olvas
bújócskázik
kirándulnak
Posts Tagged with 2013
12/52 – heti portré
tánc a napfényben
és fejtörés scrabble közben.
Heti portré (11/52) avagy egy kávéházi reggeli viszontagságai
A Béccsel kapcsolatos klisék közül talán az egyik legismertebb, hogy itt az emberek kávéházban reggeliznek. És igen, tényleg rendszeresen elő szokott fordulni, hogy munkahelyi meeting címszóval a Landtmannba megyünk vagy hogy ilyen-olyan címszóval nem délutánra beszél meg az ember találkozót, hanem reggel nyolcra, kilencre és mert ez elég embertelen időpont, legalább egy kis kávéházi reggelizéssel kárpótolja magát. Ugyanennek a műfajnak a hétvégi változata a kávéházi brunch. Van olyan hely, ami úgy hirdeti magát, hogy a városban a legtovább kínál reggelit – este hatig, ha jól emlékszem. A másik véglet pedig elsősorban a bálszezonban fordul elő: Katerfrühstück valamikor hajnali 4-5 órától vasárnap, hogy amikor véget ér a szombat esti bál, akkor egyből folytassa az ember egy kellemes reggelivel – például a Cafe Schwarzenbergben. Tudnak élni a Bécsiek, ez tény.
Azért sejthetitek, hogy ugyanezt a kávéházi reggelit gyerekkel előadni nem olyan zökkenőmentes, és valószínű nem pihentetőbb, mint reggel fél nyolckor leszaladni az Ankerbe péksütiért, útba ejteni a piacot egy csokor friss virágért, hazamenni, szépen megteríteni, lezuhanyozni, feltenni egy visszafogott sminket, majd mosolyogva tálalni a különböző ízlések szerint bekevert kakaót. De mi hősök vagyunk, és mégis inkább a stresszes kávéházi reggelit választjuk időnként. Igazából csak az én kedvemért, mert javíthatatlan álmodozó vagyok és egyszerűen szeretem, ha csak úgy elémrakja a pincér a tányért és a bögrét a mindenféle finomsággal. Van a kedvenc helyünk, a Tunnel, ami elég gyerekbarát: van cornflakes-es reggeli gyerekadaggal, meg az árak is elég barátiak, szóval tényleg nem szükséges hosszan mérlegelni, hogy ott reggelizzünk-e vagy otthon. Így volt ez régebben, amikor még 9-kor nyitott a hely. Időközben átálltak a 10 órás nyitásra, amit sajnos mi nem tudtunk, így már fél 10-kor az ajtó előtt toporogtunk. Rém hideg volt, viszont a megtévesztő napsütés miatt nem úgy voltunk öltözve. Apahajó még nem ivott kávét és a gyerekek amúgy is utálják, ha a lábukat ki kell tenni hétvégén a lakásból, csak én terrorizálom őket mindig mozgással meg szabad levegővel. Annyira azért én sem vagyok kegyetlen, hogy fél óráig ácsorogtassam őket a hidegben, úgyhogy B terv után kellett nézni. Pedig B terv nem volt. Semmilyen normál kávézóba nem mennék a gyerekeinkkel, még akkor se ha átlagos osztrák mérce szerint nagyon fegyelmezettek és sokkal kevesebbet büfögnek hangosan, mint más korukbeli gyerekek.
A megoldás az volt, ami a családom összes többi tagját az őrületbe szokta kergetni: egy darabig sétáltunk (lásd 2. kép) majd felszálltunk egy buszra és addig mentünk, amíg el nem értünk valahova.
– Most hova megyünk?
– Nem tudom.
– Nem tudod?
– Nem. De csak van ebben a városban egy hely, ahol lehet már fél tízkor is reggelizni gyerekkel. De ha nincs, akkor 15 perc múlva leszállunk és elindulunk vissza. Akkor már kinyit a Tunnel is.
**- Hideg van.
– Éhes vagyok.
– Nem ittam még kávét!
– Mikor érünk már oda?
– Majd. És akkor most mindenki befogja a nyafogóját, belehúzunk és akkor 7 perc múlva ott leszünk. a MQ-ban. Reméljük, hogy az meg nem 11-kor nyit.
– Jaj, de szörnyű az élet, hogy még nyafogni sem lehet.
– Ugye, szerintem is rémes. **
A ** és ** közötti szakaszt ismételje addig, amíg be nem lépett a kávézóba.
Aztán odaértünk. És ami azután jön, annyira kellemes és annyira tipikus bécsi életérzés, hogy pár hét múlva bizonyára újra nekifogunk ennek az öngyilkos merényletnek.
