Posts Tagged with iskola

Mi a jó a karanténsuliban?

2 hozzászólás Mi a jó a karanténsuliban? című bejegyzéshez

Épp egy éve, hogy tanár, diák és szülő egyaránt megpróbálja a lehetetlent: naponta a legtöbbet kihozni egy extrém és sokszor szürreális helyzetből. A legdominánsabb érzés általában az elégedetlenség, frusztráltság, félelem, hogy mi lesz ebből. Hozzájön sokszor a düh és a harag a játék többi szereplőjére. Teljes joggal, tegyük hozzá, mert ilyen teljesítményt ilyen nehezített körülmények között nagyon régóta nem kellett hozni az oktatás egyik szereplőjének sem.

Én tanárként és szülőként is nyakig benne vagyok a helyzetben, ráadásul Ausztriában szinte folyamatosan ilyen szoros lezárások voltak, mint amilyenek Magyarországon csak most jönnek. Normális iskola, amikor minden évfolyam teljes osztályokkal járt, szemptemberben és októberben volt csak múlt március óta, egyébként felezett osztályokkal, random csökkentett csoportokkal vagy teljesen otthonról zajlott a tanítás. A technikai malőrök teljes arzenálját végigpróbáltuk mi is, szóval – ha ez vigasztal bárkit is – a fejlett és gazdag nyugat se tudta az átállást zökkenőmentesen megoldani.

De most inkább valami pozitívat szeretnék írni a kritizálás helyett, habár kritizálnivaló is bőven van. Tanárként ugyanis észrevettem pár dolgot, ami a diákoknak kifejezetten jót tett és ha nincs a pandémia, akkor ezek nem történtek volna meg. Fontos tudni, hogy ezek a tapasztalatok a 10-18 éves korosztályra vonatkoznak, az alsós korosztállyal se tanárként, se szülőként nincs tapasztalatom a karanténsuliban. Sejtem, hogy a 10 év alatti korosztály számára nehéz jó oldalát találni a szitunak – bár ha tudtok ilyet, írjátok meg kommentben. Érzelmileg életmentő ebben a katyvaszban minden pozitív dolgot észrevenni, ami van.

Tanárként azt látom, hogy van három gyerektípus, akiknek nagyon jót tett a tanulás és a jegyek szempontjából a karanténsuli. Az egyik a nagyon tehetséges gyerek, aki az órán már akkor tudja a választ a kérdésre, amikor a kérdés utolsó szava még el sem hangzott. Gyorsan jár az agya, sokszor intuitívan kapcsolja össze a meglévő tudást az új anyaggal, ezért rendkívül megerőltető neki kivárni, amíg mindenki más is elkészül a feladattal vagy amíg a tanár a lassabbak kedvéért harmadszorra is elmagyarázza az anyagot más és más módon. Sok tanár és az osztálytársak is azt hiszik erről a nagyon tehetséges gyerekről, hogy fegyelmezetlen, hiszen miután ő elkészült, baromi nehezére esik nyugodtan ülni és kivárni a következő számára kihívást jelentő impulzust. Ez a típusú gyerek a karanténsuliban reggel beloggol az e-suli felületébe és egy óra múlva minden feladatával kész van, amit a többiek egész délelőtt csinálnak. Nyert 5 szabad órát, ő ugyanúgy tudja az anyagot és csinálhat, amit akar. A jegyét pedig nem húzza le, hogy végigökörködi az órát. (Mert annyi órai plusz feladat az égvilágon nincs, amennyi ennek a nagyon tehetséges gyereknek elég volna.)

A másik típusú gyerek, akinek jót tett a karanténsuli, az az osztály bohóca. Ő abban próbál kitűnni a többiek közül, hogy ökörködik, és ezzel magán kívül még vagy 3-4-5 gyereknek is – ha nem az egész osztálynak – megnehezíti az órai munkát, odafigyelést. Az osztály bohóca sokszor nem buta, nem ezért vannak rossz jegyei, hanem mert mással foglalkozik órán a népszerűsége érdekében. Ha viszont otthon tanul, akkor nincs a kényszer, hogy alakítson egész nap és az adott energiával és a meglévő képességeivel simán megcsinálja, ami fel van adva. Szintén időt nyer és a jegyei is jobbak lehetnek, mint normál suli alatt.

Azok a gyerekek is fellélegeznek az otthoni tanulásban, akik olyanok, mint én voltam iskolás koromban, a gátlásosak. Tudják ugyan, hogy az órai munka beleszámít a jegybe, viszont kevés borzasztóbbat tudnak elképzelni annál, hogy az osztály előtt ki kell nyitni a szájukat. Ha mégis ilyen van, akkor senki nem hallja, mit dünnyögnek a bajszuk alatt – egyébként a jó választ – és a megszólalás után még fél óra kell, hogy a pulzusuk a normálisra visszalassuljon. Hogy a karanténsuliban írásban kell beadni a feladatokat, az számukra megváltás. Nekem pedig tanárként igazi meglepődés, hogy akiből órán egy-egy szót is nehéz kihúzni, írásban autonóm módon és szuper diferenciáltan véleményt nyílvánít egyes témákról. (Mivel hittant tanítok, nálunk kevésbé a tények visszamondása szokott a feladat lenni, inkább egyes témákhoz pro és kontra érvelés vagy vélemény megfoglamazása és megindoklása.)

Azok a gyerekek, akik a normál suliban is szépen, strukturáltan dolgoznak, általában otthon is ugyanezt az eredményt hozzák, még ha természetesen őket is lelombozza a helyzet érzelmi-szociális kompromisszumos volta. Van, amikor ez a lelombozódás erősebb lesz, olyankor igyekszünk mi, tanárok is odafigyelni, türelmesnek lenni, időt adni. Ez az a szitu, amikor szerintem a szülőkre is nagy feladat hárul, de az nem a tanulás segítése, hanem az érzelmi támogatás.

És van egy típusú gyerek, aki tényleg a karanténsuli vesztese, ők azok, akik a normál suliban is csak akkor hajlandóak tanulni, ha épp kedvük van, azaz leginkább soha. Jegyek szempontjából egyébként még az is előfordul, hogy jobb jeggyel zárnak, mintha rendes iskola lenne, mert ugye mindenki próbál kevesebbet követelni, de azért tudjuk, hogy tudás szempontjából ők sajnos vesztesek.

