Posts Tagged with bécs

Kis bécsi fonalboltkalauz

1 hozzászólás a(z) Kis bécsi fonalboltkalauz bejegyzéshez

Rég tervezem, egy múlt heti komment után pedig már nem halogathatom tovább, hogy bemutassam a kedvenc fonalboltjaimat Bécsben. Természetesen az itt következőkön kívül még bőven vannak fonalboltok, az is lehet, hogy kifejezetten jók is, csak épp azokat nem ismerem vagy nem esnek útba.

A legrégebbi kötődésem a Wolle Pingouin (Alserstr. 21, 5-ös és 43-44-es villamos vonalán) üzlethez van. 1999-ben voltam itt először, amikor egy barátnőm a kollégiumban megadta az első lökést, hogy kötőtűt vegyek a kezembe. Akkoriban már a német ismerőseim között tarolt a kötésdivat. Emlékszem, ahogy kollégiumi gyűléseken, a közös konyhában vagy ha csak úgy összeültünk beszélgetni, mindenkinek volt a kezében kötés, legtöbbször zokni. Nekem ez akkor olyan volt, mintha UFO-t látnék, ma persze már normalitás. A barátnőm elvitt tehát ebbe a fonalboltba és kiválasztotta velem életem első zoknifonalát. El is készült az első pár zokni egyik darabja az ösztöndíjas év végére. A második felét is elkezdtem, de a befejezésre 2006-ig kellett várni. Cserébe viszont azóta is hordom időnként – igaz, csak otthon, mert az akkori fonalízlésem és a mostani köszönőviszonyban sincsenek egymással.
No de vissza Wolle Pingouinhez: Főleg Lana Grossát árulnak, szerintem annak a kollekciójából kábé minden kapható. Előnye az is, hogy minden szezonban jönnek az újak, így szezon végén nagyon szép és különleges fonalakat nagyon kedvező áron lehet megcsípni. De van még Zauberball, Noro és egy külön szekrényben kézzel festett különlegességek is. Kis helyen fantasztikus választék, nagyon szeretem ezt a boltot.

A másik kedvenc fonalboltom a belvárostól szintén egy kis kitérőre található, a Wollmeile (Taborstr. 24a). Itt a tér jó tágas, van hely kötős klubnak is, bár erre még sosem jutottam el. Sőt, itt láttam először életemben rokkán fonást és itt határoztam el, hogy ezt nekem is meg kell valamikor tanulnom.
Ebben a boltban is van Noro nagy választékban, mindenféle különleges zoknifonalak, kézzel festett fonalak, és gyapjak, alpakák nagyon sokféle színben. Egy könyvespolcon pedig válogatott kötős-horgolós irodalmat is tartanak.

A Josefstädterstr 14-ben lévő Zwei glatt zwei Verkehrt, azaz két sima, két fordított névre hallgató fonalbolt szintén a pici ékszerdoboz kategória. Ide igazán teli pénztárcával érdemes menni, mert a legtöbb fonal nagyon különleges és az ára is ennek megfelelő. A specialitásuk a Kauni, egy északi, talán dán fonal, amelynek gyönyörű átmenetei vannak. A tulajdonos ül a pult mögött és bármilyen kötős problémával, kérdéssel lehet hozzá fordulni.

A sarki fonalboltom, a Pribil, ahova a legegyszerűbb beugranom, nem a hatalmas fonalválasztékáról híres. Itt szoktam venni a Bravo fonalakat a takaróhorgoláshoz, itt van a tutibiztos Catania-forrás és vannak Boshi sapkához is fonalak nagy színválasztékban. Semmi luxus, hanem ami a napi túléléshez kell. Viszont a gombok! Egy fal tele van kis gombos fiókocskákkal, és tényleg nincs olyan gomb, ami ott ne lenne megtalálható. Minden fajta különböző méretekben, fa, műanyag, szaru, ékszergomb, miniatűr és óriási. Egy igazi gombparadicsom.

A Laniato-t szeretném még mindenképp megemlíteni, mert van egy hatalmas előnye: még szombaton is nyitva van délután 5-ig, tehát ideális, ha valaki csak szombat reggel ül fel a vonatra és dél körül érkezik meg Bécsbe. A választék itt is inkább a nemes fonalak irányába megy, kasmír, alpaka, mindenféle különleges és puha gyapjak. Azért kaphatók egyszerűbb, fapadosabb fonalak is, de nem azon van a hangsúly. A bolt közepén lévő asztalon pedig lehet kötős újságokat nézegetni és kávézni is, mert ez nemcsak fonalbolt, hanem Wollcafe, fonalas kávézó. Szívfájdalmam, hogy a bolt megnyitása után egy hónappal költöztünk el a szomszédból a város másik felébe, így viszonylag ritkán járok erre.

További boltokról találtok még egy címjegyzéket itt. Jó böngészést, remélem, találtok kedvetekre való fonalboltot, ha legközelebb Bécsben jártok.

