Posts Tagged with kirándulás

Wittenbergi kiruccanás

Idén átmenetileg Wittenberg, egy tipikus kétutcás német kisváros Európa, de legalábbis Németország közepe. A Luther fellépésének 500. évfordulója miatt egész nyáron érdemes lesz ellátogatni ide a protestáns világkiállításra. Van viszont egy látványosság, ami már most is nyitva van és nehezen tudom elképzelni, hogy bármi más űberelni tudja: az Asisi-féle Luther-panoráma.

Yadegar Asisi bécsi születésű művész, akinek több német városban láthatók panorámaképei különböző témákban. A kép szó nem is teljesen fedi a valóságot, mert multimédiás alkotásról van szó, ahol kép, hang és fény együtt hatnak. A Luther-panoráma egy hatalmas konzervdobozhoz hasonló épületben található, melynek hengeres falán van a tulajdonképpeni körkép, amely Wittenberget ábrázolja Luther korában. A teremben az idő múlását is szimulálják, a fények és a zörejek a napszakoknak megfelelően változnak. Reggel a madarak ébrednek először a napfelkelte fényében, aztán kivilágosodik, beindul az élet a középkorban szokásos zajokkal, konganak a harangok, zötyögnek a szekerek, állatok és emberek hangját halljuk. Aztán estére minden kicsit lecsendesedik, már csak a complet, az éjjeli imaóra gregorián dallamait halljuk. Szürkület majd teljes sötétség jön, és csak a távolból látszik, hogy valahol lövöldöznek vagy ég valami. Az egész annyira hatalmas és annyira életszerű, mintha tényleg ott állna a látogató a wittenbergi forgatagban 1517-ben.

Szerintem ezt a kiállítást receptre kéne felírni minden diáknak, aki történelemből a középkort tanulja, de mivel az egész tulajdonképpen olyan, mint egy gigantikus böngészőkönyv, már kétéves kortól élvezhető szerintem, felső korhatár pedig nincs.

A terem közepén kétemeletes állványzat áll, így a kép részleteit különböző magasságokból is meg lehet figyelni. Külön izgalmas, hogy a kép fényképszerű, és az emberek arcai valóságos ma élő emberekhez tartoznak. Ha pedig valaki a kiállítás megnézése előtt egyszer végigsétált a belvároson, akkor pontosan tudja, hogy a képen látható egyes házak hol lennének ma.

Ha valakit beszippantott a műfaj, akkor további panorámaképeket is meglátogathat: Drezdában a város történetével kapcsolatos képet, Berlinben a berlini Falról szólót, de létezik egy Titanic témájú körkép is Lipcsében.

 

A város jövője: előjáték egy bécsi kiállításajánlóhoz

Olvasom a budapesti híreket mostanában a lerobbanó metrókról, útlezárásokról, lefagyott járdákról, lebénult közlekedésről és az emiatt joggal ideges emberekről, és boldog vagyok, hogy Bécsben élek. Ja nem, vicceltem. Igazából itt is megvannak a problémák, pillanatnyilag az egyik legidegesítőbb dolog számomra a járda szórására használt kavicsok. Az alattomos kavicsok nagyon hasznosak, mert nem károsak a környezetre, mint a só, ráadásul újrahasznosíthatóak. Az utolsó hó elolvadásakor csak összesöprik a kavicsokat és berakják a majd minden utcasarkon található műanyag kavicstárolókba. Zseniális! Még emlékszem a napra, amikor megtudtam, hogy mi az a rengeteg fura láda az utcákon, és akkor azt mondtam, igen, tipikus german way of life, minden racionalizálva van és semmi sincs a véletlenre bízva. Na jó, az osztrákok persze nem németek, de azért néha vannak ilyen áthallások. Mert kavics veszendőbe nem mehet. Mondjuk legalább tudják, hogy igen, minden évben télen le fog esni a hó.

zukunft

A kép forrása és további infó a kiállításról itt

Visszatérve a kavicsokra: tönkrevágják a csizma sarkát, felhasítják a hótaposó talpát, beékelődnek a futócipő talpának hasadékaiba és rettentő erőfeszítés rajtuk menni még lapossarkúban is, de csinicipőben aztán végképp bátorságpróba. De eltűrjük, sőt, helyeseljük, mert ez jó a környezetnek. Mondjuk környezet az nagyon kevés van a városban, helyette inkább beton meg zaj, meg rengeteg ember, jóval több, mint amennyi kényelmesen befér a négypercenként közlekedő metróba.

