Marie Kondo megmondja

Már év elején írtam egyszer, hogy a 2016-os céljaim között van 1000 fölösleges tárgyat kiszortírozni a lakásból és minél kevesebb újat behozni. Ambíciózus terv, ez tény. A nyilvántartásomat egészen március végéig lelkiismeretesen vezettem, akkor a kimenő cuccok száma 133 volt, a bejövőké pedig 50 volt. Az április nem kedvezett semminek, ami rendszert és fegyelmet kívánt, csak túlélésre játszottam, így a kis felírós füzetemről meg a listáimról elfeledkeztem. Egy barátnőm elültette viszont a fejemben, hogy olvassam el Marie Kondo könyvét a rendrakásról és cucctalanításról. Persze, hogy hallottam már róla, a csapból is ő folyik, de mert a divathullámokat általában el szoktam kerülni (utálom a tömeget), így nem gondoltam, hogy engem ez a könyv igazán érdekelne. Na de ha egy barátnő mondja, akkor az egész más. Legutóbb kihoztam tehát a könyvtárból és nagyjából két nap alatt elolvastam. Azért tartott ilyen sokáig, mert közben rögtön kipróbáltam pár “fogást”, amit a könyv ajánlott.

marie kondo

Azt tehát azonnal elismerem, hogy nagyon inspiráló volt számomra a könyv. (Magyarul a címe Rend a lelke mindennek) Az elejét átugrottam és csak a legvégén tértem vissza ide, mert arra igazán nem volt szükségem, hogy valaki győzködjön, mennyire hasznos lenne kiszelektálni, ami fölösleges. Ez nekem evidens, évek óta csinálom is – arra viszont rém kíváncsi voltam, hogy lehet a rendet megtartani és hogyan nem tér vissza a káosz. Mert itt sajnos nem sikerült igazi áttörést elérnem az évek során. (Ezt amúgy továbbra is utópiának tartom egy többszemélyes háztartásban, de ez már egy másik bejegyzés témája.)

Ami szerintem a legjobb a módszerben, az az örömelv alapján való döntés. Nem azt a kérdést teteti fel az emberrel a szelektálás során, hogy pl. használtad-e az elmúlt egy évben vagy szükséged lesz-e rá előreláthatólag a következő fél évben. Ezek a kérdések számomra mindig is sántítottak. Mert mondjuk ott a szánkó. Nem használtuk két éve, mert nem volt egy centisnél nagyobb hó és a következő fél éveben sem fogjuk, mert remélem, addig nem is lesz. De azért nem adom fel a reményt, hogy még szükség lesz rá. Bár az is igaz, ha kiszelektálnám, garantáltan a következő télen három hónapig járnánk térdig hóban a város közepén, szóval lehet, hogy mégis érdemes lenne.

Tehát vissza az örömelvhez: kezembe veszem a szánkót, a könyvet, a ruhát, és megkérdezem, örömöt sugároz-e számomra ez a dolog? Ha igen, maradhat, ha nem, mennie kell. Nincs “talán” meg bedobozolás két hónapra próbaképpen, hanem azonnali döntés. És mivel Marie Kondo azt mondja, hogy a lomtalanítást nem apránként kell csinálni, hanem gyorsan, lehetőleg egy szuszra, de mindenképp néhány nap alatt, így nem lehet az örökkévalóságig hezitálni, hogy öröm vagy nem öröm. Mondjuk ahol már hezitálni kell, az valószínűleg úgyis a nemöröm kategória.

Nem is én lennék persze, ha a módszert hűen követném és nem alakítgatnám a magam képére. Jelenlegi életemben nem látok helyet egy komplett lakás egysóhajtásnyi idő alatti kirámolására, bármennyire is szeretnék. Mondjuk ha kapnék két hét szabadságot a melóból és ezalatt az idő alatt a család kiköltözne én pedig kizárólag pizzán élnék, amit papírtányérból fogyasztanék el, akkor esetleg. Ennek hiányában a napi házimunkára fordítható időmet bőven kitölti a napi ruházat kezelése, az ételek elkészítése és a szennyes edény menedzselése – illetve ezek rám eső része. A vasalást nem említettem, mert azt már egészen régen kikonmariztam a napirendemből – hogy ezzel az idevágó kifejezéssel éljek. Szóval szegény ember vízzel főz, én meg apránként haladok az örömelv szerint.

Eddig jelentős sikereket könyvelhettem el. Ott van például a ruhásszekrényem. Eltüntettem belőle néhány komolyabb cuccot, mert rájöttem, életem komolyabb időszakát lezártam, most már túl öreg vagyok a kosztümhöz és egyéb ilyen formális dolgokhoz. A nadrág műfajában meg amúgy is kevés példány áll jól rajtam. Kiválóan fel tudok öltözni csinosan szoknyával és ruhával, a blézerben viszont feszengek és minden olyan anyagú cuccban, ami kicsit is kemény. Hohó, hirtelen rengeteg szabad vállfám lett, pedig előtte héten már pont azon gondolkoztam, hogy szükség lenne néhány vállfára a tönkrementek helyett.

