnek, így nem volt mese, beszélni kellett. Hogy az első napokban a kommunikáció kimerült abban, hogy minden játékban azt kiabálta, hogy Stop? Hát igen, ez egy közös szó volt, beszélni pedig kell, tehát stoppolt. Fél év múlva aztán, amikor egy német barátnőm jött vendégségbe és képeskönyvet hozott nekik ajándékba, döbbenten hallgattuk, hogy a képek alapján elmeséli németül a hét kecskegida meséjét és lazán cseveg a barátnőmmel. (Azért döbbentünk meg, mert otthon nyilván magyarul beszélünk és nem derül ki, hogy mennyire tudnak németül.)
És aztán ott a másik véglet, K., aki köszöni, remekül eljátszik magában, a többiek inkább csak akadályozzák (oké, mostanra ez változott, de két és fél évesen még tényleg nem volt egy nagy csapatmunkás, ráadásul magyarul se nagyon akart beszélni, azt is rémesen selypítve.) – nem meglepő, hogy hónapokig nem jutott túl a túléléshez feltétlenül szükséges szavak megtanulásán. És mert a túlélést más módon is el lehet érni, mint beszéddel, ezért még a felfokozott agresszió problematikájával is meg kellett küzdenünk. Mondtam is az óvónőnek, hogy ne gondolja, hogy a gyermek ennyire durva, agresszív és ilyen csúnyán beszél. Magyarul szelíd, kenyérre lehet kenni, csak épp németül az oviban tanul, ott meg ez a stílus a gyerekek között. Úgy egy év és néhány hónap után már az ő némettudása is egész sokat fejlődött, bár korántsem olyan jó, mint Do-é.
Van viszont egy probléma, amivel nem számoltunk előre, ez pedig a magyartudás. Mert nem úgy van, hogy a kétnyelvű gyerekek a fő nyelvhez megtanulnak egy másodikat, hanem sajnos a második nyelv az első rovására is fejlődik. Egyszerűen azért, mert a nap nagyobb részében nem hallják a magyart, és véges azoknak a témáknak a száma, amelyek egy normál esti rutinban előkerülnek. Az meg csak hab a tortán, hogy nekünk is több germanizmus csúszik ki a szánkon, mint otthon – pedig próbálunk odafigyelni.
A téma kimeríthetetlen, úgyhogy ígérem, folyt. köv.!
Külföldön barátokat szerezni nem egyszerű. S ha nem egyértelmű, hogy egy brunchről szóló bejegyzést miért ezzel a mondattal kezdek, akkor rögtön magyarázom is. Majdnem másfél éve költöztünk Bécsbe. Másfél év elég volt arra, hogy megszokjunk bizonyos dolgokat, hogy átállítsuk az agyunkat a forintról az euróra vagy hogy spontán németül kérjünk elnézést, ha valakit meglökünk a metrón – még Budapesten is (aki már élt külföldön, az tudja, hogy ennek semmi köze a nagyzoláshoz). Másfél év elég volt, hogy a gyerekek is kommunikációképessé váljanak mindenféle előtanulmány nélkül, sőt, arra is, hogy megismerjünk vagy 10-15 potenciális baráti családot. De a potenciális baráti család még nem barát. A barátkozáshoz idő kell és még valami, ami nehezen körülírható. Közös élmények, közös idő, közös sztorik. Másfél év pont elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, ezek nem keletkeznek csak úgy, maguktól. Többször előfordult, hogy a kezdeményezést átvette a másik fél, de még ez sem elég – folytatni is kell a közös történetet.
