Szeretem a rizottót, ez nem újdonság, mindenféle verziót hoztam már ide, és még több van, amit egyszerűen csak megfőztem dokumentálás nélkül. Ami sok embernek a rántott hús, az nekem a rizottó. Vannak lelkiállapotok és főleg időjárási körülmények, amikor a rizottó az első dolog, ami eszembe jut és a második is. Régebben ezzel is úgy voltam, mint a kelt tésztával, túlmisztifikáltam, pedig nem annyira bonyolult az egész. Jó rizs kell hozzá, és úgy általában jó hozzávalók, és kész.
A jó hozzávalók közül az egyik, hogy jó fehérbor kell a felöntéshez – na de mit tegyen az ember, ha épp abszolút nem rizottókompatibilis az otthoni borkészlet, mert csak rozé és vörös van otthon?
Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy a fehérborért való leszaladás a boltba túlontúl kitolná a vacsora idejét, így kompromisszumos megoldásként a rozéhoz nyúltam, és amikor kiderült, hogy még az is túl kevés volt, akkor még egy citrom levét is belefacsartam. És akkor most el is jutottunk a kulcsmozzanathoz, mert szerintem ez a kis citromlé emelte ki ez a rizottót a többi közül. Na meg a szárított gomba.
Kétféle szárított gomba volt itthon, bolti, zacskós shiitake és saját szárítású rókagomba. Ami egyébként már megint a gondatlan háziasszony címke alá kerülhet, mert csak azért szárítottam meg, mert az adott héten, amikor vettem, képtelen voltam frissen felhasználni. De a gomba megbocsájtó, szépen kiszáradt úgy másfél hét alatt egy tányéron, utána bezacskóztam, most meg a leves, bor és citromlé hatására visszatért bele minden korábbi zamata.
Egy bögre rizottórizst és kb 50 gramm szárított gombát wokformájú fémserpenyőbe tettem, először felöntöttem kb. 2 dl rozéval, aztán még erőlevessel, hogy nagyjából minden gomba víz alatt legyen. Lassú tűzön (villanyon) főtt magának a rizottó, időnként újratöltöttem a levest rá, valamikor félidőben eszembe jutott, hogy belerakjak egy ág rozmaringot, néhány olajban eltett aszalt paradicsomszeletkét meg egy marék vöröslencsét (mert egy kis hüvelyes sose árt és ráadásul pont annyi hiányzott még a rizs megpuhulásához, mint a vöröslencse főzési ideje). A lencse egyébként alig látszott ebben a mennyiségben és az íze sem volt igazán markáns, viszont jó fehérjeforrás, akkor meg miért ne. A levessel locsolgatás közben időnként kóstolgattam is, és a gomba nagyon aromás ízéhez még kívánkozott egy kis citromlé, ahogy már mondtam is. És nagyjából ennyi volt a fűszerezés, most se sót, se borsot nem kívánt a rizottó – a shiitake meg a rókagomba mindent vitt. Tálaláskor még kevés parmezánt reszeltem rá, és megállapítottam ismét, hogy a legjobb ételek akkor születnek, amikor valami fontos hozzávaló hiányzik a receptből. Éljenek az előre nem látó és hiányos kamrájú háziasszonyok!
Tetszett a bejegyzés?