Marie még nem lenne teljesen elégedett, mert ez a szelektálási láz csak az akasztós szekrényemet érintette, a behajtogatott felsők között még lesz egy köröm, de én már így is nagyon boldog vagyok. Most minden darabot szeretek, ami a szekrényemben lóg és tulajdonképpen ez is pont elegendő mennyiség. A bónusz pedig, hogy a szerkény aljában lévő holmik között is szortíroztam, így most rengeteg “egyéb” kategóriába tartozó lom kukába került, néhány futóversenyes rajtszám és érem is, mert most már tudom, hogy a verseny fejben úgyis megmarad, amíg fontos, a tárgyi bizonyítékok mellékesek.

A másik nagy lépést a könyvespolcon követtem el. Kiváló gyűjteményem volt irattartókban különféle okos szövegekből, amiket régi dolgozatokhoz, tanulmányokhoz, cikkekhez, egyetemi kurzusokhoz gyűjtöttem és használtam. Kiábrándító volt szembesülni vele, hogy a kurzus anyagát, amit anno három évig tanítottam úgy olvastam, mintha egy ismeretlen könyv lenne. Persze, rémlett valami, de be kellett látnom, hogy ha véletlenül újra egyetemi karrierre adnám a fejem – ami nem valószínű – akkor úgyis újra kellene olvasnom minden eredeti forrást, mert majdnem mindent elfelejtettem. Ennyit arról, amivel a szüleim próbáltak etetni, hogy a tudást nem tudják elvenni tőlem. De. Sajnos 5 év GyES és 5 év teljesen más munkakörben nagyon könnyen el tudja venni a tudást. És mert ilyen sötét gondolatokat ébresztett bennem ez a felismerés, meg a rengeteg jegyzet, fénymásolat és más papír, az örömelv alapján hirtelen lett 130 centi hely a könyvespolcon.

A harmadik miniküldetésem a két gyertyás fiók volt. Mielőtt a gyerekek megszülettek, nagy gyertyás voltam. Mióta megszülettek, az ádventi koszorút leszámítva nem túl gyakran gyertyázunk. Minek is van akkor két dugig tömött komódfiók gyertyákkal tele? Hát persze hogy azért, mert azt gondoltam, hogy majd szép új gyertyákat fogok önteni a maradékokból! Persze ez nem történt meg eddig soha és valószínű nem is fog, úgyhogy feleztem a készletet, és még így is bőven ellennénk 3 napig, ha véletlenül egyszerre köszöntene be az egésznapos sötétség és a permanens áramszünet.

A gyors lomtalanítást persze lelassítja a kérdés, hogy hova a kiszelektált holmival. Amikor még csak hallottam a könyvről, rögtön az volt az első gondolatom, hogy szép dolog mindent szemeteszsákba rakni, de a szemetet csak hetente egyszer viszik el és a házban 16 lakás van, szóval azért vannak határok. Meg használható holmikat, aminek mások még örülnek esetleg, nem szívesen dobok ki. Így bevetettem életemben először a nálunk illegálisnak számító lépcsőház-módszert, és kiraktam egy dobozba néhány cuccot. Meglepetésemre több mint a fele egy napon belül gazdára talált. A ruhákat és cipőket Apahajó elcipelte a használtruhás konténerbe, a könyveket meg megpróbálom ismeretségi körben elpasszolni.

Szóval lassú muzsika az egész, de azért az éves célhoz jóval közelebb kerültem, simán átléptem a 200-at, és akkor a papírféléket kilónként számoltam, nem laponként. De már nem számolom, mert szerintem rákaptam a dologra és most egyszerűen hagyom, hogy vigyenek a hullámok.

És ti hogy álltok a mindent ellepni akaró cuccok elleni csatában?

P.s.: Egyébként kiderült, hogy kreablogger-körökből többen is konmariznak, és például Színreszín Florentine már írt is a saját tapasztalatairól ebben a bejegyzésben.

 

 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...FavoriteLoadingTetszett a bejegyzés?