A karanténsuli a 10-18 éves korosztálytól önállóságot követel és pont ez az a terület, amit nagyon jól fejleszt is. Én ezt – szülőként és tanárként is – esélynek látom egyébként, még ha kemény munkát is feltételez. Amikor tavaly májusban kb. két hónapos otthontanulás után visszamentünk a suliba, igyekeztem a diákoknak kifejezeni, hogy amit ők most kipróbáltak, azt normálisan csak egyetemista korban kell teljesíteni az embernek: önállóan beosztani az időt, egyedül feldolgozni szövegeket, egyéb forrásokat, időpontokat fejben tartani. Tehát aki ezt most akárcsak 70%-osan is megvalósítja, az pár évvel a kora előtt jár és büszke lehet magára. Egyébként ma, amikor a tudás tárgya nagyon gyorsan változik és bővül és amikor szinte senki nem ugyanabból a foglalkozásból megy nyugdíjba, mint amivel kezdett, épp az önálló tanulás képessége az, amit az iskolában el kellene sajátítani. Ez az életre nevelés, nem a konkrét anyag megtanulása. Normál körülmények között el lehet ezt valahogy kerülni, a karanténsuliban viszont épp az önálló tanulás van a központban. Ha semmi mást nem tanul meg egy gyerek, csak ezt, már profitált ebből az egész rettenetből, ami a pandémia.

Természetesen ez a fejlődés az önállóságban lépésenként történik. Bármennyire szerette volna mindenki, hogy a karanténsuli második hetében minden gördülékenyen menjen, ez az elvárás irreális. Amikor én munkahelyet váltok, az a tapasztalatom, hogy egy év kell ahhoz, hogy magabiztosan mozogjak az új elvárások között. Így szerintem a gyerekektől sem lehet elvárni, hogy ennél gyorsabban alkalmazkodjanak. De ha most visszanézünk arra, hogy mit tudtak tavaly márciusban tervezésről, időbeosztásról, milyen informatikai készségeik voltak (scannelés, e-mail, különféle platformok kezelése), akkor azt hiszem, feltűnik a különbség és minden gyerek megérdemli, hogy ezt a fejlődést elismerjük és megünnepeljük.

Tanárként sokszor frusztrált voltam a karanténsuli alatt, de voltak kifejezetten pozitív változások is. Főleg hittanon nagyon fontos a csoport. Amikor egy témáról beszélgetünk, akkor az információk nem egyirányban mennek tőlem a gyerekek felé, hanem együtt dolgozunk ki egy témát, egymástól is tanulnak. Ehhez képest a karanténsuliban ez az interaktivitás nem működött, hiszen én küldtem a feladatot, ők pedig egyesével visszaküldték. (Főtárgyak tanárainál ez nyilván másként volt, nálunk a videókoferenciák számának korlátozása miatt a melléktárgyak csak írásbeli feladatot adtak.)

Szintén lehetetlen volt sok olyan módszer, amit a gyerekek is szeretnek és én is szívesen alkalmazom, minden, ami mozgás, színjátszás, játék, azt törölni kellett az órákból. A normalitásból ezek hiányoztak nekem a legjobban.

Viszont – ellentétben a szülőkkel – kifejezetten jónak tartottam, hogy a karanténsuli lehetővé tette, hogy a gyerekek önállóan dolgozzanak fel tananyagokat. Az órákon sem az van, hogy minden új anyagot a tanár vezet elő, van, amikor egy szöveget kell elolvasni a diákoknak vagy egy filmrészletet nézünk meg együtt és abból kell kihallani az információkat. Ezek jól működtek a karanténsuliban is és szemben az osztálytermi oktatással, itt a gyengébbek vagy lustábbak nem tudtak kibújni észrevétlenül a munka alól. Persze ez sokaknak fájdalom és szenvedés volt, az olvasási képességek sokszor még 12-13 évesek között is katasztrofálisak és ha valaki nem tud értően olvasni, annak ez a fajta tanulás izzadás. Szerintem egyébként pont nekik volt esély, hogy fejlődjön az olvasási skilljük.

Azok, akiknek rendszeresen a szüleik csinálták meg a leckéket vagy egy részét, természetesen nem profitáltak a dologból, sőt, még a szülők ideje és idegei is megszenvedték a karanténsulit. De azt hiszem, a szülői aktív segítség 10-18 éves kor között – miután a technikai részét begyakorolták a gyerekek – már nemhogy nem volt elvárás, sőt, inkább zavarta a tanárokat.

Ami miatt ezt az egészet megírtam: egy év pandémia után azt látom az osztályaimon, hogy a gyerekek tükrözik a felnőttek hozzállását, véleményét. Ha a szülőktől azt hallják, hogy mennyire borzalmas minden és mennyire vesztesei ennek a rendszernek, akkor ezt át is veszik. Amikor viszont végigbeszéljük órán, hogy mennyi mindent megtanultak a tananyagon kívül, hogy mennyi soft skilljük erősödött vagy fejlődött nulláról százra egy év alatt, akkor felfénylik a szemük. Ki vannak éhezve az elismerésre és arra, hogy a jó dolgokat is meglássák. Azt hiszem, a legtöbb gyerek tényleg meg is szolgálta azt, hogy egy év karanténsuli után igazán megünnepeljük mindazt, amit túl a tananyagon megtanult és elért, mindazt, amit érzelmileg megtanult kezelni. S persze mi, szülők is nyugodtan ünnepeljük meg magunkat, mert ebben az évben a túlélés maga is emberfeletti teljesítmény, pláne ami afölött van. Cheers mindenkinek és tartsatok ki!

WIPszerda: megint Marina

2 hozzászólás WIPszerda: megint Marina című bejegyzéshez

marina-kossuk-ossze

Az elmúlt két hónap felgyülemlett stresszhelyzetei után kábé az utolsó pillanatban eldöntve leléptünk egy kis hétvégi csobbanásra. Csoda-e, hogy horgolni Balaton-kék Tó fonalat vittem és mintának a Marina kendőt választottam? Szentül meg voltam győződve egyébként, hogy majd ott a nagy semmittevésben írok pár blogposztot meg elintézem ezt is meg azt is – ehhez képest a számítógép bekapcsolásához sem volt kedvem. A gyerekek hasonlóan voltak. Mindketten teljes elszántsággal vitték magukkal a biológiát illetve a környezetismeretet, hogy majd a következő tesztre tanulnak minden nap. Szerencsére alig jutott eszükbe a tanulás, helyette szinte egész nap úszkáltak.

