Posts Tagged with reálabszurd

A város jövője: előjáték egy bécsi kiállításajánlóhoz

Olvasom a budapesti híreket mostanában a lerobbanó metrókról, útlezárásokról, lefagyott járdákról, lebénult közlekedésről és az emiatt joggal ideges emberekről, és boldog vagyok, hogy Bécsben élek. Ja nem, vicceltem. Igazából itt is megvannak a problémák, pillanatnyilag az egyik legidegesítőbb dolog számomra a járda szórására használt kavicsok. Az alattomos kavicsok nagyon hasznosak, mert nem károsak a környezetre, mint a só, ráadásul újrahasznosíthatóak. Az utolsó hó elolvadásakor csak összesöprik a kavicsokat és berakják a majd minden utcasarkon található műanyag kavicstárolókba. Zseniális! Még emlékszem a napra, amikor megtudtam, hogy mi az a rengeteg fura láda az utcákon, és akkor azt mondtam, igen, tipikus german way of life, minden racionalizálva van és semmi sincs a véletlenre bízva. Na jó, az osztrákok persze nem németek, de azért néha vannak ilyen áthallások. Mert kavics veszendőbe nem mehet. Mondjuk legalább tudják, hogy igen, minden évben télen le fog esni a hó.

zukunft

A kép forrása és további infó a kiállításról itt

Visszatérve a kavicsokra: tönkrevágják a csizma sarkát, felhasítják a hótaposó talpát, beékelődnek a futócipő talpának hasadékaiba és rettentő erőfeszítés rajtuk menni még lapossarkúban is, de csinicipőben aztán végképp bátorságpróba. De eltűrjük, sőt, helyeseljük, mert ez jó a környezetnek. Mondjuk környezet az nagyon kevés van a városban, helyette inkább beton meg zaj, meg rengeteg ember, jóval több, mint amennyi kényelmesen befér a négypercenként közlekedő metróba.

Valamelyik nap nem akartam elhinni, amit látok. A villamosra vártam munkába menet, mert késésben voltam (amúgy ha lehet, gyalogolok). Hiba volt, gyalog csak tíz percet késtem volna, villamossal harmincöt lett. Ki volt ugyan írva, hogy mikor jön a következő villamos, de persze ha az 5 perc tíz percen keresztül olvasható, akkor nyilván nem kell a kiírást komolyan venni, csak ezt nyilván utólag könnyű mondani. Szóval vártam a villamost és enyhén esett a hó. Egyszer csak megjelenik egy nosztalgiavillamoshoz hasonlító jármű a síneken, de valahogy nagyobb, robosztusabb. Nem sokáig figyelhettem meg, mert az útviszonyok ellenére minimum 90 km/h sebességgel száguldott és mindenkire, aki a járdaszegélytől számított három méteren belül tartózkodott, azaz gyakorlatilag mindenkire a házfalakon kívül, felfröcskölte a latyakot, amit eltakarított a sínről. Merthogy egy síntakarító gépezet volt, ez kiderült.

Én úgy vagyok vele, hogy értem, hogy sietnie kellett, hiszen már így is késésben voltak a villamosok (bár akkor miért kellett további tíz percet várni a következőre?), de mondjuk nem akartam elképzelni, hogy mi van, ha valaki rosszkor lép le a járdáról reggeli félálomban. Megállni nem tudott volna olyan gyorsan a szerkentyű, mint ahogy száguldott.

Most mindezt csak azért mesélem, mert múlt hétvégén a Technisches Museumban voltunk családilag, ahol még júniusig egy a városok jövőjéről szóló kiállítás nézhető meg. Mivel ez a poszt már így is rém hosszú, ezért majd legközelebb írok róla részletesebben, most csak az engem legjobban megérintő gondolatot idézem: Zaj az a hang, amit mások adnak ki.

