Minden évben elhatározom, hogy jövőre most már tutira a tengerre utazunk 1. mert ott tuti jó az idő 2. mert ott amíg békésen olvasgatok a parton, a gyerekek békésen homokoznak és vizeznek. Aztán valahogy mindig győz a józan ész, azaz hogy ne akarjunk légkondi nélküli pici autóban hat-nyolc órát utazni két olyan gyerekkel, akiknek még egy kétórás kocsikázás is kiveri a biztosítékot. Pedig még hőség sem volt. (És akkor még finoman fogalmaztam.)
S mivel nem a tengerre utaztunk, hanem csak ide, a szomszédba (Apahajó gyakorlatilag haza) az útra való felkészülésünk kimerült a strapabíró esődzseki vásárlásában. Mint utóbb kiderült, megérte a befektetés. Azért mi nem hagytuk magunkat, egyszer van nyaralás (na jó, idén kétszer, de csak mert nagyon jó gyerekek voltunk), akkor is érezzük jól magunkat, ha esik és hideg van. Kinn laktunk a zöldben, ilyen szépeket láttunk séta közben.
Hogy miket csináltunk még, arról pedig még írok, miután átnéztem a néhányszáz fényképet. 😉
Június végén Eisenstadtban jártam, s a konferencia szünetében kihasználtam az időt egy kis városnézésre. A szokásos látnivalók is lenyűgözőek (pici városka, óriási és szép kastélyparkkal. Semmi megcsinált stílus meg természetellenes formára vágott fű, fa, bokor, csak dombok, kis tavacska, öreg fák. Az egész piknikezésért kiált, remek röpkirándulásprogram!) De hogy visszatérjek a tulajdonképpeni témámra: a főutcán tartott biopiacot is pont kifogtam (nem tudom, hogy minden nap van-e vagy csak szerencsém volt), és egy pici standnál nem tudtam ellenállni. Két üveg különleges lekvárt, egy üveg gyümölcslikőrt és egy levendulás cukrot hoztam haza vásárfiának.
(Lábjegyzet: viszonylag sokat utazok hivatalosan, és állandóan szenvedek azzal, hogy mit vigyek a gyerekeknek meglepetésnek. Mert részben várják, részben természetes is, hogy vigyek ajándékot. Na de ilyen utazásokkor nincs túl sok szabadidő vásárolgatni, pláne ha ezt se tudom, egy idegen városban hol kezdjem. A másik kiábrándító, hogy a turistagiccs mellett ritkán lehet igazán speciális dolgot kapni, olyat, amit ne tudnék Bécsben is a sarki boltban megvenni. Most először éreztem, hogy igen, végre valami olyat viszek, aminek örülnek is, ami nem bóvli, nem egy újabb lom, hanem helyi specialitás és tényleg az volt az érzésem, hogy igen, bár nem tudtam, de pont ezt kerestem. Mindezt pedig abszolút vállalható áron. Éljenek a biogazdák!)
Az egyik lekvár különösen érdekes: csilivel és csokival készült. Még nem bontottuk fel, de nem várhatunk sokáig, nagyon kíváncsi vagyok.
Egyébként újabb adag készült a mentás citromos kajszilekvárból. Ezúttal annyit változtattam, hogy a mentából nagyobb adagot tettem bele, de nem apróra vágva, hanem egészben, s a főzés végén ki is emeltem (nehogy emiatt romoljon el idő előtt), ezenkívül némi citromhéj is került bele, biocitromból persze.
(Lábjegyzet: a biocitromot eredetileg azért vettem, hogy citromos spagettit készítsek a la Nordsee – na talán ez is eljön egyszer)
És még egy lekvárrecept, egy rövid esti próbálkozás: 10 szem szilvához 4 kajszi, ehhez még némi zselésítőcukrot tettem, ami maradt legutóbbról (a gyümölcs súlyának egyharmadát), és jó sok fahéjat. Egy kisebb üvegnyi lett, másnap azonnal ki is próbáltuk, fenséges!
Persze teljesen más így lekvárt fözni, mint gyerekkoromban. Annakidején a saját óriási kertben annyi gyümölcs nőtt, hogy hatalmas mennyiségeket kellett eltenni, gyakorlatilag azért, hogy megmentsük a rothadástól. Így a lekvárfőzés inkább kötelesség volt, mint hobbi, és óriási mennyiségekben folyt, nem volt nagy kísérletezés meg gyümölcsfajták keverése, extra ízesítgetés. Én most a piacról veszem kis mennyiségben a gyümölcsöt (kivételek persze vannak, pl a tegnap kapott két kilónyi barack, amit magam szedtem), ilyenkor már csak a cipelés miatt sem tudok nagy mennyiségekben gondolkozni. Ezért aztán a lekvárfőzés laza esti kikapcsolódás, könnyed kísérletezés. Nem csinálok nagy adagokat, és télig biztos nem tart ki. Ráadásul nem is tudom, hogy tartósítószer nélkül, hideg pince hiányában megmaradna-e addig. De nem is ez a lényeg, csak lubickolok az élményben és amit nem tudunk gyorsan megenni, azt elajándékozom. Most már csak az hiányzik, hogy üvegfedőket horgoljak – remélem, a napokban sikerül egy leírást is írnom róla. Addig is kellemes lekvárfözést!