Vicces módon épp most futottam bele egy internetes vitába, amely arról szólt, szükség van-e olyan wellness hotelekre, ahonnan a gyerekek ki vannak tiltva. Egy hozzászóló szerint teljesen érthetetlen, hogy miért visz az ember wellnessezni gyereket, mert az felnőtteknek való. Hát nem tudom, én ebben az évben azt vettem észre a gyerekeken, hogy semmivel nem kisebb a stressz, amiben élnek, mint a felnőtteké. Nyilván nem élet-halál kérdése, hogy hányas lesz a matekdolgozat, nem lenne balhé itthon, ha rosszabbul sikerülne, mégis, ők olyan magasra teszik maguknak a mércét vagy annyira beijesztik őket az iskolában, hogy ezzel kelnek, ezzel fekszenek az egyébként eddig jelesnél rosszabbat soha nem kapott gyerekeim. Úgyhogy szerintem éppúgy szükségük van a lazulásra, pihenésre, mint bármelyik felnőttnek. Egy alapos környezetváltozás nélkül a szünetben is ugyanúgy a szokásos jajmileszamatekdogával témán agyalnának, mint a suli idején.

A gimibe való váltás egyébként eléggé kivágta a biztosítékot nálunk. A kuckós-barátságos osztrák általános iskola negyedik osztályában nagyjából az volt az örökké hangzó refrén, hogy bezzeg majd a gimi sokkal nehezebb lesz. Persze nehezebb, ez igaz, de nem megugorhatatlan. Viszont ezzel az ijesztgetéssel meg az új környezetből adódó átmenettel együtt nálunk a szeptember a sírás hónapja volt. Egy olyan gyereknél, akinek tényleg semmi gondja nem volt eddig az iskolával és a tanulással, rémesen ijesztő ezt látni. Sajnos az a fajta biztatás, hogy nekem is volt rossz jegyem, amikor ötödikes voltam, nem ért célt, csak annyit értem el vele, hogy a gyerek két dologért bőgött: 1. mi lesz, ha nem sikerül a dolgozat 2. anya azt mondta, hogy ne vegyem olyan komolyan a sulit, de én nem tudom nem komolyan venni.

Ezen a ponton és amikor a dolgozat reggelén síró gyereket kísértem a suliba, ahova amúgy egyedül szokott menni, de aznap kérte, hogy kísérjem el, elhatároztam, hogy más stratégiát kell választanom. Most az van, hogy minden héten egy reggel korán indulunk el otthonról és a gimi közelében lévő pékségben reggelizünk, igazi bécsi szertartásos kávéházi reggelit. Legyen valami pozitív asszociáció az iskolához legalább egy héten egyszer. Hogy bejön-e a taktika, azt majd karácsony táján fogom kiértékelni, addig is reménykedem.

És amikor már megnyugodtam volna, hogy mennyire kreatívan megoldottam ezt az új nevelési helyzetet, kiderült, hogy K. féltékeny, hogy ővele nem reggelizek kávéházban. Hát ezen ne múljon még akkor sem, ha az ő sulijához nem esik útba a nevezett pékség, nincs nekem szőrös szívem, még korábban is kelek emiatt, ha kell. De még ez sem derítette jobb kedvre, sőt, magán kívül kiabált, hogy hiába szeretné, neki erre reggelente nincs ideje. A nincs időm felkiáltás egyébként lényegesen többször hagyja el a száját, mint azt szerintem harmadikos élethelyzete indokolná, pláne, hogy az iskolába vezető útja 3 perc csigatempóban. Hosszas lélekbányászat után kiderült, hogy az írásórán túl lassan ír, és gondolom, ezt mondják is neki néhányszor. Úgyhogy egészen magáévá tette a nincs időm életérzést és kiterjesztette úgy általában mindenre. Hát ilyenekkel küszködünk mostanában és ezért is volt életmentő ez a mostani medencézős hosszú hétvége Tó fonallal és Marina kendővel meg olyan hotellal, ami ugyan nem kifejezetten gyerekekre van specializálódva, de nem néznek leprásként a gyerekekre. És csodák csodája, a gyerekek – nemcsak a mieink – tudtak viselkedni és hagyták pihenni a felnőtteket, miközben ők is kicsit elfelejthették a matekjegyet meg a túl lassú írástempót és az összes ilyen dolgot, ami egy nyolc- és tízéves szívét nyomja. Én meg elfelejtettem, hogy ápolnom kéne a blogomat, úgyhogy ez a hét se lesz olyan posztokban gazdag, mint szeretném, de talán elnézitek ezt most.

Csak a szokásos: SBS ajándékba

1 hozzászólás a(z) Csak a szokásos: SBS ajándékba bejegyzéshez

Csak a rend kedvéért lekönyvelem ezt is: újabb South Bay Shawlette készült ballagós ajándékba Do napközis tanárnőjének, ezúttal Lang Yarns fonalból. Csodálatos árnyalatok, és a legjobb, hogy végre ilyen rózsaszíneset-lilásat is horgolhattam, mert ezt készíteni nagyon szeretem, viszont nem hordom. Ez utóbbit még persze felülvizsgálom, végülis ahogy az ember öregszik, egyre többet enged meg magának. Mint például egy közelebbről meg nem nevezett családtag, aki focizás előtt megkérdezte, fel lehet-e venni egy adott szalmakalapot focizáshoz. Mire egy másik közelebbről meg nem nevezett családtag – és nem én! – azt válaszolta: “Ha nem zavar, hogy hogy nézel ki, igen.” Korához képest igen bölcs és frappáns válasz szerintem, tényleg büszke vagyok rá.

Na de lássuk ezeket a fantasztikus színeket!

sbspiros1 sbspiros2 sbspiros3 sbspiros4

Ezzel a tanári ajándékok témát egy időre lezárom, mert ugyan lesz még egy Staccato Shawl, de ahhoz még csak most találtam meg a megfelelő fonalat, úgyhogy még egy-két hétig biztos elszöszölök vele. Élvezzétek a nyári szünidőt, egy hét múlva nálunk is vége a sulinak és mi is csatlakozunk a boldog vakációzókhoz.

 

Az Antolin: olvasónapló 2.0

4 hozzászólás Az Antolin: olvasónapló 2.0 című bejegyzéshez

Ahogy ígértem, mesélek arról a weboldalról, amit a németül iskolába járó gyerekek számára találtak ki, hogy olvasásra motiválják őket. Amikor az antolin.de oldalról először hallottam, azonnal az jutott eszembe, hogy ezt a rendszert egy az egyben át kellene venni magyarul, magyar mesekönyvekkel is, mert egyszerűen tökéletesen ki van találva és szerintem megoldást ad a kötelező olvasmány örök problematikájára is.