10/52 és arról, hogy miért jó nekünk
Pár hete érlelődik, hogy írjak egy optimista posztot gyereknevelés témában, s úgy tűnik, a heti gyerekfotó kiváló apropó.Mert régen úgy volt, hogy a blog volt az a hely, ahol próbáltam öniróniává szépíteni a másfélórás szakaszokból álló éjszakákat, az étkezések körüli megpróbáltatásokat, az otthonlét ma már nosztalgikusan szépnek látott, de akkor fojtó bezártságát. Eltelt három-négy év és bár nem igaz, hogy minden rózsaszín, sőt, mégis sokkal könnyebb lett az élet. Ma már csak azért kell morcosnak lennem, mert hétvégén már negyed 8-kor ébresztenek (bár nem mindig, és inkább csak azt veszem zokon, hogy ha máskor el tudnak játszani kicsit későbbig, akkor most miért nem) vagy mert nem jó nekik két tojásból rántotta megfelezve, hanem külön akarják az egy-egy tojásost, hogy mindketten kerek rántottát kapjanak. Mi ez ahhoz képest, amikor kizárólag a gömbölyű ételeket volt hajlandó megenni Do és azt is csak házon kívül, babakocsiban és akkor se sokat. Szóval van fény az alagút végén, ezt csak azoknak mondom, akik épp most vannak a másfél órás éjszakák szakaszában.
És egyébként is: olyan örömök érnek, mint például rájönni, hogy a reggelente morcogós, rádiót bekapcsolni nem engedő fiú nem más, mint én minikiadásban. És hogy ő is délután hazaérkezve először kakaózni akar – pont ahogy én kávézni – s aztán már bármi jöhet, csak az a 15 perc fejből kifelé bámulás legyen meg.
És akkor itt van ő, akinek múlt héten először 134-es ruhát kellett venni, és akkor rájöttem, hogy ez egy határvonal, mert ez a méret már felnőtt divat kis méretben. És először fordult elő, hogy ami neki annyira tetszett, azt én nem tartottam fölösleges hülyeségnek, sőt, teljes egyetértésben voltunk, hogy ezt a leopárdmintás szürke-fekete spagettipántos overallt fogja viselni az áprilisi esküvőn, mert ez cool és mikor, ha nem 7 évesen. Ki tudja, hátha később ugyanolyan gátlásos lesz, mint én.
És bár együtt mentünk, gyakorlatilag egyedül korizott két és fél órán keresztül a barátnőivel és aztán apás program keretében majdnem végigbiciklizték a Donauinselt, pedig az elég hosszú, és egyedül lemegy a kertbe és cseveg az óvodásokkal a kerítés másik oldalán. Szóval most van az a valószínű rövid időszak, amikor már nem vagyunk összekötve, de azért még meg lehet ölelni időnként anélkül, hogy ciki lenne neki. Akkor most megállítanám az időt, ha lehet ilyet kérni.
Lover’s knot kendő
A 2013-as terveim közül az elsőt már teljesítettem is: kipróbáltam és egész jól begyakoroltam a lover’s knot vagy más néven Salamon-csomó mintát.
Egy színátmenetes kevertszálú zoknifonalat használtam hozzá, ami azért fontos, mert a 100% gyapjú erre a mintára nem alkalmas. Ha nincs műszál a fonalban, akkor víz hatására a laza csomók kinyúlnak és elvész a kendő habos jellege.
A Barka horgolósuli instrukciói alapján dolgoztam, ahol minden tökéletesen érthető volt.
Horgoltam még egy sálat is ezzel a mintával pasztell sárgás-zöldes színben, amit ha érdeklődés van rá, szívesen ki is sorsolok a blogszülinap keretében tavasszal. Addig is viszont még mindig lehet jelentkezni Kern Ági novelláskötetéért egészen vasárnapig, ha még nem ismeritek, ne hagyjátok ki!
V-stich baktus
Amikor elkezdtem az ABC-s bejegyzéseket, komolyan azt hittem, hogy év végéig minimum S-ig eljutok – ehhez képest csak az I-ig sikerült. Hogy ennek részben rajtam kívül álló okai is vannak, azt többen tudjátok. Most viszont új év kezdődik, és immár ABC-n kívül mutatom az új kedvenc fonalam és az abból készült V-stich baktus-t. A fonal Crazy Zauberball Blasser Schimmer. 15 dekás gombócokban kapható és ahogy azt a Crazy Zauberballtól megszokhattuk, a lehető legőrültebb színkombinációk jönnek elő a gombolyagból a horgolás során. Van például olyan szakasz, ahol az egyik szál bugyirózsaszín, a másik bilikék. és a vicc, hogy ennek ellenére nem csúnya.