Valóban, a városi létben a legjobb és a legrosszabb az a rengeteg másik ember. A zaj, a tömeg, az Igen Hatékony Hótakarító Járművek és más hasonlók az ára annak, hogy nem kell fél napot utazni a következő élő emberrel való találkozásig meg annak, hogy végigmehet az ember az utcán anélkül, hogy minden szomszéd felvésné a megfigyelési naplójába, hogy kivel van és milyen rövid a szoknyája. Legyen most ennyi a kedvcsináló, aztán folyt. köv. arról, miért érdemes megnézni a kiállítást, ha legközelebb Bécsben jártok.

Hogyan lett olvasó a gyerekből?

2 hozzászólás Hogyan lett olvasó a gyerekből? című bejegyzéshez

Itt a Könyvhét, ami budapesti koromban az év egyik fénypontja volt számomra. Most csak távolról gondolok rá, próbálom felidézni a Vörösmarty téri délutánokat a frissen megjelent könyvek társaságában: az izgatottságot, a megrakott hátizsákot és a villámgyorsan kiürülő pénztárcát. És ha már idén nem lehetek ott, akkor legalább ünnepeljük könyves poszttal – mégpedig az utánpótlásról, avagy Varró Dániel szavaival élve a kedves kis olvasókról.

Tulajdonképpen nem gondoltam különösebben furának, hogy K. nem lett a betűk megtanulása után egyből lelkes olvasó. A fiúk nem olvasnak, mondja az klisé, meg amúgy is, van még idő. Én például szüleim legnagyobb szomorúságára elég későn kaptam rá a könyvekre. Bezzeg Andika! – mondták mindig, és igazuk volt. A barátnőm, Andika, falta a pöttyös és csíkos könyveket, én meg azt szerettem, ha felolvasnak nekem. A harmadik osztály utáni szünetben az első kötelező olvasmány maga volt az emberkínzás. A Kicskereső Kisködmön azon példányában tollal jelöltem be, hogy mikor meddig jutottam. Nemhogy fejezet közepén, de mondat közepén is megálltam, annyira fárasztott. Azt hiszem, nem a könyvvel magával volt a gond, hanem az olvasással. Fárasztott és kész. Szóval pont ezért nem aggódtam, hogy a gyerek még első végén, második elején nem olvas magától.

Nem így Apahajó, aki korai olvasó volt és ugyanezt várta el K-tól is. Hordta haza a sok Pixie-füzetet, ami egyébként remek átmenet a semmi és a valami között: néhány oldal csupán, gyors sikerélmény, és fel lehet vinni az Antolinra. Az Antolin külön is megér egy misét, ez lesz majd a következő bejegyzés témája, most csak annyit, hogy ez a régi olvasónapló mai változata és német nyelvterületen nagyon sok iskola használja a gyerekek olvasási szokásainak ellenőrzésére. K. szorgalmasan olvasta a füzeteket és gyűjtötte a pontokat az Antolinon, de ez még nem volt egyéb, mint kötelesség.

minion

Egyszer azonban Apahajó hazaállított egy Minion-könyvvel. Valódi vastag könyv, elég kicsi betűkkel, nagyon kevés képpel, az oldalak tele vannak írva. A Minionokról szólt. Szerencsére nem vettem észre a könyvet egész addig, amíg fel nem tűnt, hogy a gyerek reggelente a kanapén ül és olvas. Amúgy ez napokig nem tűnt föl, későn kelő vagyok, szóval nem mindig csíptem el a pillanatot. Te jó ég, a gyerek nem jön reggelizni, mert olvas. Igazi könyvet és már a közepénél tart. És ekkor láttam, hogy a Minionokról szól. Jesszus, ez komoly, hogy ilyen szennyirodalmat hoztunk a lakásba? – kérdeztem volna, de nem kérdeztem, mert a gyerek olvasott és láthatóan élvezte.

A Minion-könyvvel napok alatt végzett, és akkor elkezdődött az azóta is tartó olvasásmánia. A gyerek reggel fél 7 körül felkel, felöltözik, elhelyezkedik a kanapén és olvas. Aztán gyorsan magába tömi a reggelit és visszaül olvasni. Amikor érte megyek a napközibe, sokszor az olvasósarokban van. Aztán hazajön és olvas. Azzal lázad, hogy olyan könyveket hoz ki a könyvtárból, amiket csak a harmadikosoknak és a negyedikeseknek engednek meg. Elkapta a gépszíj, és mindezt köszönhetjük a Minionoknak meg Apahajónak, akit nem érdekelt, hogy Disney, meg kommersz, igénytelen cucc, hanem csak az, hogy a gyereket érdeklik a Minionok. Éljen a szennyirodalom!