Szép boltok bécsben: a Morawa könyvesbolt

5 hozzászólás Szép boltok bécsben: a Morawa könyvesbolt című bejegyzéshez

A Morawába nem megyek gyakran, eléggé kiesik a normál útvonalaimból, de ha valaki látogatóban van Bécsben, akkor szinte biztosan belebotlik. A Stephansdomtól csak 5 perc sétára van, és az egész utca megér egy misét, nemcsak ez a könyvesbolt. A Wollzeile egyébként fonalasok szívének különösen is kedves lehet, ugyanis nevét az egykor itt található gyapjúfeldolgozó műhelyekről kapta. Ma sajnos erre már semmi nem emlékeztet – ennyire központi helyen nehezen élne meg egy rétegigényeket kielégítő fonalbolt. Na de van itt azért sok érdekes üzlet: egy mézes-viaszos termékeket áruló pici boltocska, egy sonka-sajt specialista, egy kis konyhafelszerelési üzlet, ahol szerintem minimum 200 különféle sütiszaggató formát lehet kapni a legvadabb témákban, aztán a város legjobb reggeli sütijeit árusító Diglas kávézó, s közvetlen vele szemben a Morawa, a könyvesboltok egyik gyöngyszeme.

A Morawába menni nekem rituálé, amely általában szombat délelőtt zajlik. Persze nem minden szombaton, az sajnos nagyon veszélyes lenne a pénztárcámra. Különösen fárasztó, különösen frusztráló hetek szombatján zarándokolok el ide, vagy olyankor, amikor valami igazán nagy projektet zártam le és megszavazok magamnak egy jutalmat.

A Morawának több erőssége van. Az egyik a képregény részleg. Bevallom, én sosem voltam képregényes típus, képtelen vagyok képet olvasni, azaz annyira falom a szöveget, hogy közben nem figyelem a képet. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, a természet megajándékozott egy képregényfaló gyerekkel, tehát kénytelen vagyok időnként elmélyedni az idevonatkozó irodalomban. A Morawánál egy egész szobányi képregény található, például Asterix mindenféle nyelven.

A másik izgalmas részleg a magazinok birodalma, ez több szobát jelent. Futás-jóga-sport témában úgy 30-40 újság, fonalas-varrós-mindenféle kézműves egy egész falnyi. Divatlapok, lakberendezés, kert, nyelvtanuló magazinok, technika – egész egyszerűen minden téma le van fedve. Azaz majdnem minden. Egyszer kerestem itt a Spin off magazint fonás témában – na erre nem tudtak mit mondani, pedig a hölgy állítólag 20 éve dolgozik ebben a boltban a magazinos részlegen. Jó, rendben, a fonás tényleg underground.

Legutóbbi felfedezésem a Made in Paper újság (ez nem az aktuális szám, viszont régebbi számokat részben meg lehet nézni itt, valamint ezen a linken találtok ingyenes a friss számból kinyomtatható karácsonyi mintás papírokat)

A harmadik kedvenc részlegem itt a papír-írószer-ajándék. Szép füzetek, szép tollak, szép mindenféle papíráruk és apró semmiségek, amikre ugyan végképp semmi szükség, de a legrosszabb napot is fel tudja dobni, ha ránéz az ember.

Ha Bécsben karácsonyi vásároztok, két forralt bor között szerintem érdemes benézni – addig is jó barkácsolást  kívánok a karácsonyi mintás papírokkal!

Szép helyek Bécsben: a szőlőhegyek és borkóstolók

Bécshez a szőlőhegyek és a pici, családi borospincék éppúgy hozzátartoznak, mint a Hofburg meg Schönbrunn – csak egynapos túrák alatt általában ezek nem férnek bele, hiszen kicsit távolabb esnek a többi nevezetességtől. Haladó bécsi turistáknak viszont kifejezetten ajánlom a bortúrát, pláne, hogy ég autó se kell hozzá, a villamos szinte a pincék bejáratáig visz. Grinzing az elsőszámú célpont, de erről sok helyen írtak már, így én most egy titkos tippet osztok meg.

A D villamos a belvárostól kivisz egészen Nussdorfig (ez a végállomás). Innen indul egy kényelmes sétaút fel a kahlenbergi kilátóig, amely végig szőlők mellett és szőlőkön át vezet, s közben útba esik egy-két borkimérés is. Maga az út nem hosszú, talán 3 kilométer, de mert mi mindig gyerekkel megyünk, rászánjuk az egész délutánt a fától fáig tartó lassú haladásra. Ősszel különösen szép út, úgyhogy nem is bánom, hogy óránként 1 km-es sebességgel haladunk csak.

Az út közepe felé, ha jól odafigyel az ember, balkéz felől egy különös kertet lát. Minden alkalommal, amikor arra járunk, kicsit más. Tibeti imazászlók lengedeznek és keleties szobrok mindenütt. Itt is el lehet bámészkodni egy darabig.

