Amilyen látványos ez a sál, annyira gyorsan elkészült, lényegében fél nap alatt – pedig kötött. Azóta már kalap is van hozzá: karimás, mint a nagyoknak. Na jó, lefényképezhetsz, de csak ha grimaszolhatok című képünket látjátok, kedves olvasók.
Tipikus novemberi programjaim vannak mostanában – leszámítva az új oviba való beszoktatást – a legtöbb időt temetői sétákkal és különböző európai országok temetkezési kultúrájának tanulmányozásával töltöttem. Láttam sírfeliratokat, amelyekben egy egész sort megtöltött az illető halott életben elért címeinek és rangjainak felsorolása (rövidítésekkel!), idézetet a kis hercegből, de azt is, hogy “Venedig, ich komme” (Velence, jövök), láttam Brecht sírját és a Hitler elleni sikertelen merénylet miatt kivégzettek síremlékét, akkora mauzóleumokat, hogy ha csak az árának a felét költhetném a saját házamra, alig találnám meg benne a többieket (na de azt nem szeretném), meg anoním sírokat is, ahol az utódok nem látták fontosnak feltüntetni – vagy az elhunyt nem kívánta? – hogy kié is a nyughely.
A sok fura, túlzó, időnként embertelen sírkő mellett azért voltak nagyon szépek is: a zsidó temetőket mindig olyan emberségesnek találom a sok növény és az egyszerű kövek miatt, s ugyanígy egyszerű, mégis kedves a festett kövekből kirakott szív.
Tudom, nem túl vidám téma, meg sok köze nincs a horgoláshoz sem, de legalább egy életjel részemről addig is, amíg vissza nem rázódom a normál kerékvágásba.
Amennyire Magyarországon az identitásom része volt, hogy melyik mobilszolgáltatónál vagyok, annyira érzem most magam ÖBB-snek. Mert az ÖBB figyel rám. Segít. Időt szán a problémámra.(És mert lassan több időt töltök vonaton, mint a családommal, de ez más tészta.)
20 éves voltam, amikor besétáltam a miskolci MÁV Jegyirodába, hogy vonatjegyet vegyek Rosenheimba – nyári szakmai gyakorlatra készültem ugyanis. A következő párbeszédet azóta se tudom elfelejteni:
én: Szeretnék egy jegyet x hó y. napjára Németországba, Rosenheimba és x hó z. napjára vissza. MÁV alkalmazott: Magának arra úgyse lesz pénze.
Oké, hogy 20 évesen még javában a hippi-korszakomat éltem, és menő volt turkálókból meg dédi padlásáról szedett cuccokban járni, és az is oké, hogy az év többi részében mindössze a Miskolc-Buapest viszonylaton utaztam havonta egyszer-kétszer, de azért…
Ezzel szemben mi történik a Westbahnhof jegypénztárában? (Ami amúgy nem is jegypénztár, hanem Reisezentrum vagy valami efféle.) Az ember szépen beáll egy sorba, igen, egy sorba, ahol az egy nem határozatlan névelő, hanem számnév. Egyetlen sor van ugyanis sok nyitvatartó ablakhoz, azaz nincs az a kockázat, hogy beáll az ember a leglassabban haladó sorba és ott szív(ja a fogát) két órán át. Mikor sorra kerülök, előveszem a netről előre kinyomtatott menetrendemet és odaadom a pénztárosnak és szólok, hogy van Vorteilskarte-m, amivel Ausztriában 50% kedvezményt kapok és talán 25-öt Németországban. Perszer megnevezhetném az úticélt is, de mert általában pontos időpontra megyek és több átszállással, inkább előre ki szoktam sakkozni, melyik vonat a legmegfelelőbb és ki is nyomtatom. Akkor a vasutas belemélyed a számítógépes táblázataiba, én pedig tiszteletteljesen és kíváncsian várok. Egy idő után a gép kidobja a lehetséges jegyvariációkat, a vasutas pedig felsorolja nekem, hogy mi mennyibe kerül és milyen feltételekkel. Mert néha szerecséje van az embernek és van Sparschiene, ezzel sokszor csak felébe kerül a jegy, mint a normális félárú, cserébe viszont csak arra a vonatra érvényes. Ha flexi akar maradni az ember, akkor többet fizet, viszont nincs időhöz kötve. Lehet szépen mérlegelni az előnyöket, hátrányokat, majd dönteni és fizetni. Döntés után a vasutas kinyomtatja a jegyeket – kérés esetén természetesen helyfoglallással. A helyfoglalás szükségességéről is ki lehet kérdezni, mennyire szokott tömött lenni az adott vonat az adott napon és napszakban: ő tudja és meg is mondja. Azt is, ha szerinte nem szükséges. De ha mindenre foglal az ember, akkor is csak az első kettő foglalás kerül pénzbe egy utazáskor, a többi a cég ajándéka. MÁV-on szocializálódott ember csak tátja a száját ennek hallatán.