Hogyan varrjunk be cippzárat, ha nincs kedvünk hozzá?

11 hozzászólás Hogyan varrjunk be cippzárat, ha nincs kedvünk hozzá? című bejegyzéshez

Természetesen ugyanúgy, mintha lenne kedvünk hozzá – már ha a technikai oldalát nézzük a dolognak. Engem azonban sokkal jobban szokott érdekelni a dolgok lelki oldala. Jelen poszttal ebben az értelemben rokon ez a bizonyos ősrégi kalauz a fonalvásárlás mikéntjéről.

Adott tehát egy láda az íróasztalom (varróasztalom, kreatív asztalom, lomtáram) mellett, amelyben azokat a holmikat tárolom, amik már majdnem kész vannak, csak még röviden elő kell venni hozzá a varrógépet, illetve azok, amelyek javításra szorulnak: tíz kézi öltés, egy felvarrandó gomb, ilyesmi. A dobozban X napon négy darab neszi várt arra, hogy cippzárt varrjak bele, volt, amelyik már tavaly április óta. Egy ideig még rendszeresen felvettem a hétvégi teendők listájára a cippzárbevarrást, aztán már erre se pazaroltam az energiát.

Cippzárt nem varr be az ember csak úgy. Ahhoz kell valami plusz. Egy komolyabb vizsgaidőszak másnap két szigorlattal bizonyára működő motiváció lenne, de sajnos ilyenre már nem bazírozhatok, így mást kellett kitalálnom. És íme!

1. Nézd át két nap leforgása alatt az utóbbi négy év fényképeit. Erre a tevékenységre szánj 2*6 órát minimum. Közben letörölheted a duplikátokat és a miafenénekfotóztam harmincszor a gyereket hátulról mozgás közben típusú képeket. Máris nem hiába keltél fel azon a hétvégén, a gyerekek meg úgyis jobban szeretik a töröktől hozott pizzaszeleteket, mint a legmenőbb sk kaját. Na de a lényeg: állapíts meg, hogy a legtöbb fotón előnytelenül nézel ki egy bizonyos szabású farmerban, mégpedig pont abban, amiről azt gondoltad, hogy mennyire fiatalos. Mentsd el fejben azt is, hogy viszont egy másikfajta szabású nadrágban istennő vagy.

2. Túrd át a szekrényed, távolíts el minden cuccot, amiben idétlenül néztél ki (nemcsak az említett szabású farmert, hanem a fotókon előnytelen felsőket is.). Állapítsd meg, hogy az istennő-farmerból jelenleg egy darab sincs, sőt, miután az összes rossz fazonú nadrágot kiszedted, nem maradt nadrágod.

3. Tegyél vissza mégis kettőt az előnytelenekből, mert valamit mégiscsak kell hordani.

4. Szánd el magad, hogy elmész nadrágot venni. Az istennő-fazont. (Igen, nem tévesztettem el a poszt címét, a cippzárbevarrás lépéseiről írok, nem a gardróbrendezésről.) Járd be a várost és vegyél egy megfelelő farmert. Természetesen hosszú a szára, de nem gond, majd felvarrod, végül is ezért van varrógéped.

5. Három héten keresztül vedd fel minden hétvégi to do listára a nadrágfelhajtást. Igen, csak hétvégére, mert munka után már fekete anyagot fekete cérnával nem látsz felvarrni. Mindhárom hétvégén találj valami kifogást, hogy miért nem veszed elő a varrógépet. (Segítségképp: tökéletes futóidő van!, Ki kéne robbantani a gyerekeket a lakásból., Tök üres a hűtő, muszáj nagybevásárolni., Tele van a hűtő, elromlik ez a rengeteg cucc, ha nem főzök egész hétvégén.)