Az út utolsó része elég meredeken felfelé halad, először két sor szőlőtő között, aztán egy lépcsőkkel tarkított szakaszon – na ilyenkor szoktuk sűrűn emlegetni, hogy fenn majd milyen jól beuzsonnázunk. A beuzsonnázás történhet szendvicsesdobozból is vagy előkelő módon a kilátóteraszon – már amennyiben a szendvicsesdoboz nem ürült ki útközben. Egy ilyen komoly, háromórás séta alatt természetesen általában kiürül. Felnőtt tempóban sétálóknál nyilván ez más.
A kilátóteraszról látszik egész Bécs, ilyenkor tűnik fel, hogy a Duna mennyire a város szélén folyik tulajdonképp.
Ebben a sétaútban az a legjobb, hogy még mi is, akik elég újak vagyunk a városban és korlátozott az ismeretségi körünk, mindig találkozunk valaki ismerőssel útközben. Őshonos bécsieknek a szőlőhegyre felsétálni és útközben meginni egy fröccsöt vagy egy mustot, olyan természetes, mint máshol leugrani a szomszédos kávézóba vagy sétálni egyet a városka főutcáján. Aki pedig az insider tipp után azért megnézné a turistákra fókuszáló Grinzinget is, az Kahlenbergnél szálljon fel a 38A buszra, ami megáll Grinzing központjában is. Persze van még egy másik látványosság is ennek a busznak a vonalán, de az inkább nyáron és tavasszal szép, így majd akkor írok róla. Kellemes sétát addig is át a szőlőhegyeken!
P.S.: És ne felejtsétek a legfontosabb szavakat:
Heuriger = maga a borkimérés és így hívják az idei friss bort is
G’spritzter = fröccs
Gemischter Satz = ez egy tipikus bécsi fehérborfajta, mindenképp érdemes megkóstolni

Szép helyek Bécsben: A nyugalom és erő parkja

3 hozzászólás Szép helyek Bécsben: A nyugalom és erő parkja című bejegyzéshez

Ezzel a bejegyzéssel négy és fél éve tartozom, akkor ígértem meg mintegy mellékesen, hogy bemutatom ezt a parkot. A Park der Ruhe und Kraft a Zentralfriedhofban, a bécsi központi temetőben található. Ez a temető egyébként komoly turistalátványosság is, itt van eltemetve nemcsak a bécsi közélet minden jelentősebb egykori személyisége, de zenészek, filozófusok, többek között Ligeti György is. Akit részletesen érdekel, itt találja a teljes listát linkekkel, rendesen el lehet veszni benne – én szóltam.

Egyébként a temető hatalmas és gyönyörű, csodaszép régi sírkövekkel és hatalmas síremlékekkel, szépen vallás és náció szerint tagolva, és minden csoportnak megvannak a maga jellegzetességei. Én különösebb tervszerűség nélkül minden évben legalább egyszer ősszel és egyszer tavasszal ki szoktam menni sétálni és merengeni az élet értelmén, meg efféléken. Ezenkívül tervszerűen pedig akkor, amikor valaminek vége van: egy kapcsolatnak, amikor valaki fontos meghal, amikor egy életszakasz lezárul. A gyászmunkát hivatott ugyanis segíteni a temető egyik parcelláján berendezett park, a Park der Ruhe und Kraft.

 Egy ösvény vezeti végig a látogatót a bejárattól a kijáratig, s az út egyes pontjain építmények, kövek, fák segítenek a búcsúzásban. Minden állomásnál van egy kis tábla is az ott található szimbólumról és arról, hogy mit lehet ott megélni, átgondolni. A hely erőssége egyébként, hogy nem kötődik egyetlen valláshoz és világnézethez sem, hanem különféle vallások képviselői és egyéb szakemberek együtt fogalmazták meg az állomások szövegét úgy, hogy az mindenki számára elfogadható legyen, akkor is, ha valaki egyáltalán nem hívő.

 A park közepén építették fel a katedrálist: középen oltár, az oltár előtti részen a padlón labirintus, amit végig is lehet járni. A katedrálisnak nincsenek falai, csak jelképesen fut végig egy sor tégla a földön, viszont az oltárt minden irányban fák veszik körül.

Az oltár – csak úgy, mint a többi állomásokon található kövek, sok ezer évesek, gleccserek vésték a rajtuk látható barázdákat. Ha valakinek nehezére is esik hinni a halál utáni életben, azt mindenképpen érezheti itt, hogy a világ történetében egy emberélet csak egy rövid pillanat, és még a nálunk sokkal keményebb követ is megdolgozza a jég és a szél, s hogy volt előttünk is valami és lesz utánunk is.

A kőkörben tizenkét kőoszlop található, ami megfelel a 12 hónapnak, a természet körforgásának. Középen egy fa áll. Aki gyászol, az saját bőrén tapasztalja azt, ami a természetben normális: az élet elkezdődik és végződik is, és a közben lévő minden pillanatnak megvan a maga szerepe, mégsem lehet elkerülni, hogy vége legyen. Ugyanakkor a körnek nincs végpontja, ahol véget ér, ott el is kezdődik megint.

 A vízesés és a körülötte lévő padok a kommunikációról szólnak. Aki gyászol, annak megváltoznak a beszélgetései. Lehet, hogy többet beszél az eltávozottal gondolatban, mint a külvilággal valóságosan. Sokszor elvágva érzi magát a többi embertől, akik vidáman élnek, mintha nem történt volna épp a legnagyobb tragédia. Nem könnyű felvenni a kapcsolatot újra az élőkkel és elvágni a beszélgetés fonalát a meghalttal. A padok a folyó víz körül, ahol a csörgedezést is lehet hallani folyamatosan, ebben az átmeneti kommunikációs helyzetben hívják meg az embert, hogy elidőzzön.