13 hozzászólás “Marie Kondo megmondja

  1. Adél, szerintem nem is szabad egyszerre! Ki ne fáradna bele 1-2 óra után?! Én apró helyeket tűztem ki célul. 1-1 fiók, kisebb szekrény, a spájz egy-egy része (elég nagy és a hely alaposan ki van használva). És van a szezonalitás. A ruháimat lecserélem hamarosan a nyárira, ez egy nagyobb blokk lesz. Már nézegettem párat, és amikor kerestem egy kardigánomat, a kezembe került olyan, amiről először azt gondoltam, nem tudom elengedni, pedig hordani már aligha fogom. Egy-két nap múlva ismét meglátva már tudtam, kinek adom. Szóval ez egy folyamat, életmód, és olyan ez, mint egy fogyókúra. Ha sok van rajtad, az első kilókat nem veszi észre senki, aztán egyszer csak látványossá válik és jönnek az elismerések. Én már érzem ezt a szakaszt, ha körülnézek/hazaérek más kép tárul elém. Szezonális a spájz, lassan kiürül, de még nem kezdődött meg a beáramlás, ott ez az ideális pillanat, aztán a pincében is van egy sarok, ahol bedobozolva vannak az üvegek, ott viszont a befőzési szezon végén fogok selejtezni. ()

    Tervezgetés közben pedig egy csomó mozaik a helyére kerül. Nekem pl. tegnap este esett le, hogy tudom megoldani a komódokban a ruhák elválasztását (rém egyszerű, olyan lapokat fogok varrni, mint amit a táska aljába varrtam merevítőnek).

    • Adel_anyahajo

      2016-05-20 at 17:49

      Tegnap pont erről beszélgettünk az idevágó csoportban, hogy mennyire kell gyorsan végigmenni. Én a könyv alapján tényleg úgy értettem, hogy gyorsan történik az egész. Másvalaki azt mondta, hogy kb fél év. Lehet, hogy nekem nincs sok cuccom, de a fél év, az már nekem nagyon elnyújtottnak tűnik, nem is hiszem, hogy meg tudnám a lendületet őrizni addig.
      A másik dolog, vegyük pl a könyveket. Ha egyszerre össze kell gyűjteni az egész adagot, akkor az nálunk azt jelenti, hogy a nappali komplett blokkolva van, amíg nem végzünk, szóval ha, akkor ezt egy olyan hétvégén csinálnám, amikor egyedül vagyok. Bár akkor csak az én könyveimet lehetne.
      Végignéztem pár videót és azok alapján azt mondom, hogy nem igazán lehet mindenkire érvényes irányelveket lerakni. Annyira más az, ami az adottság és nagyon nem mindegy, hogy valakinek csetresze van sok, ami első látásra is kacat vagy egy gondosan gyűjtött 2-3000 kötetes szakkönyvtára. Más, ha valaki alapvetően egy rendszeresen szelektáló valaki vagy más a 80-as évektől semmit nem dobott ki. Úgyhogy ezt tényleg mindenki szabadon magára kell hogy alakítsa, különben csak egy plusz frusztráció.

  2. Épp ma szelektáltam a könyvespolcról vagy 15 könyvet, amit elvittem a könyvtárba, (onnét hazajött velem 3 könyv. Nagyon nagyon megnéztem őket, és tényleg “csak” 3-at hoztam :))) Van még 160 db könyv amit korábban szelektáltam, és szép lassan elmegy az is a könyvtárba. Kiszelektáltam 2 évfolyam Keresztszemes újságot ma, lefotóztam, meg a Jófogásra, néhány palo újságot. Több paleo szakácskönyvet szintén a jófogásra tettem fel, néhányra van is vevő már. Hörcsögmódon gyűjtöttem a kendőmintákat, különböző xszemes, horgolásos, stb mintákat, persze kinyomtatva, azokat nagyon átválogattam, és csak nagyon kevés maradt meg,többi ment a szelektívbe, valamint sok-sok letöltött, kinyomtatott divatos fogyi recept, stb… És nagyon gyorsan, egy óra alatt végeztem vele. Megkönnyebbültem. 🙂 Számomra van haszna a KonMari elméletnek 🙂

  3. Az időintervallum szerintem személyfüggő, és a lényeg a szemléletváltás.

    KonMarie ezt a szolgáltatást nyújtja, odamegy, 1-2 nap alatt végigmennek, személyre (otthonra) szabott tanácsadást tart, nyilván közben ketyeg az óra.

    • Adel_anyahajo

      2016-05-20 at 21:05

      Na igen. És valószínű, hogy aki egy ilyen szolgáltatásért egy sztárt megfizetni hajlandó, annál nagyon nagy a meló és annyi, hogy ma rendberakok egy fiókot, az meg se látszana. Pl. tegnap néztem ezt a videót http://www3.nhk.or.jp/nhkworld/en/vod/konmari/20160507.html itt csak a drasztikus gyors megoldás segít, különben rögtön ott van megint, ahol elkezdte.

  4. Adél, megnéztem a videót, és örülök, hogy én nem jutottam idáig, meg szerintem nekem a könyv is elég, nem kell elhívnom KonMariet 🙂 Szegény nő mennyit dolgozhatott, hogy ez a sok lom ilyen rendezett legyen!