6. A negyedik hétvégén szánd el magad, hogy akkor most előveszed a varrógépet és felhajtod a nadrágot.

7. Akadjon meg a szemed a fent nevezett ládában, és fogjon el a bűntudat, hogy már hónapok óta ott állnak szegény neszik cippzárra várva.

8. Kiálts fel, hogy “dehát egy cippzárbevarrás öt perc, majd utána felhajtom a nadrágot”. Arra nyilván nem számítasz, hogy a második neszinél besokall a varrógép és minden szálfeszességet meg nyomást újra kell állítgatni meg teljesen kitisztítani a gépet. De ez mindegy is, hiszen most nem a nadrágról beszélünk, hanem a cippzárról, az pedig így be lett varrva.

Jelenleg azon dolgozom – lelkileg legalábbis -, hogy megírjam a Hogyan hajtsunk fel nadrágot, ha nincs kedvünk hozzá? című posztot. A módszert egyelőre keresem.

P.s.: a képen látható neszi sk fonott fonalból készült egy este alatt, majd nemezeltem mosógépben két óra alatt, majd belevarrtam a cippzárt 10 hónap alatt. Ti mit szoktatok halogatni a végletekig?

Félbehagyitisz

6 hozzászólás Félbehagyitisz című bejegyzéshez

A félbehagyitisz komoly betegség, a fonalasok táborának egy részét rendszeresen felkeresi, teljesen kigyógyulni belőle, ha valaki egyszer elkapta, szinte lehetetlen. Persze nem halálos, csak éppen kellemetlenné teszi az életet. A benne szenvedők rendszeresen beleülnek egy-egy horgoló- vagy kötőtűbe. Mások egészen leszoknak az ülésről, mert egyszerűen nincs szabad vízszintes felület, ahova egyáltalán leülhetnének, mindenütt félbehagyott projektek hevernek szanaszét. A félbehagyitisztben szenvedő betegek családtagjai is elkezdtek önsegítő csoportokba tömörülni és próbálják egymásban tartani a lelket, valamint egészségre ártalmatlan, vegyszermentes molyriasztási módszereket osztanak meg egymással – mert erre van a legnagyobb szükségük. Idővel ők is megtanulnak együtt élni a megváltoztathatatlannal: hogy ha bármilyen szekrényajtót kinyitnak, rájuk dől egy adag fonal vagy lábukra esik egy mappa kinyomtatott és soha meg nem kötött kötésmintákkal.

Már vagy két hónapja engem is különösen erősen támad a kórság. Akkor csapott le, amikor befejeztem egy Cameo kendőt. Azaz majdnem befejeztem, a szálak elvarrását azonban holnapra hagytam. Aztán újra holnapra. És azóta minden nap holnapra. De azzal a lendülettel elkezdtem egy tunikát. Két nap alatt meghorgoltam a nagyját, további egy hét alatt ráhorgoltam egy szélcsipkét és a gomblyukakat. Aztán megint elkapott a félbehagyitisz, és azóta húzom az időt, nehogy véletlenül rávarródjon három darab gomb. A piros gyapjú sem járt jobban, az már március eleje óta várja, hogy felcsavarodjon.

Jelenleg épp ott parkol a projekt, hogy megfontam a két szálat, elkezdtem cérnázni is, de betelt az orsó és most fel kellene gombolyítani, aztán a maradékot is cérnázni. Egyetlen fronton sikerült győznöm. A granny terítő, amit az új asztalhoz horgoltam, mindössze egyetlen hétig várt a szegélyre, aztán egy este alatt befejeztem, sőt, még a szálvégeket is elvarrtam. Most aztán jól eldicsekszem vele, hátha aztán megjön a kedvem a többi projekt befejezéséhez is. Vesszen a félbehagyitisz!

 p.s.: a terítő rögtön fel is kerül a 15/2015-ös listára a lakberendezési holmi kategóriába.