 

Persze a beszélgetés után eljön az is, amikor elválnak az élők és a holtak útjai, elválik a régi és az új, az elvesztett és a megmaradt. A park egy pontján régen egy kétfelé ágazó fa állt, amikor először voltam itt, 2000-ben, akkor még megvolt. Ma már csak az évgyűrűk mutatják, hogy két közepe volt a fának és egy fotó emlékeztet, hogy nézett ki. Ez az utolsó előtti állomás a kapu előtt. Az utolsó egy magaslaton található pad, ahol még egyszer vissza lehet nézni a megtett útra, az állomásokra és arra az időre, amit a parkban töltött az ember.

Majd kilép a kapun, ami ugyan még mindig a temető területére vezet, de már egy másik világba:oda, ahol kis furgonok viszik a sírokra a virágokat, ahol fiakerek járnak és magyarázzák a turistáknak a sírok történetét, ahol élet van.

A Zentralfriedhofhoz a 71-es villamos visz ki, és a park a 3-as kapun keresztül közelíthető meg a legkönnyebben. Ha valaki már kipipálta Bécsben a szokásos belvárosi látnivalókat, mindenképp érdemes egy félnapos kirándulást ebbe a temetőbe is tervezni, amely minden évszakban más, de mindig nagyon szép.

Szép boltok Bécsben: A Babette’s

9 hozzászólás Szép boltok Bécsben: A Babette’s című bejegyzéshez

Ígértem, hogy a karácsonyi vásárok szezonja előtt még összeszedek néhány érdekességet, amit Bécsben szerintem nem érdemes kihagyni, ha már itt van az ember és fél óra után megállapítja, hogy a karácsonyi vásárok mindenütt ugyanolyanok, csak a Vörösmarty téren igényesebbek a vásárfiák. Az első ilyen üzlet a Babette’s, egy szakácskönyvbolt az Am Hof nevű téren. Itt is van persze karácsonyi vásár, sőt, öt perc andalgós sétatempóval elérhető egy másik is, de nem ez a lényeg, hanem a kis, eldugott bolt a tér hátsó csücskében. Ilyen a portálja:

 A kirakatban pedig a szakácskönyvek mellett felsejlik a szemközti épület, ami egyébként egy tűzoltóság, szóval ha mákja van az óvodáskorúval érkező látogatónak, akkor még tűzoltóautókat is lát.

 A boltban nemcsak szakácskönyvet lehet venni, hanem napi menü is van. És hát hol is lehetne egzotikusabb ételeket kapni, mint ahol a recepteket árulják?

 A fűszerezés sem akármilyen, mert a bolt saját keverésű fűszereket is árul, olyanokat is, amilyeneknek a létezéséről sem hallott még átlagos halandó. Persze a boltban ennek megfelelően izgalmasak az illatok.

 Amerre az ember néz, fűszertartó állványok, pultok és könyvek. És egy nagyon kedves eladónő, aki a legspeciálisabb célcsoportnak is pontosan a megfelelő három-négy könyvet veszi le a polcról.

 Nemzetközi konyhában verhetetlenek, de még az olyan látszólag semmi különös témához is, mint a reggeli, fél polcnyi könyvük van. Én gyereknek szóló szakácskönyvért mentem, természetesen ezen belül is korcsoportonként is többet tudott mutatni. Én már nem vagyok kezdő ebben a témában, Donak vannak épp ilyen könyvei, de azokból már mindent megtanult, amit szeret – értsd: nem tartalmaz hagymát vagy fokhagymát. És mert már kicsit túl akart lépni a tészta ilyenolyanszósszal és pizza akármivel típusú ételeken, valami haladóbbat kerestem neki. Találtam is, de egyelőre nem mondhatok többet, mert a gyerek az utóbbi két hétben elkezdett a számítógépen dolgozni és olyan rohamtempóban fedezi fel a dolgokat, hogy nem merem megkockáztatni, hogy a szülinapja előtt megtalálja, mi lesz az ajándéka.

Erről csak egy lábjegyzet. Biztos ismeritek azokat az eléggé patetikus szövegeket, amik itt-ott szoktak keringeni a neten “x dolog, amit a gyermekem megtanított nekem”. És akkor itt olyanok szoktak jönni, hogy “a jelen pillanat a legértékesebb” meg “nincs komolyabb dolog a játéknál” meg “a szeretet az egyetlen, ami igazán számít”. Namármost én az elmúlt két hétben egészen mást tanultam a gyerekemtől, de nem kevésbé vagyok hálás érte, mintha életbölcsességek lennének. Ezeket például:
– a telefonomon a google keresőbe nemcsak beírni lehet a keresett szót, hanem fel is lehet mondani és tényleg megtalálja.
– word dokumentumba egyetlen pöccintéssel lehet betenni a netről képet, nem kell hozzá külön ablakban megnyitni a képkeresőt
– és hogy mit jelent a telefonom menüjében az egyik alsó kis ikonocska. Mert oké, hogy megnyomhattam volna én is, és akkor kiderül, de én még olyan régi típusú ember vagyok, aki nem nyomkod olyan gombokat, amelyeknek a hatásával nincs tisztában.
Úgyhogy a gyerek nemcsak főzni tanul, hanem számítógépet kezelni is, bár ez utóbbit mintha tanulás nélkül is tudná, bámulatos. És nemrég még babablogot írtam róla.