Az osztrák gyerekeknek egészen sokáig nincs kötelező olvasmányuk, mégis rengeteget kell olvasniuk. Abban viszont, hogy mit olvasnak, nagy szabadságuk van. Egyedül az számít, hogy értsék az olvasott szöveget. Mivel nincs az a tanár, aki egy 25 fős osztályban minden gyereknek személyre szabott tesztet készítene, ezért jó, hogy van egy központi adatbank rengeteg könyvvel és a hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel.

Az oldal használatához regisztráció szükséges, amit kizárólag az iskola végezhet el. Így minden gyereknek egyetlen fiókja van, nem lehet manipulálni a rendszert azzal, hogy pl. az egyik felhasználónév alatt kitapasztalja a gyerek, hogy mik a helyes válaszok, a másik néven meg megírja a 100%-os teszteket. A regisztráció első év vége -második év eleje körül történik és onnantól kezdve a gyerekek az olvasott könyvekkel pontot gyűjtenek. Az adatbázisban rengeteg könyv szerepel, mondjuk úgy, hogy nehéz olyat kihozni a könyvtárból, ami nincs rajta, de sok könyvtárban eleve ellátják a könyveket Antolin-matricával, ha benne van az adatbázisban. antolin

Ha a gyerek elolvasta a könyvet, bejelentkezik az Antolinra, kiválasztja az adott könyvhöz tartozó tesztet és megoldja. Attól függően, hogy hányadikosoknak ajánlott a könyv, változik a kérdések nehézsége és nő a helyes válaszokért kapható pontszám is. Az elsősöknek való tesztekben a kérdések is rövidek, hiszen azok elolvasása is “feladat” számukra, a későbbiekben a kérdések is egyre hosszabbak, bonyolultabbak leszek. A feleletválasztós tesztekre adott idő van, és igazából nem is túl sok, általában tényleg az egész időre szükség van a megoldáshoz. A helyes válaszokért pont jár, a helytelenekért levonás, a passzolás nulla pont – tehát hazárdírozni nem érdemes, a valódi tudást méri a teszt.

A teszt végén a kapott pontokat a rendszer elmenti és hozzáadja a korábbiakhoz. Egy tesztet csak egyszer lehet megcsinálni, kivéve, ha valaki valami miatt megszakította a kitöltést. Ekkor az iskola tudja beállítani, hogy az a teszt újra hozzáférhető legyen a gyereknek. Mi ezzel a lehetőséggel egyszer éltünk, amikor egy magyarul olvasott könyvet akart Do kitölteni, de kiderült, hogy a szereplők német nevének ismerete nélkül semmire sem jut.

A tanárok ezzel a rendszerrel folyamatosan figyelni tudják, hogy melyik gyerek mennyit olvas és mennyire értően olvas. Vannak irányelvek, hogy mikorra hány pontot illik elérni, és például a Do osztályában az 500 pont elérését oklevéllel jutalmazták. Hogy nagyjából érezzétek: egy elsős szintű könyv 10 pont szokott lenni, a másodikosoknak valók 30 és így tovább.

A gyerekek egészen különbözően viszonyulnak a dologhoz, van, akiket motivál, hogy több pontjuk legyen, mint a többieknek. K például egy időben állandóan mondta, hogy az osztályban a riválisának, akivel kb. egyforma jó tanulók voltak, épp mennyi pontja van és a hétvégéknek az volt a tartalma, hogy vajon ha ezt is meg ezt is elolvasom és kitöltöm, akkor az több lesz-e, mint a másik gyerek pontja, aki ugye a hétvégén szintén gyűjtött. Egyébként a gyerekek csak a saját pontjukat látják a honlapon, tehát nincs az, hogy a kevesebb pontot szerzőt kicsúfolják, hiszen csak az árulja el az állását, aki akarja. Aztán van a típusú gyerek, akit teljesen blokkol a pontgyűjtés. Érdekes módon a Do osztályában most az a legnagyobb könyvmoly, aki teljesen kiakadt az elején, hogy pontokat kell gyűjteni. Ugyan ő nem akart versenyezni másokkal, de a szünetben persze hallotta, hogy ki hol tart. Ő egy ideig szünetet tartott az Antolinozással – hogy végül visszatért-e, nem tudom, de az biztos, hogy olyan vastag könyveket olvas ki egyik hétről a másikra, hogy sok felnőtt megirigyelné a tempóját.

Még egy pozitívuma van az oldalnak, mégpedig hogy teljesen reklámmentes. Nem lehet semmit megvásárolni rajta, nincs üzleti érdekeltség, nem linkelnek könyvesboltot, tehát teljesen gyanún felül áll, hogy ez az egész semmi mást nem szolgál, mint oktatási célokat.

A teszteket egyébként akár szülők is készíthetik, lehet jelentkezni a közreműködésre és beküldeni könyvekhez feleletválasztós kérdéssort. Gondolom, azért van mögötte egy komoly hivatásos csapat is, mert amekkora a német gyerekkönyvek választéka, ezt nem lehetne bírni másképp.

Ha most kívánhatnék egyetlen pozitív változást a magyar iskolarendszerben, akkor azt kívánnám, hogy álljon össze egy csapat és készítsék el a magyar Antolint. Sok-sok könyvvel, sok-sok kérdéssel, hogy a gyerekek olyan tempóban és azt olvashassák, amit szeretnének. Hogy az legyen a lényeg, hogy megszeretik az olvasást és értik a szöveget, nem pedig az, hogy pontosan mi legyen az a szöveg. Hogy a tesztet otthon, nyugodt környezetben tudja kitölteni a gyerek, amikor elég fittnek és stressztűrőnek érzi magát, nem akkor, amikor épp magyaróra van és éhes, fáradt, zavarja, hogy a szomszéd beszél és effélék. Még így is hatalmas stressz a dolog, mert az idő rövid, látszik is a visszaszámlálás a képernyőn és nincs sok idő gondolkozni. Egyébként pont emiatt a szülő se tud igazán segíteni. Pláne melyik szülő vállalná azt a kockázatot, hogy ha rosszat mond, akkor a gyerek pontlevonást kap, nem igaz?

Persze egy ilyen rendszert működtetni reklám és mindenféle üzleti összefonódás nélkül elég nagy munka és sok pénz, tehát tipikusan az a dolog, ami állami feladat és adóból kellene megvalósítani. Nem hoz viszont új szavazókat és nem túl látványos, azaz kicsit messzebb kell látni hozzá, mint a következő választások. Nem is tudom, reménykedhetek-e benne, hogy van politikus, aki ilyen ügyért elkezd harcolni és végig is viszi. Én azt hiszem, annyit tehettem az ügyért, hogy bedobtam az Internet nevű gépezetbe és azt remélem, sokan megosztjátok és akkor majd eljut valakihez, akinek van ráhatása az oktatáspolitikára.

