Posts Tagged with kreativitás

Fókusz vagy kreativitás

Talán elsőre meglepőnek tűnik a két szó között a vagy. Az alkotómunkának mindkettő fontos része szerintem. Én gyakran őrlődöm a kettő között: amikor a kreativitás visz, csak úgy áramolnak az ötletek, fókusz nélkül viszont ezekből nem lesz semmi, vagy legfeljebb félig elkészült projektek valamelyik kosárban, fiókban, kanapén és a lakás egyéb legmeglepőbb pontjain.

Körülbelül egyidőben azzal, hogy az anyahajó befejezését (vagyis szünetelését) elhatároztam tavasszal, egy nagyon fókuszált időszak kezdődött el. A fókuszálásnak tulajdonképpen már része volt a blogolás felfüggesztése. Emellett volt még pár más életterület is, ahol nagyon visszavettem a lendületből, például a sport. Nagyon világosan láttam, hogy ha a fontos és sürgős kötelező feladataimra 100%-ban akarok figyelni (na jó, 150%-ban), és még aludni is szeretnék mellesleg, akkor rengeteg mindenre nemet kell mondanom, amire amúgy igent szoktam. Ebbe akkor teljesen és szívesen bele tudtam állni és meg is lett az eredménye. Amikor a feladatkupac alól augusztusban elkezdtem kilátni, akkor visszanézve azt is megállapítottam, hogy a korábban záporozó ötleteim valahogy kiapadtak, horgolótűt alig veszek a kezembe és igazából nagyon nem is tudom, hogy mihez kezdenék igazán a szívem mélyén. Ekkor teljesen véletlenül olvastam egy cikket arról, hogy a kreativitás és a koncentrálás egymás ellenfelei. Hátborzongató volt, ahogy ez az egyszerű mondat tűpontosan leírta a helyzetet, amiben voltam. Ez a pontosság meg a tény, hogy a koncentrálást igénylő projektem lezárulófélben volt, együtt adta meg a lendületet, hogy újra kezdjem a 100kreanap projektet és hogy megint megengedjem magamnak a szétszórtságot.

Fókuszra persze szükség van, ha az ember be akarja fejezni, amit elkezdett és szívesen felszámolná a félkész holmik kosarát. Akkor is, ha csomó terv van a fejében, de egyiket se kezdi el megvalósítani. Viszont a koncentrálás fékez is, lefékezi a fejben a keletkezni vágyó új ötleteket, a kíváncsiságot, hogy hogy lehetne még másképp, jobban csinálni ugyanazt.

Sokszor beszélgetünk fonalas körökben arról, hogy ki az egyprojektes és ki a sokprojektes. Mindig csodáltam az egyprojektes embereket, akik belekezdenek mondjuk egy pulcsi kötésébe, és belátható időn belül be is fejezik, mert csak azon az egy projekten dolgoznak. Én nem vagyok ilyen. És amikor most megpróbáltam, hogy ne kezdjek újba, amíg minden elkezdett holmi el nem készül, azt vettem észre, hogy a horgolási kedvem is elment. Kell az a szabadság, hogy mindig ahhoz a projekthez rakhassak pár sor, ami épp megszólít. Ha ennek az az ára, hogy két évig készül egy pulcsi, akkor ez van.

Azért szerencsére így is látszik a haladás. Nemrég feldobott a blog egy kb. egy évvel ezelőtti projektleltár bejegyzést. Ha végignézem, elég nagy haladás látszik. Van, amit lebontottam, de van, ami elkészült. És igen, van olyan is – az említett pulcsi -, ami jól halad ugyan, de még mindig hiányzik pár órányi munka belőle. Megyek is dolgozom kicsit fókuszáltan rajta, mielőtt még D kinövi.

De azt hiszem, ez a nyár megtanított arra, hogy a legjobb, amit tehetek, az a fókusz és a kreativitás egyensúlyban tartása mindig a lehetőségekhez illesztve és talán nem baj, ha a fókusz kicsit kevesebb teret kap, mint az ötletviharok.

