Ugye milyen hihetetlen, hogy a 2022-es évből is eltelt már száz nap? Tegnapelőtt, vasárnap járt le ezzel a 100kreanap kihívásunk is az Anyahajóblog FB-csoportban és az Instán.
Hogy hogy ment, milyen volt? Az eredeti célt, hogy tényleg minden nap legalább 15 percet fonalazzak, nem sikerült jól tartani. Két kilengős időszakom volt, az egyik februárban, amikor elutaztunk a szemeszterszünetben. Ezt a kihagyást nem éreztem gondnak, mert olyan ritkán vagyunk Bécsben, és olyan ritkán tudok barátnőzős programokat beiktatni, hogy cseppet sem sajnáltam horgolás helyett erre fordítani az időt. A március végi-április eleji kimaradt napokat már inkább sajnálom, ekkor annyira begyűrt maga alá a munka, hogy volt két hét, amikor minden este 10 előtt mentem aludni, és a délutánba nem mindig fért fonalazás. Amikor viszont horgoltam-kötöttem, szinte mindig jóval több időt tudtam rászánni, mint 15 perc, szóval összességében teljesítettem a kihívást.
A FB-csoportban mindig vannak olyan hangok, hogy valaki elégedetlen magával, a teljesítményével, kudarcnak érzi, feladja a közepén. Természetesen nem célja a kihívásnak, hogy bárki rosszabbul érezze magát, mint kihívás nélkül. Nem kell, hogy a hobbi még egy pipálandó item legyen a kötelességek listáján. Hogy ennek ellenére jó felvenni a listára és jó időt szánni a hobbira, arra nemrég munka közben éreztem rá.
Lelkészi munkám mellékhatása, hogy havi szinten több ember élettörténetét hallgatom meg a rokonai, legtöbbször gyereke vagy házastársa narratívájában. Amikor valaki meghal, akkor ugyanis az életben maradtak mesélik el az életét, ami az illetőről fontos volt. Az elmúlt három évben eltemetett nőkről a szoros családtagok minden esetben elmondták, hogy a családra való főzésben-sütésben lelte örömét. Amíg a férfiaknak szinte mindig volt valami hobbiként felismerhető hobbija, sakk, kártya, természetjárás, akármi, addig a nőknek érdekes módon mindig a főzés volt a hobbi. Nem vonom persze kétségbe, hogy lehet szeretni a főzést, de azért magamban teszek ezek mögé a kijelentések mögé egy nagy kérdőjelet. Vajon az illető, ha még élne, szintén hobbijának tartaná a főzést? Vagy egyszerűen egy kötelességnek, ami teljesen betöltötte a hétköznapokat és nem marad mellette másra idő? Persze aki bölcs, az megtanulja szeretni azt, amit amúgy is tennie kell, de hogy magától is azt választaná, hogy naphosszat süt-főz, azt kétlem. Számomra ez a tapasztalat azt erősíti meg, hogy nagyon fontos a sok, akár kellemes kötelesség mellett is időt adni magunknak arra, amit akkor is szívesen csinálunk, ha senki nem várja el. Nekem ez a horgolás, kötés, fonás, szövés. És nem, magától nincs helye a napban. Lehet, hogy a gyerekek többször ennének sk sütit és kevesebbszer rendelt pizzát, ha nem fonalaznék. De ők is túlélik a rendelt pizzát meg a csomagolt sütit, nekem meg ez teszi azt, hogy szebbek a napok. Nyilván, ha már a minimum feladatok elvégzése is kinyiffant, mint ahogy az március végén volt, akkor nem erőszakolom meg magam, hogy még férjen bele a kötés is, de van az a házimunka, amit inkább leegyszerűsítek vagy elhalasztok, hogy cserébe beleférjen a hobbi.
Ez az én hozzáállásom, ez ad számomra egyensúlyt a “muszáj hobbizni, mert kihívás” és a “nincs időm magamra, nekem a házimunka a hobbim” szélsőségei között.
A képek egyébként a Dotted rays kendőt ábrázolják in progress – most és a 100kreanap vége felé ezzel mókoltam legtöbbször.
Ha te is velem tartottál a 100kreanapban, mesélj kommentben, milyen volt!