Tombolázok

2 hozzászólás Tombolázok című bejegyzéshez

nyaki

Van nálunk a gyerekek sulijában egy remek rendezvény minden évben évvége közeledtével, a nyári kerti party. A party fénypontja a tombola. De ne azt a tombolát képzeljétek el, ahonnan a gyerekek nagyobb része üres kézzel, szomorúan tér haza, hanem valami egészen mást. Itt pontosan annyi tombolaszelvény van, amennyi ajándék, így nem az a kérdés, hogy nyer-e az ember, hanem hogy mit. Ha meg nem olyat, aminek épp örül az embergyerek, mert mondjuk fiú és hajcsatot dobott a gép, akkor még mindig lehet cserélni. Tavaly az orrom előtt zajlott egy ilyen többszörös csereügylet, és ahhoz képest, hogy a kislány csillámpónis zoknit nyert volna eredetileg (túl kis méretben), végül átmeneti gazdája volt egy papírsárkánynak, egy zseblámpának, egy szerszámkészletnek, amire a papája beszélte rá, végül egy tolltartószerűséggel távozott teljesen elégedetten.

Az ajándékokat egyébként a szülők hozzák különféle szponzorcégeken keresztül, vagy lehet leadni duplán kapott játékot, könyvet is. Az elmúlt három évben is mindig gondoltam, hogy majd készítek én is valami sk-t, aztán valahogy mindig bedarált a gépezet. Idén viszont végre összeszedtem magam és készítettem négy nyakláncot. Néhány szerelék, viaszozott szalag meg ilyen apró mütyür lógókák és már kész is.

– Sorozatgyártás? – kérdezte Apahajó, amikor látta a kupacot az asztalon.

– Hát igen, gondolj bele, ha meglátják a gyerekek, imádni fogják és kitépik egymás kezéből, úgyhogy kénytelen voltam legalább négyet csinálni. Meg persze egy halálfejeset a saját gyereknek.

És ha már homár, akkor legyen a csomagolás is szép, kis színes karton, kis pecsét. Bevallom, ezt a részét élveztem a legjobban.

Anya, ez kínos!

1 hozzászólás a(z) Anya, ez kínos! bejegyzéshez

Vannak időnként azok a pillanatok, amikor úgy érzem, hogy igen, valamit mégiscsak jól csináltam a gyereknevelésben. Oké, ezek sokkal ritkábban vannak, mint azok, amikor azt érzem, hogy eléggé mellément az egész – de vannak és méltók arra, hogy megünnepeljem. Vicces módon tavaly és idén is anyák napja előtt kaptam ezt a bónuszt a gyerekektől.

anyaknapi0

Tavaly K-val épp az Intersparba tartottunk, amikor előjött a farbával:- Anya, ez annyira kínos. – Micsoda, K.? – Hát az a vers, amit az iskolában az anyák napi képeslapra írtunk. De hidd el, nem tehetek róla, mindenkinek le kellett másolni a tábláról. – Miért, mit kellett lemásolni? – Anya, de olyan kínos. – Nem gond, tudom, hogy nem te találtad ki.  – Na jó, megmondom. De tényleg kínos. “Liebe Mama, ich liebe dich, mehr weiß ich nicht.” (Kedves Anya, szeretlek, egyebet nem tudok.) Pedig hát egy csomó mást is tudok. Hát nem kínos ilyet mondani egy iskolásnak?

Nem kicsit voltam büszke, hogy a gyerek ráérzett, mennyire üresen csengő hízelgésről van itt szó. Persze a szeretés önmagában nem gond, sőt, na de a világ nem ennyiből áll, és pláne egy elsős épp arra van trenírozva, hogy minden nap sok újra tanuljon, és erre büszke is legyen. Szóval a gyerek nemcsak okos, de még érzelmi intelligenciája is van – mondtam magamban, és tényleg a legszebb anyák napi ajándékot adta nekem ezzel az “Anya, ez kínos!” felkiáltással.

Idén Do volt soron a jutalompillanattal, el is jött, mégpedig két részletben. Anyák napja előtti héten két napot otthon volt betegség miatt, eközben egyszer kaptam tőle egy kis levelet. Imád levelet írni, szóval ez önmagában nem extra, de ez a mondat mindent vitt: “néha olyan … tudsz lenni. De azért legtöbbször nagyon szeretlek.” Olvadtam. És nemcsak azért, mert legtöbbször nagyon szeret, hanem főleg azért, mert szerinte is teljesen normális azt érezni, hogy a másik időnként gáz tud lenni, és ezt meg is lehet mondani. Nem az a szeretet, hogy a negatívumokat letagadjuk, hanem hogy ennek ellenére minden oké.

És akkor ez még fokozódott, sőt, egy csavar jött a történetbe. Anyák napja előtti szombaton egy ilyen kis beszélgetés zajlott le: – Anya, a holnapi versben lesz néhány dolog, ami nem igaz, úgyhogy ne hidd el. – Például? – Elmondjam? Na jó. Hogy ma megírom a leckém, meg leviszem a szemetet, meg kitakarítom a szobám, meg ilyenek. – De ha nem igaz, akkor miért írtad le? – Az iskolában mondták, hogy ezt írjuk. – Semmi gond, én úgyis jobban örülök az olyan leveleknek, amikben őszinte vagy. Például, amikor azt írtad, hogy milyen … tudok lenni. – Nem haragszol meg, ha elmondok valamit? – Nem, mondjad csak. – Hát hogy azt igazából csak úgy írtam, mert a felnőttes írást akartam gyakorolni. És gondoltam, hogy ha már rólad szól, akkor odaadom.

Idézőjelbe tenni azt, ami már amúgy is  – azt hiszem, cinikus énemet itt töltötte el az a bizonyos boldogság, hogy igen, pont ilyen gyereket szerettem volna nevelni.

Aztán vasárnap mellétették a “de azért általában nagyon szeretlek” gesztusát is, és kaptam egy kincskereső kirándulást ajándékba a közeli hegyekben. Napokig tervelték, előtte bejárták a terepet, amikor én Budapesten voltam, versikét írtak az útmutatásokkal és voltak mindenféle performanszok pitypangfújással szív alakban, meg minden mi szem-szájnak ingere. Amikor követtem az utasításokat, ezt találtam:

anyaknapi1

Lefelé a hegyről mondtam is Apahajónak, hogy idén fel kell kötnünk a gatyát gyereknapra, mert ezt nehéz lesz überelni, erre K azt mondja: “Nem azért csináltuk, hogy felkössétek a gatyát, hanem mert szeretünk téged. De amúgy mi az a gyereknap?”