A kinyomtatott jegyet nem csak úgy a vevő elé dobja, hanem szépen egyenként kihúzófilccel megjelöli az indulási időpontot, a kocsi és ülés számát, a vonat számát, és hangosan felolvassa olyan tempóban, hogy az ember követni és ellenőrizni tudja, hogy minden stimmel. Majd szépen beleteszi az egészet egy borítékba a vevő fizetési bizonylatával együtt, belehajtogatja a menetrendet, mosolyogva átadja és jó utat kíván. És egyáltalán, végig mosolyog, még csak nem is kényszeredetten. Annyira meggyőzően, hogy a Gute Reise-ra spontán azt mondom, hogy Ihnen auch, azaz Önnek is – ami végülis hülyeség, de mit tegyek, eddigre már félextázisban vagyok pusztán attól, ahogy itt kedvesen és tisztelettel bánnak velem, pedig csak vonatjegyet akartam venni, nem luxusautót.
Majd következik a vonatút. Állítom, egy négycsillagos wellness hotelben sem ugrálják jobban körül az embert. A kalauz nem odavakkantja, hogy “újfelszáll”, hanem – megintcsak mosolyogva – azt mondja: “Grüss Gott, jemand noch zugestiegen in X , bitte?” És amikor ellenőrzi a jegyet, akkor rögtön mondja is, hogy amikor átszállok, akkor melyik vágányhoz kell majd mennem. Valami csoda folytán egyébként szinte mindig a szemközti vágányhoz, mintha a DB és az ÖBB kizárólag az én utazásaimhoz igazította volna a menetrendjét.
És egyébként is, az átszállások között általában pár perc van, szinte sosem több, mint 10-15. Az első ilyen menetrendet látva (4 perces átszállás is volt rajta) kicsit szkeptikus voltam. Mert hogy fogok én eljutni Hildesheimba, ha már Nürnbergben lekésem a csatalakozást. És hogy 4 perc alatt nem fogok tudni átszállni, abban biztos voltam. Hányszor fordult elő a Miskolc-Budapest viszonylaton, hogy 4 percnél kevesebb volt a késés? Még IC-n se sokszor emlékeim szerint. És igen, itt minden zökkenőmentesen ment, általában késés nélkül, de ha késtünk, a csatlakozás akkor is bevárt minket. A vasutasok ugyanis kommunikálnak egymással út közben. Hihetetlen!
Persze olyan is volt, hogy késtünk. Műszaki hiba jött közbe ugyanis. Vagy legutóbb Brandanschlag – hogy nevezik magyarul ezeket a gyújtóbombás támadásokat? Ilyenkor a kalauz együtt gondolkozik az utassal. Tudja, hogy ha leáll egy ICE a semmi közepén, akkor az utas egy idő után aggódni kezd. És akkor megosztja a problémát a hangosbemondón keresztül. Hogy felmerült egy műszaki hiba, ezért kellett leállnunk. Öt perc múlva, hogy már jó úton vannak a hiba elhárításban. Aztán ha kész vannak, akkor még egyszer mond két kedves mondatot, meg hogy igyekszik behozni a késést. És összeköttetésben áll a vonatokkal, amelyekre az utasok át akarnak szállni. Ha mégsem tudják bevárni, akkor szépen lepecsételi a jegyet, hogy a Sparschiene érvényes legyen a következő lehetséges vonatra. Elnézést kér a kellemetlenségért – még akkor is, ha nem sok befolyása volt arra, hogy valami őrült gyújtóbombákat helyezett el Berlinben a sínek mellé.
Ilyenkor aztán ránézek a jegyemre, hogy tévedésből nem első osztályra fizettem-e be, de nem. Ez a standard. Bámulatos.
Ha arról kérdez valaki, mi a legnagyobb kontraszt a magyarországi és az ausztriai életem között, akkor mindig a pékekkel és a vasutasokkal jövök. Otthon az úgy volt, hogy bemenni egy pékségbe a napi rutin része volt, még félálomban is képes voltam abszolválni és mindig azt kaptam, amit akartam. Na jó, néha előfordult, hogy penészes mazsolát találtam a mazsolás kiflimben vagy hogy tegnapi volt a kenyér, de a meglepetések ennyiben ki is merültek. Mióta Bécsben élünk, igyekszem a pékségeket nagy ívben kerülni, még ha ez nem is mindig sikerül. Ugyanis minden pékséglátogatás egy remekbeszabott rúgás amúgy is gyenge lábakon álló önbizalmamba. Oké, az is igaz, hogy mondjuk konferenciákon vagy egyéb munkával kapcsolatos szituációkban mindig azt kapom vissza, hogy mennyire remekül tudok németül és hogy akkor most mi is az anyanyelvem igaziból – a pékek viszont gondoskodnak arról, hogy még véletlenül se szálljak el és folyton az orrom alá dörgölik, hogy idegen vagyok és reménytelen eset. Az első sztori az volt, hogy kiflit akartam venni. Iskolai németórán azt mondták, hogy a kifli németül “Kipferl”. A pék persze kioktatott, hogy nem ám, amit én akarok, az Stangerl, Kipferlnek ugyanis csak az olyan kifli minősül, amelyik meg van hajlítva – s abból a fajtából akkor épp csak dióval töltött volt. Annak viszont Nussbeugel a neve – csak az egyszerűség kedvéért. Na jó, ha már a kifli ilyen bonyolult eset, akkor vegyünk inkább zsemlét. Iskolai emlékeim szerint a zsemle “das Brötchen”. A pékné persze ezúttal is hülyén nézett rám, majd közölte, hogy Brötchen, az nincs. Mondom neki, dehogynem, ott, abban a kosárban, abból adjon nekem négyet. Az pedig nem Brötchen, hanem Semmel, tudjam meg. Ó, nahát, hiszen én úgy tanultam, hogy a kettő rokonértelmű, tetszőlegesen felcserélhető egymással – segítve ezzel is, hogy az ember elkerülje a szóismétlést. Nem sokkal később kezembe került egy “Wienerisch” szószedet, ebből aztán megtudtam, hogy bár majdnem az egész német nyelvterületen ugyanazt értik Brötchen alatt, mint amit én értettem, Ausztria mégis kivétel. Itt a Brötchen a szendvics értelemben használatos (németül belegtes Brot), a csupasz zsemle ellenben Semmel.