Végül minden jó lesz

3 hozzászólás Végül minden jó lesz című bejegyzéshez

 Az expat életmódnak elvileg semmi köze a horgoláshoz, gyakorlatilag viszont nagyon is van. Mert ha két-három havonta hazamegyünk, akkor van lehetőség betárazni a Barkában, és mert arra nem számíthatok, hogy ha mégis kevés a fonal, majd leugrok utánpótlásért, ezért inkább bőven számolom az adagot. Aminek viszont a rengeteg maradék a következménye – rengeteg egy projekthez, kettőhöz viszont kevés. Aminek viszont az a nyomasztó érzés a következménye, hogy már megint kevés a hely a fonaltárolómban, és egyáltalán, mihez kezdek ennyi kisebb maradékkal.

Ezek a Drops Cotton Lightok egy táska készítéséből maradtak vissza, 6 szín, némelyikből 2 gombóc, másból csak egy vagy egy se. És maradt még három kis négyzet is, ezek is csak árválkodtak hónapokig egy zsákban. Egész addig, amíg be nem gyorsult az asztal-sztori, amit egyszerűen muszáj elmesélnem. 

Egész sokáig, családi életünk első 9 és fél évében kijöttünk egész pici asztalokkal. A legelején egy háromszemélyessel, aztán amikor azt lecseréltük egy 6 személyes Jokkmokkra, úgy éreztük, hogy ez már királyi méret. És bár korábban imádtam vendégeket hívni, valahogy volt az a korszak, amikor beleképzeltem magam a vendégek helyébe, amint egy átlagos, gyerekekkel bonyolított étkezésnél az asztalnál ülnek, és azt gondoltam, ettől az élménytől inkább megkímélem, akiket szeretek. Ennél fogva a hatszemélyes asztal még túl nagy is volt tulajdonképp, de mindenképp épp elég nagy.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nahát, egész szalonképesek lettünk, nem minden esetben lesz minden asztalnál ülő nyakig lekváros a reggelinél, általában egyéb katasztrófák se történnek, a leves a tányérból egyenesen a szájba került, és más ilyen dolgok. Bámulatos!
Na de ekkor már Bécsben voltunk, vendégek szökőévben egyszer jöttek. Akkor viszont jó sokan. A sok persze relatív, de ha négyőnkhöz kettőnél többen jöttek, az egy hatszemélyes asztal birtokában már soknak számított. Kell egy nagyobb asztal, mondjuk nyolcszemélyes – mondtuk úgy nagyjából 2012 közepén. Na de hely nincs túl sok, legalábbis nem hosszában.

Nálunk a dolgok lassan szoktak kialakulni, a szükség lenne rá és a cucc beszerzése / megcsinálása között évek is eltelhetnek, amikor látszólag egy lépést sem teszünk a cél felé. Valójában azonban a felszín alatt mindenféle zajlik. Például jártunk sokat étterembe, természetesen nem az asztalok miatt, de ha már ott voltunk, mindig megjegyeztük, hogy az adott asztal hol helyezkedik el vágyaink asztalához képest. Egy mexikói vendéglőben akadtunk rá az optimális asztalra. 8 személy elfér körülötte, négyzet alakú, tulajdonképpen alig nagyobb, mint a régi, mégis teljesen tágas, és a terítékek közötti tér is végtelennek tűnt, tehát végre majd tálalni is lehet az asztalon. Zseniális! Pont ilyet szeretnénk! Teljesen felvillanyozódtunk, hogy létezik az ideális asztal, és onnantól kezdve mindenütt kerestük. Meg kellett állapítanunk, hogy az asztalok az asztalboltokban borzasztó drágák. És ráadásul általában hosszúkásak. Van az ideális asztal, de nem kapható. Sebaj, akkor csináltatni kell, mondtuk magunkban, majd amikor megérdeklődtük a csináltatott asztal árát, valamint hozzáadtuk a kiszállítás költségét, hirtelen úgy gondoltuk, hogy mégiscsak jó nekünk a jó öreg Jokkmokk. Már 2013 második félévében tartunk. Ekkor egy különösen bátor pillanatomban, két pohár bor után felvetettem Apahajónak, hogy felhívhatnánk a mexikói éttermünket, hogy nem adnának-e el nekünk egy asztalt. Ezt aztán annyiban is hagytuk, mert nem láttam az arcán az egyértelmű lelkesedést. Meg amúgy is, hogy hozzuk haza. Nem nagy épp, de azért sima személyautóba nem fér bele. Nem mintha lenne sima személyautónk.