Valamelyik nap nem akartam elhinni, amit látok. A villamosra vártam munkába menet, mert késésben voltam (amúgy ha lehet, gyalogolok). Hiba volt, gyalog csak tíz percet késtem volna, villamossal harmincöt lett. Ki volt ugyan írva, hogy mikor jön a következő villamos, de persze ha az 5 perc tíz percen keresztül olvasható, akkor nyilván nem kell a kiírást komolyan venni, csak ezt nyilván utólag könnyű mondani. Szóval vártam a villamost és enyhén esett a hó. Egyszer csak megjelenik egy nosztalgiavillamoshoz hasonlító jármű a síneken, de valahogy nagyobb, robosztusabb. Nem sokáig figyelhettem meg, mert az útviszonyok ellenére minimum 90 km/h sebességgel száguldott és mindenkire, aki a járdaszegélytől számított három méteren belül tartózkodott, azaz gyakorlatilag mindenkire a házfalakon kívül, felfröcskölte a latyakot, amit eltakarított a sínről. Merthogy egy síntakarító gépezet volt, ez kiderült.

Én úgy vagyok vele, hogy értem, hogy sietnie kellett, hiszen már így is késésben voltak a villamosok (bár akkor miért kellett további tíz percet várni a következőre?), de mondjuk nem akartam elképzelni, hogy mi van, ha valaki rosszkor lép le a járdáról reggeli félálomban. Megállni nem tudott volna olyan gyorsan a szerkentyű, mint ahogy száguldott.

Most mindezt csak azért mesélem, mert múlt hétvégén a Technisches Museumban voltunk családilag, ahol még júniusig egy a városok jövőjéről szóló kiállítás nézhető meg. Mivel ez a poszt már így is rém hosszú, ezért majd legközelebb írok róla részletesebben, most csak az engem legjobban megérintő gondolatot idézem: Zaj az a hang, amit mások adnak ki.

Valóban, a városi létben a legjobb és a legrosszabb az a rengeteg másik ember. A zaj, a tömeg, az Igen Hatékony Hótakarító Járművek és más hasonlók az ára annak, hogy nem kell fél napot utazni a következő élő emberrel való találkozásig meg annak, hogy végigmehet az ember az utcán anélkül, hogy minden szomszéd felvésné a megfigyelési naplójába, hogy kivel van és milyen rövid a szoknyája. Legyen most ennyi a kedvcsináló, aztán folyt. köv. arról, miért érdemes megnézni a kiállítást, ha legközelebb Bécsben jártok.

Szép helyek Bécsben: a Setagaya-park

Van Bécsben egy park, jóval kevésbé ismert, mint megérdemelné, de aki ismeri, az minden évben elzarándokol ide tavasszal. A Setagaya-park a 19. kerületben található, a linken megtalálhattok minden fontos tudnivalót, a térképet, megközelítési lehetőségeket és majd áprilistól a nyitvatartási időt is. Télen be van zárva, de tavasszal, valamikor áprilisban kinyitják, és akkor lehet kezdeni izgatottan figyelni, hogy mikor kezdődik a cseresznyevirágzás.
setagaya1

A park japán stílusban van kialakítva, így egész tavasszal és nyáron harmóniát és nyugalmat áraszt, de a virágzó fákat semmi nem múlja felül.

setagaya3

Magnóliafák, aranyeső, kis híd a kis tavon, pagoda, amiben valószínűleg szoktak teaszertartásokat is tartani, legalábbis teljesen be van rendezve e célra. Itt-ott padok és zugok, rengeteg felfedeznivaló a gyerekek szemében, a felnőttek szemében pedig oázis a város közepén két perc sétára a közeli villamosmegállótól.
setagaya5

Ha áprilisban Bécsben jártok, ne hagyjátok ki! Persze mindenképp nézzétek meg a nyitvatartási időt előtte, mert tavalyról úgy emlékszem, hogy nem minden hétvégén lehet látogatni.
setagaya6

Képeslap Mariazellből (25.)

6 hozzászólás Képeslap Mariazellből (25.) című bejegyzéshez

8 nap szünet után újra itt vagyok a virtuális térben. (Az időközben megjelent bejegyzések időzítettek voltak, közben még leveleket sem olvastam, és hihetetlen, de még mindig élek.)