A külföldre költözés egyik legnagyobb előnye, hogy amikor egy konferencián magyarokkal találkozom, akkor 1. rettentően örülök 2. megragadom a lehetőséget, hogy vadidegenekkel az anyanyelvemen beszélgessek. Furán hangozhat, de nekem ez utóbbi nagyon hiányzik. (Természetesen csak a juhtúró után)
Lényeg a lényeg, tegnap a burgenlandi pörkölt után még sokáig beszélgettünk a magyar asztaltársakkal – többek között arról is, hogy mit szeretek Bécsben. Erről a témáról persze vég nélkül tudnék ömlengeni, és szerintem írtam is eleget róla. Egy dolog viszont eddig még kimaradt, pedig visszanézve az elmúlt tíz hónapra, talán a legfontosabb összetevője a jóllétemnek. Ez pedig a vasárnapi zárvatartás.
Bécsben – illetve egész Ausztriában – vasárnap zárva vannak az üzletek. Oké, vannak kivételek: a pályaudvarokon és a kórházakban lévő élelmiszerboltok. Sőt, nemrég felfedeztük, hogy a belvárosban van egy pékség, ami kinyit – nyilván azért kapott erre engedélyt, mert kávéházat is működtet. (Már ha lehet kávéháznak nevezni, hogy egy magas asztalnál állva ihatsz egy kávét.) De egyébként szigorú a tilalom, még karácsony előtti vasárnapokon sem lehetett vasárnap ajándékok után rohangálni.
Persze, hogy furcsa volt az elején. Nem mintha otthon természetesnek vettem volna, hogy vasárnap plázázzak, de kényelmességből, feledékenységből azért előfordult, hogy valamit vasárnapra halasztottam. És persze az IKEA nagy kísértés volt. Hát itt nincs kísértés. Tervezés van, meg tudatosság. Hogy amíg a pelenkás korszak tartott, addig már legkésőbb szombat délelőtt meg kellett saccolni, elég lesz-e az otthoni tartalék hétfőig, s ha nem, akkor intézkedni. Volt, hogy szombaton délután zárás előtt sikerült még az utolsó pillanatban bejutnom a boltba – kitolva ezzel a kényszerű szobatisztává válási próbálkozást. És volt már olyan is, hogy valami okból nem vásároltunk be szombaton, és vasárnap nem épp vasárnapi ebéd volt, hanem valami olyan, amit a vészhelyzetkonzervekből össze lehetett hozni. Meg olyan is, hogy az elmaradt bevásárlás helyett valahol házon kívül ebédeltünk. Végül mindig megoldódott valahogyan a dolog, és nem bánom, hogy nem úgy, hogy vasárnap vásároltunk be.
Szeretem ugyanis ezt a bécsi ritmust. Szombaton lassan indul a nap, és ezt megtehetjük, mert a sarki bolt sem csak délig van nyitva, hanem ötig. (Vagy hatig? Nem is tudom, lényeg, hogy sokáig.) A nyugis reggeli után még mindig nyugisan folytatjuk, mehetünk játszótérre vagy múzeumba vagy sétálni csak úgy. Aztán ebéd, és délutáni szieszta. A nagybevásárlást – ami nem autós teszkózást jelent, hanem a környékbeli boltok egyikének meglátogatását – a gyerek(ek) alvásidejében intézem, tehát nincs az a hülye érzésem, hogy még hétvégén sincs idő velük foglalkozni. Mire felébred(nek), már kipipáltuk a beszerzőkörutat, van otthon másnapra ebéd és hétfőre uzsonnánakvaló is, feltankoltunk a nálunk sosem elég tejből, van mosószer és éjszakára pelenka is, úgyhogy akár indulhatunk is a délutáni programra. A vasárnap pedig teljesen a miénk. Amíg szombaton sokan vannak az utcán nagy szatyrokkal, addig vasárnapra teljesen belassul a város. Van, aki reggelivel egybekötött mozimatinéra megy, van, aki templomba, van, aki csak ebéd előtt kel ki az ágyból: nekik találták ki a vasárnapi brunch intézményét, amit több vendéglő kínál. Az emberek szép ruhában vagy lazán, sétálva vagy fülhallgatóval a fülben és kocogva élvezik a semmittevés napját. Nincsenek tömött szatyrok a kézben, nincs tülekedés, legfeljebb egy jobb fagyizó előtt. Zseniális életérzés, amit csak akkor lehet tapasztalni, ha mindenki egyszerre “nemvásárol”. (Oké, biztos van, aki elzarándokol a pályaudvari boltokba, de ők most nem érnek.)