2014 márciusában aztán újra ott ebédeltünk a mexikóiban, ahol igen kiváló a rántott csirkeszárny, amit K. nagyon szeret. Mikor kértük a számlát, gyorsan megkérdeztük a tulajdonosnőtől, hogy nem írna-e hozzá egy asztalt is. Nem mondott spontán nemet, amit jó jelnek vettünk. Az üzlettársával folytatott rövid telefonos tanácskozás után végül ígéretet kaptunk egy asztalra. Az ára egészen vicces volt, szóval már csak a szállítást kellett megoldani.

Amikor az asztal megérkezett, az érzés elég vegyes volt. Igen, itt a tökéletes asztal. Nem, ez a koszdarab nem jön be a lakásba. A kapott darab ugyanis 20 éve az összes telet a szabadban töltötte, ami nem tűnik fel annyira, amikor az ember árnyas gesztenyefák alatt rántott csirkeszárnyat lakmározik róla, de ha ugyanez az asztal hirtelen a nappaliba kerül, akkor a szem hirtelen észreveszi a lábon lévő vastag sárréteget és az asztallap aljára ragasztott rágógumikat.

Na miért vannak a jóbarátok és a sok kedves FB-os kreatív ismerős? Hirtelen pár óra alatt komplett távoktatást kaptam bútorfelújításból. Gyorsan beszereztünk egy csiszológépet, és a tavaszi pár nap szabadság alatt újjávarázsoltuk az asztalt. Mostanra már a viaszos felületkezelés is kész van annyira, hogy már nem tragédia, ha kiömlik egy kis víz. A tökéletesítés, néhányszori olívaolajas lekenés meg majd még következik, ahogy épp kedvem és időm engedi. A székek még a régiek, és már várom, hogy melyik pillanatban roskadnak össze alattunk, de majd ez a része is kialakul. Csak évek kérdése nálunk az ilyesmi.

És akkor vissza a poszt elejéhez, a képen látható terítőhöz: persze a négyzetes asztal négyzetes terítőt követel. Az eddig használt hosszúkás horgolt terítők, amiket itt a blogon az ételfotókon is sokszor lehetett látni, valahogy nem mutatnak igazán a mostani asztalon. És itt a szerencsés egybeesés, hiszen a sok Drops Cotton Lightból egy négyzetes terítő pont kitelik. Végül minden jó lesz, megmondtam már az elején.

Telepátia

2 hozzászólás Telepátia című bejegyzéshez

– Te tényleg nem hiszel a telepátiában?
– Nem.
– És miért?
– Mert még sosem tapasztaltam.
– Ó, én nagyon gyakran szoktam. Főleg olyankor, amikor kezemben van öt szatyor, velem van a két gyerek és pont szállunk fel a villamosra. Akkor eszembe szokott jutni, hogy ezekben a pillanatokban szoktál felhívni. És akkor szinte mindig rögtön cseng a telefon.

G mint gondviselés

4 hozzászólás G mint gondviselés című bejegyzéshez

Miért van az, kedves Isten (Allah, Univerzum), hogy amikor egész kivételesen havazik, ráadásul meg is marad, ráadásul hétvége van, tehát lenne idő szánkózni menni, arra a torokfájásra ébredek, ami már november óta tart sakkban kis szünetekkel és teljesen életképtelenné tesz? – tettem fel a költői kérdést ma reggel.

Isten (Allah, Univerzum) meghallgatott. Fél órával később már eső esett hó helyett.
Máskor azt hiszem, célirányosabban kell fogalmaznom.

E mint Előre!

