Az e heti kérdések közül csak egyhez tudok érdemben hozzászólni, a többi eléggé könyvbloggerspecifikus téma. Na jó, a filmfeldolgozásos kérdés nem, de mert rendszeresen filmeket úgy 6 éve néztem utoljára, nem próbálok úgy tenni, mintha értenék a témához. Ami ezek után marad: Mi alapján választom ki a következő olvasmányomat?
Haladjunk visszafelé az időben – csak mert ez se olyan nálam, hogy egyszer kitaláltam egy szisztémát, aztán úgy is maradt. Jelenleg eléggé magamra vagyok utalva a könyvválogatásban, hiszen magyar nyelvű könyvekhez nehezen jutok, tehát maradnak a német könyvek: az amazonos rendelés vagy a Kuppitsch. Jobban szeretem a valódi könyvesboltokat, mint a netes rendelést, mert amit olvasnék, azt most és azonnal szeretném – lehetőleg már a hazaúton. Úgyhogy csak akkor rendelek, ha más út nincs. (Itt még az sem ellensúlyozza a rendelés lassúságát, hogy úgy kedvezményes a könyv – nagy bánatomra.) Így tehát a könyvválasztás úgy megy, hogy beszabadulok egy könyvesboltba és nézelődök. Egyes szerzőkre persze gondolkodás nélkül elcsábulok, de nincsenek előítéleteim, ismeretleneket is szívesen próbálgatok. Bécsi felfedezésem a könnyű műfajból Ildikó von Kürthy, aki a Brigitte-nek ír kis vicces szösszeneteket. Miután nemrég meghallgattam a “Freizeichen” című hangoskönyvét, elhatároztam, hogy nem ez lesz tőle az utolsó. Azt hiszem, a szórakoztató műfajban alig hallottam ennél jobbat, talán csak Conni Lubek “Anleitung zum Entlieben”-je vetekszik vele. Ez utóbbit a totális véletlen sodorta utamba, buszra vártam, és közben nézegettem a bolt elé kirakott hangoskönyveket – ennyi. Utána rekeszizomlázam volt napokig.
Aztán itt van a Hotel New Hampshire, amit a múltkoriban már említettem. Alig pár oldal hiányzik, ha ma nem is, de holnap befejezem. Ezt Apahajótól kaptam “mert bécsi” – szólt az indoklás. Egyébként máskor is előfordul, hogy régi kedvenc könyvét felfedezi antikváriumban és hazahozza nekem csak úgy – szóval még talán ő ajánl nekem leggyakrabban könyvet. A családban egyébként az a normál eset nálunk, hogy könyvet ajándékozunk. Sokszor előfordult már, hogy olyat kaptam meg, amit magamtól eszembe sem jutott volna megvenni, de még kölcsönözni sem, de aztán – – néha csak évek múlva – szívesen olvastam.
Régebben sokkal szisztematikusabb voltam. Amikor például Do megszületett, beiratkoztam a gyerekkönyvtárba, kikölcsönöztem Boldizsár Ildikó Gyermekirodalom című könyvét, aztán pedig szép sorban minden regényt, amiről a könyvben írt. Kiegészítve azokkal, amelyek a polcokon keresgélve még megtetszettek.
Még annál is régebben tematikus éveket csináltam. Volt például Japán-év. Abban szerepelt japán konyhától az origamin át a Koestler-féle könyvig minden. S persze haikuk is. Így egy év alatt egész sok tudást lehet felhalmozni, és a legjobb, hogy mivel valamire ki van hegyezve a szemem, ott is észrevettem japán vonatkozású dolgokat, ahol egyébként átsiklottam volna felettük.
S egy utolsó régi módszer – bár ehhez sokkal többet kellene olvasni, mint mostanában szoktam – a szerzők “végigolvasása”. Volt Szabó Magda- és Luise Rinser korszakom, talán ez volt a két leghosszabb. Van egy barátnőm, aki nagyon következetesen csinálja ezt, évente választ új szerzőt, és amihez csak hozzájut, elolvassa.
Ami örök és töretlen, nem függ gyerektől és szabadidő mennyiségétől, az a szakácskönyvek iránti vonzalmam. Ebben az egyetlen szempontom, hogy kerülöm a divatszakácskönyveket. Minél elszálltabb, minél különlegesebb, annál jobb! Ja, hogy ez azért lehet, mert főzni a legritkább esetben szoktam belőlük? Hát jó, beismerem.