    Amúgy nem tudtam, hogy KonMarie körül ekkora a tömeg, meglepődtem, de jó, hogy van kivel dumálni róla.

  5. Adel_anyahajo

    2016-05-21 at 21:09

    😀 szerintem is jók vagyunk a mi icipici káoszunkkal.

  6. Kézdy Edit

    2016-05-22 at 22:11

    Ez az örömelv nekem kicsit fura, úgy látszik, nem kaptam el a vonalat. Akkor hajítsam ki a temetésekhez használt fekete blúzomat, a porszívót (utálom, ahogy berreg), a stoppolófonalakat, a széntablettát, a dolgozatjavítós piros tollaimat, az esőkabátomat, s marad az úszócucc, a horgolótűk, meg a regények?

    • Adel_anyahajo

      2016-05-23 at 07:37

      Jól látod a dolgot, az örömelv alkalmazása komoly következményekkel járhat, ha az ember komolyan veszi. Mert mondjuk azt minden felnőtt tudja, hogy bármilyen munkát is végez, lesz benne egy-két terület, ami nem okoz örömet (piros toll dolgozatjavításhoz). De ha mondjuk minden tárgy, ami a munkádhoz kapcsolódik, rossz érzést kelt benned, akkor el lehet gondolkozni, hogy nem kéne-e váltani. Bár szerintem nálad ez nem áll fenn 🙂 Vagy a másik lehetőség: ha a piros tollad azért nem kelt jó érzést, mert folyton kihagy írás közben vagy folyik és pacázik, akkor simán csak kicserélheted egy működőre.
      Nyilván mindig lesznek olyan funkciójú tárgyak, amik nem okoznak örömet vagy semlegesek. A temetési blúz meg a mindenféle csavarok, kalapács, cellux, adóhatósági 5 évig őrizendő papírok is ilyenek. Ezeket megtartod, mert kell és kész.
      Ruhában az örömelv inkább arra vonatkozik, hogy kényelmes-e, jó-e hordani. Ha folyton csúszkál, ha két perc után totál gyűrött, ha hosszabb vagy rövidebb, mint ahogy jól állna, akkor nem stimmel. Ha ezek megvannak, akkor stimmel. Illetve még: ha már rég nincs az a funkció az életedben, amire az adott ruhát használnád, de pl ez frusztrál, akkor érdemes eltávolítani, mert ahányszor meglátod, csak erre a hiányra emlékeztet. Így értendő szerintem.
      Az esőkabát témához: én is utálom az esőt, mert az majdnem mindig fejfájást jelent nekem. Bécsben rengeteget esik és mert a szél nagy, az esernyő felejtős. Amikor erre 2 év után rájöttem, hogy itt nem ignorálható a dolog, ha nem akarok két hónapot az évben minden nap szétázni, vettem egy vállalható esőkabátot, olyat, amit normális irodai cucchoz is fel lehet venni normális táskával és nem nézek ki hülyén benne. Nagyot ugrott az életérzésem. Hát ilyesmi. De persze mindenkinek a saját cuccaival kell ezt lejátszani és a saját életével. És hát mehet elég mélyre és lehet sokkoló eredménye, ha kiderül, hogy a legtöbb időt olyannal tölti az ember, ami nem okoz örömet.

  7. Kézdy Edit

    2016-05-23 at 12:05

    Így már elfogadható. Csak arra akartam utalni, hogy vannak azért olyan kötelességek meg velejárói az életnek, amelyek nem örömteliek az elsőtől az utolsó percig. Kicsit úgy tűnt, hogy nincsenek. 🙂 Olvastam, hogy Finnországban a tanárasszisztens javítja a dolgozatokat, a piros tollaimat neki szeretném ajándékozni!

  8. Mi most éppen költözés előtt állunk, szóval jön minden ihletet adó dolog a selejtezéses 🙂 Ezzel a gondolattal, hogy milyen a viszonyom a tárgyakhoz, még nem is találkoztam.
    Én rendszeresen rakok rendet, amikor elkap a hév, egy-egy gócpont “áldozatul” esik, és könyörtelenül selejtezek. De csak akkor, egyébként nehéz.
    Van az ismerősi csapatban olyan, akinek hasonló a munkája és tartanak online tanfolyamokat is, és kimennek megcsinálni is a rendet. http://rendberaklak.hu/
    Ha gond a link, szólj, és törlöm.

  9. Nagyon tetszik a “kikonmariztam” kifejezés :), a vasalás már nálam sem létezik, nyomokban se nagyon. Én is pont így éreztem mint te, hogy ahhoz szabadságon kellene lenni – ráadásul magányosan lenni otthon -, hogy végig tudjam csinálni, így most én csak bele-bele kapok, de látszatja semmi sincs, lehet, hogy újra elolvasom a könyvet.

Comments are closed.