De egyébként is, a pékség Bécsben valódi Eldorádó. A péksütemények széles választéka áll a vitrinekben szép kis táblácskákkal megjelölve. A gond csak az, hogy a táblácskák és a süteményfajták száma ritkán egyezik meg, és ha igen, akkor se abban a sorrendben vannak a táblák, mint a sütik. Minek nevezzelek – tűnődöm pékséglátogatásaim alkalmával rendszeresen, míg végül általában úgy döntök, hogy nem vacakolok, inkább nyelvújítok. Rájöttem ugyanis, hogy van egy szó, ami bármelyik péksüteményre illik: das da. Az ott. Majdnem tökéletes némettudásommal úgy döntöttem, a pékségben nem akarok imponálni. Inkább használom a mutatóujjamat és az univerzális szót. Das da. Így legalább nem kapok kioktatást már a reggeli előtt.
És hogy mi van a vasutasokkal? Legközelebb azt is elmesélem.
Meséltem már a blog rejtett életéről, azaz az emilben feltett kérdésekről. Régebben a leggyakrabban azt szerettétek volna tudni, hogy hol lehet jó fonalakat kapni. Az utóbbi időben a “hol lehet Bécsben jót enni elviselhető áron – lehetőleg bécsi szeletet” kérdés áll az első helyen.
Ilyen tippeket persze tudok adni – amennyi időm tavaly főzésre volt, kénytelen voltam kitapasztalni az éttermeket. De a bécsi szeletes kérdés mindig zavarba hozott. Mert bevallom, én nem szeretem a bécsi szeletet. Úgy általában a rántott dolgokért nem vagyok oda. Ezért aztán általában azt válaszoltam, hogy leginkább arra érdemes figyelni a rendelésnél, hogy a bécsi autentikus bécsi szelet sosem rizzsel vagy krumplipürével kerül asztalra, hanem ecetes krumplisalátával. Ha így található az étlapon, akkor lehet reménye az embernek, hogy valami igazán jót fog enni. (Akármilyen lesz a hús, a saláta mindenért kárpótol.)
Azért a nyaralás alatt “párszor” volt szerencsém a rántott húshoz. A legtöbb étterem gyerekmenüje sült kolbász vagy bécsi szelet hasábburgonyával, és még a gyerekadag is akkora, hogy egy idő után egyszerűen négyünknek rendeltünk két adagot, és alig bírtuk megenni.
Az egyik hely, amit így már tapasztalatból tudok ajánlani, a Lainzer Tiergartenben van. Ez egyébként nem igazi állatkert, hanem a bécsi erdő fallal körülkerített része (belépő nélkül látogatható, a kerítés inkább az állatokat védi.) Ha valaki unja a szokásos turistáskodást Bécsben, azaz már kipipálta a Schönbrunn, Stephansdom, Naschmarkt szentháromságát, és szeretne közelről, kerítés nélkül látni őzeket meg csinos kis vaddisznócsaládot, annak szívből ajánlom a Lainzer Tiergarten meglátogatását.
(igen, az a kis piszok ott valóban egy vaddisznó. De jóval közelebbről is láttunk, csak akkor annyira paráztam, hogy csak a gyerekek kezét bírtam szorongatni.)
Ha inkább a városban maradnátok, és gyerekbarát étkezési vagy szórakozási lehetőséget kerestek, akkor két helyet tudok ajánlani. És az egyiken még bécsi szelet is van 🙂
A Sand in the City a belvárosban, a Stadtpark metrómegállótól három perc sétára található ideiglenes szórakozóhely. Csak nyáron van nyitva, így hasznosítják ugyanis a korcsolyapálya területét. Körben mindenütt kis házikókban kínálják az ételt, italt, középen pedig kényelmes nyugszékek, sörpadok, asztalok, hintaágyak találhatók. Az egész terület vastagon fel van töltve homokkal, tehát ha a gyerekek magukkal viszik a homokozójátékokat, akkor a szülők valóban nyugodtan szopogathatják a fröccsöt, és mindenki boldog lesz.