Miután tavaly “ismerjük meg új lakhelyünket” felkiáltással Grazban és Linz mellett nyaraltunk és nyolc nap alatt mindössze néhány olyan óra volt, amikor kevesebb, mint 3 réteg ruhában, téli dzseki és gumicsizma nélkül nem fáztunk, elhatároztuk, hogy soha többet nem nyaralunk északabbra, mint Jesolo. Ehhez képest, amikor május végén elkezdtünk olasz kempingeket nézegetni a neten, már mindenütt azt mondták, hogy nincs szabad lakókocsi abban a két hétben, amikor mi ráérnénk, így végül mégis egy ausztriai Wanderurlaubot, kirándulós nyaralást szerveztünk. Bennszülött ismerőseim Mariazell említésekor rögtön irígykedve monták, hogy igen, ott biztos pár fokkal hidegebb lesz, mint Bécsben – és ez 32 fokban kifejezetten vonzó volt. Persze rögtön visszakérdeztem, vajon mennyi esőre számíthatunk – és mert senki nem akarta előre elrontani az örömömet, csak annyit mondtak, hogy a hegyekben minden lehetséges. Ezt aztán tapasztaltuk is. Csak annyit mondok, hogy ha valaha horrorfilm forgatásához kerestek megfelelő kulisszát, akkor a mariazelli hegyekben általában egész délelőtt megvan a fenyőerdő sűrű ködben-feeling.

Azért volt egy nap, amikor egész nap meleg és napsütés volt, és a kirándulás az Erlaufsee körül annyira szép volt, hogy feledtette az összes esős, ködös, hideg napot. (Mondjuk okosak voltunk, olyan szállást kerestünk, ahol volt uszoda, így legalább a gyerekek krónikus víziszonyát sikerült egy hét alatt vízimádattá változtatni.)

Az Erlaufsee körsétát másfél órásra saccolta az útikalauz – nekünk sikerült egész napos kirándulást csinálni belőle. Az egész már ott kezdődött, hogy a parkoló mellett piknikasztalok voltak, amiket persze rögtön tesztelni kellett. Aztán meg 100 méterenként meg kellett győzni a gyerekeket, hogy a gyaloglástól nem fognak maradandó egészségkárosodást szenvedni, és nem, nem fogunk visszafordulni.

Voltak, akik fürödtek is a tóban – az én fogalmim szerint a vízhőmérséklet már ivásra is túl alacsony, nehogy fürdésre.

A vízminőség ellenben kiváló, ivóvíz tisztaságúnak mondják. A mályi tóhoz szokott exmiskolciként a különbség mellbevágó.

A kirándulás egyik felén végre normális erdei ösvény vezetett, a másik fele aszfaltút az erdőben. Azt hiszem, ezt a legnehezebb megszoknom Ausztriában: azok az utak, amiket gyerekkel is van esély megtenni, szinte mindig aszfaltozottak és tilos letérni az útról az állatok védelmében. Így ez a mostani pár kilométer  a sárral, avarral, fagyökerekkel végre igazi kirándulás-illúziót adott, mint anno a Bükkben.

Az erdei útszakasz végén egy játszótér is volt, hogy végre a gyerekeknek is legyen valami jó.

A tó másik oldalán már nyaralók és rendes házak is voltak, meg ilyen kis mesekunyhók mohos tetővel

 és egy mesekúttal

zuzmóval benőtt kerítés

és csak a miheztartás végett fenyegető tábla: aki lelép az útról, ne csodálkozzon, ha lelövik.

Nem nagy a tó, de a fürdőzőktől távol mégis olyan, mintha az érintetlen természetben lennénk.

Itt pedig már a mi hegyünk, a Sigmundsberg – épp kevésbé ködös időben. A szálloda egyébként kisgyerekes családoknak néhány napra ideális: semmi fakszni, semmi luxus, emiatt jóval megfizethetőbb, mint az ismertebb négycsillagos családi hotelek. Az ételek olyanok, hogy általában gyerekek is megeszik (oké, felnőtt szemmel nekem egy hét után már inkább unalmasnak tűnt, de azért teljesen korrekt), van játszótér, kötélhinta, tekepálya, gyerekjátszó, csocsó és társai, illetve egy kb. 12 méteres medence, szóval mindig el lehet foglalni valahogy a gyereksereget. Nekem meg már pusztán a hegyek látványa, a csend és a jó levegő is elég volt a kikapcsolódáshoz, az egy nagyobb kirándulás és a többi kisebb séta meg már csak hab volt a tortán. Maga a falu, Mariazell külön történet – nekem protestáns neveltetéssel nagyon fura egy egész falut, idegenforgalmat és egy óriási templomot a Mária-kultuszra alapozni, de ha erre nem gondolok, akkor nagyon kis kedves, hangulatos hely, bármikor visszamennék. Pláne télen, akkor nem is vár az ember jó időt meg meleget, a hóban meg hidegben itt általában nincs hiány.