Egy este a szabadulószobában

1 hozzászólás a(z) Egy este a szabadulószobában bejegyzéshez

Ha valaki nem tudná, mi az a szabadulószoba – ahogy egyébként én se tudtam vagy két héttel ezelőttig – annak elmondom. Egy kisebb csapat ember önként és dalolva bezáratja magát egy szobába, hogy aztán azon fáradozzon egy órán keresztül, hogy kijöjjön onnan. Első hallásra őrültség, és bevallom, én nagyon szkeptikus voltam, aztán most ott tartok, hogy Anyahajó vagyok, szabadulószoba-függő és már hat napja nem jutottam anyaghoz.

A szabadulószoba feeling már egy héttel a játék előtt elért. Ha két kiskorú gyermekekkel rendelkező házaspár közös programot akar csinálni, az maga a logisztikai csúcskihívás, a szabadulószoba előszobája. Mert először is rá kell érnie a két házaspár minden tagjának. Aztán a két bébiszitternek. Aztán kell, hogy szabad legyen a szabadulószoba. Egy hét köremailezés, sms-ek minden irányban, és már meg is találtuk azt a négyórás intervallumot, amikor mindenki ráér. És a gyerekek sem lázasodtak be az utolsó órában, ahogy azt egyébként már megszokhattuk. Ezen a ponton azt mondtam, hogy tökmindegy, sikerül-e kijönnünk a szabadulószobából, én a magam részéről a legnagyobb feladatot megoldottam, elszabadultam otthonról.

Azért a játék még ennél is komplexebb volt. Nem állítom, hogy amikor bezártak minket, tudtam, hogy mi is a feladat. Azt az instrukciót kaptuk, hogy miután kattant a zár, mindent kutassunk át és figyeljünk meg jól, valamint hogy egy tengeralattjáróban leszünk és le kell lőnünk egy ellenséges hajót. Én úgy képzeltem, hogy majd valahol találunk elrejtve egy feladatot, amit szépen egy íróasztal mellett megoldunk, aztán egy másikat, és így tovább. Természetesen nem így volt. Ehelyett keresni kellett valamit, amiről igazán azt sem tudtuk, hogy micsoda. A tanácstalanság 5-6 perce után viszont valami kapcsoló átkattant a csapatban és elkezdtük megtalálni a rejtvényeket. Innentől már vitt az áramlás: volt, hogy hamarabb találtuk meg a rejtvény megfejtését, mint a rejtvényt, és persze a csapat négy tagja együtt és külön is találgatott, ötletelt, keresett, logikázott. És elakadt. Amikor a stopperen mennek a percek és látja az ember, hogy egyre kevesebb perc van az egy órából, viszont a megfejtés még nagyon messze, akkor az ilyen 30-40 másodperces tanácstalankodás igen hosszúnak tűnik. Szerencsére ilyenkor jött a segítség a játékvezetőktől, akik kamerákon keresztül figyeltek minket és egy monitoron keresztül üzentek be, adtak tippeket. A tippek mondjuk néha egészen bosszantóak voltak, olyan müllerpéteres okosság például, hogy “néha a legegyszerűbb megoldás a helyes”, meg effélék. Számomra is hihetetlen, hogy az adott helyzetben mégis megtaláltuk a kulcsot a következő lépéshez, pedig így volt. A leghihetetlenebb viszont, hogy azt a feladatot, ami színtiszta matek volt, szintén én oldottam meg – pedig az érettségi nekem annak az ünnepe volt, hogy soha többé nem kell kockás füzetet a kezembe vennem.

A szabadulószoba persze az a műfaj, amiről nem fair úgy írni, hogy az ember elmeséli, mi is történt, milyen rejtvények voltak. De az igazán lényeges nem is ez, hanem ami az emberben ilyenkor történik. Mi ahogy kijöttünk onnan, még aznap éjjel kezdtünk kutatni a neten, hol vannak még ilyen szabadulószobák, mert ez mennyire jó és mégmégmég akarunk ilyet.

Hogy mi a jó benne? Hogy játék ugyan, de nem szabály alapján kell játszani, hanem teljesen el lehet engedni magunkat benne, nyitottá kell válni arra, ami történik, habár abszolút nem is sejthető, hogy mi lesz az. Ez az első 5-6 percben nagyon nehéz volt nekem, de aztán nagyon élveztem. Ilyen helyzetben a normál hétköznapokban igen ritkán vagyok. Működök a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, annak örülök, ha minél kevesebb váratlan dolog jön közbe, ami kimozdít a nap normál menetéből. Új impulzusok fényévente egyszer jönnek, vagy ha jönnek is, fényévente egyszer vagyok olyan állapotban, hogy észre is veszem, mert helyette olyan dolgokkal foglalkozom, hogy aláírtam-e az üzenőt, csak le ne égjen a tejbegríz, tiszta-e a tornacucc és hova raktam a következő utazáshoz a repjegyet.
A másik dolog, amit nagyon élveztem, hogy a csoport tagjaival csevegés nélkül voltunk együtt, mégis rengeteget beszéltünk, nagyon kellett figyelnünk egymásra és a végére teljesen összehangolódtunk. 10 év házasság és rengeteg egyforma nap után én sokszor úgy vagyok, hogy nincs minden estére valami átütő beszédtémám, sokszor se kedvem, se erőm megvitatni az élet nagy dolgait, és azért ez hosszú távon nem tesz jót a házasságnak. Egy este a szabadulószobában üde színfolt a kapcsolati rutinban: lelkizés nélkül lehet közösen csinálni valamit, a közös cél érdekében oda kell figyelni a másikra, hagyni, hogy mindenki megtalálja azt, amit csak ő tud hozzátenni a feladat megoldásához. Úgyhogy ha valaha házassági krízisbe kerülünk, az első dolog lesz, hogy befizetek egy szabadulószobára, mert ez jobb, mint egy párterápia.