A posztban látható fotók egyébként egy nyáron készült projektet mutatnak, a Horgolt mandalák könyvből a 88. oldalon lévő mandalát.

365 things to make and do – review

4 hozzászólás 365 things to make and do – review című bejegyzéshez

A Usborne kiadó 365 things to make and do című könyvét nemrég vettem és rögtön rajongani is kezdtem érte. A gyerekek is egyébként.
Úgy vagyok vele, hogy szeretem a gyerekeket szabadon rajzolni-festeni hagyni és bosszant, amikor valaki megpróbálja megmagyarázni egy ötévesnek, hogy az eget kékre kell festeni, a kutyának pedig a két füle egyforma nagy. A színezőket is legszívesebben a világvége tábla mögé száműzném – esetleg kivételt téve a mandalás színezőkkel. Esetleg. Viszont nagyon szeretem az olyan mankókat, amelyek a zsírkréta-ceruza-ecset világán túl is adnak ötleteket, mégpedig olyanokat, amelyeknek elkészítési ideje viszonylag gyerekbarát és a felhasználandó anyagok sem túl elszálltak. (Persze, hogy mi az elszállt és mi nem, erősen szubjektív, és én még nem is panaszkodom, mert sok alapanyag van otthon, de azért amikor úgy kezdődik a leírás, hogy végy öt pezsgősdugót és fesd be zöldre, akkor rögtön továbblapozok. Öt pezsgősdugó az nálunk pont öt év alatt termelődik ki. Viszont a csillámos papírral nem lehet zavarba hozni.)
Ez a 365 things… tökéletesen megfelel minden elvárásomnak. Legnagyobb előnye, hogy nemcsak sok technikát mutat be, hanem eközben fiús és lányos témákat is hoz példának. A papírgirlandoknál (kivágás, rajzolás, hajtogatás) nemcsak virágos és hercegnőst mutat, hanem focisat és kalózosat is. A pecsétfestékes-ujjlenyomatos technikánál nemcsak különféle érzelmeket tükröző arcú embereket mutat, ami szerintem inkább a lányokat hozza lázba, hanem rablót, rendőrt, űrhajóst is. Különféle bogarakat, szörnyeket, pókokat, űrhajókat is készíthetünk a könyv ötletei alapján, sőt, a legcoolabb Kristfóf szerint, az elektronikai prospektusokból kivágott képekből ragasztott robotok és egyéb gépemberek kollázsprojekt.
Persze vannak szokványosabb, hagyományosabb barkácsötletek is: karácsonyfadísz, ajándékdoboz, papírból csipke kivágása, de ennél se áll meg ott, hogy akkor most van egy szép asztalterítőnk vagy ablakdíszünk, hanem a csipkét felhasználja egy tündérfigura ruhájához.
Vannak ötletek, amelyek elsőre kevés szabadságot adnak a gyereknek, de  – legalábbis a saját gyerekeimnél így volt – két-három hűen utánzott figura után a következő már a fantázia terméke. (Ugyanakkor a fantázia beindításához kellett a könyv által adott első lökés illetve know how.)
Szuperhősök, vízivilág, állatok, ékszerek, angyalok és Valentin-nap, UFO-k, kastélyok és édességek: hirtelen nem jut eszembe téma, amiről nincs egy vicces-kedves és főleg elég egyszerűen kivitelezhető barkácsötlet.

S hogy miért veszek még mindig barkácskönyveket, amikor a neten minden az égvilágon megtalálható? Egyszerűen azért, mert annyira sokat ülök a nap folyamán gép előtt, hogy a töltsünk el húsz percet értelmesen a gyerekekkel programpontnál praktikusabb nekem előszedni egy könyvet, mint kinyitni a pinterestet vagy egyéb inspirációs mappákat. Még akkor is, ha természetesen a pinteresten és inspirációs mappákban is gyűjtögetek mindenfélét. Én már csak ilyen régimódi vagyok. Hozzám hasonló régimódiaknak szívből ajánlom ezt a könyvet, csillagos ötöst adok neki.