1 hozzászólás a(z) E mint Előre! bejegyzéshez

Vannak pillanatok, amelyeket képtelenség elfelejteni. Harmadikos voltam, kisdobos, a Kukac őrs tagja. Akadályversenyen voltunk (életünk elsőjén) a Bodó-tetőn. A gyöngytyúkos udvarral szemközti padon – egy fa állt mellette, s nem sokkal arrébb vannak azok a nagy pocsolyák a magasfeszültségű oszlopok mellett, ahol disznók szoktak volt hempergőzni (Magyarország második legnagyobb városának egy nem aszfaltozott utcájáról beszélünk), szóval itt ült az Úttörővezetőnéni. Ő volt az első állomás és mi még szűzek voltunk ideológiailag. Amikor közel értünk, azt mondta: Előre! Mi pedig szót fogadtunk, mentünk előre, úgyhogy utánunk kellett szólnia, hogy nem úgy gondolta. Hanem hogy így köszönnek az úttörők.

(Ha nem lennék olyan nyuszi, akkor most itt egy Előre feliratú úttörőjelvény képe következne, de aztán letettem róla, mert mi van, ha önkényuralmi jelkép és illegális.)

De igazából a jövőről szeretnék írni, arról, hogy mit terveztem el Előre(!) 2013-ra.

Kiszámoltam, hogy kb. 3000-3500 órát töltöttem életemben horgolással. Ha azt vesszük, hogy 10000 órát kell foglalkozni valamivel, hogy mesterfokra érjen az ember, akkor úgy vehetjük, hogy a stabil alapokat már leraktam, és most jön a felépítmény. Ennek jegyében jövőre szeretnék horgolni egy-egy komolyabb holmit tuniszi horgolással, broomstick lace mintával, villahorgolással, lover’s knot mintával és horgolni végre megint egy nagyobb freeform táskát.
Szeretnék varrni legalább egy ruhát magamnak, szintén valami komolyabbat, ünnepélyesebbet. Nem kell, hogy bonyolult szabása legyen, a lényeg azon van, hogy merjek belevágni egy picit különlegesebb anyagba, mint mondjuk a pw-vászon.
És hogy a fonalas vonalra is visszatérjek még: szeretném, ha jövő év végére lenne egy befejezett citron kendőm és egyvalami, amit körben kötöttem. Egyik sem reménytelen, végülis a citron már folyamatban van, csak rettentő lassan megy, körben meg már kötöttem zoknit, csak hát az is rettentő lassan ment, ezért nem lett folytatás. Szóval a célom az, hogy a lassúság ellenére lendüljek bele a kötésbe, mert egész egyszerűen van pár dolog, ami horgolva sosem lesz olyan szép, mint kötve.
És aztán még két dolog van, amit ha nem is megtanulni, de legalább kipróbálni szeretnék 2013-ban: a rokkán fonás és a korongozás. Lehet, hogy az fog kiderülni, hogy nem tetszik, unalmas, túl lassú, túl gyors, és akkor megnyugodva mondom, hogy de legalább kipróbáltam. Abba még nem merek belegondolni, mi lesz, ha véletlenül megtetszik valamelyik vagy mindkettő.

Azt már csak mellékesen említem, hogy van még ezeken kívül is pár tervem – csak azoknak semmi közük a blog témájához – meg akkor még nem vettük számításba, hogy mennyi minden van, ami terven kívül történik. Így nem is húzom az időt, csak azt mondogatom magamnak, amit az Úttörővezetőnéni. Előre!

Mire jó még a fonal?