Ha kedvet kaptatok a játékra, nézzetek be a Hinthunt oldalára, és a következő bécsi kirándulásotokba a fonalboltok és a karácsonyi vásárok mellett ezt is tervezzétek be. S hogy Bécs mennyivel többet kínál, mint a karácsonyi vásárok, arról a következő hetekben még fogok írni egyszer-kétszer, úgyhogy ez még csak a kezdet!

20/52 – heti gyerekportré

4 hozzászólás 20/52 – heti gyerekportré című bejegyzéshez

Vannak hetek, amikor képtelenség két képet kiválasztani. Például most, amikor a Belvedere botanikus kertjében jártunk. Egyébként ez egy olyan program, amit kevés turista ismer, pedig szerintem sokkal szebb látványosság, mint a Schönbrunn parkja. A sziklakert, a kaktuszkert, a bambuszliget, a rododendronok – bármelyiknél elbámészkodnék akár fél órát. Szóval ez a programot nagyon ajánlom, gyerekkompatibilis is és igazi oázis a város közepén. Aki pedig ezt a nagy sétát saját lábon kibírja, utána még egy fagyit is kaphat.

Edelstoff-on jártam

Vannak olyan Budapestnél kevésbé szerencsés városok, ahol nem minden héten, csak évente néhányszor rendeznek színvonalas kézműves- és dizájnvásárt. Ráadásul erről sem a városban járva-kelve plakátokról értesülhetünk, mert ilyet egyet se láttam, hanem onnan, hogy egy magyar kézműves szól, hogy ő is ott lesz. A képeket látva bizonyára kitaláltátok már: Zazáleáról beszélek, aki tavaszhozó színekkel jött Bécsbe. 

 Az Edelstoff vásárt egy gyárcsarnokban rendezték, ami csak egész kicsit volt melegebb, mint az utcán állni, ennek ellenére tömegek jöttek és a hangulat is remek volt. Bőven voltak magyar standok, néhány alkotót már ismertem a WAMP-ról, mások munkáit most láttam először.
Ami számomra furcsa volt: két – egyébként osztrák – standnál is érdeklődtem, hol lehet a termékeiket online megvásárolni és mindketten azt válaszolták, nincs webshopjuk, csak vásárokon vannak jelen és még csak kivételesen sem lehet e-mailben rendelni. Kár, mert egyébként komolyak voltak a szándékaim, csak épp az ehavi büdzsébe nem fért volna bele. Egyébként már máskor is feltűnt, hogy a Dawandán, Etsy-n alig-alig van alkotó Ausztriából, vagy legalábbis jóval kevesebb, mint amennyit egy olyan bohém és extravagáns dolgokat kedvelő városból, mint Bécs várni lehetne. Szóval úgy tűnik, a magyar kézművesek ebben a tekintetben jobban lépést tartanak a korral.

 No de nem olyan sokat nézelődtünk Nils Hogerssonnéval, hiszen ott volt Zazálea, s vele beszélgettünk – szigorúan ügyelve arra, hogy lehetőleg vonzzuk a vevőket. E célból még egy csodaszép kékszemű bébit is bevetettünk, a márka új reklámarcát, Lilit.

Wet Brush asztalát is megcsodáltuk. Ő az akvarelljeivel illetve azok nyomataival jött Bécsbe, és itt is maradt – mármint nem ő, hanem a párizsi metróról festett képe, amely ezentúl frankofón családtagomat emlékezteti a régi szép időkre álmaira.

Heti portré (11/52) avagy egy kávéházi reggeli viszontagságai

1 hozzászólás a(z) Heti portré (11/52) avagy egy kávéházi reggeli viszontagságai bejegyzéshez

A Béccsel kapcsolatos klisék közül talán az egyik legismertebb, hogy itt az emberek kávéházban reggeliznek. És igen, tényleg rendszeresen elő szokott fordulni, hogy munkahelyi meeting címszóval a Landtmannba megyünk vagy hogy ilyen-olyan címszóval nem délutánra beszél meg az ember találkozót, hanem reggel nyolcra, kilencre és mert ez elég embertelen időpont, legalább egy kis kávéházi reggelizéssel kárpótolja magát. Ugyanennek a műfajnak a hétvégi változata a kávéházi brunch. Van olyan hely, ami úgy hirdeti magát, hogy a városban a legtovább kínál reggelit – este hatig, ha jól emlékszem. A másik véglet pedig elsősorban a bálszezonban fordul elő: Katerfrühstück valamikor hajnali 4-5 órától vasárnap, hogy amikor véget ér a szombat esti bál, akkor egyből folytassa az ember egy kellemes reggelivel – például a Cafe Schwarzenbergben. Tudnak élni a Bécsiek, ez tény.