Tanítható-e a kreativitás?

10 hozzászólás Tanítható-e a kreativitás? című bejegyzéshez

Ha a kérdésre igen-nem választ tudnék adni, akkor nem pazarolnék a témára egy posztot. Szóval előre szólok, a kérdés a végére is kérdés marad. Ritkán írok mostanában gyereknevelésről – de talán van még itt, akit ez is érdekel. (Van?)

Tudományos körökben persze azzal kellene kezdeni, hogy definiáljuk, mi is a kreativitás. Én most – tudva azt, hogy még biztos sok mást is jelent – csak arra gondolok kreativitás alatt, hogy valakinek a fejében a megélt hétköznapi dolgok, események hatására kialakul egy kép, egy idea és azt – ha akarja – létre tudja hozni úgy, hogy mások is megközelítőleg azt lássák, amit az illető a fejében. Azt gondolom, hogy ez több, mint kézügyesség. Sőt, még olyat is el tudok képzelni, hogy valakinek csak az idea van meg, s esetleg nem tudja ugyanazt létrehozni, megláttatni, ennek ellenére kreatívnak nevezem, ha legalábbis megvan benne ez az igény és meg is próbálja. Ha ugyanis ez stimmel, és csak a megvalósítási képesség hiányzik, akkor valószínűleg egy idő után a megvalósítás is sikerül. Abban ugyanis szinte teljesen biztos vagyok, hogy a kézügyesség, tehát a technikai rész tanítható és tanulható.

Elmondom azt is, miért foglalkoztat mostanában a téma. A gyerekszobai rendrakás mindennek az oka. Egy átlagos este úgy néz ki nálunk, hogy minden szét van szóra, de a minden igazából nem sok. (Vendégek szoktak csodálkozni, hogy csak ennyi játékunk van otthon, én meg másoknál szoktam csodálkozni, hogy uramatyám, mennyi játék, ebben mi biztos megfulladnánk.) Nálunk a duplo és a favonat a favorit Kristóf oldalán, Do pedig nagyjából minden szabadidejében rajzol. Na jó, az utóbbi hónapokban a társasjátékok is érdeklik, de azok csak egy ideig. A rajzolás illetve egyéb alkotás viszont mindent visz. Minden este annyi használt rajzlapot és egyéb alkotást szedek össze, hogy ha egy hétig nem raknám el ezeket, akkor bokáig gázolnánk rajzokban. Már nem nagyon van olyan polcfelület, ahova még lehetne újabb 3D alkotásokat elhelyezni. Kidobni nincs szívem, elrakni nincs hely – patthelyzet. Na de ez most nem lényeg. A lényeg az összehasonlítás: Do rajzol, barkácsol, alkot, Kristóf alig. Ha, akkor persze élvezi, de korántsem annyira fontos kifejezési mód ez számára, mint Do-nak az ő korában (vagy mondjuk azóta, hogy ceruzát fog a kezébe szinte állandóan).

Miből tudjuk, hogy élvezi, ha rajzol? Abból, hogy pl. a Collegium Hungaricum festős játszóházán nagy odaadással festett ki egy gipszmaszkot először bordóra, aztán feketére, végül bronzosra. Ugyan az alsó rétegeket nem lehetett látni végül, de nagyon fontos volt, hogy minden réteg tökéletes legyen. Vagy olyan is többször előfordult, hogy hétvégi különprogramon (amikor tudatosan csak én voltam csak vele otthon) festést kért. Ilyenkor leginkább a technika érdekli: nyomdázni akart parafadugóval vagy krumplival, ujjfestékezni, fűzni. Nem az volt a lényeg, hogy valami eszébe jutott és azt le akarta rajzolni, hanem a technika.
 Amikor tehát azt mondom, hogy a kreativitást nem lehet tanulni, akkor arra gondolok, hogy megmutathatok én sok-sok technikát, mit kezdjünk a festékkel, a zsírkrétával, mi mindenre jó a színes papír, sőt a különböző papírok, a ragasztó, egyéb anyagok – ez még nem hozza magával azt, hogy a gyerek (vagy felnőtt) akarjon bármit is rajzolni vagy létrehozni. A “na de mit rajzoljak, nem jut eszembe semmi?” kérdés a jellemző erre az állapotra. Meg az is, hogy ha valakinek megmondjuk, hogy mit csináljon és megmutatjuk a technikát, akkor nagyon szép dolgokat is képes készíteni. (Ezen a fokon aztán sokan felnőtt korukban is megragadnak, ezt nevezzük másolás-biznisznek, de ez csak mellékszál.)

