Tudjátok, van az a mondás, hogy először legyen szobanövényed, ha az túlél, akkor háziállat és ha az is, akkor jöhet a gyerek. Tisztelettel jelentem, hogy akkor most már hivatalosan is szülhetnék, kár, hogy túl vagyok a negyvenen.*
De tényleg, a szobanövényeim egészen sokáig a lassú haldoklás állapotában voltak, volt persze, ami teljesen meghalt, a legtöbbje csak szimplán nem nőtt, nem volt szép, de azért mégis vegetált valahogy. Időnként ledobták minden vagy szinte minden levelüket két hét alatt, a gondoskodásra, átültetésre éppúgy hattyúdallal reagáltak, mint az elhanyagolásra. Idén valahogy minden más. A korallvirágom másodvirágzik. Soha, de tényleg soha nem sikerült még életben tartani se korallvirágot, másodvirágzásról nem is beszélek. A Ficus benjamicus, ami egy kis kényeskedő hercegnő, egészen aktívan hajtja az új leveleket és nem volt eddig erős lombhullatása az utóbbi 12 hónapban. A júniusban szülinapomra kapott bonsai is még mindig él és hozza az új leveleket. A két orchideám, ami eddig ha virágzott is, maximum néhány virággal tisztelt meg, most roskadozik a fürtök alatt, de szó szerint, egy dobozzal kellett kitámasztanom a cserepet, mert lehúzta a virág súlya. Naponta többször járok csodájára és lelkesen fotózgatom, kábé mint mások a gyerekeiket. És ha már ennyi fotó készül róla, akkor berakok ide egy olyat, amin a legutóbb elkészült granny terítő is szerepel – amiről eddig csak minősíthetetlen rossz megvilágítású képet láttatok itt.
*A mondás egyébként baromság, a gyerekeket könnyebb életben tartani, mint a szobanövényeket, ők ugyanis elég hangosak, ha valami nem felel meg nekik.