Mióta ezt a sokat utazós és 40 órás állást megkaptam, nagyon tudom értékelni a családdal együtt töltött időt. És nagyon értem, hogy mit jelent egy olyan hétvége, amikor csak telefonálni tudunk egymással. Nem igazán kárpótol, ha cserébe egy hétköznapon szabad lehetek. Oké, lehet haladni a házimunkával, lehet kicsit lazulni, de nem látom a gyerekeket, hiszen ők olyankor nincsenek otthon. Ilyenkor úgy néz ki, hogy egyhuzamban 12 napig alig tudunk egymásról. Az a pár óra esténként, amikor hullafáradt vagyok és amúgy is csak a napirend ledolgozására van idő, nem hoz sokat sem nekem, sem a gyerekeknek. A hétvégi egybefüggő szabadidőben tudjuk bepótolni, amire hétközben nem marad energia, idő. Emiatt is nagyon örülök a bécsi vasárnapi zárvatartásnak. Oké, hogy így is vannak a buszvezetők, orvosok, ápolók, stb, akik nem tudnak a hétvégén a gyerekeikkel lenni. De a bolti személyzet legalább igen. Mert orvos nélkül nem lehet meglenni vasárnap sem, de bevásárlás nélkül igen. Sőt, lazán. Sőt, szerintem jobban is, mint vele.
Nagyjából sejtem, hogy ezzel a véleménnyel kisebbségben vagyok Magyarországon, és hogy a vita a témában nem fog arra vezetni, ami szerintem jót tenne. Nagyot rontana egyes politikusok népszerűségén, és a népszerűség nagy kincs, nem hiszem, hogy feláldoznák. Kár, mert egy egészen új életminőséget ad, ritmust, kilégzést. A zsidó hagyomány szerint akkor jön el a Messiás, ha egész Izrael egyszerre megtartja a sabbatot. Szerintem akkor, ha egy vasárnap senki nem megy bevásárolni. Na, de viccen kívül – ti mit szóltok a vasárnapi zárvatartás gondolatához? El tudnátok képzelni?
Hahó, itt vagyok újra. Vagyis itt vagyok épp most. Véletlenül. Átmenetileg. Sok volt már az utazásból az elmúlt hetekben, a bőröndök ki és becsomagolásából, az ismretlen város macskakövezett utcáin gurulósbőröndöt magam után húzásból. Ennek örömére ma egy szinte egész napos, őzikelátós piknik után (itt) nekiálltam régi tervemnek, a szilánkos technika kipróbálásának. Egyelőre itt tartok, de lesz ez még nagyobb is. Tengerészstílusban, ahogy már régen szerettem volna.
És ha már szilánkok, akkor eszembe jutott ez a kapu, amit az egyik utazás során fényképeztem Freistadtban.
Csudaszép középkori kisváros, ilyen utcácskák vannak benne.
És ilyen belső udvarok – ahol egyébként laknak is. Nem irígylem őket, átvezet rajtuk egy forgalmas hivatalos idegenvezető útvonal. (Na jó, ezt csak azért mondom, mert igazából irígylem őket. Jól el tudnám képzelni, hogy itt lakom.)
A legjobban persze az tetszett – bükki lány lévén – hogy az utca végében a hegyek látszanak.
S hogy lássátok, figyeltem az idegenvezetésen, még egy kis érdekességet is mesélek: azért van egy házon általában három vagy három többszöröse ablak, mert három ablakonként vetették ki az ablakadót. Anno – az évszámot nem jegyeztem meg.
Ezt meg csak azért, hogy látszódjon, milyen hihetetlenül jó idő volt és hogy a színek olyanok voltak, mint Olaszországban. Már csak a tenger hiányzott, meg az, hogy meló helyett szabin legyek ugyanitt. Szerencsére ez is csak hetek kérdése – s a környék annyira megtetszett, hogy hirtelen felindulásból foglaltam is pár éjszakát egy közeli faluban családi nyaralás céljából. Hiphiphurrá, nyaralunk! Majd. A távoli, munka által elhomályosított jövőben.
Na jó, persze nem panaszkodom – nagyon szép helyeken járok munka apropóján. Már csak annyi hiányzik, hogy a családot is vihessem. Ennyi távollét után már az is hiányzik, amikor tépik egymást valami játék miatt, az esti őrület, meg a reggeli, szóval csupa olyasmi, amiről nem is gondoltam, hogy hiányozni tud.