Ez a hely egyébként amellett, hogy gyerekbarát, még árak szempontjából is oké, valamivel a normál éttermi/ kávézós árak alatt lehet enni, inni, miközben a minőség teljesen rendben van. Na jó, bort inkább ne itt igyanak a hozzáértők, de pl az Aperolspritzer pont jó.
A másik vendéglő, ami gyerekbarátságban minden mást üt, a Praterben található Kolarik. A Würstlpratertől, azaz a vidámparktól nem messze, a Schweitzerhausnál található. Az ételek sem rosszak, de a lényeg, hogy rengeteg ugrálóvár van egy kupacban. Ellentétben a balatonparti horrorisztikus árakkal, itt az ugrálóvárazás nem luxus. Nem ötpercenként fejik meg a kedves szülőket 500 forinttal, hanem a belépő karszalag egész napra érvényes a környező három étterem összes ugrálóvárjába és felfújható óriáscsúszdájába, mindez 3,50 EUR-ért. Mi kell egyéb egy óvodásnak?
És hogy az ételekről is mondjak valamit: annyira megkívántam az ecetes krumplisalátát, hogy még a hozzátartozó rántott csirkemellet is bevállaltam – és meglepően jó volt. Semmi olajíz, friss, ropogós. A krumplisalátán pedig még ruccola is volt és némi pirított tökmag és tökmagolaj. Egyszerűen tökéletesen záródott a nyár.
A “különleges” jelző nem ennek a kb. 25×25 centis freeform horgolásnak szól, hanem a nagyobb projektnek, amiben csak egy kis csavar ez a darab. De messzebbről kezdem, mondjuk Ádámnál és Évánál, azaz a WU listánál. A WU lista egy levelezőlista – eredetileg a bécsi WU-n tanuló magyar diákoknak, azóta viszont boldog-boldogtalannak, aki Bécsben él és magyar. Remek találmány – segítségével találtam 24 óra leforgása alatt bébiszittert (nem is akármilyet!), itt lehet elcsípni olcsó vonatjegyeket, telekocsit szervezni hétvégén, szert tenni megbízható mesteremberekre, megtudni, hogy milyen mobilelőfizetést érdemes venni, tájékozódni arról, hogy az Orangways éppen mikor és miért nem közlekedett.
Szerveződnek bulik és kapok tippet, hogy hol vehetek papírsárkányt, de a fölöslegessé vált gumicsizmát is el lehet passzolni. Egyszóval remek kommunikációs platform, ahogy ezt divatosan mondják. Felülír minden olyan klisét, hogy a magyarok csak veszekednek egymással és mindenki ott fúr, ahol tud. Valahogy jót tesz a kinti levegő vagy mittudomén, lényeg az, hogy a WU lista szinte minden problémára kínál megoldást pusztán azzal, hogy elég sokan vannak rajta és elég kedves emberek. Tudják, hogy milyen jó, ha segítenek rajtuk mások a gázban, ezért aztán ők is segítenek.
Ez volt a hosszú bevezetés – de talán nem bánjátok. Szóval a WU listán jött múlt héten egy fura kérés: egy konduktor lány azt írta, hogy az egyik betegének születésnapjára tapogatófalat szeretnének készíteni, ehhez kért mindenféle apróságot, kanalakat, kockákat, mindenféle kütyüt, aminek érdekes tapintása van. Rücskös szövésű anyag is volt a kívánságlistán, amitől persze egyből beindult a fantáziám.
Elővettem a bolyhos, selymes, pomponos és szőrös fonalaimat, persze a fiús színűeket, és nekiálltam. A narancssárga fonal egyébként egy gombolyagon belül is nagyon sokféle tapitású, mondjuk azt, hogy erre a projektre találták ki.
Már alig várom, hogy az elkészült falról kapjak egy fotót, mert bevallom, még nincs előttem teljesen, hogy fog kinézni. Mindenesetre örülök, hogy hasznossá tehettem magam, és megbeszéltük a szervező lánnyal, hogy ilyesmire bármikor befogható vagyok. Na de a lényeg: annyira jó látni, hogy vannak emberek, akik ilyen remek ajándékot találnak ki egy betegük számára, megszervezik, végigmennek a városon és begyűjtik a tapogatótárgyakat, aztán összeépítik. Nyoma sincs elgépiesedésnek meg kiégésnek – félek a patetikus nagy szavaktól, de erre tényleg nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ma találkoztam egy emberrel, akiben szeretet van. És örülök, nagyon.
Találós kérdés: vajon hol készült ez a kép? Talán Afrikában? Vagy Olaszországban? Megfejtés a kép alatt.
“Nem, nem, nem lakunk mi olyan messze” – idézhetnék gyerekkori kedvenc mesekönyvemből. Nem, dehogy voltunk Afrikában vagy Olaszországban, sem más egzotikus tájakon. Csak kiugrottunk a Donauinselre, egész pontosan ide.