 

 

WIPszerda: aszimmetrikus filéhorgolt sál

6 hozzászólás WIPszerda: aszimmetrikus filéhorgolt sál című bejegyzéshez

schnellerajándék

Do negyedik osztályos, ami Ausztriában azt jelenti, hogy 10 hét múlva itt a ballagás, vége az általános iskolának. Már túl vagyunk az iskolaválasztási stresszen, sőt, megkaptuk az iskolától az ideiglenes ígéretet, hogy lesz helye jövőre – most már csak a maradék két és fél hónapot kell valahogy kibírni, lehetőleg úgy, hogy az évvégi bizonyítvány is jó legyen, mert azzal válik véglegessé a hely a gimnáziumban.

Az egy külön történet, hogy hogyan lehet a negyedikesek életét néhány hónapra teljesen megzakkantani anélkül, hogy teljesítményorientált felvételi lenne. Mindjárt el is mesélem, de előbb mutatom, mi van jelenleg a horgolótűmön.

A napközis tanítónőnek készül búcsúajándékként egy aszimmetrikus, egyik csücskétől a másikig horgolt kendő. A mintája ránézésre nagyon egyszerű, filéhorgolás, azaz csak erhp és lsz váltakozik benne. Viszont a szaporítások (és a nem mindig gondos leírás) azért megizzasztanak időnként. Tegnap például vonaton horgoltam, és kíváncsi lettem volna a mellettem ülő srác gondolataira, amikor az egyik sort már harmadszorra bontottam vissza, meredtem kétségbeesetten az újságra és számolgattam végig kétségbeesetten a szemeket. De sebaj, szerintem lassan megértettem a szaporítási logikát, remélem, ezután könnyebben haladok majd.

A fonal Lang Yarns Jawoll Magic Dégradé, zoknifonal, azaz 75% gyapjú 25% polyamid – már dolgoztam ezzel és nagyon kellemes volt készíteni. Mivel ajándék volt, ezért a viselésről nem tudok nyilatkozni.

És akkor vissza a sulitémához: Bécsben a középiskolai jelentkezés első látásra nagyon gyerekbarát, hiszen nincs felvételi vizsga. A gimnáziumba való bekerülés feltétele a jeles vagy jó eredmény németből és matekból. A többi tárgy mindegy és elvileg ezen belül az is mindegy, hogy mennyire jó tanuló valaki. Azaz ugyanolyan eséllyel indul az, akinek mindkét tárgyból jó jegye van és akinek mindkettőből jeles. Ami viszont megbonyolítja a dolgot: mindenki csak egy iskolába jelentkezhet és vannak szempontok, amelyek alapján előre vagy hátra rangsorolják a jelentkezőket. Előnyt jelent például, ha valakinek az adott iskolába már jár testvére. Ez azért fontos, mert minden évben van négy olyan tanítási szünnap, amelyet az iskola saját jogon határoz meg, és a családoknak az az ideális, ha az összes gyerek ugyanoda jár és egyszerre esnek a szünnapok.

A másik tényező a biztonságos iskolába vezető úthoz való jog, amely törvénybe is van foglalva. Ez nem azt jelenti, hogy aki közelebb lakik, az előnyt élvez. Mi például egy külső kerületben lakunk, így ott azokat a gyerekeket osztják be először, akik kinn laknak a város szélén, mert nekik bármilyen más kerületbe átjárni már túl sok utazással járna, esetleg túl sok átszállással is. (Az most másik kérdés, hogy akik kinn laknak a városszéli zöldövezetben, azok pont valószínű minden nap autóval jönnek suliba, így nagyjából mindegy lenne, hogy hova furikázzák őket.) Miután tehát a testvérek és a messze lakók helyet kaptak, akkor elkezdik a többi gyereket valamilyen algoritmus szerint elfogadni vagy elutasítani. Hogy a bemutatkozó látogatás az iskolában ebbe nagyon kevéssé számíthat bele, azt onnan sejtem, hogy amikor Do bemutatkozáson volt, akkor épp beteg volt, az volt az első láztalan napja, hangja szinte semmi és önmaga árnyéka volt. A lakcím valamennyire beleszámít a döntésbe, de pl. Do egyik legjobb barátnője, aki tőlünk 50 méterre lakik, nem került be ugyanabba a suliba, mert “túl messze lakik”. Egy másik osztálytárs, aki viszont messzebb lakik, azért kapott elutasítást, mert “túl közel lakik”. Szóval a csuda se érti. És pont ez a legrosszabb, ami teljesen megzizzentette az egész osztályt. Ha van egy felvételi, akkor tudja a gyerek, hogy aki a felvételi napján jobban teljesít, az bekerül. Ebben a rendszerben viszont a gyerekek teljesen bizonytalanok, az utolsó pillanatig tehetetlenek és sokszor nem értik, hogy egyikük miért került be, másikuk miért nem. Nagyjából mint az a kísérlet, amikor az egyik patkány tudta befolyásolni, hogy mikor jön az áramütés a ketrecbe, a másik meg nem. És aki nem, az nagyobb stresszben volt.

Na de a stressznek nagyjából vége, és azt a tíz hetet már kibírják valahogy. Nekem meg remélhetőleg pont elég lesz a két tanítónőnek elkészíteni a búcsúajándékot.

UPDATE: A nagy érdeklődésre való tekintettel azt is megírom, mi történik azokkal a gyerekekkel, akik nem kerültek be a kiszemelt gimnáziumba. Ilyenkor az iskola telefonon értesíti a szülőket – ezt minden iskola ugyanazon a napon teszi. Ekkor elkezdődik a versenyfutás. Minden gyerek kap egy listát azokról az iskolákról, ahol még maradt szabad hely, és aki kapja, marja alapon nagyon gyorsan be kell jelentkezni a listáról kiválasztott iskolában. Azt mondják, hogy aki gimnáziumba akart jelentkezni, az valamilyen gimnáziumban fog is helyet kapni, de persze erről nincs tapasztalatom. Érdekes módon ilyenkor is simán lehet, hogy egy jó iskolába kap még helyet az ember. Pl. idén egy olyan iskolában is voltak maradék helyek, ahova azért nem jelentkeztünk, mert az volt a híre, hogy nagy a túljelentkezés. Viszont ez elrettentett másokat is, így maradtak üres helyeik, mégpedig majdnem egy teljes osztálynyi. Tiszta játékelmélet!