De vannak zöldek, lilák, szürkék is, minden mindennel és saját magával összefonva is, minden méter új meglepetés.
A V-stich baktus (amelyet egyébként én neveztem el, mert az újságban csak számmal szerepelt) mintája a Häkeltrends című újságban található (2012/11 – 19-20-as számú modell). Ugyan nem erre a fonalra írták a mintát, de nagyon hasonlóra. A hozzá illő sapka még készül.
A végeredmény tarkabarka, több, mint 2 méter hosszú és a középszürke kabátomhoz tökéletesen illik. Külön érdekes, ahogyan a véletlen a különböző színű szakaszokhoz különböző színű szegélyt rendelt. Megunhatatlan, akármeddig képes lennék nézni ezt a sálat.
Épkézláb fénykép viselés közben még nem készült, de még nem mondtam le róla teljesen, hogy fog.
Legyen 2013 olyan vidám és változatos, mint ez a fonal és legyen olyan élvezetes végigélni, mint amilyen ennek a baktusnak a készítése volt!
E mint Előre!
Vannak pillanatok, amelyeket képtelenség elfelejteni. Harmadikos voltam, kisdobos, a Kukac őrs tagja. Akadályversenyen voltunk (életünk elsőjén) a Bodó-tetőn. A gyöngytyúkos udvarral szemközti padon – egy fa állt mellette, s nem sokkal arrébb vannak azok a nagy pocsolyák a magasfeszültségű oszlopok mellett, ahol disznók szoktak volt hempergőzni (Magyarország második legnagyobb városának egy nem aszfaltozott utcájáról beszélünk), szóval itt ült az Úttörővezetőnéni. Ő volt az első állomás és mi még szűzek voltunk ideológiailag. Amikor közel értünk, azt mondta: Előre! Mi pedig szót fogadtunk, mentünk előre, úgyhogy utánunk kellett szólnia, hogy nem úgy gondolta. Hanem hogy így köszönnek az úttörők.
(Ha nem lennék olyan nyuszi, akkor most itt egy Előre feliratú úttörőjelvény képe következne, de aztán letettem róla, mert mi van, ha önkényuralmi jelkép és illegális.)
De igazából a jövőről szeretnék írni, arról, hogy mit terveztem el Előre(!) 2013-ra.
Kiszámoltam, hogy kb. 3000-3500 órát töltöttem életemben horgolással. Ha azt vesszük, hogy 10000 órát kell foglalkozni valamivel, hogy mesterfokra érjen az ember, akkor úgy vehetjük, hogy a stabil alapokat már leraktam, és most jön a felépítmény. Ennek jegyében jövőre szeretnék horgolni egy-egy komolyabb holmit tuniszi horgolással, broomstick lace mintával, villahorgolással, lover’s knot mintával és horgolni végre megint egy nagyobb freeform táskát.
Szeretnék varrni legalább egy ruhát magamnak, szintén valami komolyabbat, ünnepélyesebbet. Nem kell, hogy bonyolult szabása legyen, a lényeg azon van, hogy merjek belevágni egy picit különlegesebb anyagba, mint mondjuk a pw-vászon.
És hogy a fonalas vonalra is visszatérjek még: szeretném, ha jövő év végére lenne egy befejezett citron kendőm és egyvalami, amit körben kötöttem. Egyik sem reménytelen, végülis a citron már folyamatban van, csak rettentő lassan megy, körben meg már kötöttem zoknit, csak hát az is rettentő lassan ment, ezért nem lett folytatás. Szóval a célom az, hogy a lassúság ellenére lendüljek bele a kötésbe, mert egész egyszerűen van pár dolog, ami horgolva sosem lesz olyan szép, mint kötve.
És aztán még két dolog van, amit ha nem is megtanulni, de legalább kipróbálni szeretnék 2013-ban: a rokkán fonás és a korongozás. Lehet, hogy az fog kiderülni, hogy nem tetszik, unalmas, túl lassú, túl gyors, és akkor megnyugodva mondom, hogy de legalább kipróbáltam. Abba még nem merek belegondolni, mi lesz, ha véletlenül megtetszik valamelyik vagy mindkettő.
Azt már csak mellékesen említem, hogy van még ezeken kívül is pár tervem – csak azoknak semmi közük a blog témájához – meg akkor még nem vettük számításba, hogy mennyi minden van, ami terven kívül történik. Így nem is húzom az időt, csak azt mondogatom magamnak, amit az Úttörővezetőnéni. Előre!