A Wasserspielplatz egyesíti a tengerpart és a kertes ház előnyeit, kiegészítve még a gazdaságosság tagadhatatlan vonzerejével. Az utazás ugyanis lakástól a helyszínig kábé 35 perc, metróval elérhető – erős idegzetűek biciklivel érkeznek. Az időjárás ugyan némileg rizikós, esetünkben délelőtt tavaszias, délután viszont augusztusi hőség, tehát ha átlagolunk, egy kellemes június végi napot kapunk. Adott a homokos part, egyes részeken a kiskavicsos meder, vannak pálmafák, a víz pedig garantáltan fulladásbiztos még bébiknek is. Éljen a szülők stresszmentes pihenése – ehhez képest mi az, hogy a beúszásokról le kell mondani.
Ha van ilyen pumpálni- vagy tekernivaló, akkor Kristóffal egy darabig biztos nincs különösebb tennivaló.
Anya pedig nyugodtan fényképezhet kavicsokat.
Ha ezen a fémizén ugrál valaki, akkor két dolog történhet. Ha elég nehéz az illető, akkor a ráugrástól víz fog feltörni. Ha meg nem, és elcsúszik a vizes fémen, akkor napokig sivít, hogy fáj a feneke.
Ez a híd is remek, igazi dzsungelfíling, s ha többen másznak rajta, akkor dübög rendesen. Két végén létra van, azon is remekül le lehet esni, teszteltük.
Aztán van még a tutaj, amit kézi erővel lehet hajtani, s bár a gyerekek erre a feladatra szívesen alkalmaznak felnőtteket, de ez igazán szükségtelen, gyerekek is meg tudják oldani a feladatot. És ha véletlen beleesnek a vízbe, az se veszélyes, itt is csak vagy térdig ér. A vicces harcsaszoborból időnként szökőkút lesz, háttérben pedig a Duna. Aztán van még sok más játék is, például egy óriási homokozó, amelynek vízellátása is van, meg az egész piramisalakú, hogy jól lehessen mindenféle vadvízi tájat kialakítani. Ahogy azt már Bécsben megszokhattuk, ez a program is ingyenes. Az viszont, hogy mindezt – meg még sok kulináris finomságot – félig ismeretlen bécsi magyar bloggerekkel, Nikollal, Notburgával valamint Nils Holgerssonnéval és Táltos Bandival próbáltuk ki: megfizethetetlen.
További képek Nikolnál, akinek ezúton is köszi a szervezést és a remek ötletet!
Ha azt mondom Prater, a legtöbb embernek valószínűleg az óriáskerék és a “wurstli” jut eszébe. Pedig a Prater sokkal több és jobb ennél.
Egy személyes élménnyel kezdem – elsőnek a hagyományos vidámparkról. Amikor tavaly nyáron körvonalazódott, hogy szeptemberben Bécsbe költözünk, az egyik legnagyobb feladatot az jelentette, hogy a gyerekeknek, főleg Do-nak hogy adjuk be az egészet. Hiszen zsenge öt éve ellenére ez a mostani a negyedik lakás, a harmadik város és a második ország, ahol lakik. Oké, hogy neveljünk rugalmas(an) gyereket, meg hogy a gyereknek ott a legjobb, ahol a szülei vannak, de azért éreztük, hogy van egy pont, amin túl nem könnyű megindokolni, miért is kell újra elköltözni. Ráadásul egy olyan helyről, Budapestről, ahova azért költöztünk, mert mennyire szeretjük – és ezt mindig hangsúlyoztuk is.
Mentő ötletként eszünkbe jutott, hogy szervezünk egy röpnyaralást Bécsbe, megmutatjuk a város legjobb oldalait, hátha aztán maguktól fognak könyörögni, hogy dobozoljunk és jöjjünk ide. Ez a csaliprogram pedig erősen a Praterre épült, mégpedig vidámpark részére. Kiegészítő programnak még olyat játszottunk, hogy “arra a villamosra szállunk föl, amire akarjátok és ti mondhatjátok meg, hogy mikor szálljunk le”. A történet csattanója pedig az, hogy valóban oda és vissza voltak, majd a költözés utáni napon rögtön mondták is, hogy akkor most mehetünk. Hogy hová? Hát a Praterbe, dodzsemezni meg ugrálni meg mesevonatozni. Végül is ez Bécs, nem igaz?
De sajnos, itt se fáról szüreteljük a pénzt, szóval nem tudunk korlátlan alkalommal vidámparkozni, sőt, bevallom, a beetetős vidámparkozás óta még nem jártunk a wurstliban. De a Prater másik oldala nagy kedvencünk lett. Oké, én amúgy sem vagyok az az anya, aki úgy érzi, óriási áldozatot hoz a gyerekért, ha lemegy a játszótérre, de a Jesuitenwiese tényleg az a fajta játszótér, aminek előre örülök. Pedig nincs épp közel, buszozni kell, meg még onnan is gyalogolni, most szombaton mégis délelőtt és délután is ott lógtunk. És előre irigyelem a család másik három tagját, hogy ők a jövő heti szünetben akár minden nap is mehetnek, miközben én húzom az igát.
