Anya, ez kínos!

Vannak időnként azok a pillanatok, amikor úgy érzem, hogy igen, valamit mégiscsak jól csináltam a gyereknevelésben. Oké, ezek sokkal ritkábban vannak, mint azok, amikor azt érzem, hogy eléggé mellément az egész – de vannak és méltók arra, hogy megünnepeljem. Vicces módon tavaly és idén is anyák napja előtt kaptam ezt a bónuszt a gyerekektől.

Tavaly K-val épp az Intersparba tartottunk, amikor előjött a farbával:- Anya, ez annyira kínos. – Micsoda, K.? – Hát az a vers, amit az iskolában az anyák napi képeslapra írtunk. De hidd el, nem tehetek róla, mindenkinek le kellett másolni a tábláról. – Miért, mit kellett lemásolni? – Anya, de olyan kínos. – Nem gond, tudom, hogy nem te találtad ki.  – Na jó, megmondom. De tényleg kínos. “Liebe Mama, ich liebe dich, mehr weiß ich nicht.” (Kedves Anya, szeretlek, egyebet nem tudok.) Pedig hát egy csomó mást is tudok. Hát nem kínos ilyet mondani egy iskolásnak?

Nem kicsit voltam büszke, hogy a gyerek ráérzett, mennyire üresen csengő hízelgésről van itt szó. Persze a szeretés önmagában nem gond, sőt, na de a világ nem ennyiből áll, és pláne egy elsős épp arra van trenírozva, hogy minden nap sok újra tanuljon, és erre büszke is legyen. Szóval a gyerek nemcsak okos, de még érzelmi intelligenciája is van – mondtam magamban, és tényleg a legszebb anyák napi ajándékot adta nekem ezzel az “Anya, ez kínos!” felkiáltással.

Idén Do volt soron a jutalompillanattal, el is jött, mégpedig két részletben. Anyák napja előtti héten két napot otthon volt betegség miatt, eközben egyszer kaptam tőle egy kis levelet. Imád levelet írni, szóval ez önmagában nem extra, de ez a mondat mindent vitt: “néha olyan … tudsz lenni. De azért legtöbbször nagyon szeretlek.” Olvadtam. És nemcsak azért, mert legtöbbször nagyon szeret, hanem főleg azért, mert szerinte is teljesen normális azt érezni, hogy a másik időnként gáz tud lenni, és ezt meg is lehet mondani. Nem az a szeretet, hogy a negatívumokat letagadjuk, hanem hogy ennek ellenére minden oké.

És akkor ez még fokozódott, sőt, egy csavar jött a történetbe. Anyák napja előtti szombaton egy ilyen kis beszélgetés zajlott le: – Anya, a holnapi versben lesz néhány dolog, ami nem igaz, úgyhogy ne hidd el. – Például? – Elmondjam? Na jó. Hogy ma megírom a leckém, meg leviszem a szemetet, meg kitakarítom a szobám, meg ilyenek. – De ha nem igaz, akkor miért írtad le? – Az iskolában mondták, hogy ezt írjuk. – Semmi gond, én úgyis jobban örülök az olyan leveleknek, amikben őszinte vagy. Például, amikor azt írtad, hogy milyen … tudok lenni. – Nem haragszol meg, ha elmondok valamit? – Nem, mondjad csak. – Hát hogy azt igazából csak úgy írtam, mert a felnőttes írást akartam gyakorolni. És gondoltam, hogy ha már rólad szól, akkor odaadom.

Idézőjelbe tenni azt, ami már amúgy is  – azt hiszem, cinikus énemet itt töltötte el az a bizonyos boldogság, hogy igen, pont ilyen gyereket szerettem volna nevelni.

Aztán vasárnap mellétették a “de azért általában nagyon szeretlek” gesztusát is, és kaptam egy kincskereső kirándulást ajándékba a közeli hegyekben. Napokig tervelték, előtte bejárták a terepet, amikor én Budapesten voltam, versikét írtak az útmutatásokkal és voltak mindenféle performanszok pitypangfújással szív alakban, meg minden mi szem-szájnak ingere. Amikor követtem az utasításokat, ezt találtam:

Lefelé a hegyről mondtam is Apahajónak, hogy idén fel kell kötnünk a gatyát gyereknapra, mert ezt nehéz lesz überelni, erre K azt mondja: “Nem azért csináltuk, hogy felkössétek a gatyát, hanem mert szeretünk téged. De amúgy mi az a gyereknap?”

Tetszett a bejegyzés?