Azért sejthetitek, hogy ugyanezt a kávéházi reggelit gyerekkel előadni nem olyan zökkenőmentes, és valószínű nem pihentetőbb, mint reggel fél nyolckor leszaladni az Ankerbe péksütiért, útba ejteni a piacot egy csokor friss virágért, hazamenni, szépen megteríteni, lezuhanyozni, feltenni egy visszafogott sminket, majd mosolyogva tálalni a különböző ízlések szerint bekevert kakaót. De mi hősök vagyunk, és mégis inkább a stresszes kávéházi reggelit választjuk időnként. Igazából csak az én kedvemért, mert javíthatatlan álmodozó vagyok és egyszerűen szeretem, ha csak úgy elémrakja a pincér a tányért és a bögrét a mindenféle finomsággal. Van a kedvenc helyünk, a Tunnel, ami elég gyerekbarát: van cornflakes-es reggeli gyerekadaggal, meg az árak is elég barátiak, szóval tényleg nem szükséges hosszan mérlegelni, hogy ott reggelizzünk-e vagy otthon. Így volt ez régebben, amikor még 9-kor nyitott a hely. Időközben átálltak a 10 órás nyitásra, amit sajnos mi nem tudtunk, így már fél 10-kor az ajtó előtt toporogtunk. Rém hideg volt, viszont a megtévesztő napsütés miatt nem úgy voltunk öltözve. Apahajó még nem ivott kávét és a gyerekek amúgy is utálják, ha a lábukat ki kell tenni hétvégén a lakásból, csak én terrorizálom őket mindig mozgással meg szabad levegővel. Annyira azért én sem vagyok kegyetlen, hogy fél óráig ácsorogtassam őket a hidegben, úgyhogy B terv után kellett nézni. Pedig B terv nem volt. Semmilyen normál kávézóba nem mennék a gyerekeinkkel, még akkor se ha átlagos osztrák mérce szerint nagyon fegyelmezettek és sokkal kevesebbet büfögnek hangosan, mint más korukbeli gyerekek.

A megoldás az volt, ami a családom összes többi tagját az őrületbe szokta kergetni: egy darabig sétáltunk (lásd 2. kép) majd felszálltunk egy buszra és addig mentünk, amíg el nem értünk valahova.
– Most hova megyünk?
– Nem tudom.
– Nem tudod?
– Nem. De csak van ebben a városban egy hely, ahol lehet már fél tízkor is reggelizni gyerekkel. De ha nincs, akkor 15 perc múlva leszállunk és elindulunk vissza. Akkor már kinyit a Tunnel is.
**- Hideg van.
– Éhes vagyok.
– Nem ittam még kávét!
– Mikor érünk már oda?

– Majd. És akkor most mindenki befogja a nyafogóját, belehúzunk és akkor 7 perc múlva ott leszünk. a MQ-ban. Reméljük, hogy az meg nem 11-kor nyit.
– Jaj, de szörnyű az élet, hogy még nyafogni sem lehet.
– Ugye, szerintem is rémes. **

A ** és ** közötti szakaszt ismételje addig, amíg be nem lépett a kávézóba.

Aztán odaértünk. És ami azután jön, annyira kellemes és annyira tipikus bécsi életérzés, hogy pár hét múlva bizonyára  újra nekifogunk ennek az öngyilkos merényletnek.  

D mint Dóra

4 hozzászólás D mint Dóra című bejegyzéshez

Ha már szeptember óta még nem írtam az iskoláról, akkor legalább most, a D betűnél feltétlenül bepótolom. Mert ha visszanézek az elmúlt évre, a sok izgalmas program és újdonság között a legizgalmasabb és legújabb mégis az iskolakezdés volt. Első osztályos szülőnek lenni mindenütt különleges, nekünk a kétnyelvűséggel talán még érdekesebb, mint Magyarországon élve lenne.

Annyi kérdés és bizonytalanság volt bennem év elején és részben van is még. (Bár szerencsére van a gyereknek apja is, aki akkor is képes megőrizni a hidegvérét, ha én pánikba esem.) Annyit tudtam biztosan, hogy az, amit én tanultam valamikor 30 éve, az itt nem ér sokat. Az osztrák iskolások nem írott betűket tanulnak – és ha mégis, akkor másképp kerekítik -, hanem nyomtatottat. De más egyéb dolgokban is teljesen másképp működik az oktatás, mint amihez hozzászoktam. Persze lehet, hogy ez nemcsak a más országnak köszönhető, hanem egyszerűen változott a pedagógia. Nem tudom, nincs összehasonlítási alapom, fogalmam sincs, Magyarországon milyen ma elsősnek lenni.