Na de mi is ez a Jesuitenwiese pontosan? A Karlsplatzról induló 4a-s busszal a másik végállomásig kell utazni, ez úgy negyed óra-húsz perc. A buszmegálló melletti saroktól már látszik a Prater Hauptalle, amire kb. 45 fokban indul egy széles, de nem betonozott út, két oldalán füves-fás terület. Talán a Margitsziget Nagyrét és a Városliget dombos részének hangulatára emlékeztet leginkább. Óriási terület sok fával de kellő napozóréttel is, van strandröplabdapálya és itt-ott piknikasztalok, de a fő attrakció a Popoklatscherutsche és a két játszótér. A Popoklatscherutsche szabad fordításban annyi mint popsipaskolócsúszda. Óriási (tényleg, még felnőtt szemmel is!) csúszda, amiért meg kell dolgozni, mert egy domb tetejére kell fölkaptatni minden csúszáshoz. Szerintem félelmetes, de a gyerekek imádják, én meg nem nézek oda.
Ezen túl is van sok remek játék: homokozó remek várral, emelőkkel, csövekkel, ahogy kell
dél-amerikai sivatag kaktuszal, állatcsontváz és pókhátló mászókával
favár
csúszóhinta, amit még egy hároméves is biztonsággal használhat egyedül, segítség nélkül
légvár fekvőcsészékkel
fifikás autógumikból készített hintákkal (körhinta és hagyományos)
ezenkívül egy szuper felnőtthinta is van, amihez még nem sikerült hozzáférnem, mert mindig foglalt, de alig várom – és persze hagyományos gyerekhinta is, meg újrafogalmazott hármas libikóka.
Órákig, tényleg órákig ott lehet lenni úgy, hogy az ember még mindig nem próbált ki mindent, annyi a lehetőség és annyira jól el lehet merülni egy-egy tevékenységben.
Nem elhanyagolható előny, hogy az egyik játszótér mellett és a másiktól sem messze van normális WC, a játszótéren folyó víz, a rét szélén pedig büfé – bár ez utóbbi szerintem rablógazdálkodást folytat, de mondjuk végveszélyben mégis jobb, mint a semmi.
Száz szónak is egy a vége, ha valaki gyerek- és egyben pénztárcabarát módon szeretne eltölteni egy napot vagy akár csak egy délutánt is Bécsben, plusz saját magára is ráfér egy kis relax, akkor szívből tudom ajánlani a Jesuitenwiese-t. Alig várom, hogy igazán meleg legyen és pikniktakaróval és elemózsiával kivonulhassunk egész napra!
A húsvéti szünet alkalmából íme egy régóta tervezett poszt a bécsi tömegközlekedésről. Véleményem szerint sehol a világon nem éri meg bliccelni buszon-villamoson – Bécsben meg még annyira se. Villámgyors, az egész városra kiterjedő busz, metró, villamos és S-bahn hálózat kényezteti az ittlakókat és turistákat, és ez a szolgáltatás gyakorlatilag kevesebbe kerül, mint a BKV-nál ugyanez a funkció rosszabb minőségben.
A legfontosabb aktualitás: gyerekek 6 éves korig illetve az iskola megkezdéséig ingyen utaznak (az életkort kell tudni igazolni, pl. útlevéllel), iskolakezdéstől 15 éves korig a félárú jegyet kell megvenniük. A hivatalos iskolai szünetekben , pl mától húsvét keddig, viszont egész 15 éves korig jegy nélkül lehet utazni. A felnőttek is jobban járnak, mint Budapesten, ugyanis egy vonaljeggyel egy órán keresztül akárhány átszállással lehet utazni, így pl. átvillamosozni-metrózni a városon mindössze 1,80 Eur – összehasonlítva Budapesten: a Keleti pályaudvartól eljutni a Baross utcai villamosmegállóig két vonaljegy, azaz 640 Ft.
A bérletjellegű – tehát kedvezményes – jegyeket is nagyon tudom ajánlani: van bevásárlójegy, ami reggeltől este nyolcig érvényes, van 24, 48 és 72 órás jegy, de a kedvencem a Klimakarte. Ez 8 sávból álló tömbjegy, minden sáv egy személy egynapi utazására jó, mégpedig az érvényesítés napját követő hajnali egyig. Használhatjuk úgy is, hogy egy ember nyolc tetszőleges, azaz nem feltétlenül egymást követő napon, vagy úgy is, hogy mondjuk egy négyfős család (ahol már mindenki elmúlt 15, de még senki nem esik a Senior kategóriába), ha egész nap együtt maradnak, érvényesít négy sávot, s azzal aztán szabadon utazhatnak. (Letépni a sávokat nem szabad, tehát egy kupacban kell maradni a csoportnak) Ugyanez a család aztán másnap is használhatja a megmaradt négy jegysávot, s mindez 28,80 Eur-ba kerül.Idősebbek külön kedvezményt kapnak, ezzel kapcsolatban nem ismerem ki magam, de itt utánaolvashatunk.