Az elmúlt majdnem másfél évben nagyon sokat dolgoztam és nagyon sokat utaztam. Legtöbbször az “örülök, hogy élek” életérzés volt jellemző rám, s ha emelett még volt tiszta ruha, akkor megveregettem a saját vállamat. Meg az Apahajóét, mert ebben neki is volt része bőven. A december és a november már más volt: pusztán azzal, hogy közelebb költöztünk a munkahelyünkhöz és az óvoda 5 perc sétára van, napi két órát nyertünk. Két óra már elég arra, hogy időnként haszontalan dolgokat is csináljunk (alvás, játék, meseolvasás, csevegés, effélék), s arra is, hogy feltűnjön: hiányoznak a barátok. Helyesebben – hiányzik, hogy legyenek helyben barátaink. És ne csak egy és főleg ne csak kéthavonta egyszer találkozzunk. És akkor járni kezdett az agyam, hogy is kezdjek hozzá. A téli hónapokban nem működik a piknik a Duna-szigeten – pedig remek volt júniusban! – ezen kívül nálunk semmiféle meghívás nem működik, amihez asztalhoz kell ülni. Egyrészt mert az asztalunk rém kicsi, másrészt mert szék is csak öt személynek van, mi meg négyen vagyunk. Mondjuk az igaz, hogy több, mint hat év házasság után nemrég vettem egy hat főre való tányérkészletet, szóval legalább ez a tényező pipálva lenne.
Az ebédet és a vacsorát kilőve végül a reggeli maradt, illetve annak hétvégi, kényelmes változata, a brunch. A brunch elég laza műfaj ahhoz, hogy a mi infrastruktúránkkal is vállalható legyen. A brunch nem kér túl nagy felhajtást a háziasszonytól sem. Persze klassz, ha van saját készítésű kalács vagy egy muffin, de ha nincs, az sem tragédia, a péktől származó péksüti is finom. A saját készítésú lekvár nálunk mindenképp biztosított – mégpedig egész különlegesek is. Kedvencem az újév napján főzött vérnarancs-kókusz, de a decemberi kivi-mandarin miatt is zsebeltem már be dicséretet.
A brunch előnye, hogy nincs túl sok előírás vele kapcsolatban. Nem kell törni a fejet, hogy előétel-főétel-desszert sort hangoljunk egymásra. A brunchben helye van sós és édes ételeknek, azaz lekvárnak, méznek, vajnak, tojáskrémnek, gyümölcsnek és joghurtnak, a későig maradók kedvéért pedig kár egy levesnek is – de semmi nem kötelező – s mivel minden büféasztalszerűen van kirakva, mindenki maga állíta össze a saját ételsorát. Az ital is egyszerű feladat: kávé, tea, tej, tehát amit amúgy is inna az ember reggelire, hozzá esetleg gyümölcslé, vagy ha nagyon ünnepélyes akar lenni valaki, akkor például egy habzóbor-narancslé koktél. A lehetőségek óriásiak, s hogy ebből mennyit valósít meg az ember, az teljesen szabadon választható a meghívottak és az előkészítésre szánható idő és pénz függvényében. Voltam már pazar reggelin és nagyon egyszerűn – mindkettő remek volt, mert a hangsúly a beszélgetésen van. Meg azon a fura hangulaton, hogy egy társaság együtt kezdi a napot. Nem akarják az egészet együtt tölteni, nem addig maradnak, amíg már félig alszanak. A brunch egy közös napkezdés, ezért van benne valami intimitás. Szeretem ezt a műfajt.
S mert egész sok ember jutott eszünkbe, akiket szívesen meghívnánk, egyből két szombatot is kineveztünk brunch-napnak. Ki tudja, talán még hagyomány is lesz belőle. Meg néhány közös történet.
Statisztikákat nem tudok, de valószínűleg a december a legerősebb hónap Bécsben turizmus szempontjából. A karácsonyi piacokra óriási tömegek zarándokolnak el – főleg Magyarországról. Pedig a legtöbb piac nem jobb színvonalú, mint a Vörösmarty téri, sok pedig kifejezetten rosszabb. A tömegnyomor meg néha akkora, hogy határozottan összeszűkül a gyomrom. Jövő hétvégén, november 20-án viszont igazán színvonalas program ígérkezik: 100 alkotó a DaWanda-ról egy bécsi hotelben vásározik, a standok a szálloda szobáiban lesznek, tehát a különleges hangulat garantált.
Én azon a hétvégén hazautazom, tehát sajnos nem fogok tudni kiruccanni, viszont szívesen terjesztem a hírt. Részletek a plakáton!