Amit még fontos tudni, hogy létezik az ún. Mittelschule illetve neue Mittelschule, ami szintén egy lehetőség, itt is lehet érettségit szerezni. Ide nagyobb eredménybeli szórással veszik fel a gyerekeket és jelenleg folyik egy olyan kísérlet, hogy nincsen bukás, hanem a gyerekek moduláris rendszerben végzik a tantárgyakat. Értsd: ha matekból megbuktál, nem kell osztályt ismételni, hanem csak a matek modult, a többit pedig továbbra is a saját osztályoddal végzed.

Vannak ezenkívül más iskolatípusok is, pl. remek szakmákat is lehet tanulni, de olyanokat, hogy szinte sajnálom, hogy nem vagyok iskoláskorú. Hogy ezekbe hogy folyik a jelentkezés, abban nem mélyedtem el.

 

Matekkönyv, amit szeretnek a gyerekek

5 hozzászólás Matekkönyv, amit szeretnek a gyerekek című bejegyzéshez

A kissé elhanyagolt könyvajánló rovatomat egy véletlen egybeesés okán élesztem újra. Egyrészt volt ez az Index-cikk arról, hogy a számolás helyett mivel kéne foglalkozni matekórán. Teljesen egyetértek a cikkel egyébként, mégpedig attól a pillanattól kezdve, hogy kezembe került a nálam 8 évvel fiatalabb öcsém németországi matekkönyve, amit akkor használt, amikor 10. osztályban cserediák volt egy német gimnáziumban. Abban a matekkönyvben – ellentétben a rémes emlékű Zöld Könyvvel – olyan feladatok voltak, amelyeket elolvasva felébredt bennem a vágy, hogy megoldjam őket. Sajnos szerény matekképességeim ezt nem engedték, de az érzést azóta se felejtettem el. Teljesen új volt számomra, hogy egy matekpéldának értelme és célja lehet. Hogy nem egy egyszerű kicseszés a diákkal, aki igazából azalatt az idő alatt inkább regényeket olvasna vagy a barátnőivel megreformálná fejben az oktatási rendszert. (Két kedvenc elfoglaltságom ez volt a gimis évek alatt.) Tényleg nagyon sajnálom, hogy anno a problémamegoldás helyett a számításnál akadtunk el, miközben igenis vannak olyan problémák, amiket szívesen megoldottam volna. De sejtelmem nem volt, hogy erre a matek alkalmas eszköz lehet.

Meses-szamok-szamos-mesek
Az említett együttállás másik tényezője az, hogy sajnos máig is és igen, az osztrák iskolarendszerben is az általános iskola negyedik osztályának egyik fő tananyaga matekból az írásbeli osztás. A családunk pillanatnyilag ezen átok alatt senyved. A gyermek egyébként még nem adta fel. Magától szeretné gyakorolni. Felír magának feladatokat. Aztán folyton nyafog, hogy nem jött ki az osztás. Mert vagy a szorzótábla részében fog mellé vagy az összeadás részében. Vagy olyan is van, hogy az osztás maga sikerül, de az ellenőrzés nem, ami miatt persze úgy tűnik, mintha az osztás sem. Tényleg nagyon igyekszik, én meg tényleg nagyon együttérzek vele. Ha ezt kell tudni, akkor megtanulja és kész, ilyen fából faragták. Az előbbiekből látszik, hogy az élvezet és a matematika szó összekapcsolása nem épp automatikus nálunk mostanában – egy kivétellel. Van ugyanis egy könyv, a Mesés számok – számos mesék: ajándékba kaptuk, naná, sosem jutna eszembe ilyen könyvet venni a gyerekeknek. De tényleg minden elismerésem az anyósomnak, akinek viszont eszébe jutott, mert a gyerekek rajonganak a kis mesés feladványokért.

Az esti mese így néz ki mostanában nálunk.
– Milyen mesét kértek?
– A matekosat.
– Ne már, az nem is igazi mese. Olvassuk inkább a Pippi Langstrumpf in Takkatukkalandot!
– Jaj, ne!
– De igen, olyan kíváncsi vagyok, hogy hogy megy tovább a sztori.
– Na jó, oké.
(fél óra meseolvasás Pippi Langstrumpfból)
– Na jó, de akkor most a számos meséből is!

A mesék egyébként nem is mesék, hanem egyszerű szöveges feladatok, csak éppen minden témához van egy kis gyerekszemmel érdekes tudományos bevezetés. Például arról, hogy Kanadában mekkorára nőnek a tökök, mert nyáron nagyon magas a napsütéses órák száma. Vagy hogy mire szolgálnak a süti tésztájában a tojások. És akkor minden bevezetés után található három feladat: érdeklődő óvodás vagy első osztályos gyerek szintjén, egy olyan, ami most K-nak, aki másodikos vagy pont jó, vagy picit könnyű, és egy harmadik, ami inkább 4. osztályos tananyaghoz kapcsolódik, itt már sokszor van osztás és nagyobb számok szerepelnek a feladatban. A lap alján ott a megoldás is, bár azért egyik feladat se olyan nehéz, hogy egy általános iskolát elvégzett szülőnek problémát okozna.

Egy-egy ilyen matekozós estimesés session végére egészen belelendülünk és mi is kitalálunk feladatot. Természetesen olyanokat, amelyeknek van közük az élethez. Például. Anya talál a szőnyeg alatt 12 dinoszauruszos kártyát. Összesen 57 kártyának kellene lennie a dobozban, mennyi van most benne? Vagy: Anya minden kártyát, ami nem a dobozban van, egy laza mozdulattal a papírszemétbe rak. Az első napon három kártyát, a másodikon ötöt, a harmadikon háromszor annyit, mint az elsőn. Hány kártya végzi a kukában összesen?

Vagy mondjuk a legótematikához: Kristóf asztalán legódarabok vannak, 23 kék, 15 piros és 7 zöld. Egy pörgettyű építéséhez 12 darab legót szokott felhasználni – hány pörgettyűt tudna összeépíteni az asztalon lévő darabokból? Vagy egy kicsit nehezebb: A földön legókockák vannak: 5 darab háromgombos, 3 hatgombos és egy nyolcgombos. Ha anya mindegyikre rálép a sötétben, hány bemélyedés lesz a talpán?

