Mindkét nagymamám egész életében kézimunkázott. Az egyik nagymamám óvónő volt – bár ezt abszolút nem tudtam elképzelni róla, nem volt az a gyerekkel játszadozós típus, otthon a házimunkán kívül semmire nem volt ideje és állandóan panaszkodott, hogy mennyi dolga van. Viszont csodás csigatésztát gyúrt, jól és sokat főzött, szőnyegeket csomózott, kötött, amerikás magyaroknak hímzett matyó terítőt, mégpedig hatalmas étkezőasztal méretben. Én is kaptam tőle egy csodaszép hímzett terítőt, amit ugyan csak ritkán merek ténylegesen használni, de azért amikor előkerül, mindig bámulom. Legalább egy év munkája lehet benne. A másik nagymamámnak szakmája is volt a varrás, édesanyja tanácsolta neki, hogy tanulja ki a szabóságot, mert ruhára mindig szükségük lesz az embereknek, az biztos megélhetés. De nemcsak varrt, hanem hímzett, subázott, kötött, horgolt is. Évekig járt neki a Fürge ujjak és amikor halála után átnéztem ezeket a régi füzeteket, feltűnt, hogy mennyi modell volt, amit elkészített az újságból. Sose állt meg a keze, tévézés közben is molyolt mindig valamit.
Egyszer megkérdeztem őt, miért nem tanította meg az anyukámat kézimunkázni. Amit mondott, az annyira kijózanító volt, hogy még 20-25 év után is emlékszem rá. “Azért, Adélkám, mert meg akartam kímélni attól, hogy kötelességének érezze a varrást, kötést, és egy perc nyugta se lehessen.”
Abban az időben még nem szabadidős opció volt a kézimunka, hanem túlélési technika. Nem volt normális választék a boltban, tehát megvarrták, ami kellett. Kikopott a kabát, nem volt pénz újra, tehát kifordították, megcserélték a bélés helyét és úgy hordták tovább. Felnőttruhából gyerekruhát szabtak, homokban csúszkálni, főzelékkel leeni jó lesz az is. Olcsóbb volt a fonal, mint a kész pulcsi, tehát spórolásból megkötötték. Ha kinőtte a gyerek, lebontották és a fonalat újrakötötték valami mással csíkozva. Ha még élne a nagymamám, csodálkozna, hogy mi fonalra a luxus büdzséből költünk és önkényeztetésnek számít, ha valaki sk ruhát hord, mert az esetek többségében az anyag is többe kerül, mint a kész ruha a boltban.
Pár éve egy barátnőm, akivel osztjuk feminista nézeteinket, csodálkozott, hogy ennyire fontos része lett az életemben a fonalazás. Merthogy ez olyan klisészerű: nő, tehát barkácsol, köt, horgol, főzőcskézik. Aztán elmondtam neki ezt a sztorit a nagymamámról. Hogy igen, külsőre az látszik, hogy ő is köt meg én is. De ő ezt külső elvárás miatt tette, én pedig szabadon választottam és ha nem lenne kedvem, azonnal leállhatnék és elmehetnék helyette barlangászni vagy madarat gyűrűzni, vagy megtanulhatnék valami küzdősportot.
Az, hogy ma nőként van szabadidőnk, amit akárhogy felhasználhatunk, az, hogy van saját fizetésünk, amiből szabadon költhetünk akár fonalra is a férjünk engedélye nélkül, az, hogy nyithatunk egy blogot és nyilvánosan elmondhatjuk a véleményünket, az mind a feministáknak köszönhető. Ahogy a nőnap is. Nem az a lényege, hogy a férfiak egy csokor virággal hódolatukat fejezék ki a gyengébbik nemnek. Ez talán a legnagyobb féreértés, ami csak történhetett a nőnappal, és ezt nem azért mondom, mert nem szeretem a virágot. De ha van olyan nap az évben, amikor ennek nagyon nincs ideje, akkor az pont március 8. Nőnap van és én azt ünneplem, hogy habár nő vagyok, van választásom. Lehetek búvár vagy orvos, miniszterelnök vagy asztalos. Horgolhatok, ha kedvem van, ha pedig nincs kedvem, akkor nem horgolok és egy percig sincs bűntudatom emiatt.