Persze Budapestről érkezve az sem rossz megoldás, ha a MÁV turistajegyét kétnapos bécsi tömegközlekedési jeggyel kérjük – ha mondjuk szombat reggeltől vasárnap estig maradunk, akkor ez a megoldás éri meg talán a legjobban. Ha péntek este jövünk, akkor már el lehet kezdeni mérlegelni, hogy péntek éjjel ki tudjuk-e használni a napijegyet. Ha nem, akkor érdemes a vonatjegyet helyi közlekedés nélkül kérni (nem mindig ajánlják fel a pénztárnál, célszerű szólni.), pénteken sima vonaljegyet venni és szombatra-vasárnapra azt a jegyet megvenni, ami a terveinkhez legjobban illeszkedik.
Jó tudni, hogy mindenféle közlekedési eszközre érvényes a jegyünk, ami az ún. Kernzone-n belül jár, tehát z S-bahnra is. Az S-bahn állomásokon ki lehet bogarászni vagy megkérdezni, hogy hol van a városhatár, amin belül még vonatozhatunk.
S hogy ha már felszerelkeztünk jegyekkel, bérletekkel, akkor élvezzük ki, mennyi mindent kínál a Wiener Linien, a bécsi BKV! Ott van például a Schottentortól induló 38-as villamos, ami kivisz minket Grinzingbe, a szőlőhegyek és pincék hangulatos negyedébe. Vagy például az U6, a barna metró, ami hosszú szakaszon viadukton megy, élvezhetjük belőle a kilátást a városra, s ha Spittelau állomáson szállunk ki, akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy egy szemétégető is lehet látványosság – ha mondjuk Hundertwasser tervezi.
Másik kedvenc vonalam a 2-es villamos, ami egy ideig a belvárosban, a Ringen visz, aztán a városházánál elkanyarodik és kedvenc kerületembe, a Josephstadtba visz. Fonalmániások, vigyázzatok, lesz útközben kísértés. Ha bérlettel vagytok, akkor persze nyugodtan le lehet szállni, s később folytatni az utat. Mondjuk a Cafe Hummel-ig, ami egy kedves, hangulatos kávéház. Ahogy egyre jobb lesz az idő, ráadásul megnyit a hangulatos terasza is. Mondjuk a kávé és az Eszterházy-torta kifogástalan, úgyhogy télen is kár kihagyni. A D jelű villamos visz a Belvedere-hez, ugyanide a 71-es is – de ha már ezen ül az ember és sok ideje van, a Zentralfriedhofig is elvillamosozhat. A sok híresség sírja mellett van még két szép látnivaló. Az egyik a zsidó temető, a másik a Park der Ruhe und Kraft, amiről még írok valamikor bővebben. A négyes metró nemcsak Schönbrunnba visz vagy a bolhapiacra, Naschmarktra, hanem a Technisches Museumba is, amiről ha még nem zengtem ódákat, akkor hamarosan megteszem, csak időm legyen blogolni.
Egy szó mint száz, ha valaki nem először van Bécsben, és az első kerületi látnivalókat már kipipálta, üljön villamosra vagy éppen metróra – ez utóbbi sem mindig föld alatt megy, szóval városnézésre is ideális lehet – és hajrá Bécs! Nem véletlen hangzik így a Wiener linien szlogenje, hogy Tiéd a város – Die Stadt gehört dir.
p.s.: Nem, nem fizetnek nekem a reklámozásért, csak egyszerűen le vagyok nyűgözve, hogy egy közlekedési vállalat ilyen flottul és felhasználóbarát módon is működhet.
Bár az időjárás nem volt épp kedvező, múlt szombaton a nők jogaiért rendeztek demonstrációt Bécsben. És hogy láthatók is legyünk mi, nők, 100 fonalas megszállott bekötötte-horgolta a Ring 100 oszlopát-fáját, egyéb objektumát. Íme, egy kis ízelítő – nagyon vidám lett így a városkép! És nem utolsósorban inspiráló, mert sok különböző technikával dolgozott a 100 lány – volt, aki inkább a színekkel játszott, volt, aki inkább a gyors megoldások híve volt és horgolt zsinórok összefűzésével oldotta meg a feladatot. Használtak mindenfélét – nemcsak fonalat, de bármit, ami hosszú és hurkolható. Hogy tetszenek?
További képek is következnek még, csak várok picit, nehogy csömört kapjatok 🙂 S persze még én sem végeztem mind a száz objektum felderítésével. A legeslegjobbat még csak villamosból láttam, remélem, a hétvégéig még nem szerelik le és le tudom fényképezni. Figyeljétek facebookot is, néha egyszerűbb csak oda feldobni egy-egy képet!