14 hozzászólás Mire jó még a fonal? című bejegyzéshez
A gyerekek lefeküdtek, anya/ apa meg végre elkezdené élvezni a nyugalmat. Teát főz/ tölt egy pohár bort magának és a bögrével/ pohárral kezében elindul a kanapé felé. A második lépés után felüvölt, leejti a csészét/  kiönti a bort – egy mini legokockába lépett ugyanis. Megvan az életérzés? 
Amikor elegem lett a hasonló kellemetlen meglepetésekből, előszedtem egy gombolyag fonalat és egy kevés dekortapaszt és kijelöltem a padlón egy kb. másfél négyzetméteres területet, amelyen belül lehetnek különálló legodarabkák. Hihetetlen, de igaz: a fonalat ugyan szükség szerint átragasztották a gyerekek, de a kijelölt területen kívül soha nem került lego. És amikor a dekortapasz már nem ragadt jól, cserét kértek, hogy egyértelműsítsék a helyzetet. 
A hétvégén vendégeink voltak, összeszedtem a legot és felszámoltam a fonalkarámot is. Ma reggelre a hosszúszőrű szőnyeg tele volt alattomosan éles és láthatatlan legoval. Összeszedtem és dobozba raktam, majd végignéztem, ahogy K. 10 perc múlva kiönti ugyanoda. Nem épített, csak kiöntötte. A kiöntés már maga a játék. Aztán megint beleléptem egy minikockába, megint a legrosszabb pillanatban. Azt hiszem, holnap újra előveszem a gombolyagot. Még szerencse, hogy fonalból nálunk sosincs hiány.

A fonalmegmaradás törvénye és egyéb összefüggéstelen viszontagságok

3 hozzászólás A fonalmegmaradás törvénye és egyéb összefüggéstelen viszontagságok című bejegyzéshez

A fonal nem vész el, csak átalakul – ezt kellett megállapítanom miközben ruhásszekrényemet adoptáltam az őszhöz, ami már majdnem tél. Azokon a polokon, ahol régebben a nadrágok és felsők voltak, most sálak, kendők, mellények és kardigánok találhatók. Meg azokon a polcokon is, ahol már korábban is kötött pulcsik voltak. Meg a lakás több más különböző pontján is.

A fonaltárolással amúgy nincs igazi problémám, bár az expedit fonott kosarai kiváló lakóhelyet biztosítanak a molyoknak, azért a pamut és akriltartalmú fonalak iránt nem mutatnak érdeklődést, szóval csak a nemesebbeket kellett átköltöztetnem. Egy csinosabb papírzacskót választottam e célra meg egy kosarat, amelyet el is helyeztem a kanapé mellé. Kompozícióba, minta lakberendezési katalógushoz fényképeznék ún. lakályos, bensőséges női kuckót.

Amúgy meg büszke vagyok rá, hogy pár éve már nagyon jól kezelem a rendetlenséget, rendszeresen lomtalanítok, mindennek van hely, de csak egy, és vissza is rakom oda, és ami a legfontosabb, nem vásárolok hülyeségeket, szóval igazi simplify lélek lettem. De tegnap szembesülnöm kellett, hogy vannak azért pontok, ahol még fejlődnöm kell. Mert például az (1 papírzacskó + 1 kosár) még lakályos volt. A két papírzacskó, amiben igazából négy zacskónyi cucc van, három nagy műanyagszatyor – nem harmonizáló színű -, két kiszuperált cipősdoboz és egy kosár a sarokban már inkább kaotikus, mint lakályos.

Azért van kiút, szisztematikusan fogok haladni. Felírtam, hogy melyik fonalból mit akartam horgolni/kötni (!!!), amikor megvettem. És azt is, hogy az elkezdettekből mi hiányzik még. Három esetben csak száleldolgozás, egy esetben csak blokkolás. Teljesen átlátható az egész, és a mentőöv neve projektfüzet. Sok horgolónak segített már utat vágni a bozótban, miért ne segítene nekem is. Nem lesz ugyan tőle több hely a fonalaknak, de talán megpsórolok magamnak pár tanácstalan estét, amikor nem jut eszembe, hogy miért is vettem meg ezt a rengeteg fonalat mind. Már azon kívül, hogy szépek.

Egy titkos projekten dolgozom egyébként, amiről csak nagyon szűkszavúan írhatnék. És a fényképezőgépem legutoljára Budapesten láttam. Szerintem még mindig abban a hátizsákban van, amit múlt hét óta nem volt lelki erőm kipakolni. De ma ilyen számvetős nap lesz, rendet rakok és biztos előkerül. Akkor végre majd nemcsak süketelek a blogban.

Older Posts