Az első benyomások nagyon pozitívak voltak. A szülői értekezleten minden könyvet megnéztünk és ott helyben bekötöttük azokat – hogy minden gyereknek ugyanaz a könyv legyen piros, kék, átlátszó és sárga fóliában. Nincs egyébként sok tankönyv: írás-olvasáshoz három, két matek és egy angol. A környezetismeretet az olvasókönyv képei alapján tartják illetve sétákra, kirándulásokra mennek. Éneklés van ugyan, de inkább angol- és hittanórán, mint külön éneken. Kéthetente van egy Rythmik nevű tantárgy, ami talán a legjobban hasonlít a magyar énekórákra. Persze majdnem minden gyerek jár valami zeneórára: van kórus, Dóra ezt választotta, de van olyan zenei alapozó kurzus is, amelyen egy év alatt három hangszert ismernek meg, s majd másodikban kiválasztják azt, ami a legjobban tetszett nekik, meg ahova még van szabad hely. A rajzolás is inkább a hittanon történik, külön rajzóra nincs. De szinte minden nap hoz haza Do valamilyen rajzot és azzal, hogy az iskolában filctollat is használnak rajzoláshoz, kialakult szeptember óta egy új stílusa is. A technikaóra számomra rejtély, ugyanis nem beszél róla Do semmit. Egyszer hozott haza egy hímzést, amit vélhetőleg ott készítettek, de ezt sem sikerült kihúznom belőle. Kongrét hímeztek ki könyvjelzőnek, tényleg nagyon szépre sikerült. Az óráik egyébként nagyon szabadon zajlanak. A tanárnő heti terv alapján dolgozik, tehát valamennyire stabil, hogy melyik nap használják a sárga, a kék és a piros könyvet, de hogy a nap folyamán pontosan mikor és egy dologra mennyi időt szánva, azt nem lehet az órarendből kiolvasni. Majdnem mindenütt G betű szerepel, Gesamtunterricht, tehát “általános/összesített/ ömlesztett” oktatás.

Ami számomra a legnagyobb újdonság volt és egyben a legjobban tetszett, az a fogalmazás volt. Az első héttől kezdve, tehát amikor még egyetlen betűt sem tudtak, írnak fogalmazásokat. A fogalmazásfüzet úgy néz ki, hogy egyik oldala sima, másik oldala vonalas. A sima oldalra írták például az első nap nagy betűkkel, hogy “mag” azaz “szereti”. Az m, a, g betűket még majd később fogják tanulni, de a tábláról azért le tudták másolni, mintha rajzolnának. A mellette lévő vonalas lapra ezután olyan mondatokat írtak, hogy “Dora mag…” azaz “Dóra szereti a…” Gondolom, abból indultak ki, hogy a saját nevét mindenki le tudja írni már óvodás korában is, és mennyire remek érzés, hogy a saját név+ újonnan tanult szó (mag) + egy kis rajz együtt már kiad egy mondatot, aminek értelme van és amit el lehet olvasni. Ilyen “Dora mag” mondatot hármat kellett volna írni, mondanom sem kell, hogy majdnem az egész oldalt teleírta Do. Azóta is látom rajta, mennyire izgalmas számára, hogy egy új világ nyílt ki előtte és új eszköz került a kezébe: az írás. Remek, hogy nem úgy tanítják a gyerekeket, hogy előbb megtanítják nekik az összes betűt, aztán gyakorolják a helyesírást, aztán harmadikban elkezdik tanítani, hogy bevezetés, tárgyalás, befejezés (én még így tanultam, nagyon erősen megmaradt), hanem előbb elhitetik velük, hogy már most is vannak gondolataik,a melyeket akár le is tudnának írni, csak még gyorsan meg kell tanulni a betűket. Addig meg amit nem tudnak leírni, azt lerajzolják – s a hetek elteltével egyre több a betű és kevesebb a rajz.

Persze nem gyorsan tanulják, kb. hetente egy betű vagy betűkapcsolat kerül sorra és nagyon sok gyakorlási lehetőség van. De azért jól haladnak és egyre hosszabb és érdekesebb szövegeket tartalmaz az olvasókönyv is.
Anélkül, hogy elfogult lennék, Do tényleg nagyon ügyes. Bár még távolról sem kellene olvasni tudnia, de nála valahogy már megtörtént az az átkapcsolás az agyban, ami után a betűk már szavak és a szavak mondatok. Nem emlékszem, milyen volt ez nekem, de őt nézve az a benyomásom, hogy ez tényleg egy hirtelen dolog, amely után látszik a szemén, hogy igen, ez most megtörtént. És onnantól kezdve a világ tele lesz feliratokkal, amelyeket korábban is látott és érzékelt, és a jelentését is tudta (pl, hogy az Anker az egy pékség, vagy a dm-ban illatszert lehet kapni), de most már ezek nem egy képet alkotnak, hanem betűsort. És olvas a villamoson, séta közben, elolvassa a szatyrok feliratát, a lakásban található újságok főcímét és az élelmiszerek címkéjét, bármit és mindent.

Az elején megállapítottuk a szülőkkel az osztályban, hogy az olvasókönyvből olvasás csalóka: sokszor nem is olvassák a gyerekek a szöveget, hanem fejből felmondják. Do-nál is sok jele volt ennek, így kíváncsiságból megvettem egy valódi könyvet a Lesezug sorozatból. Ebben olyan betűk vannak, mint amilyeneket az olvasókönyvben is használnak, és az elején oldalanként csak egy mondat, aztán fokozatosan egyre hosszabb szövegrészek. S bár még vannak Do számára ismeretlen betűk és főleg betűpárok (pl. tanulták az s-t, de az st-ben másképp kell kiejteni, és más hasonlók), azért folyamatosan szépen olvasta icipici segítséggel. Közben látszott rajta, hogy nagyon büszke és ő is alig hiszi, hogy valódi könyvet olvas, valódi történetet.

Mindent elolvas és mindent leír. Ahogy a fenti képen látszik, még a Mikulásnak is hagyott üzenetet. És hiszitek vagy nem: a Mikulás válaszolt. Azt írta: Nem baj. Ő pedig hihetetlenül boldog volt, mert már levelezik. Hamarosan ajándékozok neki egy e-mail címet.

Older PostsNewer Posts