Értelmiségi szülők álmának netovábbja, hogy a gyerek szombaton úgy ébredjen fel, hogy az első kérdése a kakaó után így hangzik: Mikor megyünk már megint múzeumba? És igen, az eset valóban megtörtént. Mint ahogy az is, hogy a Hova menjünk ma, játszótérre vagy múzeumba? kérdésre egy dobhártyaszaggató Múzeumba! volt a válasz.
Elsőként a Haus der Musik-ot ajánlom mindenkinek, aki bécsi kiruccanást vagy nyaralást tervez. Úgy gondolom, ez bármilyen korosztálynak izgalmas, még kamaszokkal is meg merném kockáztatni, hiszen a zene alatt nem kizárólag a komolyzenét érti a múzeum, és bőven ad lehetőséget az interaktivitásra is. Amikor először voltunk itt családdal, Kristóf alig múlt két és fél éves, és ő is élvezte (bár hamar kifáradt, de délutánra időzítve ez elkerülhető lett volna.) Persze nem volt zsákbamacska. Korábban a Múzeumok Éjszakáján kétszer is végignéztem-végigpróbálgattam, amit csak tudtam, és előre sejtettem, hogy sikere lesz a gyerekeknél is.
Az öt szinten zenetörténettől a számítógépes zenecsinálásig minden van. A legerősebb mindkét gyereknél az első terem volt, erről beszéltek még utána egy jó ideig: kevés fény mellett egy szobában olyan hangokat lehet hallani, mint amit a magzat hall az anyaméhben. Később is gyakran kerül a kézbe egy-egy “kagyló”, lehet hallgatózni különféle zajokat: fejvakarás, köhögés, tüsszentés, csettintés hangjait, különféle városok és tájak zajait. Láthatunk jelmezeket és színpadképeket különféle operákhoz, közben belehallgathatunk a zenébe is. Miközben a felnőttek x zeneszerző kottakéziratait, képeit, egyéb tárgyait nézegetik, a gyerekek felfedezhetik, hogy a polcon ül az illető papagája. Vagy olyan erdőben, fák között sétálgathatnak, ahol az illető lakott. Dirigálhatjuk a bécsi filharmonikusokat egy digitális pálca segítségével – s ha sikerül az ismert darabokat jól megszólaltatni, akkor a végén a zenekar megdicsér minket. Ha nem, akkor kicikiznek – van olyan is, hogy egy magyar zenekari tag áll fel és pirít rá a kudarcot vallott karmesterre. (Hogy ez milyen hatással van egy ötévesre, azt inkább nem is mondom…) Mindenesetre jó móka, ha nem veszi túl komolyan az ember.
A zenetörténeti részeket gyerekeknek szóló vezetéssel is végig lehet nézni (gombnyomásos telefonos módszerrel, azaz az aktuális türelmünktől függ, hogy mennyire részletesen nézzük végig a kiállítást.) Ebben is hasznos információkat adnak, de emészthető formában és olyan témákról, amik érdeklik a gyerekeket is, pl. hogy hogyan élt a művész és milyen volt a családja. Követhetjük Beethoven hallásának gyengülését kis kagylók segítségével.
Egy külön szint a digitális zenéléssel foglalkozik, s mindenféle szerkentyűk és mozgások, pl érintőképernyőn lépegetés segítségével vagy autószimulátorhoz hasonló eszközben ülve és kormányozva a látogatók is létrehozhatnak zenét. Vannak hatalmas ütős zeneszerszámok, ezek a legviccesebbek szerintem (pl. egy műanyag sündisznószerűség, ahol a kiálló bütyköket megütve különböző hangok szólalnak meg).
Több dolog miatt is érdemes ide eljönni – és visszajönni is. Egyrészt olyan múzeumélményt ad, amihez nem az unalom kapcsolódik a fejekben, azaz szerintem ideális “első múzeum”. Másrészt mivel hatalmas anyagot rejt, és egyszerre nem nagyon pipálható ki minden, ezért tényleg az aktuális érdeklődésünk után mehetünk, s ha pár dolgot átugrunk, akkor is több órás intenzív programunk volt. (Más szóval jó az ár-érték arány) A zene világát nagyon sokrétűen mutatja be a kiállítás, a hétköznapok “zenéjét” illetve hangjait sem hagyja ki, így nem az lesz a benyomásunk, hogy a zene csak annak érdekes, aki képes puccparádéban órákat ülni egy helyben. Nem utolsósorban valószínű, hogy otthon is folytatni fogják a gyerkőcök a zenecsinálást – s ki tudja, hátha megjön a kedvük egyszer egy hangszer megtanulásához is.
Egyszóval inspiratív, remek, szórakoztatóan okosító kiállítás, ahol korosztálytól és hangulattól függően, kettő-négy órát is élvezettel el lehet tölteni. (Mondjuk mi most tartunk majd egy kis szünetet, mert az utóbbi hónapokban annyiszor voltunk, hogy az már-már túlzás.)
Folytatnom még majd a sort más gyerekbarát múzeumokkal is, s persze arra is kíváncsi vagyok, Ti hova jártok szívesen gyerekekkel.