Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy az új klímajelentés óta nem tudok nem a jövőn rágódni. Még emlékszem, hogy a covid kitörése előtt nagyon hangsúlyos volt ez a téma a hírekben, közbeszédben és sokat vártam ettől. Az volt az érzésem, hogy most valahogy más az intenzitás, talán tényleg áttöri a pozitív értelemben vett megijedés a közöny láthatatlan falát – nemcsak néhány megszállott nagyvárosi zöld fiatal életében, hanem a politikában és a többségnél is. Aztán jött a covid, az elején még keveredett a klímatémával, aztán egyre inkább a gazdaságban okozott károkról meg a halottakról volt szó, a nagyobb összefüggésre nem maradt energia. Nem csodálom egyébként, nekem személyesen is nagy visszaesés volt a lockdown például a műanyag csomagolóanyagok használatában, de még az autózásban is. A biztonság és a rengeteg feladat között a minimális kényelem fontosabb lett, mint a klímatudatosság, úgyhogy autóval vittük a gyerekeket mindenhova, ahova amúgy busszal mentek volna, nyaralni is autóval mentünk a szokásos vonat helyett, és ha nem volt energiám a főzésre, simán rendeltem ételt akárhány műanyag dobozt jelentett is ez. Az egésznapos internethasználatot négy főre, aminek a környezeti hatásairól hajlamos az ember megfeledkezni, már nem is említem.
Szóval a helyzet nem rózsás, és igaz, hogy a fogyasztásom az egyéb kategóriás vásárlásoknál nagyon lecsökkent, de szerintem összességében kevésbé zöld a háztartásunk covid óta, mint előtte volt. A vidékre költözés is – már fél évvel a covid előtt – nagyon visszavetett egyébként, mert egy tökéletesen működő közösségi közlekedésből átkerültünk egy olyan rendszerbe, ahol a gyerekek 14-15 évesen mopedes jogsit szereznek csak hogy ne legyenek ráutalva az időben és térben ritka és gyakorlatilag büntetésszámba menő buszutazásra – és őszintén, meg tudom őket érteni.
Na jó, befejezem a negatív narratívát – nem elkedvetlenítés a célom, egyszerűen csak őszinte vagyok magamhoz, hogy még nagy zöld motivációkkal is mennyire kiábrándító a valóságom.
Az elmúlt napok agyalása a klímajelentésről és a várható jövőről azt az ötletet adta, hogy a sok “nem megy”, “nincs hatalmamban” mellett keressek egy olyan területet, amire a következő évben odafigyelek és amire van ráhatásom. “Használd, amid van” – ez lesz a mottóm. Számomra ez a lehetőség arra, hogy ne keletkezzen plusz hulladék és a hangsúly mégse az aszkézisen legyen. Az ugye szinte klisé, hogy az olvasás és a könyvvásárlás két külön hobbi, ugyanez igaz a fonalvásárlásra és a kötésre vagy az írószervásárlásra és a festésre-rajzolásra is. Meg valószínű más hobbikra is lehet alkalmazni a sémát. Így hogy ne essek bele a felhalmozás meg a vásárlással önjutalmazás csapdájába, azt találtam ki, hogy a következő legalább három fonalas projektemhez semmiképp nem fogok új alapanyagot venni. Ezzel a szemmel nézegettem meg a fonalas dobozom és fiókjaim, és minden adott is hozzá, hogy a kihívás sikeres legyen. Végignézve az otthon található alapanyagokon, eltöltött a hála, hogy mennyi minden van máris itthon és várja, hogy felhasználjam. Így a nemvásárolás nem kell, hogy fájjon, a hedonista énem sem lesz elnyomva.
Ugyanezt megcsináltam a könyvekkel is, egy polcra gyűjtöttem a nem olvasott, csak felhalmozott könyveket, illetve egyelőre csak annyit, amennyi a polcra elfér, és amíg lehet, ezeket olvasom. Ebben a mértérkletességben egyébként most támogat a jövő évi költözésünk is, amikor mínusz 50 négyzetméter fog rendelkezésünkre állni, így radikálisan le kell csökkenteni a holmijaink számát a bútortól az apróságokig minden téren. Ez a változás nem teljesen szabadon választott, van benne egy jó adag kényszerhelyzet, szóval nem a tipikus önkéntes downsizing, de ha már így alakul, akkor nekem segít elfogadni a gondolatot, hogy ezzel a szemlélettel talán teszek valamit a Földért is.
Kinek van kedve beszállni a “következő 3 projekt fonalvásárlás nélkül” kihívásba?