Rudolf Seitz Kreative Kinder c. könyvében azt írja, hogy a gyerekek kreativitását leginkább azzal fejleszthetjük, hogy hagyjuk őket élni, mégpedig úgy, hogy minél több észlelési lehetőséget adunk nekik. Azaz: ha a gyereket elvisszük állatkertbe, jó eséllyel lesz kedve utána állatokat rajzolni. Jó eséllyel – de nem feltétlenül. Ahogy ez esetünkben is történik. Kristóf ugyanis az állatkert után mesél az állatkertről, azt mondja, hogy állatkertről álmodott (ami nagy szó, mert amúgy mindig, kivétel nélkül a Mikulásról szokott, legalábbis ezt állítja.), de még véletlenül se rajzol állatkerteset.

Félreértés ne essék, nem esik nehezemre elfogadni a tényt, hogy Kristóf nem az a rajzolós típus. Inkább csak csodálkozom, mert nem ehhez vagyok hozzászokva. Meg felteszem magamnak a kérdést, hogy kell-e ezzel foglalkozni, fejleszteni (például azért, hogy az írás majd könnyebben menjen neki az iskolában) vagy egyszerűen tudomásul vehetem, hogy ő másban erős. De könnyebb lenne neki, ha erősebb lenne belső képek külső kifejezésében? Vagy egyáltalán kell törekedni arra, hogy könnyebb legyen? Tudná, ha akarná, csak nem akarja, mert elég neki a belső kép is? (Ez a verzió egyébként nem lenne elképzelhetetlen a személyiségét figyelembe véve.)

Do esetében teljesen más a helyzet. Nála is azt látom, hogy a kreativitás nem tanítható – de nála azon, hogy egyértelműen kreatívabb, mint én. Nemcsak az, hogy két éves kora körül gyakorlatilag lerajzolt egy képet, ami vonalvezetésében és kompozíciójában megtévesztésig egy Chagall-grafikára hasonlított. És amit egyébként soha nem látott előtte, tehát az ő fejéből pattant ki a gondolat. De az utóbbi időben tényleg meglepő, hogy mi mindent kitalál és meg is valósít. Tütüszoknyát papírból. Táskát. 3D képeket mindenféle tárgyak felragasztásával. Térképet. Szabásmintaívet. Szárnyas oltárt. (Hozzáteszem, a templom, ahova járunk, inkább modern és egyáltalán nincs oltárkép, de az ő szárnyas oltárján még angyalok is vannak fenn, valamint az egész szárnyas (a szárnyak a bevágások, lásd a bejegyzés első képét) és a kép hátulról van beleragasztva a keretbe.) A végeredménynek nem mindig “szép” a kivitelezése, azaz nem mindig elégedett vele. A fejében nyilván még sokkal tökéletesebb, mint ahogyan végül sikerül. De engem már a gondolat is lenyűgöz, amit eszébe jut megvalósítani. Nekem nincsenek ilyen gondolataim, következésképp nem is tudom megtanítani neki. Újabb bizonyíték arra, hogy a kreativitás nem tanítás kérdése, hanem van vagy nincs.

Mondom ezt úgy, hogy bár ezek az érvek kétségkívül érvek, azért nem vagyok biztos benne, hogy a másik oldal mellett nem szólnak-e ugyanúgy tapasztalatok. Ti hogy látjátok? Tanítható a kreativitás? Vagy: melyik része tanítható, melyik nem? Mivel lehet segíteni, hogyan lehet fejleszteni otthon? Ti hogy csináljátok?