Ha már a lekvárnál tartunk…

2 hozzászólás Ha már a lekvárnál tartunk… című bejegyzéshez
… hadd mutassak egy kis burgenlandi csemegét!
Június végén Eisenstadtban jártam, s a konferencia szünetében kihasználtam az időt egy kis városnézésre. A szokásos látnivalók is lenyűgözőek (pici városka, óriási és szép kastélyparkkal. Semmi megcsinált stílus meg természetellenes formára vágott fű, fa, bokor, csak dombok, kis tavacska, öreg fák. Az egész piknikezésért kiált, remek röpkirándulásprogram!) De hogy visszatérjek a tulajdonképpeni témámra: a főutcán tartott biopiacot is pont kifogtam (nem tudom, hogy minden nap van-e vagy csak szerencsém volt), és egy pici standnál nem tudtam ellenállni. Két üveg különleges lekvárt, egy üveg gyümölcslikőrt és egy levendulás cukrot hoztam haza vásárfiának.
(Lábjegyzet: viszonylag sokat utazok hivatalosan, és állandóan szenvedek azzal, hogy mit vigyek a gyerekeknek meglepetésnek. Mert részben várják, részben természetes is, hogy vigyek ajándékot. Na de ilyen utazásokkor nincs túl sok szabadidő vásárolgatni, pláne ha ezt se tudom, egy idegen városban hol kezdjem. A másik kiábrándító, hogy a turistagiccs mellett ritkán lehet igazán speciális dolgot kapni, olyat, amit ne tudnék Bécsben is a sarki boltban megvenni. Most először éreztem, hogy igen, végre valami olyat viszek, aminek örülnek is, ami nem bóvli, nem egy újabb lom, hanem helyi specialitás és tényleg az volt az érzésem, hogy igen, bár nem tudtam, de pont ezt kerestem. Mindezt pedig abszolút vállalható áron. Éljenek a biogazdák!)
Az egyik lekvár különösen érdekes: csilivel és csokival készült. Még nem bontottuk fel, de nem várhatunk sokáig, nagyon kíváncsi vagyok.
Egyébként újabb adag készült a mentás citromos kajszilekvárból. Ezúttal annyit változtattam, hogy a mentából nagyobb adagot tettem bele, de nem apróra vágva, hanem egészben, s a főzés végén ki is emeltem (nehogy emiatt romoljon el idő előtt), ezenkívül némi citromhéj is került bele, biocitromból persze.
(Lábjegyzet: a biocitromot eredetileg azért vettem, hogy citromos spagettit készítsek a la Nordsee – na talán ez is eljön egyszer)
És még egy lekvárrecept, egy rövid esti próbálkozás: 10 szem szilvához 4 kajszi, ehhez még némi zselésítőcukrot tettem, ami maradt legutóbbról (a gyümölcs súlyának egyharmadát), és jó sok fahéjat. Egy kisebb üvegnyi lett, másnap azonnal ki is próbáltuk, fenséges!
Persze teljesen más így lekvárt fözni, mint gyerekkoromban. Annakidején a saját óriási kertben annyi gyümölcs nőtt, hogy hatalmas mennyiségeket kellett eltenni, gyakorlatilag azért, hogy megmentsük a rothadástól. Így a lekvárfőzés inkább kötelesség volt, mint hobbi, és óriási mennyiségekben folyt, nem volt nagy kísérletezés meg gyümölcsfajták keverése, extra ízesítgetés. Én most a piacról veszem kis mennyiségben a gyümölcsöt (kivételek persze vannak, pl a tegnap kapott két kilónyi barack, amit magam szedtem), ilyenkor már csak a cipelés miatt sem tudok nagy mennyiségekben gondolkozni. Ezért aztán a lekvárfőzés laza esti kikapcsolódás, könnyed kísérletezés. Nem csinálok nagy adagokat, és télig biztos nem tart ki. Ráadásul nem is tudom, hogy tartósítószer nélkül, hideg pince hiányában megmaradna-e addig. De nem is ez a lényeg, csak lubickolok az élményben és amit nem tudunk gyorsan megenni, azt elajándékozom. Most már csak az hiányzik, hogy üvegfedőket horgoljak – remélem, a napokban sikerül egy leírást is írnom róla. Addig is kellemes lekvárfözést!