Amikor a külföldre költözés még friss élmény volt, és tulajdonképpen egészen röviddel ezelőttig azt gondoltam, hogy a külföldi gyereknevelésnek a legfőbb nehézsége a tágabb családdal való kapcsolattartás, valamint az anyanyelv és kultúra ápolása. A kapcsolattartás nehézségei azért ahogy nőnek a gyerekek, egyre csökkennek. Most már nincsenek a mi igencsak korlátozott szabadságunkhoz kötve a magyarországi tartózkodások, mert a gyerekek nélkülünk is remekül eltöltik az időt a nagy- és keresztszülőkkel. Az anyanyelv és kultúra ápolásával is egész jól állunk, még ha ennek az a hátulütője is megvan, hogy lassan nem férünk be a gyerekszobába a mesekönyvektől, amiket mondjuk otthon élve egyszerűen csak a könyvtárból hoznánk ki majd ugyanoda vinnénk vissza. Természetesen még előttünk a kamaszkor, amikor a gyerek feladata, hogy minden ellen lázadjon, ami a szülőnek fontos, de egyelőre legfeljebb az ellen lázadnak, hogy elhoztuk őket Magyarországról, ahol minden olyan jó és egész nap csak nyári szünet van meg fagyizás. Egyelőre megúsztuk a magyar beszéd szabotálását is, sőt, amikor mondtam Do-nak, hogy a Harry Potter magyarra sokkal jobban van lefordítva, mint németre, akkor elkezdte magyarul olvasni, pedig az nagyobb strapa neki, mint németül. Tehát eddig minden rendben. Természetesen nem fogják a magyar kultúra teljes palettáját megismerni ahogyan egy magyar irodalom vagy történelem érettségihez kell, de valljuk be, azért ez a megismerés akkor se automatikus, ha otthon él az ember.
Egy dolog viszont komoly veszélyben van, ha nem abban az országban él az ember, amelyiknek az állampolgára – és az elmúlt hetekben ez engem személy szerint nagyon érzékenyen érintett. Hiába élek egy országban, hiába köt oda a munkám, a hétköznapjaim, hiába fizetek ott adót, az országos politikába nem fogok tudni beleszólni, amíg nincs választójogom. Választójogom pedig egész addig nincs, ameddig nem cserélek állampolgárságot. Pedig jelen esetben a hétköznapjaimat jobban befolyásolja az osztrák politika, mint a magyar, lassanként jobban is kiismerem magam benne. A gyerekeknek pedig mire nagykorúak lesznek, szinte természetes lesz, hogy ők igazából magyar származású osztrákok. Magyarország persze egy fontos ország számukra, sőt, különleges, legendás, kábé mint a magyar történelemben az Urál vidéke meg az Etelköz. Onnan jövünk, de már nem ott vagyunk. Az otthon és a normalitás számukra egy olyan ország, ami nekem – még mindig – külföldnek számít. De ők már nem emlékeznek arra az időre, amikor Magyarország volt az otthon – ez egy nagy különbség köztünk.
Viszont bármennyire fejből tudnak minimum ugyanannyi karácsonyi éneket németül, mint amennyit magyarul, hiába tudnak ugyanolyan választékosan beszélni németül, mint bármelyik ott született gyerek, hiába tanulják nagyon korán, már alsó tagozattól kezdve, hogy hogy működik a demokrácia, ebben a demokráciában nem fognak tudni részt venni, mert nincs választójoguk.
Nekem a mostani elnökválasztás kapcsán nagyon hiányzott, hogy nincs választójogom. Ha megnyerte volna az FPÖ-s jelölt a választást (ami szerencsére nem így lett, de csak egy hajszálon múlt), akkor azzal, hogy külföldi és nő vagyok, kétszeresen estem volna a nemkívánatos kategóriába. Nagyon szerettem volna szavazni én is, és úgy érzem, hogy azzal, hogy a társadalomba sok szállal beilleszkedtem, nagyon is indokolt lenne, hogy legyen választójogom. Sokkal indokoltabb, mint Magyarországon, ahonnan csak nagyon szűrten kapom a híreket, ahol nem dolgozom, nem fizetek adót és a döntések következményét csak áttételesen viselem, mondjuk mert a szüleimet érinti. Olyan érzés nem választani az országban, ahol élek, mint amikor valakinek egész életében reggel, délben, este menzakaját kell enni, akár ízlik, akár nem és kötelezően oda kell befizetni a minőségtől függetlenül. Nekem, aki életem első részét diktatúrában éltem le és még emlékszem azokra az időkre is, meg emlékszem arra az eufóriára, amikor először lehetett szabadon választani, elrettentő arra gondolni, hogy a gyerekeimnek akkor lesz csak lehetőségük beleszólni a politikába és a saját jövőjükbe, ha megváltoztatják az állampolgárságukat. Azaz vagy lemondanak arról, hogy a gyökereik a papírjaikban is benne legyenek, vagy egész életükben politikai kiskorúak lesznek és mások döntéseinek a következményét viselik. Egyik rosszabb kilátás, mint a másik. Persze ez rám is vonatkozik, mert egyszer én is meg fogom unni a frusztrációt és akkor lecseréltetem az útlevelem, bármennyire fájni fog is. De nekem akkor is megmarad az első harmincvalahány évem, amikor nem volt kérdőjel az identitásom mögött, és ez a kétkultúrájú, külföldön felnövő gyerekeknek nem adatik meg. Pillanatnyilag nem látok pozitív megoldást, hacsak nem hozzák vissza a kettős állampolgárságot, amivel az ember megtarthatná eredeti származási útlevelét, de szavazati jogát ott gyakorolhatná, ahol életvitelszerűen él.
Elnézést, ez most nem egy jó hangulatú poszt, és nincs happy end sem, de kikívánkozott.