És akkor jön a horror-részleg: A gyerek orra minden éjjel háromszor vérzik. Egy orrvérzéskor 4 zsebkendőt használ el. Az ágy mellé 25 zsepi volt kikészítve, mennyi marad tiszta reggelre?

Remélem, sikerült kedvet csinálnom a könyv beszerzéséhez vagy könyvtári kölcsönzéséhez – tényleg jobb, mint egy Hahota és a gyerek még matekozik is közben. Akarom mondani számol.

Magolj, fiam, bagoly!

“Hiába korholta, intette,
kölkét ez csak untatta” – természetesen a Romhányi-vers nem embergyerekekről szól, hanem egy bagolyról, és soha, egyetlen szülő hasonlóan frusztráló helyzetbe nem kerül, vagy ha mégis, az csak én lehetek.

Tavaly még boldogan nyugtattam magam, hogy habár sok stressz a két hangszer, de Do teljesen maga választotta mindkettőt, és soha nem kell nyaggatni, hogy gyakoroljon. Ő az az egy gyerek az ezerből, aki azért zenél, mert élvezi és csak azért kell rászólni, hogy hagyja már végre abba, mert már csendre vágyunk. Vagy azért, mert reggel nyolckor hétvégén talán a szomszédok még nem nyitottak a csellózenére. Ami egyébként nem macskazene, mert a gyerek tényleg tehetséges és azt a fázist, amikor a vonós hangszer hangzása elviselhetetlen, nagyjából egy hét alatt átugrotta. Na jó, lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, és volt az kettő is.

De nyáron mindig abbahagyja a gyakorlást vagy csak igen kivételes esetben veszi elő a hangszereit, és most szeptember végén azt vettem észre, hogy hahó, elmúlt a nyár, megint kezdődött a zeneiskola, de én még mindig nem hallottam se csellót, se furulyát, és K. gitárját sem nagyon, amit idén kezdett tanulni. Valahogy nem jött a lendület. Volt már ilyen, a zenetanulás első két hónapjában körülbelül, akkor szépen pipálni kellett a naptárban, hogy meglegyen a heti négy gyakorlás, aztán egy idő múlva ment magától, pipa nélkül is.

És akkor arra gondoltam, oké, beadom a derekam, játsszunk egy kicsit cserebere alapon. A már emlegetett Családi Gyűlésen vázoltam a koncepciót: készítek egy pecsételőkártyát, egy pecsét 20 perc gyakorlás az adott hangszeren, 10 pecsétre pedig személyes preferencia függvényében egy Lego minifigurát vagy egy Littlest pet bigyót lehet választani. Hogy ez utóbbi az én számon kijött, azon azóta is csodálkozom, de ez van, remélem, ez is egy gyorsan múló divat, mint a pónik és egyéb állatfajták.

Most úgy áll a dolog, hogy pénteken elkészült a kártya, és K egészen rákapott az ízére: két és fél nap alatt öt pecsétet gyűjtött, ami mégiscsak 100 perc gitározás illetve éneklés. Meglátjuk, meddig tart a lelkesedés.

A pecsételő kártyát egyébként egyszerű elkészíteni: csináltam wordben egy 10*10-es táblázatot, minden sorát akkorára növeltem, hogy a betűpecsétjeink beleférjenek (2* enter). A nagy táblázatot feldaraboltam úgy, hogy 5*2-es rácsok maradtak. A kis könyvecskét színes fotókartonból vágtam ki. Az A4-es papírból három fér ki, és még marad egy keskenyebb csík. Minden könyvecskébe egy 5*2-es táblázat megy, ha betelik egyszerűen ráragasztom a következőt. Az elejére stílszerűen éneklő madárkát pecsételtem, belülre pedig minden gyakorlás után egy betűt pecsételek: G-I-T-Á-R és C-E-L-L-O esetén a tizes gyűjtőbe pont kétszer fér ki a hangszer neve, a furulyánál pedig találékonyak vagyunk, és azt írjuk, hogy B-L-O-C-K-F-L-Ö-T-E. Majd tudósítok, hogy bevált-e.

25/52 heti gyerekfotó avagy mire jó egy végzős elsős a családban

1 hozzászólás a(z) 25/52 heti gyerekfotó avagy mire jó egy végzős elsős a családban bejegyzéshez

Mesét olvas a testvérének, de csak úgy, magának is. Különösen az motiválja, hogy az osztálya benevezett interaktív olvasós portálra, ahol teszteket kell megoldani az elolvasott könyvekről és pontokat lehet így gyűjteni a nyári szünetben, s aztán majd a tanévben is. Az első tesztet máris tökéletesen kitöltötte és kérdezte, mikor kapja meg a következő könyvet, amit elolvashat. Azt hiszem, a holnapi bizonyítványosztás kiváló apropó lesz erre is.

Az évben az volt a legérdekesebb számomra, ahogy láttam, betűről betűre nyílik ki előtte a világnak egy olyan szelete, amelyet eddig nem értett, nem figyelt. Hogy ha valamit meg akar jegyezni, akkor felírja. Hogy leveleket, üzeneteket ír nekünk, a húsvéti nyúlnak és bárkinek, akinek csak kedve támad. Hogy egyre könnyedebben és gyorsabban olvas, hogy lassan kibogozódnak a nyelvi komplikációk is, pedig nem tanult tervszerűen magyar írást-olvasást, csak ahogy épp spontán jött. Izgalmas, hogy amikor nem vagyok otthon, már el tudja olvasni az sms-t, amit írok (persze saját telefonja nincs, de az apáét használhatja) és ha leugrok bevásárolni, akkor felírom a telefonszámomat, hogy el tudjon érni vész esetén, és már be tudja pötyögni és fel tud hívni. Persze fel is hív, bár vész esetéről nem beszélhetünk, viszont milyen izgalmas telefonálni!

A legjobban viszont annak örültem a héten, hogy ma, amikor az ovival és az iskolával is évzáró fagyizás volt (kb. 10 fokban), mindketten megmondták, hogy ők most nem ehetnek fagyit. Volt egy alkunk, hogy ha lemondanak a fagyiról – és ezzel legalább egy betegségkockázatot kizárunk a nyaralás előtt – akkor a nyaralás után Pinokkiós kelyhet ehetnek. Hittem is meg nem is, hogy képesek lesznek szilárdak maradni, és már nyugtatgattam magam, hogy személyenként két betegség júniusban már biztos immunizálta őket, de azért amikor ma elmesélték, hogy fagyi helyett sütit kértek, akkor rém büszke voltam rájuk.

Older Posts